Majdnem 6 nap Penangon

Főképp képekben. :)

Pénteken este érkeztünk Penangra, a már jól ismert házba, Szilvi és Ákos meghívására. Ezeknek a kirándulásoknak sokszorosan örülünk, a gyerekek a nagy térnek, a tengernek, a homoknak, és főképpen Boginak és Kristófnak, a közös játéknak, és hogy magyarul beszélhetnek :), mi felnőttek a felnőtt társaságnak, a jó ételeknek, no és KL után a kellemes városhangulatnak.

Egy mininyaralással ért fel ez a pár nap, pihentünk, jókat ettünk (Szilvi, nagyon köszönjük a hadsereg ellátását) és majdnem minden kötelező Penangprogramot abszolváltunk. Nekem Penang az egyik legélhetőbb, legkedvesebb hely Malajziában, és ezt most is így éreztem. Talán ez is megkönnyítette az elválást KLtől.

Szombaton a pillangófarmon jártunk, a lányoknak a lepkék minden alkalommal izgalmas élmény, most is hosszasan próbálkoztak, hogy a kezükre szálljon egy. A park nagyon szép, teljesen új részekkel, egy beltéri kiállítással, békákkal, kígyókkal.

Vasárnap a botanikus kertbe kirándultunk. Annyi állatot láttunk itt szabadon, mint máskor az állatkertben. Volt barna és fekete majom, előbbi a bejáratnál igen agresszíven védte az övéit, utóbbi pedig a fákon hintázva figyelte az embereket. Láttunk monitor lizardot is, és kifelé jövet Bogi egy apró kígyóra is rálépett... szerencsére a kígyó húzta a rövidebbet. A kert egyébként egy kis természeti paradicsom, a hőség és a gyerekek fokozott nyűgőssége ellenére is lenyűgöző volt.

Vizezős programokban is bővelkedtünk, volt egy medencés napunk a Hard Rock Hotel kerjében, ahol sikerül mindannyiunknak megpirulnia, beleértve Lellét is, aki pedig egyetlen percet sem töltött a napon... A lányok megállás nélkül csúsztak a csúszdákon, Áron pedig a relaxálóbb homokozást választotta, biztos ami biztos, karúszókkal. Itt ebédeltünk is, a legkiválóbb pizzát sütik itt, ráadásul látványkonyhá ez, a gyerekek egy székről figyelték a séfet, egy másik meg fotózta őket. :)

Tegnap este a tengerparton is jártunk, a dagály kihozott mindenféle szemetet, a gyerekek pedig lelkesen töltögették a műanyag flakonokat, dobozokat. Előbb Bogi volt velünk, míg Kristóf tanult Szilvivel, majd cseréltek és Kristóf játszhatott a mieinkkel. Alig láttuk őket, hangjukat pedig végképp nem lehetett hallani. A tenger nagyon fog hiányozni... mondtam is Hannának, aki azzal bíztatott, hogy otthon is van homokozónk, neki az is megfelel. :)

És hamár itt jártunk, elautóztunk Georgtownba is. Itt laknak a hátizsákosok, a város pedig kuriózum a maga nemében. Kis koloniális részek, keskeny utcácskák, kínai sorházakkal. Most egy kicsit leharcoltabbnak éreztem, mint korábban bármikor, fura alakokkal találkoztunk, köztük egy részeg fickóval is, ilyet gyakorlatilag 11 hónapja nem láttam. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, hogy eljöttünk ide is, pláne, hogy Hanna kérésének engedve Dani megriksáztatta a három nagyobbat.

Ma ismét útra kelünk, a Gentingen alszunk a kínai templom szállójában, aztán pénteken még egy nap KLben, és szombat hajnalban repülőre szállunk...
Szilvi, Ákos köszönjük a vendéglátást, külön a tegnap esti bort! :)

5 nap múlva Magyarországon

Szilvi majdnem minden nap megkérdi, várom-e már, hogy hazamenjünk.

Esős évszak van épp, minden nap leömlik az adag, elképesztő erővel zúdul ilyenkor a víz az égből. Ma éjjel is esett, én pedig felébredtem, és hosszan nem tudtam visszaaludni. Nem az eső miatt, de hallgatni jólesett. Ez a fajta hang otthon nem ismerős. Ez a hang Malajziával egyenlő nekem. És persze a sötétben a gyerekek szuszogása és az eső hangja mellett elindultak a gondolatok is.

Olyan most, mintha nyaralnánk. Abból meg nem nagyon vágyik hazamenni az ember. Legalábbis jó esetben nem. Látom a házunkat itt, de nem az üreset... és jó arra gondolni, milyen sok hullámunk volt itt, mennyit küszködtünk, és milyen sokat kaptunk ettől a sok küzdelemtől. És jó arra gondolni, hogy az a sok sok doboz, amikben a dolgaink vannak, már úton vannak hazafelé, abba a házba, amibe Áront vittük haza nem is olyan régen. (Bár Áron pillanatnyilag többet élt itt, mint ott, de ez csak heteken múlik :))
Tegnap este az autóban Dani is feltette a kérdést, és kicsit csalódottan konstatálta, hogy én tényleg nem mennék most haza. Az én időszámításomban március volna ideális. Azt mondta, úgy teszek, mintha opció volna nem hazamenni. Tudom én is, hogy nem az, és nincs is bajom ezzel... de a történelmi pillanatokat (ahogy Dani nevezte ezeket a napokat) még nincs kedvem megélni. Elszalad ez a pár nap, és felülünk arra a repülőre... bennem ez így van jól. Nem készülök, napról napra élek, mindenünk megvan, ami ehhez kell, és többre nincs szükségem.

