Bécsben

Dani kapott tőlem a születésnapjára két jegyet a Trafóba.
Nem sikerült eljutnunk arra az előadásra, cserébe elmentünk megnézni a Nemzetibe az Ember tragédiáját, három nappal karácsony előtt.
Úton a színházba számba vettem, mennyi mindennek kell megelőznie a kellemesen hátradőlés állapotát, és megfogadtam, nem írok részleteket, és nem kesergek nyilvánosan, de a történeti hűség megőrzése érdekében könnyedén megemlítem, hogy azon a délutánon fél ötkor kerültek ágyba szieszta céljából a gyerekek. Nem mintha így terveztem volna.

A darab nézhetősége a rendezésnek köszönhető, ha egyáltalán, de nem ez volt a lényeg amúgy sem, hanem az élmény, hogy kettesben elindulunk szépen felöltözve, valami felnőtt, gondolatébresztő programra.
Ezzel az estével indult a regenerálódás majdnem másfél napja, abban a reményben, hogy a fa alá beesés tompítható, vagy még inkább megelőzhető azzal, ha a család minden tagját mozgósítva elvonulhatunk végre töltődni, mint egy igazi házaspár.

A gyerekek természetesen ébren voltak, mikor hazaértünk, de Pali és Peti hathatós közbenjárása eredményeként már pizsamában, illatosan, tele pocakkal vártak bennünket.
Jó későn aludtunk el, de egyáltalán nem bántuk, márcsak azért sem, mert így másnap reggel úgy tudtunk elindulni Bécsbe, hogy egyiküket sem kellett lefejteni magunkról, Ferinek pedig mindig örülnek, akkor is, ha nem vagyunk velük.
Ő kezdte a sort ezen a napon, amikor energiatakarékosságból végül három turnusban kértük fel őket a nemes küldetés abszolválására. Mindenkire jutott pár óra, és még így is jól elfáradtak a nap végére mindannyian (biztosítottunk mindenkinek szabad véleménynyilvánítást a projekttel kapcsolatban, amivel édesanyám élt leginkább, neki nem esett jól ez az extra feladvány. Tökéletesen megértem, de más választásom nem lévén, őt is a belső körbe szavaztam (és most sem tenném másként), abban a reményben, hogy ha nehezen is, de túlélhető volt az a pár óra, és végül kapott a mi energiáinkból is egy keveset a következő napokban).

Cserébe jókedvű gyerekeket kaptunk este, mi pedig egy egész napot töltöttünk magunk mögött hagyva minden hétköznapi gondolatot, rutint, és kávéztunk, beszélgettünk, csorgattuk az időt kedvünkre.
Bécsben lenni mindig jó. Valamikor szertartássá vált elzarándokolnunk évente ide, és bejárni az ismerős utakat, tavasszal leülni a padra, télen pedig forralt borral locsolni le a kabátunkat. Kétévente pici babával, idén kettesben. Eleinte fura is volt, hogy nem tologatunk babakocsit, de ehhez azért hamar hozzá lehet szokni. Az viszont eltart még egy jóideig (gondolom), hogy hogy ne nézzek állandóan magam köré, hogy megvan-e mindenem..., és muszáj legalább a nagy fotóstáskát cipelnem, akkor is, ha nem készül mindössze tíz kép, az sem az én kezem munkája. Legalább van, amin én is rajta vagyok. :)
Az újdonságokhoz pedig tartozott egy gps, meg a Schloss, és rájöttem, mennyi hely van még a szokásosokon kívül, akár évente két új felfedezés is beleférhet.

Ezt a mostani utat egy találkozás tette különlegessé.
NH-né blogját régóta olvasom, hogy miért nincs kint oldalt, annak egy oka van, jelesül, hogy van három blogger az életemben, akiktől előbb szerettem volna megkérdezni, hogy megengedik-e, és eddig nem sikerült ezt az egyszerű kérdést nekikcímeznem. Na majd most.

