Csakúgy

Talán a háló megvonása az ok, vagy a begubózott gondolatok, akik nem akarnak a pódiumon táncot lejteni manapság, de valahogy nem tudok írni... Csak ülök, és gondolkodom, miről is, miközben annyi apróságot lehetne dokumentálni, hogy megtelne vele naponta több poszt is.
Végetért a nagy kaland, és visszacseppenve a régibe nem tudom, érdemes-e, értékes-e anniyra egy egy morzsa, hogy megosszam.

5 éve írok, majdnem minden nap. Eleinte egyfajta ventillációt szolgált a mindennapos mileszvelem és az elégjóvagyoke dilemmáim ki és elengedésére, később a dokumentálhatnék vezérelt, aztán a félelem, hogy minden, ami olyan csodálatosan egyszerű, a feledés homályába vész, és végül Malajzia... ahol egy kicsit visszatért a legelső, legismerősebb motiváció.
Naponta négyszázan olvassák, amit írok. Akkor is igen magas a látogatottság, ha épp nem írok.
Érdekel persze, hogy ki ez a tömeg, miért érdekes az, ami számomra a szürke, vagy színes, de hétköznap. De egyáltalán nem a számok miatt püfölöm a billentyűzetet, és mostanra kicsit el is bizonytalanodtam, vajon kell-e ez nekem... Vagy nekik.

A lányok nagyjából ismerik ezt a felületet, értik is, hogy róluk szól, és csak néha merengek azon, vajon itt van-e már az ideje annak, hogy megkérdezzem őket egy egy kép, vagy esemény publikálhatóságáról, vagy még ráérek ezzel. Örömmel ülnek az ölembe és nézik vissza egymást, de még sosem kérték, meséljek nekik ebből a mesekönyvből. Pedig érdekes lenne egyszer kipróbálni, mit szólnak hozzá.

Hát íme a dilemma... hogyan formáljam ismét a saját fazonomra a blogot, hogy megmaradjon a részletgazdagság is, és az elveszett kalandot is belecsempésszem valamilyen más módon. Még nem tudom. Babanaplónak már kiskamasz, nagyobb volumenhez még kicsi gyerek.
Egyelőre azt hiszem írom, ami eszembe jut, és kiderül, ebben jól érzem-e magam.

Alhatnék

Akár... :) mert épp mindenki ezt teszi körülöttem.
Viszont arra vetemedtem, hogy december első napjára minden karácsonnyal kapcsolatos teendőmet letudom, és a december már csak az élvezeté lesz.
Igy aztán még mindig itt ülök, és mert holnap nem lesz rá mód (éljen a mobil notebook...), gyorsan megemlékezem erről a miért nincs új bejegyzés dolgoról.

Pedig van és lesz is miről írni, igyekszem pótolni szép sorjában, de lehet, hogy ezt már csak a hátradőlős december hozza majd el.
Addig pedig jóéjt, szép ádventet.

HangyászÁron

Áron, miután tegnap este ő lett a figyelmünk középpontja, a legcukibb formáját hozta, teljesen rabul ejtve a szívemet természetesen.
Elképesztő irmaban fejlődik a szókincse (új szavak... porsche, előke, csöpög, elfogyott, kiborult, katicabogár, markoló, tűzoltó autó, csak hogy az egyszerűbbeket soroljam :)), ezzel együtt a fő kommunikációs csatorna a verbalitás lett, így azt hiszem lassan kijelenthetem, Áron beszél. Raghoz, mára már pl. olyanokkal kápráztat el, mint Márkusz cipője, vagy az én, Áron, vagy a benne fürödtem, vagy kérem a markolót, kérem a kezembe (így, szép helyesen)...
És nemcsak beszél, de elképesztő humora is van, a legváratlanabb helyzetekben kapja elő és csillogtatja meg, ugyanakkor rengetegszer a helyzetben felismert egyéb tartalmat emeli ki, és viccel vele, amit szintén elképedve figyelünk, mert ilyen a lányoknál ennyi idősen nem volt. Vagy csak nem emlékszünk már rá, olyan rég volt :):).

Tegnap este az előszobában vetkőzött (egyedül!), az overál nadrág félig a lábán, és a fél pár cipője is fent volt még, mikor egyszercsak hasra vágódott, és úgy maradt. Nekem háttal volt, így eleinte nem is vettem észre, mit matat a földön, aztán azt mondta:
-Katicabogár... hangya. Mászik...

Egy darabig figyelte a kiszemeltet, nevetgélt azon, hogy igyekszik a kis hangya, aztán a követte az ujjával, miközben lelkesen kommentálta a történetet.
- Mászik, elmászott, nézd :)
Végül utólérte a kezével, és rábökött.
- Nem mászik, megállt.
Mondta, és felemelte az ujja hegyére lapult kis hangyatetemet.

Aztán letette, és másik után nézett:
- Kettő, három. Másik is mászik. Másik is megállt. Nem mászik. :):)
És mindezt olyan hosszan, hogy volt időm előkapni a kamerát és sorozatot gyártani a kis természettudósról. :)
A hangyák jelenléte kis melegséggel töltött el, olyan régen nem láttunk már. :):)

Eladtuk a lányokat

A hét ismét igencsak sűrűre sikeredett.
Dani dolgozik. Saját lett a vége, leszerelt a multikatonaságból. Kilépve az ígéretes, ámde újdonságában néha ijesztő világba, örömmel az arcán jön haza mostanában és ezt meglehetősen jó látni.
A magánzással együtt természetesen az idő beosztása is magánzóvá tette, az ő döntése, mikor, merre, meddig megy.
Feladat ez nekem is, elfogadni, hogy a szerepeket újraosztottuk, és nekem most sokkal inkább jutott a gyerekezés, mint eddig valaha. Hogy ezzel mit tudok kezdeni, hogyan lehet ebben megtalálni majd az egyensúlyt, még nem tudom, de igyekszem figyelni magamra is, hogy jusson a sok éjszakázás mellé néha egy kis töltődés is.

Még mindig nincs autónk, a hét feladata volt megtalálni a legjobbat, minden szempont figyelembevételével. Hálás vagyok Ferinek, aki felajánlotta segítségét, így holnap útra kelnek Danival és hoznak valamit.
Nagyon nagyon itt az ideje már, hogy normálisan beférjünk valamibe, mert eddig anyukám kegyeire hagyatkozva az ő kis autóját használtuk, sokszor teljesen szabálytalanul (Malajziában edződve pillánk remegett csak az ötlettől, bár messzire sosem mentünk).

Az autókérdés is áldozatokkal jár, amit természetesen szívesen hozunk meg ebben az esetben mindannyian, de tény, hogy ez a hét sokszor nagyon kimerítő volt, ritkán láttuk csak egymást felnőttként, és ebben benne van Lelle hektikus éjjeleinek kezelése is. Ma dráma volt, tehát a mai napot is egyedül abszolváltam zömmel, és holnaptól kedd reggelig enyém a főszülői szerepkör. Minden héten egyszer egyedül fektetem a négyet, de olyan még nem volt, hogy két egymást követő nap estéjén egyedül lettünk volna. Ilyenkor úgy gondolok ezekre a kihívásokra, mintha nyaralni mennénk a gyerekekkel, ettől aztán sokkal könnyedebben veszek mindent, és működik is a dolog. Remélem most is fog...