El is fáradtam talán, és várom, hogy még egyszer szétnézhessek az Adorában, megölelhessem Devit utoljára, elköszönhessek Yohanától, és aztán elindulok...

20 éve, hogy elköszöntünk az általános iskolai társainktól. Idén én fogom megszervezni a találkozót, csak nekem jutott eszembe, hogy ilyenünk is van. Arra gondoltam, mit mondok majd az elmúlt 5 évről, és a képek pergése közben elfáradtam. Ilyenek vagyunk... belevágunk, mert hisszük, hogy az úton mennünk kell, és hogy ami nehéz, az nem feltétlenül rossz, sőt.
Az elmúlt öt évben négyszer költöztünk, négy gyerekkel gazdagodtunk, vettünk és felújítottunk egy házat, és éltünk egy évig külföldön.

Mi jöhet még?
Bármi :)
És csak mert most éppen visszafelé mutat az út, még nem jelenti azt, hogy ez a végállomás. Vagy kitudja.
Mindenesetre 5 nap a világ, hogy aztán elkezdődjön egy új fejezet, családdal, barátokkal, emlékekkel, régi és új helyekkel, ismerős illatokkal, ízekkel...
Szeretném megölelni azokat, akiket egy éve nem láttam...
És szeretném mosolyogva megköszönni mindazt, amit itt kaptam.

11 hetes

Kis hercegnő... mondta Dani. Kifejezetten jó dolga van mostanában :), mindig van valaki, akinek van szabad keze ringatni. Ő pedig élvezi a kilátást, a sétálgatást, a kényeztetést. Jó is, hogy most ennyien vagyunk körülötte, egyelőre nem is merek belegondolni, mi lesz, ha ez elmúlik...

Nagyon nőtt (a nemtúlpontos mérleg szerint is hat kiló körül jár már) és sokat változott ez alatt a két hét alatt, mióta nem írtam részletesen róla. Nyílik, egyre többet van ébren, és rengeteget nézelődik. Erősödik a hangja is, sikongat és kiabál, ha valami nem jó (egyre ritkábban), és gügyög, ha jó a kedve. Mosolyog, bárkire, és bármikor, reggel a legédesebb, amint meglát azonnal kivirul a kis arc.

Mióta hátunkon a házunk jelleggel élünk, és egykupacban alszunk, esténként is én altatom, ami gyakorlatilag abból áll, hogy melléfekszem, az egyik kezemmek a pocakját fogom, a másikkal a kis kezét (a túloldalon Áron tapad rám, és keresi a karomat :)), pillanatok alatt elszenderül, és pár perc alatt elalszik.

A szopihelyzet változatlanul hullámzó, leginkább fekve szeret enni. Megoldjuk. :) Éjjel kétszer eszik, néha egyszer, de ezekre nem ébredünk fel teljesen. A második leginkább működőképes mód, a sétálgatva evés... van amit már most eltanult a többiektől... :)

Összességében nagyon jó kisbaba, a négyesüket pedig nagyon nagyon szeretem. :) Még mindig sokszor versengenek, kinek az ölében legyen, ki ringassa, ki énekeljen neki. És ha énekelnek, ő is csatlakozik. :)

Mikolt neve napja

Általában bajban vagyok a névnapokkal. A gyerekével is... sőt. Mentségemre legyen, hogy négyből háromnak nincs is benne a naptárban sem a neve napja, Áronét, akinek viszont igen, nos az övét fejből tudom.

Igy aztán az idén, mielőtt ismét véget ért volna a szeptember, kikerestem mindét, és egy egy kis stickerben az oldalsávban figyelmeztet a blog, hogy közeledik a nap.
Persze mindezt csak akkor segítség, ha bekapcsolom a gépet. Ami mostanában kicsit kevesebbszer fordul elő, lévén három napja vendégségben vagyunk Penangon. :)
Reggel jutott eszembe, hogy ma van a napja, hogy felköszöntsük.
Inimini ajándék várta, amit már KLben betettem a táskámba, de mert teljesen rákapott az icike picikére, amit Szilvi vett ajándékba egy kislánynak. Igy aztán félig titokban vettünk neki egy aprócska majmot is, és mindent becsomagoltam estére.

A nagyok, akik hétfőn iskolába mentek, hamar feküdtek vasárnap, de még belefért az esti köszöntés, amit Mikolt körül állva izgultak végig :) és természetesen mind örültek az ajándéknak, leginkább a cicás cukornak, amit végül el kellett tennem, mert Áron azonnal befalta volna mindet. :)

Szeretem Mikolt nevét, el sem tudnék képzelni neki Mimihez állóbbat. :)

Áron szókincse

Elképesztő sebességgel gyarapszik, minden nap egy csomó új gyöngyszemmel gazdagodik. Nekem ez a legérdekesebb időszak, kissé feledteti azt a sok csibészséget, amivel amúgy teletűzdeli a napjainkat a kis dömperünk.