Szerettem volna, ha sikerül összefutnunk, de nap közben sokszor éreztem úgy, hogy az elengedett hömpölygésben egyszercsak elfogy az idő, és eltáncolunk majd egymás mellől. Végül minden út a Meinl elé vezetett, és mosolyogtam magamban azon a heves szívdobogáson, ami megelőzte a találkozásunkat.
A nagy rohanásban jólesett megállni, és hagyni, hogy mindenki, akinek dolga van fusson el mellettünk, és sokszor jutott eszembe kívülről magunkra nézni. Mikor egyszerre ismerős és ismeretlen minden, ahogy ismerkedünk az ismerőssel, akit sosem láttunk még, mégis annyi minden ismerős belőle és végesincs a beszélgetésnek, befejezetlen marad akármennyit is kérdezünk, mondunk, mesélünk, hallgatunk.
És tényleg nagyon vicces, hogy az egyértelműnek hitt hang más tónusban szólal meg, mint ahogy vártam (és ezt nem először élem át, Szitya hangja pont ilyen meglepő volt... :)), és egy idő után meg elvész az illúzió emléke.

Azóta meg a zsebemben hordok egy pici darabot Lili mosolyából, meg NH-né színességéből, és ez olyan jó.

Annyi mindenről

Olyan sok mindenről nem írtam még, amiről szerettem volna, és kutyafuttában nem szeretném lerendezni, mert annál fontosabbak ezek az események a szívemnek.
Úgyhogy csak ígérgetek, és reménykedem, hogy lesz még időm megírni, mielőtt további hasonlóan fontosak át nem veszik ezek helyét a fejemben.

Egy kép és egy rövid bejegyzés mindenesetre álljon itt.
Szenteste napján, a délutáni altatásból arra ébredtem, hogy valaki hangosan horkol. Még meg is ijedtem, hogy felébreszti a kicsiket körülöttem az a szokatlan, meg erős zaj, hallgatóztam egy darabig, de semmi. Kifelé kóvályogtam, és a fejemet is csóváltam tán, hogy nem értem, mikor épp leesett, hogy az bizony én voltam. Meggyőződésem volt eddig, hogy én nem is tudok horkolni. Sokáig nem volt lehetőségem a mélázásra, mert a kislányok épp abban a pillanatban libbentek ki a fürdőajtón, alvás helytt.
Már pont vontam volna egyet a szemöldökömön, mikor Hanna a szemem elé emelte a kiskezét, benne az első gyöngyszem fogacskájával.
Elhatározta (mondta utólag), hogy ezen a szép napon kihúzza a mocorgó fogat.
Mimi asszisztált, Hanna választott a két lehetséges közül és húzott.
Odanyomta a kezembe, hogy tegyem valami biztonságos helyre, és futott is dolgavégeztével a sötét szobába aludni.

Kezemben a foggal, belül mélyen meghatódva értem a nappaliba, kavarogtak a gondolatok, az érzések. Milyen nagy lányunk van... Még emlékszem, mikor ez a fogacska kibújt a sima kis ínyéből.
Sosem vagyok felkészülve a változásokra. :) Soha.

Amikor nagyokat nevetünk

Mert persze vannak ilyenek is. :)
Napok óta téma, hogy a kicsik aludjanak-e a miágyunkban vagy sem. Mióta Lelle is ideszokott, kicsit szűkös lett a hely, bár ez engem nem zavar igazán, csak a fejem fáj úgy egy hete, és azt gondolom, hogy az egyetlen pózban történő alvás ludas lehet a dologban.

Áron az, aki miatt sokat kerül napirendre a téma, elsősorban az állandó karunksimogatása miatt, mert ez a szokása rettenetesen irritáló tud lenni, elsősorban akkor, ha fáradtak vagyunk, meg akkor, ha épp alszunk, és erre ébredünk. Egyébként nagyon jó együtt aludni vele, mert nem forgolódik, viszont puha, meleg és illatos. :)
Teljesen magától értetődő számára hogy a helye kettőnk között van (ezen is változatnék egyébként szívem szerint), ha megszólítva érzi magát, akkor pedig reagál. :)

Tegnap még lett volna dolgom az altatásuk után, azt terveztem, hogy lemegyek, miután elcsendesedtek, de mikor végre vízszintesbe kerültem, egy sóhaj szakadt ki belőlem:
- Dehogy megyek én le....
Áronom suttogva csattant fel erre:
- Ki mondta, hogy jemenjéj?

