Ma már biztosan kijelenthetem, a névnapokat egyszerűen nem tudom fejben tartani.
Pedig már kis számlálót is tettem a blog oldalába, még színes is, és egészen fent van, hogy minden nap belebotolhassak, arra számítva, hogy egyszercsak megjegyzem majd... és mégsem.
Pedig úgy gondolom, hogy ennyi gyerek mellett egyrészt kis kitolás magunkkal szemben, hogy kétszer ünnepeljük őket egy évben, másrészt viszont (és ez a fontosabb rész) annyian vannak, hogy kinek kinek kell, hogy jusson egy évben legalább kétszer egy csak róla szóló nap.
Hanna neve nem volt benne a naptárban, mikor született. Két évig próbálkoztam kitalálni, mikor ünnepeljük, aminek az lett az eredménye, hogy rendre elfelejtettük... aztán végül sikerült egy tavaszi napot találni, mire megszületett az egyetlen naptárban is hivatalos nevű Áronunk, aki április másodikán ünnepli a szépnevét, így Hannának kerestem egy másikat, csak hogy ismét megkeverjem a dolgot.
Így lett nálunk Hanna napja a május 24.
Amit az idén is elfelejtettem.
Mármint, hogy nem 26., hanem 24.
Szerencsére Ági barátnőm írt egy köszöntő levelet, olyan nagyon kedves, ő mindig minden fejben tud tartani, fantasztikus.
Mi Hannával már három hete készülünk a névnapra, de végig abban a hitben voltam, hogy a szombat a napja... tulajdonképpen mindegy is a lényeget tekintve, de mostantól legalább már biztosan nem fogom eltéveszteni. :)
A készülődés oka az volt, hogy azt találtam, ki, tartunk egy egygyerekes délutánt Hannának, Danival hármasban elmegyünk valahova.
Hanna annyira várta már, hogy minden nap kérdezte, mennyit kell még aludnia.
Azt hiszem, neki van a leginkább szüksége ezekre a csakrólaszóló alkalmakra, mostanában pedig különösen. Persze a többiek is igénylik, hogy néha egykék lehessenek, de Hanna, mint az első, valahogy méginkább. Talán a kicsiknek inkább Hanna a referencia, mint mi...
A névnap pedig amolyan igazi Hannára szabott volt végül, délelőtt a papával és a többiekkel voltak lovagolni (Dani nagyon ritkán tud csak elmenni megnézni Hannát).
Délután pedig háromkor felébresztettük, és egészen a Lurdy házig autóztunk hármasban, moziba készültünk. :)
Hanna élete első igazi moziélménye volt a tegnapi, napok óta ezzel álmodott, azt mesélte, egy nagy házat képzel, amit belül kék és fehér csempék díszítik. :)
Sütit ettünk, mert előbb értünk oda, jegyet vettünk és pattogatott kukoricát, és végre bemehettünk a nagy terembe, és végül elkezdődött a film (a Riot néztük), aminek az első percében azt mondta Hanna, ja, ezt már láttuk a Petivel a repülőn... bamm :), én nem emlékeztem, de sem ő, sem mi nem sajnáltuk, végül jót mulattunk, bár Hannu nagyjából hatvan percnél már nem tudott egyhelyben ülni (mennyire szerettem ezt is :)), azért kitartóan végigficeregte a maradék fél órát.
Hazafelé még fagyiztunk is, ma kivételesen két féladagot kaphatott az egy helyett, aztán itthon folytatódott az élet a régi kerékvágásban. (Hanna mintha semmi sem történt volna, ami nagyszabású, pont három perc itthonlét után készült ki valami apróság miatt és hisztizett éppúgy, mint mostanában bármikor... úgy sajnálom...)
No és a tanulságok:
- Hanna hatalmas lett.
- Egészen pihentető dolog egy gyerekkel, egy ilyen nagy és szép és okos gyerekkel közös programokat csinálni.
- Ha nincsenek velünk a többiek, a zajszint csökken, ugyanakkor kizárólag én vagy a papa tud csak válaszolni, játszani, beszélgetni, és ettől el vagyunk szokva. :)
Annyira jó volt, csak vele, és közben azzal a gondolattal, hogy mennyire látszik rajta, hogy nagycsaládban nő. Elképzeltük, milyen lenne ő, ha csak ő lenne, hogyan lennénk mi vele, ő velünk, és arra jutottunk, hogy passz :), de jó, hogy épp ilyen, és néha jut neki abból, hogy csak ő lehet az egyetlen.
Külön köszönet Palinak, aki három gyerekkel egyedül tartotta a frontot, úgy, hogy mind meguzsonnázva, felöltöztetve játszott az udvaron már, mire megérkeztünk. :)
Kép nem készült, de ma pótlom a maiakkal. :)
2012. május 27., vasárnap
2012. május 22., kedd
Nincs is már kisbabánk...
Mert
1. Akinek ugyan csak két foga van, de minden reggel fogkefét követel, az már nem kisbaba.
2. Aki a sapkát a fejére biggyeszti, a zoknit a lábára próbálgatja, az akkor sem kisbaba, ha amúgy a babakocsiban mindkettőt egy mozdulattal rántja le és dobja a mélybe.
3. Aki ha éhes azt mondja amm, esetleg hamm, de ha bánata van, akkor kizárólag azt kiabálja mammmamama, az már nem kisbaba.
4. Aki bújócskázik velem, és érti, hogy ez mennyire vicces, az nem kisbaba.
5. Aki nappal méla undorral tolja el a cumisüveget, és veri ki a kanalat a kezemből, ha pépeset akarok adni, az akkor sem kisbaba, ha éjszaka hat deci rizstejet dönt le félálomban. Cumisüvegből.
6. És végül az, aki egyedül mászik a lépcsőn, és egymaga kifundálja, hogy lefelé tolatni a legcélszerűbb... nos az szerintem már nem kisbaba.
Hogy magamat meghazudtolva (fennen hangoztatom ám mindenhol, nyilván azért is, hogy én is elhiggyem, hogy ő az utolsó és rettenetesen jó is ez így mindenkinek...) ma reggel egészen elérzékenyüljek, mikor a pizsama alól előkerült az a kis napozó, amit még pocakos korában vettem, csak neki, akiről akkor még azt sem tudtuk, kislány lesz-e egyáltalán...
Picikének picike, de már nem kisbaba... Jajjnekem...
1. Akinek ugyan csak két foga van, de minden reggel fogkefét követel, az már nem kisbaba.
2. Aki a sapkát a fejére biggyeszti, a zoknit a lábára próbálgatja, az akkor sem kisbaba, ha amúgy a babakocsiban mindkettőt egy mozdulattal rántja le és dobja a mélybe.
3. Aki ha éhes azt mondja amm, esetleg hamm, de ha bánata van, akkor kizárólag azt kiabálja mammmamama, az már nem kisbaba.
4. Aki bújócskázik velem, és érti, hogy ez mennyire vicces, az nem kisbaba.
5. Aki nappal méla undorral tolja el a cumisüveget, és veri ki a kanalat a kezemből, ha pépeset akarok adni, az akkor sem kisbaba, ha éjszaka hat deci rizstejet dönt le félálomban. Cumisüvegből.
6. És végül az, aki egyedül mászik a lépcsőn, és egymaga kifundálja, hogy lefelé tolatni a legcélszerűbb... nos az szerintem már nem kisbaba.
Hogy magamat meghazudtolva (fennen hangoztatom ám mindenhol, nyilván azért is, hogy én is elhiggyem, hogy ő az utolsó és rettenetesen jó is ez így mindenkinek...) ma reggel egészen elérzékenyüljek, mikor a pizsama alól előkerült az a kis napozó, amit még pocakos korában vettem, csak neki, akiről akkor még azt sem tudtuk, kislány lesz-e egyáltalán...