Eddig csak két szótagú szavai voltsak, mostanra néhány három szótagú is bekerült a repertoárba, olyanok, mint papajom, pijjangó, madasja (magasra).
És a teljesség igénye nélkül, íme a lista:
Labda, lufi, csoki, fagyi, csípős, szúrós, hideg, ebéd, enni, inni, víz, éjes, nehéz, magas. Ide, oda, ezt, valamint a nagyon fontos this :), onnan, innen, haza, jába, zokni (alakul, inkább jufi :)), feje, szeme, keze, nyakba. Majom (ami tegnap még csak maj volt), eli, nyúl, hápháp, cica, amm (krokodil :), mert a kinyitós könyvben a krokodik a szájában tartja a csemetéit). Bácsi, néni, baba, Hanna, Mimi, Jejje, Mama, Papa, Peti, Pali. Nem. Autó, tratto, chouchou (vonat), busz (és ha autót merek mondani, ráncol, és javít), hepü (repülő és helikopter), hajó. Sír, lift, ajsz (alszik), gömb, hájó (halló), csúszda, hinta, bibi.
Valamint énekel :). A kedvencem az éjjáéjjájó (old Mac'donalds had a farm) :)).

Bármit utánunk mond, és irtő büszke, ha sikerül. :) Ahogy mi is. :) És nyilván egy csomó mindent kihagytam a listából... majd igyekszem fülelni, és írni.

Bukit Merah, orángutánokkal, meleggel és egy kis fish spa

Napsütéses reggel után napsütéses reggeli, és még kilenc sem volt, mire mindezzel elkészültünk. Tőlünk ez teljesen szokatlan, de a programoknak kedvez.
A tavon több kis sziget is található, ezek közül néhányon magánházak (hatalmas mind, óriási kerttel...), de a legizgalmasabb számunkra most a majmos sziget volt.
Még tegnap este megnéztem a menetrendet (a kikötő mellett vacsoráztunk, így nem volt nehéz), az első hajó kilencor indul, majd minden háromnegyed órában megy egy, egészen délután ötig.

A háromnegyed tizest értük el, úgy, hogy előtte még fagyiztunk is. :) Az út gyerekbarát, alig tíz perc, a sziget pedig mininális mértékben látogatható, vezetett séta, kerítés mögött látható az a néhány orángután, aki itt lakik.
Ahhoz képest, amihez itt hozzászoktunk (a kínaiak költenek nagyon sokat a saját kultúrájuk kellékeire, a helyi dolgok általában kicsit leamortizáltak, kopottak...), nagyon szépen rendben tartott hely ez, a kikötőből gyakorlatilag vezetve van az ember, a kikötő maga a vízben álló épületet is magában foglalja, ahol a bölcsőde, és az óvóda is található. A szabad tér mind a felnőtt orángutánoké, többségében szabadon élők voltak, páran azonban már itt születtek.

Most is volt két egy évnél fiatalabb, és néhány négy évnél fiatalabb majmocska is, Hannának a Sarah nevű lett a kedvence. A vonzalom pedig Sarah cumisüvege okán alakult köztük, Hanna ugyanis nagyon kíváncsi volt arra, hogyan etetik a bébiorángutánokat. Tápszerrel, üvegből. És pelusuk is van. A kicsinyek elképesztő érdeklődéssel figyelték a migyerekeinket, egészen az volt az érzésem, ha összeereszthetnénk őket, akkor jót játszanának egymással. A mieink halakat etettek a padlózat lukain keresztül, a majomcsemeték pedig az üveghez tapadva figyelték őket.

A rezervátum lakói mellett számomra a teljes feketében sétáló lány volt a legérdekesebb, a mai napig nem tudom megszokni a látványt, nem beszélve arról a nagyon fura viszonyról, ami a kapcsolatokat jellemzi férfi és nő között. A nők, mint gyerekek, a férfiak, mint istenek... nagyon idegen ez számomra. Pedig ez a lány igen nyitott volt, meg is puszilta Áronunkat... :)

A visszafelé út az ecofarmon keresztül vezetett, idáig csónakkal jöttünk, innen pedig gyalog mentünk tovább. 11re hirdették az állatshowt, mi a zenét még hallottuk, de mire odaértünk, mosolyogva közölték, vége. Egyetlen néző sem volt, de a hajó utasait nem várták meg a műsorral... No ez jellemző... ha 11kor van az előadás, akkor az sem érdekes, hogy jönnének megnézni a szigetről érkező utasok. Majd fél egykor megnézik, ha bírják addig a hőségben.

Mi nyulakat, hörcsögöket etettünk inkább, aztán még megtornáztattuk a fiúkat a skycicle nevű vicces alkalmatossággal, ami egy sínen közlekedő kisvonat szerűség, amit az utasa hajt kézzel... 35 fokban igazán jó móka :)

Az foodcourtig gyalog mentünk, ez nagyjából 5 perc sétát jelentett csak, mindenki ciplet egy gyereket, a babakocsi pedig a táskákat. :) Út közben belebotlottunk egy fish spaba, ahol apró halacskák eszegetik le a fáradt vándor mégfáradtabb lábáról a már funkciótlan bőrmaradványokat, mindezt 600 forintért 15 percen keresztül. Szerintem mennyei. :)
Még Hanna is kipróbálta, lelkesen tűrte ahogy a kis halacskák böködik a lábát. Érzésre olyan, mintha pici áramütés érné az embert. Nekem felfrissülés volt.

Ebéd, a jól bevált nasi ayam, vagyis rizs és csirke, aztán egy kis bazárazás főképp a gyerekek miatt (akik ha akartuk, ha nem, mindenhová bementek és mindent lerámoltak, mindent kipróbálnak... (nem hoztam nekik játékot, néhány könyv kivételével, mert nem fért volna el a játékos bőrönd, élmény pedig lesz elég, gondoltam) így jött velünk két kis műanyag gyűrű, és kiróbálták a crossmotorokat is, bukóban, de persze csak álló állapotában), majd délutáni szieszta (ez tart épp, én pedig leszöktem írni, Lelle itt nykereg mellettem egy órája, a lábammal ringatom a babakocsiban :), talán elalszik lassan). Ébredés után medence terveink vannak, aztán ismét összepakolunk, és irány Penang. :)

Reggeli

Szeretem a mostani reggeleket, amikor mind egy kupacban vannak, és besüt a nap, és nem megy Dani sem sehová, és még nagyon lelkesek a gyerekek. :)
Ime néhány legkisebb reggeli kedves.