Miután kikacarásztuk magunkat ezen, Dani elköszönt tőlem:
- Jó éjt Kinga.
- Jó éjt Kinga.
Vágta rá a kisebbik. :)

Megkezdődött

A lelassulás.
Maradt még januárra tennivaló, de a legfontosabb munkákkal elkészültem.
Jelez a testem, jeleznek a gyerekek folyamatosan, hogy itt az ideje befelé, és feléjük is fordulni.

Tegnap délután amolyan igazi randin voltunk Danival. Hosszú, hosszú ideje láttam először önfeledten mosolyogni. Olyan nagyon szeretném ezt a mosolyt látni nap mint nap, és tudom, mi az oka annak, hogy nem jut belőle számtalan, most mégis azt kívánom karácsonyra, legyen ebben részem sokkal többször, mint az idén volt.

Sétáltunk egymás kezét fogva, metroztunk, és a Vörösmarty téren forralt bort ittunk, meg lepényt ettünk, és keveset beszélgettünk komoly dolgokról. Azért szőrmentén említésre került, mennyire jó most gyerekek nélkül hömpölyögni, időtlenül, felelősségmentesen.
Dani szerint ez az év volt élete legnehezebb éve, pedig azt gondolta eddig, hogy a maláj életünk egy éve volt az. Én csak remélem, hogy a következő már könnyebb lesz, de tény, hogy idén nekem is ősz szálak keveredtek a sötétek közé.
Jutott mindenből és leginkább sok, de a legfontosabb talán, hogy helytálltunk. Új szerepekben is, sok idő töltve egymás nélkül, sokszor megbillenve érzelmileg, és rendületlen hittel abban, hogy megoldjuk. A család rengeteget segített, nélkülük nem sikerülhetett volna ennyire sem egyben maradnunk.
Tegnap visszanyertem a hitem a nagyon nagy családunk létjogosultságában, abban, hogy gondolkodás nélkül is érdemes volt igent mondanunk ennyi gyerekre, egy ekkora házra, egymásra, arra, hogy most itt vagyunk és ilyenek vagyunk.

Ma este színházba megyünk kettesben, holnap pedig egy napra elutazunk, megnézni Bécs karácsonyi fényeit. Tudom, hogy a gyerekeknek nagyon fogunk hiányozni, most mégis ez az egyetlen lehetőségünk megérkezni egymáshoz. Ez pedig az egyik legfontosabb ajándék mindannyiunknak.

Három éves a kiskirályfi

Emlékmorzsákká zsugorodnának a múlt legfontosabb történései a blog nélkül.

Még sosem fordult elő velem, hogy egy születésnaposról négy nappal később írjak, de ez egy rendhagyó év. A maga pörgésével, az én pörgésemmel, és a december látszólag áthatolhatatlan sűrűjével együttesen.

Áron az egyszem. 

Nincs okom, és jogom meg végképp elkényeztetni, mégis megtörténik, megtörténhet ennyi lányság között. Édesanyám szokta mondani, hogy Áron az a gyerekem, aki mindig is képes volt annyit meríteni belőlem, amennyire szüksége volt. Lehetett akárhány testvére.

Van benne valami, persze bőszen kardoskodom a többiek kizárólagossága mellett is. De tény, hogy ő nem adta fel sosem. Szopizott, ameddig akart, nem zavartatva magát íz, mennyiség és minőség változásokon át.

Mellettünk alszik, a karunkat simogatva, sem a cumi, és semmilyen átmeneti tárgy nem érdekli, bár mindig tele van az ágyunk műanyag lovakkal, autókkal, puha állatokkal, de ez csak alibi.

Olyan őszinte és tiszta szívű, akire nagyon nehéz igazán haragudni, legkevésbé akkor, amikor csillogó szemmel mondja, jaaa, nem csinálok többet ilyet.