Picikének picike, de már nem kisbaba... Jajjnekem...
Szemantika
Áron nyelven a
- nutellás kenyér: az a gabonából készült tartószerkezet, amire a nutellát felkenjük, lenyalogatás céljából.
-nem: az a szó, ami azt jelenti, hogy turbó fokozatra kapcsolva kell befejezni az adott műveletet, mert a mama hamarosan a tett helyszínére ér, és akkor már sokkal nehezebb lesz.
- kinti cipő: az a lábra húzható alkalmatosság, amit arra találtak ki, hogy a lakásból kilépjünk benne az udvarra, de ott már semmi konkrét funkciója nincs, ezért száműzhető. Akkor is, ha esett az eső, vagy esetleg hideg van.
- nutellás kenyér: az a gabonából készült tartószerkezet, amire a nutellát felkenjük, lenyalogatás céljából.
-nem: az a szó, ami azt jelenti, hogy turbó fokozatra kapcsolva kell befejezni az adott műveletet, mert a mama hamarosan a tett helyszínére ér, és akkor már sokkal nehezebb lesz.
- kinti cipő: az a lábra húzható alkalmatosság, amit arra találtak ki, hogy a lakásból kilépjünk benne az udvarra, de ott már semmi konkrét funkciója nincs, ezért száműzhető. Akkor is, ha esett az eső, vagy esetleg hideg van.
2012. május 21., hétfő
Félkész
Két órája küszködök egy bejegyzéssel, és már sokadszorra törlöm az egészet. Mostanra elegem lett, és a félig kész posztot letettem, elengedtem, előbb dühösen, aztán ahogy távolodtam a témától, egyre békésebben gondoltam a látszólag elpocsékolt időre.
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”
2012. május 20., vasárnap
A dédi üvegei
Van bennem a dédiből elég sok :)
Erre a mai párbeszéd is elég jó példa, bár ezt a vonalat tudatosan építgetem le magamban.
Úgy esett, hogy már a második adag bodzaszörp (ígérem ez az utolsó poszt ebben a témában) ázik a főzésre várva, nekem pedig elfogytak az üvegeim.
Törtem a fejem, mivel pótoljam, és már ott tartottam, hogy veszek egy párat, de egy kicsit lelombozta a szörpgyártási lelkesedésemet, hogy újabb kiadásokkal jár majd az amúgy ingyen alapanyagból készülő háziszörp. Meg ha már házi, akkor ne kelljen boltba menni semmiért...
Még a vasárnapi ebédet is körbetrilláztam a gumicsontommal, mire anyukám nemes egyszerűséggel annyit mondott, kérjek a déditől üveget, ő az idén biztosan nem fog annyit befőzni, mint eddig.
Este a cirkusz után még beugrottam hozzá, a kertben locsolta az epret. (egyébként egészen nehezen mozog már, de ha ásni kell, vagy locsolni, visszafiatalodik hozzám... egészen elképesztő) Mondtam neki a gondomat, de nem hallotta, álltam hát egy darabig a meggyfa alatt, ami mögé bújt a vízért, megvártam, míg kijön onnan, aztán elmondtam neki megint.
- Dédi, van neked félliteres csavaros üveged?
Megbeszéltük, hogy érik már a bodza és tényleg, és tényleg én csinálom a szörpöt és hogy a szalicil feltétlen kell bele, mert anélkül felrobban majd meglátom...
Nade a lényeg:
- Van.
- És elvihetem?
- El.
- De mennyit?
- Hát valamennyit.
- És mindet odaadod?
Megrökönyödve rámnézett:
- Mindent azért nem, de vihetsz belőle.
Megbeszéltük, hogy jön és megmutatja honnan. Aztán az előszobában le kellett ülnie, és a mamát küldte, menjen a spejzba és keresse meg velem az üvegeket. De előtte mégegyszer tisztázta a feltételeket:
- Mennyi kell?
Picit zavarba jöttem, nem akarok én nagyot kérni, hátha mégis befőz az idén is (eddig sem tudtam persze, hogy az mennyi is...), és félve nyögtem ki:
- ... hatot...
Mire elnevette magát :)
- Adok neked tizet is :):).
A mamám után lódultam, aki már a sötét és jó hűvös spejzban állt, és ahogy beléptem, nekem is szétszaladt a mosoly az arcomon.
A spejzban egy dexion salgó polc két méter hosszában és vagy hetven centi szélességében tele volt az egyen félliteresekkel. Ránézésre mondjuk nyolcvan darab...
Miközben bepakoltuk a nagyvonalú nyolcat, azon vigyorogtam, hogy a dédi egy kis gyűjtögető. Milyen szerencse :):)
Kifelé megkérdeztem, honnan ez a sok egyenüveg?
A sógornője a szörpüzemben dolgozott és mindig hozott egy két üveg szörpöt nekik.
Azaz az üvegek legalább velem egyidősek...
A dédi meg nehezen enged el dolgokat.
Most akkor engedjek, vagy ne engedjek? És az üvegek melyik stádium vajon?
Erre a mai párbeszéd is elég jó példa, bár ezt a vonalat tudatosan építgetem le magamban.
Úgy esett, hogy már a második adag bodzaszörp (ígérem ez az utolsó poszt ebben a témában) ázik a főzésre várva, nekem pedig elfogytak az üvegeim.
Törtem a fejem, mivel pótoljam, és már ott tartottam, hogy veszek egy párat, de egy kicsit lelombozta a szörpgyártási lelkesedésemet, hogy újabb kiadásokkal jár majd az amúgy ingyen alapanyagból készülő háziszörp. Meg ha már házi, akkor ne kelljen boltba menni semmiért...
Még a vasárnapi ebédet is körbetrilláztam a gumicsontommal, mire anyukám nemes egyszerűséggel annyit mondott, kérjek a déditől üveget, ő az idén biztosan nem fog annyit befőzni, mint eddig.
Este a cirkusz után még beugrottam hozzá, a kertben locsolta az epret. (egyébként egészen nehezen mozog már, de ha ásni kell, vagy locsolni, visszafiatalodik hozzám... egészen elképesztő) Mondtam neki a gondomat, de nem hallotta, álltam hát egy darabig a meggyfa alatt, ami mögé bújt a vízért, megvártam, míg kijön onnan, aztán elmondtam neki megint.
- Dédi, van neked félliteres csavaros üveged?
Megbeszéltük, hogy érik már a bodza és tényleg, és tényleg én csinálom a szörpöt és hogy a szalicil feltétlen kell bele, mert anélkül felrobban majd meglátom...
Nade a lényeg:
- Van.
- És elvihetem?
- El.
- De mennyit?
- Hát valamennyit.
- És mindet odaadod?
Megrökönyödve rámnézett:
- Mindent azért nem, de vihetsz belőle.
Megbeszéltük, hogy jön és megmutatja honnan. Aztán az előszobában le kellett ülnie, és a mamát küldte, menjen a spejzba és keresse meg velem az üvegeket. De előtte mégegyszer tisztázta a feltételeket:
- Mennyi kell?
Picit zavarba jöttem, nem akarok én nagyot kérni, hátha mégis befőz az idén is (eddig sem tudtam persze, hogy az mennyi is...), és félve nyögtem ki:
- ... hatot...
Mire elnevette magát :)
- Adok neked tizet is :):).
A mamám után lódultam, aki már a sötét és jó hűvös spejzban állt, és ahogy beléptem, nekem is szétszaladt a mosoly az arcomon.