Vannak persze segítőink, és ez az egyik nagy különbség az itthon létben az otthoz képest.
De hogy haladjunk lassan a cím felé... Minden csütörtök délelőttöt a nagyszülőknél töltenek a lányok, úgy, hogy csak estefelé megyünk értük, mert ott is alszanak ebéd után. Sokszor Áron is csatlakozik pár órára, de őt ebéd után általában hazahozom, ő még nem partiképes alvás szempontjából.
Mikolt minden csütörtökön este elmondja, hogy ő bizony itt szeretne aludni éjjel is, és ez a vágya odáig fokozódott a héten, hogy azt találta mondani:
- Mama, én nem akarok veled élni, csak mindig a Mariékkal.
Ez pedig már a harmadik olyan alkalom volt, amikor tudomásomra hozta az elválás igényét, így aztán Danival megbeszéltük, Paliékat pedig megkérdeztük, a lányok pedig nagyon várták a ma délutánt.

Ma este kicsit később értünk át, mint terveztem, a lányok belibbentek az ajtón, és mert Áron is szeretett volna egy kicsit a nagyszülőkkel lenni, bementünk mi is... Hanna egy idő után hazaküldött. Azt mondta:
- Mama, most már mehetsz, nem akarlak már látni.
:):)

Otthagytam őket egy hatalmas zsákkal, benne az alvóscuccuk, fogkefékkel, tiszta ruhával holnapra, és hazafelé az autóban azon gondolkoztam, hogy mennyire természetes volt letenni őket, mennyire nincs bennem félsz, mennyire biztos vagyok benne, hogy jó lesz nekik, és hogy ez milyen nagyon jó dolog.

Áron végtelenül cuki volt egész este, nagyon nagyon szerettem csak vele és Lellével lenni, akire végre annyi figyelem jutott, mint még soha, Áron pedig sziporkázott. Beszédben, kedvességben, bájban.
És miközben élveztem a kétgyerek létet, elképesztően hiányoztak is a lányok, a nyüzsi, a hangzavar, és mikor fürdeni vittük a két pirinyót, hát persze, hogy kiszaladt mindkettőnkből ennek a kettőségnek a mókássága. Hogy milyen egyszerű is az élet két gyerekkel. :) (No persze, ha az embernek amúgy négy is van belőle :))

Este még csörgött a telefon, de csak a fogkeféket keresték rajtam. :)

Lelle játszik

Anyukám kérdezte a minap, van-e ennek a gyereknek rágókája... mert sosem viszünk magunkkal semmi ilyesmit. A cumiláncot kivéve, amit viszont előszeretettel rágicsál, fogdos, ha úgy adódik.
Pedig van elég bébijátékunk, de tény, hogy eddig nem volt késztetésem előszedni őket, néhány apró kivételtől eltekintve.
Az első játéka a sosemhasznált kiságy fölé lógatható, kissé giccses forgónk volt, aminek testvérét egy vendégeskedés során ismert meg egy kölcsönágyikóban, és rettenetesen élvezte, hogy mozog, zenél. Nézte, kacarászott, sőt akkor először megpróbálta megfogni is. Picit elszégyelltem magam, milyen anya az olyan, aki a háromhónaposának nem ad semmi izgalmasat. A tesók nem ez a kategória, ahogy az én kezem sem, amivel sokat játszunk, meg a szépzene sem, amit általában hallgatunk, ha olyanunk van... nem, itt kifejezetten a színes, szagos cuccokra gondolok, bár már most tudom, bogy a magokkal töltött félliteres műanyag flakon lesz a nonpluszultra hamarosan.

És akkor felszereltük a miforgónkat, ami azóta is nyugitárs, játékeszköz, motivációs tárgy.
Aztán feltúrtam a kacatosdobozt és előkerült néhány nekivaló, köztük csörgős Ella baba, és a farkánál felhúzható bárány is, aki szintén szolíd dallamot játszik.
Lelle pedig megérett a hasonfekvére, sőt a játék kedvéért még meg is fordul. Egyre gyorsabban.
És így hason nyúl is. :)
Támasztani még mindig nagyon finomkodva igyekszik csak (pedig edzünk, de ennek ellenére sem), de fél kézzel a szájában, a másikkal a bari felé nyúlva egészen komoly koordinációt mutatott ma délelőtt.

Elnézegteve a képeket, olyan hihetetlen, hogy már ekkora. Maholnap vehetem elő a jólbevált kúszásra ösztönző kisgömbünket...

Valahogy sejtettem

Volt egyszer egy bejegyzés, igen rövid, és egy kérdést tartalmazott csupán.
Aztán megszületett a legkisebb, ami egyben azt is jelentette, hogy ismét felfordult az életünk. Legalábbis az éjjelek ismerős ziláltsága az emlékek megszépített távlatából húsbavágóan éles valósággá változott.
Azóta mondogatom magamnak, hogy egy év múlva sokkal könnyebb lesz ám. És elhiszem.
Nem, a negyedik gyerek sem nő magától, sőt, ez a negyedik (ahogy sok négygyerekessel tárgyalgatva hasonló témában úgy tűnik, nem csak a miénk olyan érzékeny, meg hangos...) talán a legnehezebb eset mind közül a kedvenc témakörünket tekintve, ami mi is lehetne más, mint az alvás...

Pedig azt hittem, már sosem fog halomnyi újabb poszt születni ezzel foglalkozandó, sőt egy kicsit meg is fogadtam, legyen bármilyen a jövő, nem írok minden reggel arról, mi volt aznap éjszaka.
Pedig megérné ezt is rögzíteni, hogy abban a szép jövőben egyszer visszaolvasva megveregethessem a vállam, mégsem őszültem meg teljesen egy év alatt. Most pont úgy vélem, jó úton haladok.
És ezúttal nem csak én, hanem Dani is, aki kiveszi a részét ezekből a nehezebb pillanatokból. Ami egyben ismét azt jelzi, hogy Lellikénk nem a jóalvók táborát erősíti... legalábbis éjszaka nem.

Két éves korig nincs bennem semmiféle elvárás az elalvás körülményei tekintetében, sem az átalvással kapcsolatban, sem a holalszik kérdésében. Aki álmos, aludni fog, előbb vagy utóbb, de biztosan. Hogy hányszor ébred, random változik, kettő és a rengeteg között.
És ez is természetes. Mint ahogy az is, hogy az ébredések okát nem kutatva mindig megkínáltam mindegyiket cicivel, és eddig ez mindegyiküknél mohó szopizást, majd édesded visszaalvást váltott ki, még Hanna is beborult ilyenkor mindig, pedig őt kivettem a kiságyból, és fotelban ültem vele, nem úgy, mint a másik kettővel, akik közül Mimihez még felültem az ágyban, Áront már fekve etettem...