Megelégelve a hideget

Az éjjel Dani annyira fázott, hogy felkúszott mellénk, és két órán keresztül engedett fel. Azt hiszem akkor döntötte el, hogy tényleg nem érdemes maradnunk még egy éjszakát a hegyen. Akkor nam okoz gondot a hideg, ha be lehet fűteni. De erre ezen a tájon nem igen gondoltak. Vagyis van szuper hűs, de a szoba éjjel úgy 18 fok körülre hűlt, ami lássuk be nem egy mibarát hőmérséklet. Még akkor sem, ha úgy vettük, készülünk a hazai időjárásra.
Most éreztem csak igazán, mit jelent majd az ősz, a hideg kezek, lábacskák, a folyamatos öltöztetés, ráadásul Áron folyamatosan leránatta a zoknit, cipőt magáról, mert szerinte ezekre nincs szükség. Sárosak lettek, Mikolt pl. az egyetlen nadrágját sarazta össze úgy, hogy reménytelennek tűnt megszárítani, kimosni hasztalan, mert nem szárad meg, és mosógép sincs, vagyis mégcsak tiszta sem lesz attól, ha átöblítem... hűűű.

Mindenesetre reggel, mikor ismét mind a miágyunkban melegedett kupacba rendeződve, eldöntöttük, indulunk tovább. Megreggeliztünk a szokásos helyen, roti, tee tarik, és ma Daninak egy kis currys rizs is... aztán összepakoltunk, be az autóba (egy órás program), és délelőtt még megejtettük a CH kötelező programjai közül kimaradtakat, vagyis méhecskéket látogattunk módjával, illetve lepkéket nagyobb lelkesedéssel. A farmon találtak két halott pillanót, ezeket el is kellett hoznunk. Hanna pedig az élmény óta pillangó szeretne lenni...

Ebéd után pedig nekivágtunk újra a szerpentinnek (mindenki elaludt, én rosszul lettem a sok kanyartól, pedig felfelé remekül viseltem), 20 km után Dani hitetlenkedve kérdezte, hogy ez felfelé is ilyen hosszú volt? Hosszú bizony...
Az autópálya elérése előtt egy lámpánál a lányok felébredtek ugyan, de egy mesével le lehetett őket kötni a maradék másfél órára, ami még előttünk volt.

Késő délután értünk le a Bukit Merah nevű helyre, ami egy nagy tó köré épült resortrendszer, néhány egészen jónak ígérkező programlehetőséggel, pl. orángutánok szigete, ecopark és egy vizezős hely.
A szállásunk a Suria nevű hotelben a nyolcadik emeleten egy háromszobás appartman, két olyan keskeny ággyal, hogy a plusz szivaccsal is nehezen ment elképzelnem az éjszakát. Az autóból kiszállva megcsapott a jólismert iszonyúmeleg, de ezúttal nagyon hálás voltam ennek. A gyerekek azonnal megrohamozták a medence szekciót, csak Lelle nem volt lelkes... Ő a hidegben töltött napokat gyakorlatilag végialudta (jólesett neki a friss levegő gondolom), most viszont vígasztalhatatlanul sírdogált egész este.

Még vacsora alatt is, és sehogy sem sikerült megvígasztanunk, pedig hárman próbáltuk kitartóan. Kád híjján Dani minden gyereket lezuhanyozott, aztán a szokott 11nél kicsit hamarbb elaludt mind. Még Lelle is. :) Bár egész éjjel felszínesen aludt, azért reggel nyolcig csend volt.

Csak úgy, mint régen

Egyszer ausztráliában találkoztunk két spanyol lánnyal, az egyik mindig azzal viccelődött, hogy " backpacking is a hard job... ohhh I need some vacation... " vagyis, hátizsákosnak lenni kemény meló, egy kis nyaralásra lenne szükségem. :)
Van benne igazság, mert valóban nem könnyű minden nap kitalálni, hol alszunk, mit eszünk, mit kell kötelezően megnézni, lefotózni... még akkor is, ha ez egy cseppet azért valóban viccesen hat.
Mindezt négy gyerekkel...
Ha most otthon lennénk, és épp nyár közepe lenne, nos akkor sem biztos, hogy útnak indulnék egy 10 hetessel, meg a maradék kis zsiványtársulattal... De ez pillnatnyilag csak viszonylag kivitelezhető, így aztán igyekszünk kihozni a legjobbat az adottságokból. Nem mindig sikerül. :)
Már csak azért sem, mert igazából egy kis gyászfolyamat is zajlik, hiszen el kell tudnom engedni a múltat és igyekezni kinyitni az új felé. Közben pedig élvezni az utolsó napokat, befogadónak maradni a szép iránt, és örülni a gyerekek örömének, a miénknek, még akkor is, amikor épp megfagyunk, vagy nincs elég ágy, vagy nem nagyon van mit enni... :) Hát most olyanok vagyunk, mint a hátizsákosok, csak épp van egy autónk, amiből kétnaponta ki, majd becuccolunk.

Dani a minap azt mondta egy sírósabb percemben, amikor azon sopánkodtam, hogy mi lesz, ha valami nagyon fontos kimarad... , hogy ő megfogja két Mimi meg Áron kezét, én fogjam Hannáét, meg tartsam Lellét, és akkor minden fontos meglesz. Igaza van, így aztán ennek tükrében várok bele ebbe a tíz napos kalandba...
És élvezem, hogy semmi dolgom.