A spejzban egy dexion salgó polc két méter hosszában és vagy hetven centi szélességében tele volt az egyen félliteresekkel. Ránézésre mondjuk nyolcvan darab...
Miközben bepakoltuk a nagyvonalú nyolcat, azon vigyorogtam, hogy a dédi egy kis gyűjtögető. Milyen szerencse :):)
Kifelé megkérdeztem, honnan ez a sok egyenüveg?
A sógornője a szörpüzemben dolgozott és mindig hozott egy két üveg szörpöt nekik.
Azaz az üvegek legalább velem egyidősek...
A dédi meg nehezen enged el dolgokat.
Most akkor engedjek, vagy ne engedjek? És az üvegek melyik stádium vajon?
Patyolat
Mindig azt gondolom, hogy sokkal könnyebb, ha mindenki itthon van. Szeretem is, meg kicsit azért becsapós is a dolog, mert sokszor az ottani élményeket itthon torolja, ettől néha az az érzésem, hogy vele van a legtöbb tennivalóm, a másik hárommal meg végülis nincs is, ők szokva vannak a házirutinokhoz. Valamiért hétvégén ezt soha nem látom, de lehet, hogy az is az ok, hogy akkor többnyire Dani is velünk van.
A lakásban két hinta működik nonstop, de ha Hanna idehaza van, akkor mindig vita tárgya. Nem is annyira a kié legyen, hanem, hogy ne lökd, menj arrébb, ne feküdj rááám... és visít. Hogy Mimííííííííííí, meg Ááááááááron. És bevallom, délutánra már annyira belefáradok a folyamatos küzdelembe, hogy elmondjam, megkérjem, arra, amit amúgy tud, és amúgy is felesleges, hogy van olyan, hogy egyszerűen elveszem a hintát.
Hanna a legnagyobb hintapalinta mind közül, ha nincs itthon, sosincs gond, mert a kisebbek hamar megunják, de ha ne, hát akkor meg ketten játszanak vele. (kiszárójel... mostanában már igazán hálés vagyok ennek az egy évnek, amit Mikolt még itthon töltött, mert Áronnal nagyon jó kis kompániát hoztak létre, és bizony előfordul, hogy Hanna, még ha szeretne sem tud egyszerűen kapcsolódni hozzájuk...)
Tegnap délután a nagy hurrá itt a nyár optimizmusomban előkaptam Dani születésnapi ajándékát, és kitettem a verandára. Míg ők aludtak, én bodzaszörpöztem, és bambultam benne egy húsz percet, amolyan jólmegérdemelt wellnessprogram gyanánt, elmondhatatlanul jólesett.
Aztán egymás után keltek, ami azért volt nagyszerű, mert mindenkinek jutott egy csepp magány a függőszékben, amin aztán előre várható módon jól összevesztek. :)
A hinta pihent egy órát, aztán mikor visszakerült hárman bohóckodtak benne, néha ketten lógtak a szélén és pörgették a harmadikat, nagy kacarászás közepette :). Olyan volt, mint egy jóféle filmben a teregetett nagy fehér lepedők, mikor fújja őket a széles mező szélén a szél és köztük bújócskáznak a gyerekek.
Szerintem estig ment volna a nagy mókázás, ha meg nem unom a hatalmas hangzavart, és fel nem ajánlom, menjünk a papa elé. Aki gyaníthatóan ma délután, míg ők alszanak, én meg felnőttcirkuszba megyek (majd elmesélem milyen volt), kiül egy könyvvel, és húsz percet wellnessezik :)
2012. május 19., szombat
A harmadik bőr
Ezzel vagyok elfoglalva. :)
Fantasztikus, már most szeretek nagymama lenni...
Mert mindig azt gondoltam, hogy akötés veteményezés, befőzés olyan nagymamás dolog. Aztán szép lassan rájövök, hogy harmincon felül is csuda dolgokat lehet találni a világban (és könnyen lehet, hogy öregszem is), amik legalább akkora örömöt okoznak, mint egy zsengekori, péntek esti hovamegyünk, mitnézzünkmeg dilemmázás.
A nap kisütött, aminek egyik igazi jele, hogy ismét birtokba vettük a kinti birodalmat, amit magamban csak ezzel a címbeli jelzővel illetek, a második után szabadon (ami a ház).
Odakinn pedig lassan kibújtak a reteklevelecskék, és még a végén cukkini is lesz, meg virágzik a málna, és tele a meggyfa és a cseresznye is apró pici, de annál izgalmasabb zöld bogyókkal.
Valaha Malajziában a nap fénypontja volt, amikor egy pohár ikeás bodzaszörppel leültem a kanapéra, tele volt jéggel a poharam, amit a szörpszürcsölés végén mindig egyesével elrágcsáltam (senki nem értette, mi a jó a jégrágásban, aztán miután Lelle megszületett, rájöttem, hogy olyan melegem volt pocakkal, hogy belülről kellett hűteni magam... és a szüléssel el is múlt a rágcsálás vágya), közben megfogadtam, ha én egyszer hazajutok, és érik majd a bodza, csinálok belőle szörpöt.
És érik. :) Az utcánkban is, meg a kis úton is a ház mögött, de erre csak az első adag főzése után jöttem rá, a második már sajátból készül.
A recept lehetne egészségesebb mondjuk nyírfacukorral, de ezt találtam elsőre, és még másodikra is ez volt a legszimpatikusabb, így ez készült. Szalicil nélkül.
Három liter várja a sorát, még három készülőben, de ahogy magamat és ezt a nyarat elnézem, hamarabb elfogy, mint szeretném.
Fantasztikus, már most szeretek nagymama lenni...
Mert mindig azt gondoltam, hogy a
A nap kisütött, aminek egyik igazi jele, hogy ismét birtokba vettük a kinti birodalmat, amit magamban csak ezzel a címbeli jelzővel illetek, a második után szabadon (ami a ház).
Odakinn pedig lassan kibújtak a reteklevelecskék, és még a végén cukkini is lesz, meg virágzik a málna, és tele a meggyfa és a cseresznye is apró pici, de annál izgalmasabb zöld bogyókkal.
Valaha Malajziában a nap fénypontja volt, amikor egy pohár ikeás bodzaszörppel leültem a kanapéra, tele volt jéggel a poharam, amit a szörpszürcsölés végén mindig egyesével elrágcsáltam (senki nem értette, mi a jó a jégrágásban, aztán miután Lelle megszületett, rájöttem, hogy olyan melegem volt pocakkal, hogy belülről kellett hűteni magam... és a szüléssel el is múlt a rágcsálás vágya), közben megfogadtam, ha én egyszer hazajutok, és érik majd a bodza, csinálok belőle szörpöt.
És érik. :) Az utcánkban is, meg a kis úton is a ház mögött, de erre csak az első adag főzése után jöttem rá, a második már sajátból készül.
A recept lehetne egészségesebb mondjuk nyírfacukorral, de ezt találtam elsőre, és még másodikra is ez volt a legszimpatikusabb, így ez készült. Szalicil nélkül.
Három liter várja a sorát, még három készülőben, de ahogy magamat és ezt a nyarat elnézem, hamarabb elfogy, mint szeretném.
2012. május 18., péntek
Apróságok
Nem az a baj, hogy rossz a kazán, és másfél hónapja melegvizünk van csak, fűtésünk nincs... hanem az, hogy fent 16 fok van, lent meg 18 de az sem baj, mert fel lehet öltözni, meg ki is lehet menni, mert néha kint melegebb van, mint bent, ami szintén nem baj, mert nyáron ez a legjobb dolog a világon, ez a 20 fok idebennt, de az, hogy fent ennyi, az azzal jár, hogy hiába takargatom be a gyerekeket, meg öltöztetem fel őket az alváshoz, már hárman a hatból köhögünk, meg orrfolyunk.