Lelle más.
Ő, ha ébred, valami zavarja. Bármi lehet a valami, mondjuk tíz dolog közül az éhség csak egy. Pelus, sötét, meleg, hideg, csend, hangok, akármi. A tény, egyből sosem eszik, és azonnal a legkevesebb alkalommal alszik vissza. Inkább rázendít, amitől megijedhet, de végül rettenetesen behergeli magát, addig, míg teljesen fel nem ébred, és ekkor kezdetét veszi az a másfél óra, amit azzal töltünk, hogy szintre hozzuk a komfortérzetét, részben azzal, hogy megetetem... ha hagyja.
Aztán egyszercsak elalszik újra, de nagyjából két óra múlva kezdődik az egész előlről.
Ilyenkor már zombiként automatikusan teszem amit jónak, vagy üdvözítőnek gondolok, rendszerint a nappaliban bolyongva, mert (hála az eszemnek, meg az ötletnek) abban a kiságyban általában megnyugszik végül... és alszik is.

Vörösszemű fáradtságomban néha egészen dühös tudok lenni, miközben ökölbe szorult szívvel igyekszem mondogatni magamnak, hogy az volna a legjobb, ha nem hagynám nappal aludni olyan sokat (mint pl. tegnap) és akkor hátha három átsírt nap után visszaállna a ritmus. De mert nappal kifolyik az idő a kezeim közül a fáradtság miatt, nem tudom rávenni magam, hogy felébresszem, vállalva ezzel a visszafordíthatatlan következményeket.
Ördögi köröcske sokadjára.

Konklúzió... van egy kis baglyom. Egy pillelelkű ráadásul. Amit amúgy úgy szeretek benne.
Gyorsan elszalad az az egy év... bárcsak megállíthatnám néha az időt.

Förgős ruha, fürdős kalács

Egy újabb kollázs, mert egyszerűen nem lehet választani...

Az ezerarcú legújabb hóbortja, hogy délutánonként, az alvásból ébredve kinyitja a szekrényt, megáll előtte, és hosszasan válogat. Általában a legszebb ruhák közül, a lényeg, hogy minél nagyobb legyen a szoknyarész, valamint minél inkább hasson a végeredmény egy királylány külsőjére.
Az eredmény már önmagában is hiperédes, és ha még hozzávesszük azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Mimink egy igazi kis KillBill, akkor aztán végképp lábról levevős.
Ő pedig a maga hanyag módján, csak úgy kommentálja a dolgot, förgős ruhában vagyok. Kiskirálylány. :)

A minap vendégségben voltunk, ahol minden kislánynak jutott egy egy csinosabb darab, Mikoltot a nagyobbak egy fehér csipkéssel ékesítették, a kezére pedig karkötő, meg gyűrű került, rögtön öt darab. Mimi levonult a lépcsőn, majd meglátott egy aprócska stilfűrész utánzatot. Csillogó szemmel rohant a habosban, nehogy valamelyik fiú előtte megkaparintsa a játékát, majd felkapta, és elégedetten pillogott körbe. No azóta helyére került bennem Mikoltunk lelkének egy darabja :) , és lett ő minikill.

És hogy hogyan kerül a kalács a kádba?
Egyszer elkezdetm összeírni Mikolt babanyelvét, azt a kisebb részt, ami még megmaradt belőle. Többek között a számítópég, a badacsocsi, a picelsz, a biszket és a megförgetsz szerepeltek azon a listán.
Malajziában kalácsot nem osztottak, én pedig elmulasztottam felvenni a magamkészítette dolgok repertoárjába, így egy év kiesett kalácsevés ügyben. Pedig szeretik, szerették, és bármikor, amikor az APG könyvben láttak hasonlót, a lelkemre kötötték, hogy majd ha egyszer hazamegyünk, legyen.
Abban a könyvben kürtős volt a kalács, amit pedig szavamat betartva kaptak a múlt héten, az kakaós. De mit számít a neve, a lényeg, hogy legyen. Mikoltnak fürdős kalács. :)

Elmaradt negyedéves

Adós maradtam néhány maláj ihletettségű bejegyzéssel.
Többek között a negyedévente sorozat utolsó darabjával is. Hogy mennyire a fejemben van még, azt jelzi a facbookon a lives in KL változatlansága. Is. Pedig szemezek vele egy ideje, mégsincs szívem átírni...

A témánál maradva, tegnap, midőn Lellénk ismét a hajnalok hajnalának hajnalává lett, én pedig dideregve igyekeztem minél többet magamra rángatni a pokrócból a kanapén, eszembe jutott, tavaly ilyenkor, pedig csak pár hét telt el ott, olyan nagyon távolinak tűnt az itthon hidege. Mitagadás, jólesne most egy kis 37 fok, de ezért nem érdemes visszamenni.
Aztán nézegettem a kandalló sötéten ásítozó nagy üvegét, és beleképzeltem a kicsit későbbi hajnal tüzének pattogását, akkor meg azt gondoltam, legyen bármilyen vacogtató is a tél, itt nagyon jó.

Hát így vagyok most. Ilyen kettőképpen, vagy talán méginkább sokféleképpen.
Tisztulnak az ott jobb, itt jobb csomagocskák, van bennük már szép számmal tartalom. Mindkettőben.

Lassan megérkeztem, lassan elengedtem amit el kellett, és új arcokat adtam azoknak, akiket megilletett. Igy maradt legalább facbook karnyújtásnyira Yohana, Rory, May, Julie, Nadia, skypenyira és egy blogugrásnyira Sziviék és telefonnyira Devi, akivel már kétszer beszéltünk eleddig, és mindkétszer nevethetnékem volt, miután letettük, olyan nagyon szeretem őt, és olyan nagyon jó volt egymás szavába vágva mondani a fontosakat.
(Áron, mikor átadtam neki is egy kicsit a telefont, előbb csak figyelt, aztán szétszaladt az otthonérzés mosolya az arcán, és vég nélkül Devizett)

Nézegetem a házunkat, és már el sem tudom képzelni, milyen volt, amikor nem itt laktunk. És azt sem ezzel egyidőben, hogy ott nem volt jó laknom. A hálószoba olyan ismerős, néha, ha belépek, keresni kezdem az Adora kertjét az ablakból, és jólesik kinézve a János hegyi kilátót látni. Aztán csak odaképzelem a nagyon rózsaszín virágokat is ebbe a novemberi szmogos ködbe, de az is jólesik.
Tegnap éjjel azt gondoltam, fogunk mi még Ákosékkal borozgatni a 33-on. És elkezdtem gyűjteni a repülőjegyre valót fejben :). (Indoknak pedig azt találtam ki, hogy : Mert kell, hogy Lelle lássa, hol született... egyszermajd.)