Az első találkozásunkkor egy icipici babszem volt még, kezekkel és lábakkal ugyan, de aznap, mikor az orvos azt mondta, december huszonhat, alkudozni kezdtem, ne szúrjunk már ki ezzel a gyerekkel ennyire.

Lett belőle huszonkettő.

Kérem, ha ez így megy.

Áron tudta, mikor van itt az ideje.

Azóta is úgy gondolok a születésünkre, mint az egyik leghihetetlenebb, legmeghittebb történésre az életemben.

Nehezen győztem le a félelmeimet, sokáig nem hittem, fiús anyuka is lehetek. Most meg azon gondolkodom, hogyan lesz majd, mikor elindul a saját útján. 

Három éves lett, kiváltságos kor ez. Mehetne óvodába, bemehet a golyókhoz, és a vidámparkban is emberszámba vennék már.

A testvérem vasárnap hitetlenkedve kérdezte: Az Áron most lett három éves? ... És eddig akkor csak kettő volt?

És tényleg. Egy jóideje nem két éves már.

Magas, erős, szépen és választékosan beszél, sokszor megdöbbentő szavakat használ. Helyesen.

Egyedül eszik, egyedül vetkőzik (míg Mimi a fürdőszobában monologizál, mennyire nehéz is levenni egy pólót, Áron már túl van az összes ruhadarabon), lassan egyedül is öltözik.

Vág, rajzol (egészen felismerhető embereket cérnalébakkal, borostával, tüskehajjal), ragaszt. Épít, könyvet lapoz, kardozik (majdnem egész nap van valami kardféle a kezében, ha kimegyünk az udvarra, az első dolga, hogy keressen egy botot) és rombol. 

A legkedvesebb játékai változnak időről időre, most épp a távirányítós autó az egyik kedvenc, és az állatok, valamint a majom, amit a Papa hozott a repülőtérről.

Amikor kettesben vannak Lellével, inkább egyedül játszik, Lellét beengedi ugyan, de nem vonja be a játékaiba. Ha a nagyok is itthon vannak, akkor sokszor ő is kezdeményezi a szerepjátékokat:

- Hanna, mondjuk most én vagyok a kiscica, és te megetetsz, mert éhes vagyok.

Hatással van rá a sok rózsaszín, tagadhatatlan hogy lénytestvérekkel van kipárnázva. Karácsonyra fiús hintót kért, és rendszeresen sellőfiú, vagy királyfi ő. Karddal ugyan, amivel az oroszlán ellen harcol, vagy a kedvenc sztorijában krokodillal, ami azt mutatja, hogy a vére a fiús dolgok felé is hajtja, de biztosan tizedannyira húsbavágóan, mintha fiúk között nőne.

Persze rendszeresen szólni kell neki, hogy merre kardozzon, mennyire lökjön, kivel birkózzon, olyankor szokott szorítani a szívem, hogy nincs mindig kéznél egy partner. Összehasonlíthatatlanul több és más a mozgásigénye, mint a lányoknak. Hanna után ez meglepő, és egyben érdekes is, meg jó. Szüksége van napi legalább egy intenzív rohangálásra a szabadban, különben megvadul.

Az oviba ezért (ha nem zuhog az eső) gyalog megyünk, ő futóbiciklivel.

Jóétvágyú, és nagyon édesszájú. Nála egyszer lehet azt a hibát elkövetni, hogy egy adott kabátban csokit ad neki a jóhiszemű szülő, onnantól akármikor az a kabát van rajta, fordul egyet és már kérdezi is: - Kaphatok egy ilyen kicsike csokit?

Reggelire száz százalékban a nutellás kalács habossal kakaóval a rendelés, és ennek én egy cseppet sem örülök. 

Sokszor eszembe jut, hogy ha egy kicsivel is több erőm volna, már biztos nem lenne itthon nutella. 

A "bevüljéről".

Tükör, a legintenzívebb.

Hatalmas igazságérzete van, és azonnal felismer minden kényes helyzetet. Mama, ez nem volt szép tőled. Most mérges vagyok rád, ne szeress. Mondta a minap, mikor elvettem tőle valamit, és tényleg nem volt igazam. Bocsánatot is kértem, azt válaszolta, ne mondjad, hogy bocsánat.