Azt nem mondom, hogy betegek vagyunk, mert az vicc lenne, így május vége felé, de néha ellágyulnék szívesen és tekernék egyet a termosztáton...
És hamár a gépparknál tartunk... a varrógépem működik, mert kiszöszölte Ildikó, azóta remekül teszi a dolgát, a vincseszterem viszont még mindig kórházban, előreláthatóan beláthatatlan a szanatóriumi elvonulás hossza, de legalább még próbálkozik vele a menő szakértő, és a félretett pénz is nálam kamatozik. Csak múltbéli képeim nincsenek...
Azt nem mondom, hogy betegek vagyunk, mert az vicc lenne, így május vége felé, de néha ellágyulnék szívesen és tekernék egyet a termosztáton...
És hamár a gépparknál tartunk... a varrógépem működik, mert kiszöszölte Ildikó, azóta remekül teszi a dolgát, a vincseszterem viszont még mindig kórházban, előreláthatóan beláthatatlan a szanatóriumi elvonulás hossza, de legalább még próbálkozik vele a menő szakértő, és a félretett pénz is nálam kamatozik. Csak múltbéli képeim nincsenek...
Újabb szófordulat
A minap a játszón egy kedves kislány a csúszdáért folytatott küzdelemben a dobogóra (csúszda tetejére) érve hangos kántálásba kezdett:
- Én lettem az első, kukorica belső...
Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...
Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)
Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!
:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...
- Én lettem az első, kukorica belső...
Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...
Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)
Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!
:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...
2012. május 15., kedd
Anyák napja
Nem bánom, ha konformistának tűnök, nekem jólesnek ezek az alkalmak. Nem kifejezetten emiatt az ünnep miatt, lehetne bármelyik, és nevezhetnénk akárhogy, hanem mert fontosnak tartom, hogy néhanapján ünneplőbe öltözzünk, megálljunk egy fél órára, elgondolkodjunk az ünnep jelentésén, azon, amit mi (én, a gyerekek és a család) gondolunk arról, hogyan kell, lehet, érdemes ünnepelni.
És mint mostanában olyan sokszor, Malajzia jutott az eszembe, ahol számtalanszor volt munkaszünet, a különböző felekezeti vagy állami ünnepségek miatt. Szerettem, hogy megadják a módját, ahogy megállt az élet, és méginkább azt szerettem, amit mindezen alkalmak mögé gondolhattam azokból az impulzusokból, amik nekünk jutottak. Legintenzívebben annak az üzenete, hogy ezek az ünnepek megerősítik a közösséghez tartozás érzését. Nekem ma is hiányzik, hogy igazán sehová sem tartozunk, vagy mindenhová csak egy kicsit.
Mióta gyerekeink vannak, ők és az ő valahová tartozásuk határozza meg a mi csoportjaink nagy részét is. Ezért rettentően fontosak az óvodai mindenféle alkalmak, még akkor is, ha kevés az idő arra, hogy mi szülők valódi kapcsolatokat alakítsunk ki egymással. Mégis van egy együtt rezgés, hiszen mindünk gyereke része ugyanannak a csoportnak.
Azt pedig kifejezetten szeretem, ahogy formálódik a készülődésben a gondolat, alkotnak, verset, énekeket tanulnak, miközben szép lassan megérik bennük a tudás arról, ami a leképezett lényeg. Karácsony, húsvét, anyák napja.
Míg Malajziában sok ünnep volt, az óvodában semmi sem szólt kifejezetten a megünneplésről. Nálunk jóval kevesebb a megülni való, de azt bensőségesebben, tartalmasabban éljük szervezett szinten.
Ez a tavasz nekem márcsak olyan gondolkodós.
Persze az, hogy a gyerekekkel együtt én is adhattam a többi anyukának az elkészült tabló formájában, sokat segített, mint ahogy az is, ahogy Hanna megőrizte a titkokat, de mindig elmesélte, hogyha épp készült valami meglepetés, fenntartva ezzel mindkettőnkben a készülődés izgalmát, örömét.
Az anyák napja minden évben kicsit váratlanul ér és zavarba is ejt. Olyan kicsik a gyerekeim, hogy minden napra jut valamennyi minden ünneplendőből, és mikor eljön ez az egyévben egyetlen, nem értem, miért kellene külön megemlékezni rólam.
Nekem az ünnepelés azt a lehetőséget jelenti, hogy kicsit elrugaszkodva a hétköznapok körforgásából ránézhetek a státuszomra (ami legalább annyira érdeme a gyerekeimnek, mint az édesapjuknak, vagy a nagyszüleiknek), és jó esetben észreveszem azt is amiben elég jó vagyok, és azt is, amiben kevésbé.
Nos ez az anyák napja azt hozta ajándékul, hogy explicitté tettem azt a régóta dédelgetett, egészen sarkos gondolatot, hogy a legnagyobb feladatom az, hogy a gyerekeimben a lehető legkevesebb kárt tegyem. Hogy ezt finomítsam, kicsit átkereteztem, amitől hosszabb lett a mondat, de a lényeg ugyanez.
Azokat az adottságokat, amivel rámbízták őket a születésük előtt kilenc hónappal, úgy szeressem, hogy abból a lehető legszebb, legjobb, legszabadabb élet bontakozhassék.
Lássam, mik azok a korlátok, amiket magamban le kell rombolnom, hogy az elvárásaimmal a legkisebb mértékben terheljem őket, éljem eléjük azt az életet, amire jó ránéznem kívülről is, adjak nekik olyan példát, amit érdemes követni, és ne éljek vissza soha a státuszomból fakadó erővel.
Lássam bennük mindig a jót, a formálódó önazonosságot, legyen elég türelmem a szárnypróbálgatásaikhoz.
Az ovis ünnepség alatt értettem meg, hogy azért sírok, mert nem vagyok méltó.
Mert az a feltétel nélküli szeretet, amivel a gyerekeim szeretnek, akkora, hogy csak egy olyan tökéletes anya érdemelheti meg igazán, akihez én sosem fogok felérni.
A könnyeim ennek a felismerésnek a fájdalma, keveredve azzal a kielégíthetetlen vággyal, hogy minél jobb legyek. De legalább elég jó. Mert ha van a világon, aki megérdemli, azok biztosan a gyerekeim. Akik viszont éppen annyira tökéletesek, mint amennyire én tökéletlen vagyok. Majdnem :)
2012. május 13., vasárnap
Addig addig pakolgatott...
míg egyszercsak...
De annyira, hogy mikor megfogtam, hogy betegyem az ágyába, felemelte a fejét, majd azzal a lendülettel vissza is tette a zsákra, és aludt még egy órát. :):)
De annyira, hogy mikor megfogtam, hogy betegyem az ágyába, felemelte a fejét, majd azzal a lendülettel vissza is tette a zsákra, és aludt még egy órát. :):)
Mutatom
Nem mintha szeretné ezt a programot, de abban a percben semmi sem volt jó neki, így inkább az apja hóna alá csapódott, egy kis egykeség meg némi kilátásba helyezett finomság reményében.
Ezalatt a maradék hárommal (Áron sem volt túl lelkes, de egy hisztike mégiscsak kevesebb, mint kettő) felcammogtunk anyukámékhoz.
Mire felértünk, Lelle elaludt, Áron pedig a két vendégkislányt meglátva el is felejtette, milyen rettenetes az élet, pláne, mikor Feri magasra emelte és még a padlásra is felvitte magával.