Figyelem magam, ahogy a járdákon sétálunk, és eszembe jut, ahogy Petivel toltuk a babakocsit a rekkenőben az ovi felé, és közben sóhajtozva könyörögtünk egy kis hűvös szellőért, ami sehogyan sem ért el odáig.
Szívom magamba a kultúra minden apró darabját, és közben morgolódom magamban, hogy miért nem lehet elfogadható áron jó minőségű gyerekruhát kapni nálunk.
Nézegetm Lellét, és ezerszer lepereg a pocakos életünk milliárd apró filmkockája, és nem hiszem el, hogy ezt végigcsináltuk.
Pedig igen.
És tudom, hogy idővel minden sokkal szebb, mint akkor és ott volt, de egyben azt is, hogy ha egy kicsit is többet aggódnék a világ folyása miatt, akkor nem indultam volna hárommal és rohantam volna vissza a pocakbélivel a fészekbe.

Igy csak hálás vagyok. Mindenért, amit kaptunk, mindenért, amit végigcsinálhattam, mert lassan kikecmergünk a kilátástalannak tűnő alagútból, és megérkezünk a valóságba ebből az álomvilágból. És ez jó.

Annyira, hogy még írni is elfelejtek néhanap. De bízom benne, hogy a történet így sem unalmas, mert mi mi maradtunk, kicsit megtépázva ugyan, de ugyanazzal a bizalommal, amivel nekivágtunk. Azt hiszem immár sokadjára kezdődik az életemben az új fejezet.

Ami pedig változott bennem ez alatt az egy év alatt, az (hirtelengondolkodva) legalább három dolog.
Nem ragaszkodom már olyan nagyon helyekhez, tárgyakhoz, talán semmihez, mint azelőtt. Sajnos nem lettem jobb kapcsolattartó, de a szívemben nagyobb a hely az embereknek, mint ezelőtt volt.

Tisztelem mindenki történetét annyira, hogy fel se merüljön bennem kritikát alkotni.
Ez a fel sem merülés a lényeg, ez eddig nem volt részem, és nagyon izgalmas. Olyasmi, hogy pl. nem tudhatom, hogy az éppen aktuális helyzet, az amit látok, mennyi mindent rejt, ami miatt éppen olyan, amilyen, így még ha szeretném, sem érthetem az egészet... Hatással lehet rám, de a hatás belőlem, nem a másikból fakad.
Nyílok, és várok. Figyelek, és ha érteni is vélek egy egy darabot abból, amit látok, kritika vagy állásfoglalás helyett inkább még figyelek... ha mondok, akkor azt szeretem mondani, nekem jobb volna ha... de mert ez a legritkább esetben releváns, inkább csak figyelek.

És végül megtanultam, hogy ha úgy érzem, eljutottam a határaimig, az csak egy jel, és nem a realitás. Sokkal messzebb vannak azok a határok mint gondolom... általába. És zömmel csak döntés kérdése, hogy túllendülök-e egy egy hullámvölgyön. Viszont nem szégyellek már segítséget kérni, ha másképp nem megy.

Welcome home again.
Földhözragadtabb miajóról legközelebb :)

Áron ősszel

Hanna hercegkisasszony

A lányoknak sok, ám nagyon vékonyszálú selyemhaja van. Emiatt elég nehéz olyan frizurát készíteni nekik, ami egész nap tart, és nem lóg néhány tincs tíz perccel az elkészítés után a szemükbe.
Mikolt, mert velem van egész nap, a könnyebbik eset, neki akármikor újra lehet gondolni a haját, de Hanna, aki az oviban tölti a délelőttöket, fejtörést okoz. Pláne, mert a reggelek zömmel Danira hárulnak, ő a fodrász és a dresser egy személyben, és azt hiszem az már nem lehet elvárás, hogy kreatívkodjon. Bár nagyon tehetséges, mára háromra emelkedett a száma a lehetséges verzióknak, amik közül van egy, ami nagyjából tart délig, míg újra látjuk egymást Hanna, meg én.

Volt idő, amikor befontam a hajukat, ez egy nagyjából tartós megoldás volt, de csak abban az esetben, amikor már nem volt frissen mosott a hajuk. Ráadásul elég időigényes is, és bár mindketten igazán jó alanyai a fodrászkodásnak, Mikolt többször nehezményezte a folyamat hosszát és kényelmetlenségait egyaránt.

Mígnem a napokban rátaláltam a legjobb megoldásra. :) Majdnem olyan, mintha fonnám, de sokkal gyorsabb, és a végeredmény annyira tetszett mindkettejüknek, hogy azóta kérik, csináljak koronát a fejükre. Mert tényleg olyanok vele, mint a hercegkisasszonyok. :) Ime Hanna haja ma reggel (ez még mindig csak akkor működik, ha reggel nekem is van lehetőségem részt venni az elkészítésben):

Ez a második kép csak azért kerül most ide, mert nekem ezen Hanna teljesen Dani. Az arcformája, a szája, a szeme vágása, a haja színe. Olyan nagyon jó látni, ahogy megsokszorozódnak ezek a szeretett, ismerős vonások. :)

És hogy a hercegkisasszonysághoz vezető út milyen kihívásokkal teli is tud lenni... Hanna lelkesen hordja a fogszabályozós cumiját. Anna nálunk járt hétfőn, és félve mondtam neki, hogy lehet, hogy csak nagyon szeretném, de én úgy látom, hogy sokkal szebbek Hanna fogacskái a két héttel ezelőtti állapothoz képest. Anna csendben visszasúgta, hogy ő is :):) Ez egy két héttel ezelőtti kép, ez pedig a mai.

A cumikérdésben egyébként nagy előrelépés történt, Hanna néhány napja a délutáni alváshoz a nagylányossla alszik. Szerdánként az oviban sziesztázik, ma reggel kérdeztem tőle, mindene megvan-e amire szüksége van.
- Cumit nem viszek.
Mondta, és kiderült, hogy a gyerekek kinevették a múlt héten a cumija miatt, de erről ő nem szólt. Csak megoldotta azzal, hogy hihetetlen ügyesen leszoktatta magát mára a délutáni cumizásról.
Egyfelől nagyon örültem a kitartásának, másfelől pedig belesajdult a szívem, hogy ezt kellett megtapasztalnia, átélnie ahhoz, hogy megtegye ezt a nagy lépést.
Büszke vagyok rá.
És csendben hiszem, hogy van elég muníciója már ahhoz, hogy a csúfolódás a jó oldalát élje meg csak igazán (azt, hogy milyen ügyesen letette a cumit, ami miatt Dani is és én is sokszor megdícsértük már azóta), és ha szüksége van ránk a feldolgozáshoz, szólni fog.

Majdnem mind, mind

Mitagadás, nem bírok betelni a látvánnyal...
Most, hogy már Lelle is képes hason fekve picit figyelni, itt volt az ideje az első igazi közös képnek.
És nemcsak engedték, de mind rámnézett legalább néhányszor (ezúttal kézrágás és orrtúrás nélkül :):)).