Sokat és nagyon jókat kérdez, egyelőre a legbárgyúbb válasszal is megelégszik, annyira bízik bennünk, hogy eszébe sem jut visszakérdezni újra. Így aztán igyekeznem kell ha nagyon fáradt vagyok, hogy okos kérdésre okosat is válaszoljak, mert simán kerekre nyitja a szemeit, és mondja utánam, hogy - Ja, azért esik az eső, mert most esik.

Egy napocska, változatlanul, az elmúlt pár hétben meglehetősen gyakori hisztikkel, és kiabálással tarkítva. Ezeket a heteket túl kell élni mellette, de ha van kellő türelmünk hozzá hogy elviseljük a semmi és sehogy nem jó időszakait, akkor ennek elmúltával egy sugárzó, hajlékony, csupamosoly gyereket kapunk vissza.

A mostani negatív hullámzásával újonnan előkerült csapkodásait nehezen viselem (most megütjek, és bumm...), bár az is igaz, hogy ezek a nehezebb időszakok szorosan összeillenek a bennem zajló nehezebb időszakokkal.

Ezek a képek a hároméves morcoskirályfiról készültek, olyan jellemző ez az összehúzott szemöldök, a semmiért megsértődött arcon. 

Azt hiszem épp ideje egy kicsit jobban felé (feléjük) fordulnom. Sűrű hónapok vannak mögöttem. Így aztán mögötte is.

Most egyébként olyan, mintha mindig hároméves lett volna.

Jól áll neki ez a kor. :) 

Apropó három. Olyan kitolás egy dacos háromévest megkérni, mutassa meg azt a hármat az ujjain. Az enyémek közül egynek sem ment elsőre.

 

Áron születésnapja

Kicsit több, mint három hónapot váratott magára ez a megemlékezős poszt.
A december ezek szerint olyannyira rohanóssá sikeredett, hogy a karácsony mellett Áron születésnapjáról sincs egy árva mondat sem, az albumban pedig nincsenek képek.
Nade most!

Az emlékeim között kutatva, és a fényképek segítségével valamelyest sikerült felidézni a legfontosabbakat.
Miszerint Áron napokkal a jeles dátum előtt megrendelte a tortáját.
Sünitorta volt a kívánsága, APG nyomán természetesen. A sors fintora, hogy a napokban (március végén íródik ez a kis szösz) ismét elkezdte emlegetni a sünitortát, én meg tanakodtam, milyen napra húzzuk rá, hogy Áronnap. Április másodika épp megfelelő lesz, akkor van a névnapja. :)

A könyvben szereplő tökéletesen egyszerű receptet feldobtam egy kis főzött csokikrémmel a puding helyett, és a snassz ropit becseréltem csokiba mártottra.
Nehezen tudtam elképzelni (bármilyen finomak is voltak külön külön az összekevert anyagok), hogy nemcsak pofára, hanem ízre is sikeres lesz az akció, de finom volt, másnap különösen.

Ne szaladjunk azonban előre olyan nagyon...
Az ajándékok tekintetében idén nem voltam igazán előrelátó. Vagyis a meglepetésdobozban nem volt semmi használható, végül kínomban egy nappal az ünneplés előtt a Müllerben toporogtam. Nem szeretem a hirtelen, csak legyen valami ajándékvásárlást, de szerencsére egy héttel ezelőtt Aladár távirányítós autójába belehabarodott Áron, nekem pedig eszembe jutott a toporgás közepette, hogy lehetne akár ez is az.

Elképesztő drága és csúnya autókat lehetett kapni, végül a legkevésbé csúnyát, ámbár meglehetősen borsos árút választottam. Meg egy elemes csavarhúzót, hogy a lányos vonalat kicsit vegyítsük. Ezenkívül kapott egy szuper összeszerelős faautót, aminek a kalapácsát le sem tette azóta :), meg egy mégszuperebb dominót.