Hannának se kellett kétszer mondani, rohant utánuk a bűvös, meleg és poros padlásra, ahonnan csillogó szemmel és egy majdnem húsz éves kétkerekű biciklivel jöttek vissza. A bringa rózsaszín és lila, emlékeim szerint Matyié volt, hogy mitől ez a csajos külső... gondolom valakitől örököltük anno.
Sokkal kisebb, mint Hanna bringája, ránézésre Mikolt méretű, és mert roppant csoffadt állapotban volt külsejét tekintve mindenkinek megtiltatott a behatóbb tanulmányozás, beleértve a kipróbálást is.
Az ígéretet viszont megkapták a gyerekek, mire holnap megérkeznek, tiszta lesz és kipróbálhatják.
Mikoltot izgatta legkevésbé az akció.
Ma délelőtt lovagolni voltak a gyerekek, rekord idő alatt (fél óra/háromgyerek) öltöztettük, reggeliztettük meg őket, pedig ma még bundabugyit is kellett adni rájuk, úgy lehűlt az idő. Hanna és Mimi kijelentették, ők ugyan nem lovagolnak... azért elindulni sikerült velük, bár Mikolt a paplanját és a cumiját is magával vitte. (Ott állítólag kis sem szállt, majdnem végig a kocsiban ült és paplanozott (gyűrögette, simogatta a paplant, közben cumizott is...)) Hanna viszont ma először kézbe vehette az irányítást és futószár nélkül lovagolt. :)
A nagymamáékhoz érve Mimi észrevette a kisbiciklit, és annyira megtetszett neki, hogy fel is ült rá. Előbb egy kis segítséggel, aztán egyedül tekerte. Mire mi megérkeztünk, már ebédeltek, de amint megette a magáét, Mikolt felpattant az asztaltól, egyedül felöltözött, és rohant ki, hogy gyakorolhasson tovább.
Annyira jó látni a kitartását, ahogy fáradhatatlanul igyekezett megtartani az indulásnál is az egyensúlyát, figyelni a tekerésre, a megállásra.
Zokszó nélkül, egyre ügyesebben tekerte, mikor eljöttünk, már csak egy egészen picike hiányzott az önálló elinduláshoz.
Haza akarta hozni az új kincsét, de végül otthagytuk... azt hiszem hiányolni fogja, amikor felébred. :)
2012. május 11., péntek
10 hónapos a negyedik Kiscsillag
Lelle ma tíz hónapos.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.
Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.
Kitartóan gyakorlom.
A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)
De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)
Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.
Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.
Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.
Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)
Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)
Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...
Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.
Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.
Kitartóan gyakorlom.
A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)
De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)
Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.
Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.
Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.
Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)
Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)
Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...
Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.
2012. május 10., csütörtök
Májusban az áprilisról
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.
Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.
Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.
Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.
A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.
A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.
Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.
A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.
Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.
Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)
És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.
Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.
A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.
2012. május 9., szerda
A pici meg a kicsik
Én betartottam a szavam, Mikolt is, Áron is kicsi itthon. :)
Él még a lányok megnevezés is, ami a két nagyobbikra vonatkozik.
Lelle ezekből a gyűjtőnevekből valahogy kiszorult eddig, vagy mert megkülönböztetetten a picike néven fut, vagy mert még egyik bandába sem tartozik. Egyre inkább érik, mert mostanában már ő is kezet mos, vagy fogat akár.
Mindenesetre a sok csapat sok gyereket is feltételez, erre csak olyankor döbbenek rá, amikor valakivel telefonon kellene beszélnem, és közben háromfelé mondom a magamét, miközben az illető vár. Néha elképzelem a még nagyobb családokat, ahol még több a zsivaj, még többfelé kell figyelmet osztani, és elképzelem magunkat is, ahogy mások látnak bennünket.
A napokban egyre fáradtabban fekszem. Azt gondoltam, tavaszi fáradtság, aztán rájöttem, hogy Lelle ugrott egy nagyot ismét (pénteken írok róla részletesen), ami azzal jár, hogy immár két gyerekem pakol. Ki. Be meg csak egy. Vagy egy se... Vagyis a rendetlenség, és a figyelnivaló meghatványozódott, és akárhogyan próbálom, nem sikerül utolérnem őket. Leginkább a konyha szükségállapotra emlékeztető rendetlensége zavar, meg alatta a ragacs...
És mégis, ha sikerül magam mögé utasítanom az elváráshegyeket, és leülök a nappaliban közéjük, azt látom, hogy nekik nagyon jó.
Nagycsaládban, soktestvérrel az esetek nagy részében lenni jó.
És jók a reggelek, amikor mindig valaki más ébred elsőként, és egy picit csak egyedül birtokolhat, engem, játékot, helyet az asztalnál. És mire épp megunja az egykeséget, jönnek is a többiek. Mára már akár hárman is együtt tudnak játszani, sőt, ha Hanna oviban van, a legkisebbet is beveszik... mégha rombol is.
Tegnap az volt a játék, hogy egy tizes papírzsebkendőt szaggattak miszlikbe, mert azon Lelle hangosan kacagott. Hárman tépték, a picike pedig gurgulázott. :) Ez már a játék vége, mikor már mind elfáradt, körülöttük a délután romjai...
Ha pedig Lellének sok, azt is a tudtukra adja. Néha persze felmerül bennem, meg kell-e menteni őt, de Lelli testvérbiztos, szereti, ha körülötte hemzsegnek a nagyok, de amikor elege lesz, kiabál, vagy ellöki őket. Amilyen kicsi, olyan öntudatos. Kíváncsian várom, hogyan alakul még ez a négyes. :)
2012. május 8., kedd
Kettővel lejjebb
Van egy néptáncos bejegyzés :)
A video házi fogyasztásra alkalmas csak, kis segítséggel szolgál a kép a gyerekek felismeréséhez. :) A három kék-fehér a miénk :):)
A video házi fogyasztásra alkalmas csak, kis segítséggel szolgál a kép a gyerekek felismeréséhez. :) A három kék-fehér a miénk :):)
... és ami kimaradt az áprilisi krónikákból
Tegnap az egyik legkedvesebb, igen intenzív kritikai érzékkel rendelkező barátnőm azt kérdezte, szét vagyok-e csúszva. :)
Kicsit :):)
Legalábbis a rengeteg tennivaló között lavírozom, hogy jusson is, maradjon is, közben pedig olyan gyorsan pörögnek az események, hogy van, amit egyszerűen egy legyintéssel elintézek. Közben pedig azon kuncogok, hogy a hajdani Hannavilágos énem vajon mikor kapna gutaütést látva a ma hanyagságát, például amikor a mosólyukban találomra szortírozott ruhakupacok egyre növekvő káoszára rácsukom az ajtót azzal, hogy ráér... miközben rendesen tizedelve vannak a gyerek szekrényekben a ruhák, és sokszor elgondolkodom, vajon mikor láttam utoljára ezt vagy azt a darabot.
Ennek ellenére van mit felvegyenek, és ez elég is. :) Azért lista nélkül manapság elég kétséges volna, hogy a főzés eszembe jutna-e... hogy az összetettebb, nem mindennapos akciókról el ne felejtkezzem.
Kéne egy kis szabadság... de legalábbis jólesne, bár gyaníthatóan nem az elmaradások ledolgozására használnám.
Itt van mindjárt az április, egy csomó élménnyel, képpel, ami a maga idejében nem került fel sem ide, sem az albumba.
Az első két dolog, ami eszembe jut, hogy elromlott a fűtésünk, meg hogy kipakoltuk a pici házat az udvaron.