Tea, hideg, Tanah Rata

Tizenegy volt, mire felértünk a Cameron Highland egyik csepp városkájába. Áron elaludt út közben, a többiek több kevesebb hangoskodással fűszerezték az utat... de megcsináltuk.

Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott az alig húsz fok, és míg a fiúk lelkesen üdvözölték a sok oxigént, engem mitagadás mellbe vágott, és egész éjjel vacogtam... Áronnak és Lellének sem tetszett, de erre számítottam. A szállásunk egy igazi koloniális épület, egy korábbi angol iskolát alakítottak át szállodává. Fa gerendák (ismét egy kis hazai érzés), nagy fa ágyak, fiókos komódok. És egy kis dohszag :) a sok eső miatt. Fura ez a kora tavaszi időjárás, ha a növényeket nem látnám, fel sem tűnne, hogy a trópusokon vagyunk.
Kicsit átrendeztük a kis kuckót, ahol három napig lakni fogunk, aztán lefürdettem a két nagyot, mindenki kapott szép hosszú pizsamát, Mikolt még hálózsákot is, és elaludtunk.

Jó volt ébredni, hatan fetrengtünk a nagyágyban, mind fáztak, és összebújva mégis jobban viselték a hideget. Mikolt végül kesztyűt kért. :) A hangulata nem lett ugyan jobb egész nap, de legalább a felöltözés pár percében elégedett volt a jelennel. Reggeliztünk az egyik apró étteremben, aztán egy térkép kedvéért visszamentünk a hat évvel ezelőtti szállásunkra is (tudtam, hogy nekik anno volt egészen használható turista jellegűjük). Nem sokat változott azóta, hogy itt jártunk, bár a városka sokkal rendezettebb, tisztább lett. Megint eszembe jutott, mennyire érdekes ez, akkor nem gondoltam volna, hogy valaha még egyszer itt leszek majd. Nemhogy hatodmagammal... :)

Kikanyarodva az udvarról nekivágtunk a kacskaringós útnak, hogy feljussunk a teaföldekhez. A teaültetvények a mai napig lenyűgöznek, az egész olyan látvány, mintha a domboldalt egy hatalmas, puha takaróval borították volna be. A boh földek tetjén egy kis teázóban megittuk a kötelezőket, aztán megnéztük a teagyárat (10 percben), majd visszakanyarogtunk a házhoz.
Az ebéd beszerzését Dani vállalta, addig a gyerekekkel egy játszón múlattuk az időt... Mikolt természetesen az utolsó percben elesett és csupa sár lett az egyszem hosszúgatyája... (itt jönne egy kis elmélkedés a KL-ben megszokott időjárásról, annak vonzatairól, a gondtalan popsimosásokról...)

Ebéd után mindenki hamar elaludt, nagyon elnyomja a gyerekeket a hideg, friss levegő... :) és ez alól a felnőttek sem képeznek igazából kivételt. Ami engem illet egész nap ásítozva kóvályogtam, mint egy szottyadt lufi... :)

Sok sírás és mégtöbb doboz

A reggelt egy kiadós kiborulással indítottam. Azt hiszem a legalattomosabb dolog lassan elválni. Hamár menni kell, menjünk, nem volt jó (legalábbis nekem) ez a két napig tartó hurcolkodás. Az éjjelt millió doboz társaságában tölteni, úgy, hogy tudtam, még egy halom van, amit szortírozni kellene, és kilenckor jön az újabb támadás, és pakolnak, amit csak érnek.
Nem segített az sem, hogy napok óta öt órát alszom csak, emiatt persze kevesebb a tejem is, amiért pedig Lelle haragszik, nem is elmarasztalható módon.
Igy aztán nyolckor már mindenki fenn volt, én romokban, és fogalmam sem volt, hogyan szedem össze magam, és lesz rendben bennem minden kilencre.
A lányokat oviba, Áront gymboreera terveztem vinni... meg még néhány apróbb elintézni valót gondoltam besűríteni a sokkezes pakolás mellé... végül csak zokogtam a zuhany alatt (miután sikerült kiőrjöngenem magamból a tehetetlenséget, és rájönnöm ismét egy csomó dologra, miértekre, amiket majd egyszer remélem feldolgozhatok... ) hátha ez segít. Mert tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, de ma reggel komolyan nem voltam biztos benne, hogy ez erősít éppen, sokkal inkább volt halálfélelmem...

Végül megérkeztek a hatak, én pedig elvittem a lányokat az oviba, ahol AJ is sírt, meg én is... A gymboree kimaradt, ellenben összehordtam ami kell a miszobánkba, és még a mosogatógépből elcsomagolt eszcájgtartót is sikerült megtalálni valamelyik dobozban...
Délben mentem a lányokért Áronnal, AJ és AN ismét megsirattak bennünket. A lányok még megölelték az itteni barátokat, Hanna hosszasan ácsorgott Yuval és Yohannával összefonódva, nagyon megható volt, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mire hazaértünk már nem volt asztalunk, és székeink sem, így a dobozokból kialakított kisszatalnál etettük a gyerekeket...

Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Ötre már csak az üres lakásban sepregettem, hogy aztán a valamennyire tisztából elinduljunk... neki a világnak, bőröndökből élve, sokszor újrarendezve a rutinokat (amiket ezúttal is el kell engednem, és örülni a spontánnak...).

Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.