A nagy napon Daninak dolga volt, így a délelőttöt egyedül töltöttem a gyerekekkel.
Megkreáltuk együtt a tortát, alig várták, hogy este legyen, és meg lehessen kóstolni.
Ezúttal elmaradt az összeöltöztetés (Mikolt haja ráadásul úgy sikerül, mint akit megtéptek, de nem engedte újradefiniálni...), Blanka is beteg lett, így ők sem tudtak eljönni, és még összcsaládi fotót sem készítettem... a képek zömén pedig úgy fest, mintha csakgyerekes buli lett volna, pedig nem, itt volt vagy 9 felnőtt.
És persze volt minden más is, ami egy szülinaphoz elengedhetetlen.
Egy boldog hároméves, torta, gyertya, tüzijáték, és sok sok mosoly, meg örömködés, meg részemről némi hümmögés, hogy mármegint...

Isten éltessen sokáig édes Áron!
Mostanra már egész ügyesen mutatod az ujjaidon azt a hármat :)

December tizennégy

Egyszer valahol, valamikor megtalált egy mondat.
Mikor úgy érzem, hogy ellep a temérdek tennivaló, mindig eszembe jut.
Az ember hétszer többet bír, mint amennyit gondol, hogy elbír.
Mostanában sokszor, nagyon sokszor mondogatom magamnak, közben pedig kívülről figyelve magamat azt látom, hogy tényleg.

Valóban sokkal többet bírok, mint hiszem. Csinálom a dolgom, közben néha eláraszt a kétségbeesés, és úgy érzem, nem megy sehogyansem. Aztán mindig lesz valahogy (ez meg itt egy ügyes szépítés, nem megy ez olyan légiesen, mint amilyen könnyen leírható... van benne sírás, csapkodás, kiabálás is bőven), leginkább attól, ha minicélonként örülgetek egy egy apróbb sikernek, befejezett dolognak. A nap végére legtöbbször (magam sem mindig értem, hogyan) be tudom fejezni az aznapra tervezettet. Sokszor mondjuk úgy, hogy kettő előtt nem kerülök ágyba.

Ugyanakkor a lelkiismeret furdalás meg örökké kísér a mondat mellett... épp tegnap beszélgettem az ovis karácsonyi gyertyagyújtás után a református lelkésszel (egy anyagból gyúrtak bennünket, Péter épp olyan ember, akivel szívesen megosztok bármit... lehet, hogy ez lenne a lelkivezető szerepe?...), és szóba került az elégjószülőség. Viccesen kérdezte, hogy a kandalló előtt ülve babusgatni vágyom-e a gyerekeimet, és nem.
Illetve dehogynem, de hogy ezt épp nem tudom megtenni, hát üsse kő.
A minőségi idő, az az, ami hiányzik.
Hogy folyton csak azt hallom magamtól, várj egy kicsit, most nem tudom, csináld meg, megy ez már neked egyedül is.
Az én interpretációmban utcagyerekként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy legalább a fülem ott van, ahol ők. Dani csak annyit fűzött hozzá, hogy ha mindig ennyit dolgoznék, mint két hónap óta, akkor hamar fejreállna a családunk.
A humorom és a türelmem is fogytán, pedig elementáris szükség volna mindkettőre.
És olyan megmosolyogni való, hogy máááár megint ugyanott vagyok. :)
Persze nem teljesen, de ahogy a szavak kibuknak belőlem, az nagyon is ismerős.
Hogy közben a gyerek mellett dolgozó anyuka is lett belőlem, még nem régikeletű.
Szokni kell, új rutinokat kialakítani, de az is tisztán látszik, hogy az eredeti felállásban, amiben négy évesen mennek oviba, és ezidő előtt védi őket a gondoskodó anyai figyelem, nincs helye ennyi másba fektetett energiának.

Nem csak arról van szó, hogy ne tudnék mit kezdeni itthon magammal, ezért muszáj volt kitalálnom valami hobbit. Lelle júliusban két éves lesz, engem pedig nem várnak vissza sehová. A legszerencsésebb, ha abból születik némi bevétel, amit szeretettel csinálok.
Éppen csak azzal nem számoltam, hogy a karácsony előtti időszak ebben a műfajban is az egyik legintenzívebb.