Áron 23 hónaposan

Majdnem két éves.
Egészen megváltozott az arca. Is.
Hannára emlékszem, aki ebben a korban lett kisgyerek babából. Szinte napok alatt kezdett el megnyúlni a kis feje, és formálódott a pufi puhaságból ez a gyönyörű kislány. Áront is így látom, a kétéves szülinapjára ő is igazi kisember lesz, ha ebben a tempóban halad a változásban.

Néha annyira babás, hogy szívem szerint visszautalnám a pocakomba. Ha elsírja magát, előbb legörbül a szája, aztán néhány másodperc hatásszünet után keserves zokogásban tör ki. Ha fáradt, még mindig keresi a szabad felületet rajtam, azzal fejelve meg az olvadozásomat, hogy mondja "bőjdajab" :):).

Máskor egy igazi sármőr. Huncut, és kedves, és van humora is. Mikolttal igazi kis bandát alkotnak, annyira eredeti mind a kettő, hogy sokszor emiatt kerülnek egymással konfliktusba. Máskor meg el el csípek egy pasis-csajos pillanatot, és ezt is olyan jó látni, pláne, hogy Áronnak nem nagyon van más mintája idehaza, csak Dani. És mégis. Végtelenül fiús, és ezt is annyira szeretem benne.

Két hónapja, hogy szép fokozatosan, de zökkenőmentesen leállt a szopiról, azóta minden alváshoz kell valami apróság a kezébe. A mostani kedvenc a "pijos autó", ami amúgy kék, és nagyon kicsi, és egy cseppet aggódom is, hogy mi lsze, ha egyszer elvész. Hálózsákban gésáskodva totyog széttárt karokkal, összeréncolt homlokkal, mikor keresi. :) Imádom.

Mellettünk alszik, gyakorlatilag észrevétlenül kezdte el átaludni az éjszakát, azzal együtt is, hogy Lelle gyakran rázendít a közelében. Néha kimászik és bekuckózik Dani mellé, de többnyire csak kora reggel érkezik, akkor is félálomban, szerintem fel sem tűnne neki, ha nem lennénk mellette. Mintha csak pozíciót váltana. Tulajdonképpen át is tehetném a lányokhoz, de annyira szeretjük mindketten a közelségét, hogy egyelőre marad.

Beszél, harmadik féle módja ez a szavak formálásának, és megunhatatlan nekem. Áron addig mondogat egy egy szót, amíg tökéletesre nem sikerül. Igy aztán sokszor csak hallgatom, ahogy nyolcadszorra végül sikerül teljesen tisztán kiejtenie amit akar. Kevés olyan hangzó van, ami nem megy még tökéletesen, ilyen az "L", és az "R", de azt hiszem alig kétévesen ez is fantasztikus.
Amiket használ, azok zömmel a lányoktól hallott dolgok, így van a repertoárban egy jó sor meghökkentő is, mint például a képzeld el :)
Ragoz, mostanában már múlt időt is használ, a tárgyragot már régóta jól illeszti, és tisztában van az én, te fogalmakkal is. Magára jóideje használja "en". :)

Énekel, az egyik kedvenc a zsipp zsupp, de Mikolttal gyakran csipcsip csókáznak is, ezt is lelkesen mondogatja.
A kisautók mellett a konyha a nagy favorit, és a könyvek is bekerültek a látótérbe. Ez utóbbit nagy komolysággal lapozgatja, kommentálja, szívesen hallgatja.... mint ahogy nézni is szereti. Vannak (vagy lehet, hogy csak voltak) elveim a mesenézéssel kapcsolatban, de a négy gyerek különböző igénye a mesélésre esténként már kivitelezhetetlen, így mozgót kapnak, míg Lelle fürdik. Áron lelkesen kiabál, mikor a hálózsák is felkerül rá: mesje. :)

Hol van már az a kis sírósbaba, akit Peti minden nap órák hosszat hurcolászott, aki folyton nyafogott valamiért, aki rosszul aludt, és csak rombolni akart. Nem mondom, hogy nem próbálgatja a türelmem határait minél kijjebb tolni, de nagyszerű partner már nagyon sok mindenben. Olyan édes,a hogy mondja utánam, ha kérek jojo. :) és tényleg jön és segít, pl. kezet mosni, elpakolni (nem szalad el, már csak akkor, ha öltözködni kellene, de ezt is csak ritkán).
Vannak színes falaink, és huncutul rámvigyorog, miközben arról győzköd, hogy ahol akisautót tolja, az a föld és nem a fal.

Egyedül eszik, szól, ha pisilt, négy fog híjján teljes a készlet, 14 kiló és 88 centi, érzékeny bőrű, kékszemű, kis felhőcske.
Formás, izmos kisgomóc.
Szerelem még mindig...

Csacsogik

Immár hárman szórakoztatnak napi szinten a viccesebbnél viccesebbekkel, csak lejegyezni nem sikerül általában. Most addig mondogattuk, míg sikerült egyet kettőt emlékbe vésni.

Hannával a színházból hazafelé beszélgettünk arról, mi tetszett neki a legjobban. Mesél, aztán gondolkodik, majd kiböki:
- Nagy kerekedés csattant ott bent.
:):) És hogy ez mit jelent?
Az egyik színész három színes gombolyaggal zsonglőrködött az előadás egy pontján, és ez annyira tetszett Hannának, hogy összecsapta a kezét, hátrafordult, hogy megnézze látom-e én is. :) Szenzációs volt látni, mennyire elvarázsolta a jelenet, és azóta is emlegeti. Emígyen.

Mikolt az autóban (úgy látszik, ez már sosem fog változni, Mimi aranyköpései itt teremnek :)) bámul kifelé, és észrevesz egy gumist. A kapujában felhalmozva az abroncsok. Jóideje nem volt dolgunk ilyen helyen, és mégcsak szóba sem került semmi gumissal összeköthető. Mikolt szól:
- Papa, nézd mennyi kerék.
- Igen, szerencsére nekünk most nem kell vennünk.
- De Papa, ha tél lesz és hó, akkor csúszni fog az autó, ha nem teszünk rá másik kereket...
Nyilván ez a téma a játszón... :)

Az írásos gyerekszájaknál nekem mindig hiányzik a kép, meg a hang, mert igazából rengeteg helyzetben sokkal mókásabb az összhatás, sőt leírva néha talán át sem megy, mennyire frappáns volt a mondat a helyzetben. A mai szöszt sikerült lencsevégre kapni, amikor Mikolttal azon hadakoztunk, hogy össze kell-e fogni a haját a lekváros kenyér evés előtt vagy sem. Ő azon az állásponton volt, hogy elég egy hajpánt. És fel is vette.
- Mama nézd, nem lóg a szemembe a hajam!
És tényleg nem lógott... :)

Azért a joghurtevéshez elkészítettem a rendes frizuráját, de végül még ez is kevésnek bizonyult, mert ha Mimi eszik, egészen biztosan jut a földre, asztalra, ruhára is belőle... Ő pedig tudja már, hogy ez nem túl népszerű nálam, pláne, hogy amúgy képes volna a tányér fölé hajolni, de ezzel a mi Mikoltunk egyáltalán nem (vagy csak ritkán) foglalkozik. Viszont igyekszik a végén a legjobbat kihozni a helyzetből... :)

- Mama, máj jenyajogattam a joghurtot a jujámjól, és máj nincs jajta...