Út közben azon méláztam, hogy vajon milyen lesz visszamennünk oda, ahol hat és fél évvel ezelőtt még csak kettesben a cunami elől menekültünkben töltöttünk néhány napot... és vajon ha akkor valaki azt mondja, hogy hat év múlva négy gyerekkel tekergőzünk majd fel a hegyoldalban, elhittem volna vagy sem. Azt hiszem nem...

Szári

Mint minden hétfőn, ma is eljött Devi, de ma többnyire pótnagymama szerepben volt jelen. Ebédet hozott, és a gyerekekre figyelt, miközben a hatfős hadtest felvonult dobozokkal, papírokkal, hungarocel lapokkal, és megkezdték a kétnapos dobozolást.

Nem mondanám, hogy szeretem ezt a költözősdit, annak ellenére sem, hogy mérföldekkel könnyebb így a dolog, mintha mind a 240 négyzetmérert nekem kellett volna egyedül elpakolnom. Estére a szorgos brigád is rendesen elfáradt... A helyzetet ez a kép szemlélteti a legjobban.
Ma estére 120 doboznál tartottak, és még van jónéhány elcsomagolnivaló. Holnap estére fognak végezni, és a mai napból okulva a gyerekeket muszáj lesz valahova eltávolítani, mert már sem játék, sem igazi tér nincs a számukra, a dobozokon mászkálnak, ami meg nekünk nem a szívünk vágya. Azt hiszem medencézé lesz a vége, hogy aztán hat körül bepakoljuk ahullafáradt társaságot az autóba, és három órácskát zötyögjünk hegynek fel.

A mai napban a legjobb egészen biztosan Devi jelenléte volt, erősítettük egymást, hogy menni fog ez, ő sokat pityergett közben, mesélte, hogy tegnap is elsírta magát otthon... és tudom, hogy ugyanazt gondolja, mint én.
Búcsúajándék gyanánt pedig hozott nekem egy szárit... Teljesen meghatott ezzel, tudta ő, hogy régi álmom volt egyszer viselni egyet, de hogy legyen egy sajátom is, arra sosem gondoltam. Tegnap ugyan ismét voltunk ruhanézőben, és Lelle is, Áron is kapott végül, de én nem találtam semmi olyant, ami a szívemhez nőhetett volna, így aztán kicsit elszonytyolodva, de lemondtam róla, hogy legyen nekem is valami "indiai" innen.

Háromszor vettük végig, hogyan kell felvenni, negyedszerre már egészen profin sikerült, remélem nem felejtem el hazáig. :)
A szári különlegessége pedig abban rejlik, hogy Devi ezt magának varrta (kell a nagy lepel alá egy aprócska blúz is :)) egy esküvőre, aztán végül sosem volt rajta. A színe csodaszép, kívánni sem tudnék ennél gyönyörűbbet. (sokkal lágyabb rózsszín, de a képek sajnos nem adják vissza... Devi azt mondta, onion pink... :)

Délben mikor a lányok is megérkeztek (és azonnal végigszaladtak az egész házon, ahol már csak dobozokat találtak bútorok helyett... Mikolt meg is szeppent ettől egy kicsit (Áronról nem is beszélve, ő egész délelőtt belénfúrta magát, délre nagyjából kiengedett, de nyilván fogalma sincs, mi készül... szegénykém...), felöltöztettem őket az új ruháikba, és elkészült végre a közös kép, amin Devi arca is látszik. :)

Nem köszöntünk el még, jövő pénteken, mikor visszajövünk átadni a kulcsokat, eljön elbúcsúzni...

Igy várják

Ma az autóban ismét téma volt a költözés. Nem csodálkozom, mert két napja a gyerekek csak ruhakupacok, a slag vagy a kamrában felhalmozott kacatok között látnak... és a sóhajtozásomat hallgatják leginkább, ami annak szól, hogy deszeretenék kettészakadni vagy néggyé, mert akkor valószínűleg mindennel elkészülnék időben...

Na de nem ez a lényeg, hanem, hogy meséltem nekik, hogy kettőt alszunk még itt, aztán elmegyünk megnézzük hogyan terem a tea, és aztán azt is, hogyan készítik a méhecskék a mézet.
Mikolt rettenetesen lelkes lett, és mást sem kérdezett, csak, hogy hol alszunk ma... mert ő már holnap akarja látni a méheket.

Hanna pedig csendben végighallgatta a tervezetet, majd annyit fűzött hozzá... hogy és aztán felülünk a nagy repülőre, ahol ő gyorsan becsukja a szemét és alszik egy nagyot, hogy hamar odaérjünk Magyarországra, és ott először majd a Mari és a Palit öleli meg, aztán a Jutkát, Ferit, Matyit, Márkust, Manót, Blankát... és mind nagyon fognak neki örülni.

De még mennyire... :)

És csak pakolok

... és pakolok és pakolok és pakolok... sosem lesz vége... illetve dehogynem, de a cél, hogy az egész házat belesűrítsem három nagyobb és két kisebb bőröndbe, nagyjából kudarcot vallott. Nem is sok az a 120 kiló...

Szopihelyzet

Lelle, mint aki olvassa a blogot a segítségünkre sietett és ma minden egyes étkezést lelkesen és teljes nyugalomban abszolvált. Fekve. Ülni meg sem próbáltam, viszont olyan jólesett összebújni ezzel a kis szuszogó csomaggal... aki minden evészet után elégedetten el is aludt.
A tegnapi napot remélem nem sokszor ismétli majd, mert tényleg nagyszerűen szopizott mindig is. A cumisüveg pedig számomra sem opció, és remélem nem lesz rá szükségünk... azért négy mellett a mostani élethelyzetben nem biztos, hogy lenne türelmem fecskendőzni, kanalazni, poharazni, így inkább abban hiszek, hogy ez csak egy rossz nap volt. Amiben nem mellesleg biztosan benne van az én költözés miatti rengeteg félelmem, feszültségem is.