Danit ritkán látjuk, akkor is lassan melegszünk egymáshoz, mi meg ő. Tele a feje, pörgeti a tányérokat, nehezen engedi el őket. Kevés az, amiből gazdálkodunk, leginkább lelkileg. Pedig mennyire nagyon szükség volna eltenni a gondokat, és odaülni a kandalló elé. Nem a gyerekekkel, egymással.
Nem tudom, mikor érkezünk meg végre, a karácsony csak egy apropó.

Ugyanazokat a köröket futom (nyilván nem véletlenül), még akkor is, ha az nem folytonos, hanem egy spirál. Látom, hogy mennyit tanultam, mennyit haladtam ebben az évben, és mégis van, amit másképp szeretnék.
Ami állandó, az a feladat.
Jelen lenni, elengedni, egyensúlyt találni. Szeretettel, derűsen.
Minden ugyanerről szól.

Betlehemes

Csilla beteg lett.
Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.

Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.

Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.

Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.

Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)

Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)

Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.

 

 

 

 

Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)

Mert a Mikulás márcsak ilyen

Nem fektettem ebbe az ideibe elég energiát. Bevallom eszembe sem jutott, hogy jön a nagyszakállú, pedig a gyerekek minden este visszaszámoltak, míg én azzal foglalkoztam, hogy számba vegyem, melyiknek mi kell reggel az oviba.
Harisnya, póló, igen már csak kettőt...
És hopp, lett is december ötödik napja (hamár a vallomásoknál tartunk, azt sem tudom biztosan sosem, hogy hatodika vagy hetedike a nap...), és délután.
Szerencsére már délelőtt megpendítettem Daninak, hogy se egy mandarin, se egy marék mogyoró, ő pedig hazafelé még tett egy kanyart, és mikor ránkesteledve, kicsit szorongva hívtam, hogy jön-e már hazafelé, derűsen válaszolgatott, hogy kinder tojás, aszalt barack.

Hogy az év folyamán a gardrób (remélem még nagyon sokára fogják a gyerekeim olvasni ezt a bejegyzést...) tetején két nagy kosárnyi egyszercsak odaadjuk ajándék halmozódott fel, amikről tegnap este listát készítettem, kinek mikorra melyiket adjuk majd, kész főnyeremény.

Így esett, hogy altatás után (írok erről hamarosan :)) még lekúsztam, és a négy kisszéken a négy pár gumicsizmába (amit Hanna választott ki mindenkinek, hiszen ezeknek a leghosszabb a száruk, és jóóó sok csoki beléjükfér) került tengernyi finomság. És duplomotor Áronnak, pici baba Lellének, színes ceruza Mikoltnak és egy szinező Hannának.
És mindenkinek egy egy póló, amit muszáj volt, mert fenyegette őket a kinövés réme.

Mire reggel letámolyogtam, a kislányok már az új szettben pompáztak, aranymosollyal az arcukon.
Aztán lejött Áron, megevett egy évre elegendő csokoládét (valahogy le kellene szoknunk erről a csokidologról... de legalább hamar elfogy mondogatom), majd a reggelit nem, végül pedig megérkezett Lelle is, kerekre nyitott szemmel figyelte, mi ez a kirakat a teraszajtóban.
Neki a csokik pakolgatása okozta a legnagyobb örömöt. Aztán a mandarin. :)

Az esemény kétségtelenül legnagyszerűbb velejárója számomra (az aszalt barack után) az a felismerés volt, hogy a karácsonyi mitkapjanak a kosártartalomnak köszönhetően az idén is rövidre zárult.
Két kis kattintás az interneten, és kééész. Ma fizettem, a fele már úton.

Várják

 

Sajtcédulkák

Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...

Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.

Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.

A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.

Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.

A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.

Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.

Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.

Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.

És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.

A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)

Az első gyertya

Megünnepeltük Dani születésnapját.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg. 

Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.

Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is. 

Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.

Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.

Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is. 
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér  majd ide rendben a karácsony.


Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.