Kép egyikről sincs :), viszont meghatározó emlék mindkettő.
A fűtésünk valamikor április elején adta be a kulcsot (három éves a kazánunk...), akkor, amikor még jólesett volna egy kis meleg. Egy ideig fel se tűnt, mert a földszinten a főzés miatt (meg mert sokan leheljük gondolom :)) nem volt vészes a helyzet, csak az lett gyanús, hogy minden este egy kicsivel jobban fáztam fent. Mire a termosztátig eljutottam, már csak 18 fokot mutatott, pedig a kis nyíl nagyon megbízhatóan azt jelezte, megy a fűtés.
Egy hét kellett, mire valaki eljött, hogy szemrevételezze, kiderítse, mi a baja a kondenzációs csodánknak, majd még kettő, hogy telefonon utolérjük az amúgy teljesen megbízható mestert, aki sajnálkozott, hogy nem tudja mikorra lesz alkatrész.
Egyszer begyújtottunk a kemencébe, a gyerekekre meg még egy takaró került.
Jobban aludtak éjjel.
Aztán eljött a kánikula, és okafogyottá vált (valamelyest) a szerelés... Melegvizünk van, a többit meg betudtam környezet és pénztárcakímélő akciónak.
Egészen máig, amikor megint jólesett volna picit befűteni.
A kisház...
Amikor elköltöztünk, ide halmoztuk fel az összes olyan holmit (az addig már felhalmozottak mellé), amikről úgy gondoltuk nem lesz rá szükség az elkövetkező 50 évben. Már akkor hüledeztem, hogy sikerült alig 10 évnyi közös, és picit több, mint 30 év egyéni életünk során összeszednünk ennyi kacatot.
A tavaszi lendületben azt gondoltam, jobb sora is lehetne a kis házikónak a kacattárolásnál. Például ha láthatnám egyszer üresen, biztosan jól kitalálnám, mi legyen belőle. Voltak dédelgetett álmok is, meg azt is gondoltam, jót fog tenni nekünk egy kis fizikai munka.
Annak ellenére, hogy voltak kérdések (hova tesszük a gyerekeket, míg mi a porban munkálkodunk...), egy szombaton nekiálltunk. Délre a fele megvolt, a nehezebb része (építőanyagok, régi rossz polcok...) délutánra maradt.
Az alvás után, némi izomláz ellenére nekiálltunk a második körnek, közben szép lassan megjelentek a családunk tagjai. Egymás után megérkezett majdnem mindenki, jutott mindegyik gyerekre egy felnőtt, meg pár hatalmas férfikéz is, és olyan tempósan tették a dolgukat, hogy csak kapkodtam a fejem.
Hogy a kisház üres lett, sőt az udvarról is eltűnt minden, ezért is hálás vagyok, de leginkább az volt ebben a napban nagyon jó, ahogy egy nagy családként működtünk... gyakorlatilag kérés nélkül.
A ház azóta is üresen áll, de mindenféle terveket szövök a jövőjéről. Közben pedig azon gondolkodom, mi legyen a következő egész családot megmozgató akció. :) Azt hiszem, ha sok meggy terem az idén, akkor befőzünk :):)
És hogy ne legyen képtelen a blog, a gyerekekről írok nemsokára egy képeset is külön.
Kicsit :):)
Legalábbis a rengeteg tennivaló között lavírozom, hogy jusson is, maradjon is, közben pedig olyan gyorsan pörögnek az események, hogy van, amit egyszerűen egy legyintéssel elintézek. Közben pedig azon kuncogok, hogy a hajdani Hannavilágos énem vajon mikor kapna gutaütést látva a ma hanyagságát, például amikor a mosólyukban találomra szortírozott ruhakupacok egyre növekvő káoszára rácsukom az ajtót azzal, hogy ráér... miközben rendesen tizedelve vannak a gyerek szekrényekben a ruhák, és sokszor elgondolkodom, vajon mikor láttam utoljára ezt vagy azt a darabot.
Ennek ellenére van mit felvegyenek, és ez elég is. :) Azért lista nélkül manapság elég kétséges volna, hogy a főzés eszembe jutna-e... hogy az összetettebb, nem mindennapos akciókról el ne felejtkezzem.
Kéne egy kis szabadság... de legalábbis jólesne, bár gyaníthatóan nem az elmaradások ledolgozására használnám.
Itt van mindjárt az április, egy csomó élménnyel, képpel, ami a maga idejében nem került fel sem ide, sem az albumba.
Az első két dolog, ami eszembe jut, hogy elromlott a fűtésünk, meg hogy kipakoltuk a pici házat az udvaron.
Kép egyikről sincs :), viszont meghatározó emlék mindkettő.
A fűtésünk valamikor április elején adta be a kulcsot (három éves a kazánunk...), akkor, amikor még jólesett volna egy kis meleg. Egy ideig fel se tűnt, mert a földszinten a főzés miatt (meg mert sokan leheljük gondolom :)) nem volt vészes a helyzet, csak az lett gyanús, hogy minden este egy kicsivel jobban fáztam fent. Mire a termosztátig eljutottam, már csak 18 fokot mutatott, pedig a kis nyíl nagyon megbízhatóan azt jelezte, megy a fűtés.
Egy hét kellett, mire valaki eljött, hogy szemrevételezze, kiderítse, mi a baja a kondenzációs csodánknak, majd még kettő, hogy telefonon utolérjük az amúgy teljesen megbízható mestert, aki sajnálkozott, hogy nem tudja mikorra lesz alkatrész.
Egyszer begyújtottunk a kemencébe, a gyerekekre meg még egy takaró került.
Jobban aludtak éjjel.
Aztán eljött a kánikula, és okafogyottá vált (valamelyest) a szerelés... Melegvizünk van, a többit meg betudtam környezet és pénztárcakímélő akciónak.
Egészen máig, amikor megint jólesett volna picit befűteni.
A kisház...
Amikor elköltöztünk, ide halmoztuk fel az összes olyan holmit (az addig már felhalmozottak mellé), amikről úgy gondoltuk nem lesz rá szükség az elkövetkező 50 évben. Már akkor hüledeztem, hogy sikerült alig 10 évnyi közös, és picit több, mint 30 év egyéni életünk során összeszednünk ennyi kacatot.
A tavaszi lendületben azt gondoltam, jobb sora is lehetne a kis házikónak a kacattárolásnál. Például ha láthatnám egyszer üresen, biztosan jól kitalálnám, mi legyen belőle. Voltak dédelgetett álmok is, meg azt is gondoltam, jót fog tenni nekünk egy kis fizikai munka.
Annak ellenére, hogy voltak kérdések (hova tesszük a gyerekeket, míg mi a porban munkálkodunk...), egy szombaton nekiálltunk. Délre a fele megvolt, a nehezebb része (építőanyagok, régi rossz polcok...) délutánra maradt.
Az alvás után, némi izomláz ellenére nekiálltunk a második körnek, közben szép lassan megjelentek a családunk tagjai. Egymás után megérkezett majdnem mindenki, jutott mindegyik gyerekre egy felnőtt, meg pár hatalmas férfikéz is, és olyan tempósan tették a dolgukat, hogy csak kapkodtam a fejem.
Hogy a kisház üres lett, sőt az udvarról is eltűnt minden, ezért is hálás vagyok, de leginkább az volt ebben a napban nagyon jó, ahogy egy nagy családként működtünk... gyakorlatilag kérés nélkül.