Mindenesetre ma biztosan tele a pocak :)
Köszönöm a sok bíztatást, Lellének átadtam mind. :)

Folyik... vagy nem folyik

Míg ömlött a szájába nem volt gond az evésekkel. Mióta nem ömlik, hanem küzdeni kell(ene) a tejecskéért, nem valami lelkes Lellike. És akkor egészen finoman fogalmaztam.
Ma odáig jutottunk a küzdelemben, hogy a legvégén a cumisüveg nyert, amiből minden cseppet kiszipókázott, aztán persze sírdogált, hogy elfogyott, de semmi esetre sem volt hajlandó elfogadni a cicit. Pont úgy tett, mint Hanna ennyi idős korában. És én is majdnem annyira kétségbe estem, mint anno. Most annyival kaciféntosabb a helyzet, hogy a fagyasztott készlet fele (egy pohárnyi) már elfogyott, és két napunk van felhasználni a maradékot...

Pedig tudom, hogy lenne tejem, ha Lelle hajlandó volna dolgozni érte. Ha fejek, azzal semmit nem érünk el, őt pedig nem tudom, hogyan vegyem rá arra, hogy kicsit kitartóbban szívjon. Mert amúgy hála Miminek és Áronnak, tudom, hogy nem a rendszerben romlott el valami...
Szörnyű látni, hogy éhes, mert kétségbeesve ordít, és ha mellre teszem, feszíti magát, és úgy tesz, mint aki nem tudja, mit kell csinálni a cicivel, hogy tej legyen belőle.

Ma délben kértem Áront, hogy tegyen meg nekem egy nagy szívességet, és szopizzon (abban bíztam, ha Áron beindítja a tejet, akkor Lelle elfogadja (ha sikerül a nagy kiabálás mellé egy kis tejet bespriccelni, akkor már majdnem nyertes a meccs... bár ma így sem érdekelte a dolog)), de Áron hasonlóan Lelléhez nem is értette, mit akarok... (egyik szemem sír, a másik meg nevet emiatt... (amúgy éjjel a kis piócafiú úgy szív, mint egy turbómotorral ellátott kis gép)) Végül kínomban meg is kérdeztem tőle, hogy kér-e cicit, mire határozott nem volt a válasz.

Lellét még nem tudom megkérdezni, bár neki nincs is szavazati joga. Enni kell... punktum. Csak azt tudnám, hogyan csináljam...

Dilemma

Már hazai :)

Az ovi.
Hanna mehet vissza a fészekbe.
Mikoltnak viszont nincs helye ott, és teljesen reménytelen, hogy ebben az évben (ami szeptemberben kezdődik majd újra... vagyis egy évet kell elképzelni) legyen.
Egy másik csoportban viszont lenne. A katicában. Egykorúak között.
Az óvónénikről most nem elmélkednék, minden attól függ, hogy Mikolt kompatibilis tud-e lenni velük, vagy sem.

A dilemma pedig egyszerű... menjen, vagy ne.
A menjen mellett szól, hogy megszokta a közösséget, valószínűleg hiányolná már. Egy év nagyon hosszú idő, nekem is, neki is, bár álmomban sem gondoltam, hogy engedem majd a harmadik szülinapja után. Viszont egészen biztosan sok harc volna megértetni vele, hogy ha Hanna igen, akkor ő miért nem. (Annak ellenére, hogy mostanában minden este kijelenti, nem akar menni... hogy aztán reggelente szó nélkül vegye a táskáját és induljon.)

A maradjon mellet pedig az, hogy számomra sokkal szívmelengetőbb a gondolat, a lányokat egy helyen tudni. És praktikusabb is. Mikolt azt szokta meg, hogy Hanna mellette van (látom a lelki szemeimmel, ahogy egy egy udvarozás után simán nem a saját csoportjába megy, hanem Hanna után...), és nemcsak az udvaron. Bár gyanítom, más barátaik lennének így is, úgy is, de... Ha az egyiküknek lehet egy Csillája, akkor a másiknak is jár(na).
Mikoltot ismerve, ő a saját világában él, szinte mindegy, ki a felnőtt, ha alapvetően jó pedagógus az illető és mondjuk meglátja Mikolt öntörvényűségében a jót. Csillánál nem félteném... mindenhol máshol igen.
Egy év múlva valószínűleg járhatna Hannával a pillangókhoz.

Fogalmam sincs mi lenne a legjobb.

Hogyan könnyítsük meg az elszakadást...

Bár nem volt az eredeti terv része, de igen hatásos...

Van nekünk egy kisebb parkunk babakocsikból, szám szerint négy darab összecsukható, köztük a tesókocsi, és még Lelle nagyobbja. Ezen kívül pedig van még három gyerekülésünk is, plusz a babahordozó kagyló.
Tegnap arra vetemedtem, hogy kimossam az összes huzatot, lemossam az összes vázat, hiszen itt megszárad minden pillanatok alatt, otthon pedig ki tudja milyen lesz az idő, ráadásul a teraszon itt annyit pacsálhatok, amennyi szükséges. Arról pedig nem is szólva, milyen jó lesz majd otthon a szép tiszta dolgokba beültetni a gyerekeket.