És végül Áron, aki szintén beállt a sorba és ontja a remekebbnél remekebb háromszavasokat. Az egyik aktuális kedvencem:
- Képzejl ej, jogujtot. :)
No meg a tjaktojos pidzama. :):)
Valamint a mai legfrissebb... Jejjike szép vad. :):)

Kultúrálódnak

Ha valami nagyon hiányzott Malajziában, akkor azok a gyerekeknek szánt kulturális események voltak.
Innen nyilván azt gondolni, hogy abban a kultúrában mennyire színesen változatos ezen alkalmak tára, de a nagyobb vallási ünnepeken kívül (amelyeket kicsik és nagyok egyaránt megünnepelnek, ám főleg családi berkeken belül (kivéve a templomokban és a plázákban zajló egyéb akciókat mondjuk egy kínai újév okán összecsődített tömeg a sárkánytánc alkalmával) nem sikerült belebotlani semmi olyanba, amit kifejezetten azzal a szándékkal kezdeményezett volna bárki, hogy a kicsinyek lelki, szellemi épülésére szolgáljon az ő nyelvükön, és erre külön helyet, alkalmat keresett volna (egy Elmer előadástól eltekintve, amire viszont a távolság miatt nem jutottunk el sajnos...).

Biztosan mi sem kerestük elég kitartóan a színházakat, cirkuszt, mozit, szervezett játszóházat, hosszú idő után az egyetlen, ami szembe jött velünk, az a genting gigakomplexumában tartott néhány koncertet hirdető óriásplakát volt a hegyre vezető úton kiplakátolva. Ja és hogy el ne felejtsem, egyszer betévedtünk Danival az operába, ahol az egész évben tíznél kevesebb előadást hirdettek, ezek közül néhány könnyűzenei koncertet...
Az egyetlen hely, ahová sajnáltam, hogy nem jutottunk el, egy felnőtteknek szánt táncelőadás lett volna Bangsarban, érzésre valami Trafóhoz hasonló dolog, de ez is csak heti rendszerességgel lett volna elérhető, ha egyáltalán.

Őszintén szólva "megéheztünk" kultúra terén ez alatt az egy év alatt rendesen.
Amikor itthon a kisfalunkban a Betűtészta névre keresztelt csodagyerekkönyvestárban (ahová betérni már önmagában frenetikus élményt jelentett nekem is és a gyerekeknek is) a kezembe került egy kis füzet, a PEhez hasonló, csak gyerekverzióban, megdobbant a szívem... akkor éreztem először talán, hogy igazán jó döntést hoztunk, a gyerekek szemszögéből mindenképpen.

Aztán, amikor Hanna először ment balettra, majd loholtunk, hogy elérjük a néptáncot (szintén mind helyben), akkor ismét ez a melegség töltött el... a hagyományok őrzése, a gyökereink ápolása, és emellett valami klasszikus, de nem azért, mert mindenki más is balettozik, hanem mert balettozni Lilivel élvezet... ennél többre nem is vágyhattam volna, hacsak arra nem, hogy Hanna ragyogva libegjen e kettő közben, Mikolttal karöltve.

Aztán jött egy email Zsófitól (akik ma épp a Bálint házban vannak egy előadáson... (Zsófi, nem tudjuk a számodat :(:( és teljesen kiment a fejemből a mai nap is...)), majd egy másik lánytól, hogy menjünk színházba.
A gyerekekkel még sosem voltunk ilyen rendezvényen, csak ha valami alkalom adtán épp beleboltlottunk egy bábelőadásba, vagy egy szabadtéri koncertbe. De úgy, hogy az összessel nekiindultunk volna egy ilyennek, erre még nem volt példa.
Pedig Hanna már elég nagy és Mikolt is színházérett, Áront pedig mostanban lehetne szoktatni. Lelle ott érzi jól magát, ahol a cici van, így ő nemtúlszabad választásból, de akár jöhetne is.

Hanna két hete Nagykovácsiban járt, egy Hófehérke darabot néztek meg az ovival, azóta is táncol itthon, és játssza ő is, amit látott. Amikor elmeséltem neki, hogy szombaton színházba megyünk, teljesen lázba jött, és nem győzött kérdezni, hogy mit fogunk látni, mikor indulunk már... A csipkerózsikát szerette volna megnézni, természetesen :):).

A Stúdió K Színházban jártunk, a Kacskaringó című előadáson.
Nagyon jó volt.
Korán érkeztünk, a gyerekek színeztek az előtérben, az egész hely hangulata sokkal inkább valaki otthonához hasonlított nekem, mint egy közösségi térre, és ez nagyon jólesett. Áronnak nem kellett jegyet vennünk, arra számítva, hogy ő majd az ölemben ül, de mikor végre bemehettünk a színházterembe, azonnal feltérképezte (végigmászta-járta) a nézőteret, és lehuppant Hanna és Mimi mellé. Idővel jött csak át hozzám, és egész végig tátott szájjal, és tágra nyílt szemmel figyelte a darabot.
A lányok szintén áhítattal nézték a történetet, ami nem volt hosszabb, mint fél óra, és ráaádsul zseniális zenei aláfestéssel, és díszlettel varázsolták el a kicsiket.
Lelle öt perccel a befejezés előtt ébredt éhesen, ekkor váltottuk egymást Danival, így még ő is látott valamennyit a gyerekekből is, meg az előadásból is.

Befejezésként egy képzőművész lapokat osztott odakinnt, és festeni lehetett, kinek kinek kedvére. Lelle jóllakott, a többiek pedig szintén, szellemiekben, lelkiekben.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan családias beszélgetéseket folyatattunk ismerősökkel és még nem ismerősökkel egyaránt, amiből azt hiszem a következő hétre is marad nekem.

Nagyszerű volt, köszönjük szépen a meghívást, ahogy elnézegettem a kis csapatot, nem ez lesz az utolsó kultúrélményünk az idén. :)

Négy hónapos legkisebb

Egy szeretemkép, ami bár nem mai, de annyira benne van Lelle, amennyire csak képen lehetséges. A finomsága, a hatalmas kék szemei, a figyelő tekintete, a ragaszkodása. :)
Ez pedig itt a nappali álmosság, az összeráncolt pihenés, egy ébredésekkel és sírással bőségesen tarkított éjszaka után.