A ház azóta is üresen áll, de mindenféle terveket szövök a jövőjéről. Közben pedig azon gondolkodom, mi legyen a következő egész családot megmozgató akció. :) Azt hiszem, ha sok meggy terem az idén, akkor befőzünk :):)
És hogy ne legyen képtelen a blog, a gyerekekről írok nemsokára egy képeset is külön.
2012. május 6., vasárnap
Áronmondja
Áron időről időre elkápráztat a beszélőkéjével. (A többiekről is illene írnom lassacskán...)
Nézegetem, és alig látom, hogy nem sokkal múlt kétéves. Biztosan sokat számít a lányok jelenléte, de tény, hogy mind fizikailag, mint beszédben bőven többnek tűnik, mint amennyi. Aztán egy egy hiszti előkerül, és tagadhatatlanul bébi lesz belőle... hát még amikor alszik. :)
De mert nem vagyok jó a szószedet gyártásban, most mielőtt elfelejteném őket, gyorsan leírom inkább. :)
Régóta egyedül eszik, mondhatom, hogy szépen, de többnyire védőfelszerelés alkalmazása szükséges, mert azért még kicsi a maradéktalan tisztaság megőrzéséhez. Mindenesetre megható, ahogyan fiú létére bánik a kanállal, villával. Ennek ellenére sokszor mondhatom, hogy hajoljon a tányérja fölé, mert mostanában új igét gyártott arra a nézésre, amivel ezt a közlésemet indítani szoktam, megelőzve engem :):
- Mama, hajoj föjöjök. Játod?
Anyák napja alkalmából fagyizást ígértünk a gyerekeknek, ami addig addig csúszott, míg már ebédidő nem lett. Az ígéret betartandó, az ebéd pedig elfogyasztandó, vagyis nem mentünk előtte cukrászdába, jogos zúgolódát kiváltva a kis népből, annak ellenére, hogy újabb ígéretet kaptak, ha mindent rendesen megettek, már indulunk is.
Egészen gyorsan ettek is, és hogy a délutáni alvás se maradjon el, autóval érkeztünk a fagyishoz. Az épületet meg kellett kerülnünk, mögötte tudtunk csak parkolni, a cukrászda pedig a széles főút járdája felől nyílik. Áron persze előre szaladt, ami nekem cseppet sem volt megnyugtató, futottunk utána, de mire utolértük, már a lépcsőket szedte, hogy mielőbb beérjen a szentéjbe.
Dani kérdezte is tőle, mire ez a nagy sietség, mire Áronunk így válaszolt:
- Papa, úgy szajadtam, ahogy csak a jábam bíjta.
Nézegetem, és alig látom, hogy nem sokkal múlt kétéves. Biztosan sokat számít a lányok jelenléte, de tény, hogy mind fizikailag, mint beszédben bőven többnek tűnik, mint amennyi. Aztán egy egy hiszti előkerül, és tagadhatatlanul bébi lesz belőle... hát még amikor alszik. :)
De mert nem vagyok jó a szószedet gyártásban, most mielőtt elfelejteném őket, gyorsan leírom inkább. :)
Régóta egyedül eszik, mondhatom, hogy szépen, de többnyire védőfelszerelés alkalmazása szükséges, mert azért még kicsi a maradéktalan tisztaság megőrzéséhez. Mindenesetre megható, ahogyan fiú létére bánik a kanállal, villával. Ennek ellenére sokszor mondhatom, hogy hajoljon a tányérja fölé, mert mostanában új igét gyártott arra a nézésre, amivel ezt a közlésemet indítani szoktam, megelőzve engem :):
- Mama, hajoj föjöjök. Játod?
Anyák napja alkalmából fagyizást ígértünk a gyerekeknek, ami addig addig csúszott, míg már ebédidő nem lett. Az ígéret betartandó, az ebéd pedig elfogyasztandó, vagyis nem mentünk előtte cukrászdába, jogos zúgolódát kiváltva a kis népből, annak ellenére, hogy újabb ígéretet kaptak, ha mindent rendesen megettek, már indulunk is.
Egészen gyorsan ettek is, és hogy a délutáni alvás se maradjon el, autóval érkeztünk a fagyishoz. Az épületet meg kellett kerülnünk, mögötte tudtunk csak parkolni, a cukrászda pedig a széles főút járdája felől nyílik. Áron persze előre szaladt, ami nekem cseppet sem volt megnyugtató, futottunk utána, de mire utolértük, már a lépcsőket szedte, hogy mielőbb beérjen a szentéjbe.
Dani kérdezte is tőle, mire ez a nagy sietség, mire Áronunk így válaszolt:
- Papa, úgy szajadtam, ahogy csak a jábam bíjta.
2012. május 5., szombat
A Táncház napja
Szombaton volt a táncház napja.
Valamikor több tíz évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az első táncházat Magyarországon, amiből aztán hagyomány is lett, én idén szembesültem először azzal, hogy a napját is megünneplik.
Sokat táncoltam, de a néptánc valamiért, valahogyan kimaradt az életemből.
Pedig gyerekkoromban a Petőfi Csarnokba jártunk anyukámmal, Csilláékkal, akinek az egyik óvodásának a szülei rendszeresen muzsikáltak ott. Elvarázsolt a forgatag, a muzsika, a népi játékok, amiket játszani lehetett, a kézműveskedés.
Aztán már zsenge koromban néhányszor nekiindultam egy egy hasonló rendezvényt végigmulatni, de valamiért nem fogadott be egyik hely sem igazán...
Azért mindig megmaradt a csillogás a szememben, ha igazán jó népzenét hallottam.
Ma délután Danival elszöktünk egy mozi hosszáig a városba, és amikor rengeteg felkavarodott gondolattal a fejemben kiléptünk a Liszt Ferenc térre, megcsapott a zene hömpölygése, valami elképesztő utópiaérzésem lett, de nem engedett a filmélmény sem, meg a népzene lüktetése sem.
Közben Viki telefonált, hogy Zoli, aki gyerekként ott a Pecsában húzta, most minálunk fogja, és héttől a gyerekeké a porond.
Soha jobbkor :), Hanna hetek óta néptáncra vágyik, még a balettot is abbahagyná Ildikó néni kedvéért. Abban maradtunk, ha vége a balettnak erre az évre és még tart a néptánc, mehet.
Hazaérve elújságoltam a gyerekeknek, mi az esti program, Hanna rohant be a házba a pörgős szoknyáért, és olyan gyorsan öltözött, hogy mire beértem, már majdnem csak a virág volt hátra, amit a hajába akart tűzni erre az alkalomra.
Mikolt is kékfestőt kért, Áron is ünneplőbe öltözött, egyedül Lelle nem jött lázba :)
Valamikor több tíz évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az első táncházat Magyarországon, amiből aztán hagyomány is lett, én idén szembesültem először azzal, hogy a napját is megünneplik.
Sokat táncoltam, de a néptánc valamiért, valahogyan kimaradt az életemből.
Pedig gyerekkoromban a Petőfi Csarnokba jártunk anyukámmal, Csilláékkal, akinek az egyik óvodásának a szülei rendszeresen muzsikáltak ott. Elvarázsolt a forgatag, a muzsika, a népi játékok, amiket játszani lehetett, a kézműveskedés.
Aztán már zsenge koromban néhányszor nekiindultam egy egy hasonló rendezvényt végigmulatni, de valamiért nem fogadott be egyik hely sem igazán...
Azért mindig megmaradt a csillogás a szememben, ha igazán jó népzenét hallottam.
Ma délután Danival elszöktünk egy mozi hosszáig a városba, és amikor rengeteg felkavarodott gondolattal a fejemben kiléptünk a Liszt Ferenc térre, megcsapott a zene hömpölygése, valami elképesztő utópiaérzésem lett, de nem engedett a filmélmény sem, meg a népzene lüktetése sem.