Ilyen sokszínű a legkisebbünk négy hónaposan.
Mosolygós, ha épp kerek a világ, de egy szempillantás alatt eltörhet az idill, és vígasztalhatatlan zokogásba csap át a gribedlis öröm. És nem kell egyikhez sem sok, a kedvencem, mikor nem tudja eldönteni, melyik arcát csillantsa, és a görbülést váltogatja a majdnemmosolyával. :)

Mindenben éppen ennyire szélsőséges, az evéssel éppen úgy állunk, mint az alvással. Néha mintha a legtermészetesebb volna a világon, akár ricsajban is mélyen alszik, és bármeddig képes szívni a cicit, csak hogy elinduljon végre a tejecske, máskor pedig semmi sem jó, bármivel is próbálkozom. Ha pedig ilyenkor csak egyszer is nem a jó irányban keresgélek, hosszú időre elvágom magam a hozzá vezető úttól. Ha Lelle volna az első babám, bizonyára sokszor elkeserednék, így csak nagyon rossz, hogy nem tudok segíteni, még azzal a tudattal együtt is, hogy lehet, hogy nincs is min... El kell fogadnom, hogy ő kicsit sírósabb, és sokkal érzékenyebb, mint az átlag, de ha Hannára gondolok, aki épp ilyen volt babaként, van számtalan előnye is ennek a finomságnak.

Szopizza az ujját, megfogja a játékot, ha a kezébe adjuk, és fogdosós, legyen az kendő, vagy a jól bevált paplan. A paplan idegenben a legfontosabb társ, elég körétekerni, és megnyugszik.
Forog, de egyelőre nem része ez a napi rutinnak. :) Oldalára bármikor, de teljesen még nem gyakran. Ha a hátára teszem, tekereg, és a tengelye körül teljesen megfordul. Hason gyengén támaszt, inkább hátból tartja magát, mint a könyökén. Mindent, ami a szájához ér, nagy lendülettel szív, egyik nagy kedvence a karunk, aztán a saját keze, és a cumi. :)

Egyre többet dumál, hosszan mondja a magáét, ha van közönség, még lelkesebb.

Hosszú és karcsú (szerintem nagyon formás is), 5960 gramm és 64 centi. Szeret fürdeni, de a legjobban meztelenkedni. :) Gyakran, ha egy egy sírósabb időszakban már minden hiábavalónak bizonyul, levetkőztetjük, és az esetek majdnem száz százalékában széles mosoly a jutalom, ha még a pelus is lekerülhet, akkor kacag is. (A teli pelus rettenetesen zavarja.)

Háton alszik, kézbengyerek, zsebbe már jóval ritkábban kerül, mint eleinte (fogalmam sincs, miért szoktunk le róla), az egyik törzshelye az asztal teteje a kis fekvőkében, a másik a kiságy a bébisarokban, ahová mindig betársul valamelyik nagyobb is, aminek Lelle szemmel láthatóan mindig nagyon örül. És persze nekem sem esik nehezemre ellágyulni ezektől a pillanatoktól. Meg a négyhónapos babaságától úgy általában. :)

Ikrecskéim

Áron mostanában előszeretettel ül le könyvvel a kezében, és már többször előfordult olyan is, hogy a nagy csendre érzékeny fülem nem tévedett, mikor odabenn megkongatta a vészharangot, hogy lóduljak, mert biztosan olyasmi történik épp, amit nem szeretnék... majd a nappaliba lépve a következő látvány fogadott:

Jó ezt látni, és nem csak mert amúgy többnyire jó, ha sietősre fogom, amikor túl hosszú az a csend, hanem mert végre elérkeztünk abba a szakaszba, amikor már Áronnak is lehet mesélni, leköti a kép, és érdeklődve hallgatja, hogy mi történik a böngésző egy egy oldalán.
Egészen más aspektusait ismerem meg ennek a sorozatnak, mint amire eddig szemem volt, mert Áront kevésbé a viszonyulások, mint inkább a járművek nevei, és az ezekhez kapcsolódó tevékenységek felsorolása érdekli, és addig küzd, míg nem megy neki is az autószállító teherautó szó. :)

Mikolt Hanna nyomdokain jár. Babázik naphosszat, és a nővérétől ellesett kifejezésekkel pátyolgatja Áront, aki a legtöbb esetben hajlik is a babaszerepre. Bármilyen nevet elfogad Mimitől, a leggyakoribb a "kicsim" kifejezés, ezt követi az a megszámlálhatatlan egyéb fantázianév, amik naponta váltogatják egymást.
Úgy látom, Mikolt egy cseppet sem vágyik az óvoda világába. Reggel ő az, aki a legkésőbb kel (a többiek átálltak a hetes ébredésre... hű de fura ez nekem még mindig), fél kilenckor még kócosan, félkábán emelgeti a hosszú szempilláit, és ha társaságra vágyik, hát elővesz egy könyvet, és mesél. Áronnak.

Áron örömmel kucorodik a kisebbik nővér mellé, és néha mamának szólítja, miközben figyel, és mutat, és ha kell csendben marad.
Talán az ő kettejük testvérsége az egyik legnagyobb ajándéka az elmúlt időknek, ennyire szorosan és jól még sosem voltak ők ketten. Persze mindig volt valami viszony köztük, de mára erősödött meg ez a szövetség annyira, hogy rám már nincs szükségük egyáltalán.
Áron is megnőtt, felzárkózott a kis csapathoz, és ha Hanna is jelen van, akkor sem lehet őt már figyelmen kívül hagyni, mert minden játékot ért, mindenben partner, sokszor persze a maga igazi fiús módján.

Elnézve őket manapság sokszor azon kapom magam, hogy ha nem figyelem Áron babavonásait, akkor egészen hihetetlen, hogy elmosódott köztük az a 16 hónapnyi korkülönbség...
Pedig nemrég volt, hogy anyukám felszisszent, mikor Mimi, merő szeretetből ráfeküdt a csöpp kis újszülöttre, aki békésen tűrte ezt. :)

És már akkor tudtuk persze, hogy nem kell hozzá nagyon sok spenótot enni, hogy forduljon a kocka, és Mikoltnak kelljen szaladnia, hogy elkerülje Áron haragját... :) A különbség köztük ma már csak nyolc centi Mimi javára magasságban, kilókban nagyjából azonosak, Áronnak pedig még mindig nagyobb a buksija néhány centivel.

És bár amikor Áron a pocakomba került, csak átfutott rajtam a félsz, mi lesz, ha ketten vannak, most, ha rájuk nézek, melegséggel tölt el... olyanok, mint az ikerek :)

És mégis írok

Mert jobb.
Mert muszáj írnom.
Mert rengeteget haladtunk, és ez nagyon jó.

Óvodai elfoglaltság

Készülnek a gyerekek a Márton napi lampionos felvonulásra.
Készítenek odabenn sajtosdobozból lámpásokat példul, és közben dalokat is tanulnak, magyart is, németet is (mert Hanna német nemzetiségi oviba jár... és egy cseppet sem csodálkozik azon, hogy Csilla németül beszél).
Kérdezem tőle a napokban, hogy mit is tanultak, és hogy énekeljen egyet.
Mi sem természetesebb, Hanna rázendít, és már a második hangnál kiderül, költ. :)

Mert Hanna ilyen, mióta hazajöttünk. Szárnyal.
Minden téren meglep bennünket, legyen az az akaratának kifejezése, amiből kicsit visszább lehetne faragni, vagy a fantáziájának kibontakozása, amivel pedig nem tudok betelni.