Közben Viki telefonált, hogy Zoli, aki gyerekként ott a Pecsában húzta, most minálunk fogja, és héttől a gyerekeké a porond.
Soha jobbkor :), Hanna hetek óta néptáncra vágyik, még a balettot is abbahagyná Ildikó néni kedvéért. Abban maradtunk, ha vége a balettnak erre az évre és még tart a néptánc, mehet.
Hazaérve elújságoltam a gyerekeknek, mi az esti program, Hanna rohant be a házba a pörgős szoknyáért, és olyan gyorsan öltözött, hogy mire beértem, már majdnem csak a virág volt hátra, amit a hajába akart tűzni erre az alkalomra.
Mikolt is kékfestőt kért, Áron is ünneplőbe öltözött, egyedül Lelle nem jött lázba :)
A művházban nem volt még tömeg mikor megérkeztünk, a gyerekeink meg is szeppentek, alig akartak beállni a játékba.Végül Lellét a hátamra vettem és beálltam velük, meg Dani is... aztán ismerősök is jöttek és végül a zenekar is megérkezett (Zoli két gyereke, és egyikük kedvese húzta a talpalávalót... micsoda élmény lehet ez egy szülőnek!!!), a mieink pedig egyre felszabadultabban ropták. :)
Mire összegyűlt a felnőttsereg, már alig lehetett őket megállítani egy pár percre, hogy egyenek, igyanak. Egészen kilencig pörögtek, táncoltak, szaladgáltak, míg mi kívülről (nagy bánatomra...) élveztük a tánctanítást, zenét, forgatagot.
Hanna azóta mégjobban szeretne néptáncra járni. Megértem... :)
2012. május 3., csütörtök
Arról, amikor jó a vége
Áron abban a korban van, amikor egy másodpercre szem elől téveszteni felér egy halálos ítélettel. Az elmúlt idők legelképesztőbb felismerése volt ez, és mert lassan tanulok, néhány igen emlékezetes félóra van mögöttünk.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)
Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.
Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)
Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.
Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.
2012. május 2., szerda
Kicsike
Annyi minden gyűlt össze bennem, meg képek formájában a gépen is, hogy lassan lehetetlen lesz majd utánkövetni az eseményeket.
Most meg sem próbálom, de itt egy papírlista az asztalon, amin az utolsó tétel a blog írása. Van még előtte pár, már nem halogatható apróság, remélem holnapra a végére érek.
Így most csak egy hangulatkép, szavakban.
Hogy így utolért bennünket a mármár nem is várt nyár, elemi erővel tolulnak fel a tavalyi évből való emlékek, mintegy két dimenzióssá téve a gondolatfonalat odabenn. Szokott ilyen fordulatot venni az életem, ismerős és jóleső ez a zsongás a fejemben, kavarognak a képek, fények, hangulatok, ízek, szagok egymással, most valami karneváli a hangulat.
Ma este a mamáméknál vacsoráztunk, mert Dani nagyon későn végzett (dejó, hogy ilyen közel vannak), aminek az lett a vége, hogy a gyerekek autóval, én pedig babakocsit tolva egyedül jöttem haza. Az utcánkba fordulva egy kicsit mindig úgy érzem, egy évszázaddal visszaugrottam az időben, az úttest ugyan leaszfaltozódott, de ennek pozitív hatása rég elmúlt már, gidres gödrös az út, poros is, ha elmegy egy autó fehér porfelhőben úszik a táj.
Igazi vidéki hangulata van a kétoldalt fákkal és bokrokkal övezett hosszú szakasznak, ami végül az olajfába, és a mi épített kerítésünkbe torkollik.
Most még a szél is fújdogált, ahogy bekanyarodtam, ettől nemcsak sötétebb és homályosabb lett minden, mint egy lépéssel előbb, de hűvösebb is.
Megborzongtam, miközben körüllengett az orgonaillat, amiről sokszor nem tudom eldönteni, hogy kellemes-e vagy sem, most mindenképpen elérzékenyültem rajta.
Malajziában sosem fújt hűvös szél, és minden reggel az orgonaillatra gondoltam, ami egyre reménytelenebbül felidézhetetlenné fakult.
Most pedig, ha a vályogfalú, hűvös házból kinézek, a maláj forróságot érzem, látom, és meglep, mennyire jóleső az a meleg, amiben a körülöttem élők megsülni készülnek.
Annyira nagy a kontraszt, és olyan leírhatatlanul más az a más, hogy meg sem próbálom igazi szavakba tölteni, amikor kérdezik, ugye meleg van?...
Csak toltam a babakocsit, picit összehúztam a szemem is, és nosztalgiával gondoltam a nagypocakos énre, ahogy az első emeleten kihúzza a dupla függönyt reggel, és beleszagol a légkondi hűvös leheletébe, hátha az ablakon túl azokból a ciklámen virágfüzérekből egy kicsike orgonaillat belopja magát a szobába...
Most meg sem próbálom, de itt egy papírlista az asztalon, amin az utolsó tétel a blog írása. Van még előtte pár, már nem halogatható apróság, remélem holnapra a végére érek.
Így most csak egy hangulatkép, szavakban.
Hogy így utolért bennünket a mármár nem is várt nyár, elemi erővel tolulnak fel a tavalyi évből való emlékek, mintegy két dimenzióssá téve a gondolatfonalat odabenn. Szokott ilyen fordulatot venni az életem, ismerős és jóleső ez a zsongás a fejemben, kavarognak a képek, fények, hangulatok, ízek, szagok egymással, most valami karneváli a hangulat.
Ma este a mamáméknál vacsoráztunk, mert Dani nagyon későn végzett (dejó, hogy ilyen közel vannak), aminek az lett a vége, hogy a gyerekek autóval, én pedig babakocsit tolva egyedül jöttem haza. Az utcánkba fordulva egy kicsit mindig úgy érzem, egy évszázaddal visszaugrottam az időben, az úttest ugyan leaszfaltozódott, de ennek pozitív hatása rég elmúlt már, gidres gödrös az út, poros is, ha elmegy egy autó fehér porfelhőben úszik a táj.
Igazi vidéki hangulata van a kétoldalt fákkal és bokrokkal övezett hosszú szakasznak, ami végül az olajfába, és a mi épített kerítésünkbe torkollik.
Most még a szél is fújdogált, ahogy bekanyarodtam, ettől nemcsak sötétebb és homályosabb lett minden, mint egy lépéssel előbb, de hűvösebb is.
Megborzongtam, miközben körüllengett az orgonaillat, amiről sokszor nem tudom eldönteni, hogy kellemes-e vagy sem, most mindenképpen elérzékenyültem rajta.
Malajziában sosem fújt hűvös szél, és minden reggel az orgonaillatra gondoltam, ami egyre reménytelenebbül felidézhetetlenné fakult.
Most pedig, ha a vályogfalú, hűvös házból kinézek, a maláj forróságot érzem, látom, és meglep, mennyire jóleső az a meleg, amiben a körülöttem élők megsülni készülnek.
Annyira nagy a kontraszt, és olyan leírhatatlanul más az a más, hogy meg sem próbálom igazi szavakba tölteni, amikor kérdezik, ugye meleg van?...
Csak toltam a babakocsit, picit összehúztam a szemem is, és nosztalgiával gondoltam a nagypocakos énre, ahogy az első emeleten kihúzza a dupla függönyt reggel, és beleszagol a légkondi hűvös leheletébe, hátha az ablakon túl azokból a ciklámen virágfüzérekből egy kicsike orgonaillat belopja magát a szobába...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)