Ennek egy része ez a dalcsinálás, ami egy éve is része volt az életünknek, de mióta van befogadó közönség rajtunk kívül is, abból az okból kifolyólag (főképp), hogy értik, mit mond, egyre lelkesebb.
És ennek része a tegnapi, ebédelőkészítés közben lezajlott párbeszédünk is, amiből nekem nagyjából öt kérdésnyi idő jutott, mert a maradék húsz percben (pedig minden kicsi szintén jelen volt) ő vezette a beszélgetést.
Egy egyszerű sablonkérdést tetem fel, jelesül azt, hogy mi volt ma az oviban, de lehet, hogy azt, hogy mit csináltak, pedig arra ügyelni szoktam, hogy nehogy egyszer azt a választ kapjam, hogy semmi...
De most mégis feltettem.

Hanna pedig az asztalnál ülve félvállról, vagy teljesen a hátát mutatva belekezdett.
Hogy az udvaron voltak, ahol körbe álltak, és megfogták egymás kezét (eddig tudtam követni, miközben a levest melegítettem) és aztán valahogy az égbe emelkedtek, és a legkisebbnek majdnem leért a lába, de végül őt is felemelték és nem esett le... undsoweiter.

A megdöbbentő nem a sztori volt, hanem az, hogy miközben én a rutintevékenységet végeztem, egyáltalán nem tűnt fel elsőre, hogy nem egy valós történetet mesél, úgy ugrált a képzelet, a valószínűleg lezajlott játék elmesélése, és a valóság szvakba öntése közt. Egy ideig nem tudtam követni, aztrán letettem a mnerőkanalat és nagyon figyeltem a történetét, mert annyira lenyűgözött a nagyvonalúsága, ahogy a mondatokat rakosgatja egymás után, amelyeknek nincs közös síkja egyáltalán.
Fantasztikus volt.

Este aztán elmesélte Daninak is, aki bár nem kérdezte, de éppen benne volt valamiben, és először ő is logikus kérdéseket tett fel, aztán esett le neki is a lényeg.
Hanna fantáziavilága. Szeretem.

Ma is megkérdeztem, mi volt az oviban. Már közben tudtam, nem ezt kellett volna... De partner volt.
Ma is repültünk. Válaszolta teljesen természetes arckifejezéssel.
Holnap valami mást fogok kérdezni... A repülés témát kimerítettük.

Lelle ősszel

Hanna új cumija

Pár napja írom ezt a posztot, és napról napra jobban csodálom, és egyre büszkébben figyelem Hannát.
A cumikérdésről, vagyis inkább a bennem lakó disszonanciáról a cumi irányába már írtam egy párszor (annak ellenére van ez így, hogy mégis mind cumis lett végül...), így aztán erről most nem sopánkodénk, bár van némi lelkiismeret furdalásom a kialakult helyzet miatt, ez tagadhatatlan.
Arról van szó, hogy Hanna gyöngyfogacskái az elmúlt másfél évben látványosan kifelé deformálódtak, részben a cumi miatt, részben pedig tőlem örökölve némi előlharapásra való hajlamot is.
Anna barátnőm, aki remek fogorvos, sőt fogszabályozással foglalkozik, természetesen már a maláj küldetés alatt született képek alapján látta, hogy lesz teendőnk velük, és mikor hazaértünk, az első dolga volt, hogy megbeszéljük a stratégiát, hogyan lesznek szép szabályos fogacskái a széparcúmnak.
Az első lépés egy olyan "nagylányos" cumi viselése, amit mintegy fogvédőt, a fogak és az íny közé szorítva kell a szájában tartani, amitől az izmok maguk visszadolgozzák valamelyest az eltévedt alanyokat.
A nagylányos cumi viszont nem okozza azt az örömöt, amit eddig a rendes igen, így persze teljesen benne van a pakliban, hogy egy laza mozdulattal kerül a kukába a segítség.

Viszont úgy tűnik, hogy annyira jól sikerült beharangoznunk Annával a dolgot (erre rásegített, hogy volt két hét ígérgetés, és Hanna alig várta már, hogy megkapja a speciális, csak neki szánt cumit), majd kialakítani a módot, ahogy nem fogja azonnal megutálni az egészet, hogy ma már egyszer negyed órát, este pedig teljes negyven percet volt a szájában.

Nem alváshoz kezdtünk vele, mert tudtam, hogy mivel a cumit még egyáltalán nem tette félre, nem fog menni, és azt szerettem volna, ha sikerélménye van. Igy aztán először délben adtam neki azzal, hogy míg mi ebédelünk a kicsikkel, ő csak cumizgasson. Nem egyszerű, mert ezzel nem lehet beszélni, a főcsacsogónak pedig nehéz csendben maradnia, de ment.
Aztán este a mesenézés közben (míg én Lellét fürdettem, előkészítettem, majd még gyorsan ki is teregettem, amitől hosszabbra nyúlt ez a szeánsz, mint szokott) majdnem háromnegyed órán keresztül volt a szájában.
Tegnap reggel ő maga vitte le, és szopogatta egy darabig, nekem pedig ma már azt újságolta, hoyg lehet ezzel is cumizni :) Ami nagyjábó azt jelenti, befogadta.

És lehet, hogy csak én szeretném, de én már látom is, hogy javul a helyzet. :)
Nagyon nagyon büszke vagyok Rád Hanna.

Dióhéj

Az elmúlt hat hét kivette belőlünk azt a maradék tartalékot is, amink még volt arra, hogy lelkiekben egészek maradjunk.
Erős próbatételt kapott a házasságunk is, és ezt már nem bírtam el. A szövetség, ami kettőnk között köttetett, egészen eddig a legerősebb volt, amit valaha tapasztaltam, és amikor bármi más elveszni látszott is, ebben az egyben mindig biztos lehettem, vagyunk. Egymásnak, egymásért, bármikor. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.

Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. De ennyire mélyre és meszire még nem kerültem az elmúlt 10 évben, és ez nagyon megijesztett. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni.

A kontextus, amit a ház ad, biztosan hív egy csomó elfelejtett lerágatlan csontot, az elmúlt idők berögzüléseit, és a meg nem oldott problémák most elemi erővel keresik az útjukat, ráadásul úgy, hogy közben kicentizettek az egymásra szánható percek, energiák... és nem ez a prioritás, mikor Dani épp új helyet keres, ami anyagi biztonságot tud majd jelenteni a nem kis családunk számára.

És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk, és elég volna pusztán a tudat, hogy van egy család, amiben mi vagyunk a felnőttek. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy Dani is.
Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.
Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a szerelmem is.
Van négy gyönyörű gyerekünk... ez fontos, de nélkülünk, a mi békénk nélkül nem jó nekik...
És mind a hatan megérdemeljük, hogy jól legyünk...

A hétvége már mosolygós is volt... és talán a jövő hét is hoz néhány pozitív meglepetést. Dolgozunk rajta.

Csönd

Lehet, hogy novemberben nem fog új bejegyzés születni...
Amint tudok írok majd, egyelőre nem megy... ...