Neki is láttam, nagyjából a fél napot sikálással töltöttem... a tuti recept viszont a következő (azon felül, hogy a tiszta illatos dolgainkra gondolva máris jobb a kedvem:)):

Költözz Ázsiába négy kicsi gyerekkel, és egy évig ne nyúlj az autósüléseikhez... utazások alkalmával adj a kezükbe mindenfélét, amivel lekötik magukat, a legjobb, ha keksz, rágcsálni való, esetleg néhány chilliszószos zacskó is szerepel a repertoárban. Mindezt a babakocsikkal is érdemes végigcsinálni, hiszen ott sem szereti a többség a kötöttségeket.

Egy év elteltével a sokszori sopánkodásnak végetvetendő (már ami az ülések tisztaságát illeti), szedd szét mindezeket, és szembesülj a belsőben kialakult flóra és fauna szépségével... darabonként 10-15 csótányszerű képződménnyel, akik a vízsugár elől rohanvást menekülnek... természetesen egyenesen feléd.

Végezetül próbálj két lábbal a magasba szökkeni a támadók elől (lehetőség szerint ott is maradni), miközben opcionálisan csapkodj a papucsoddal vagy bármi más kezed ügyébe kerülő arra alkalmasnak vélt tárggyal, gondolatban pedig ahelyett, hogy azon tűnődnél, vajon a gyerekekre ez alatt az egy év alatt hányszor mászott ilyen feneség, adj hálát a gondolatnak, hogy nekiláttál egyáltalán, és örülj, hogy odahaza ilyesmi (legalábbis majdnem biztosan) nem fordulhat majd elő veled.

Dedukció

Mikolt az este fényeiben úszó arrcal filozofál a hátsó ülésen.
- Az autóknak nincs szemüvegük.
Osztom a kekszet, nem is figyelek rá igazán, csak hümmögök egyet, mire leesik az abszurd. :)
Nézelődik tovább, és folytatja.
- Mert az autóknak nincs szemük sem.
...
- Az embereknek viszont van szemüvegük.
- Mimikém, nem minden embernek van ám szemüvege... a papának van, de nekem például nincs.
Csend, kifelé fürkésző tekintet.
...
- De neked is van mamaaa. Napszemüveged.
És igaz.

Egy történet

A landlordunknak két kiadó háza van a kerítésen belül. Amikor ezt választottuk, láttuk a másikat is, aminek a nappalija olyan sötét, hogy délben is lámpát kell gyújtani. Fedett a terasz, ettől hűvösebb, de sötét.
Egy francia-német család költözött oda pár hete, két kislánnyal, akik a medence partján rohangáltak a költözés utáni napokon, szülők nélkül. Kicsit fennakadtam ezen, hiszen még csak hat meg négy évesek... és új a hely, mégha nem is veszélyes elkóborolni idebent, ki pedig nem engedik a gyerekeket az őrök.
Egyszer beszélgettem a mamával, amolyan igazi francia ha a sztereotípiáimat felelevenítem... nem is nagyon éreztem jól magam vele (ehhez persze semmi köze a franciaságának).

Aztán Devi említette, hogy esetleg náluk fog dologzni, Charoline pedig írt egy levelet a héten, hogy megkérdezze, milyen volt Devi nekünk. Nem a legjobbkor, nehezen megy nekem ez az elválás, és a levél kicsit megsürgette, mellesleg pedig úgy éreztem, mint akit megcsalnak.

Ma este aztán a medence parton Malaysia napot ünnepeltünk, szépen feldíszítették a környéket, mindenki vitt valami finomságot, a gyerekek kaptak lámpásokat, azzal jöttek mentek, miközben a felnőttek beszélgettek, ismerkedtek... Érdekes volt látni, ahogy a legmenőbbek is szükségét érezték közelebb kerülni a szomszédokhoz, mindenki mindenkit megszólított, folyamatosan cserélődtek a társaságok. Kevés ilyen alkalom van, és úgy tűnik ezt mindenki hasonlóképpen értékesnek véli.

Ahogy megérkeztünk, Charoline mellém került, és beszélgettünk. Meséltem neki Deviről, ő pedig megnyugodott. Próbáltam egészen beengedni, és végül arra jutottam, hogy ő egyszerűen csak önmaga. És ahogy beszélgettünk, egyre jobb volt vele lenni, hálás voltam neki, hogy nem szépít, nem próbál megfelelni, nem mosolyog ha nincs miért, csak van. Jó volt...
Aztán mellénk került egy német lány, ők is mostanában költöztek ide két gyerekkel, aztán jött Yohana és lassan rámborult újra a súly, az elengedésé, a tehetetlenségé, hogy hiába teszek úgy, mint aki örökkévaló, elmúlnak a percek, a napok, és itt lesz az utolsó.

Egész délelőtt egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, sem bent, sem kint nem volt senki. Csak én. Pakoltam, mert bár mindent összecsomagolnak helyettem, amit haza akarok vinni, azt ki kell szelektálni, és mert fogalmam sincs, mi hol van pontosan, az egész házat végig kell járnom, és hamár, akkor amire nincs szükség, azt ki is dobom...
Úgy tettem a dolgom, mint amikor itthon vannak a gyerekek, berögzült úgy tűnik, hogy ha nem sietek, akkor nem lesz készen amit elkezdtem, mert valamelyikük előbb unja meg amit csinálok, mint én.
Igy aztán jól haladtam, de rettenetesen el is fáradtam, viszont most nagyjából az egyharmada készen van annak, ami tegnap még előttem volt.

Dani szerdán leadta a notebookját, és a telefonját is, így szűkült a lehetőségek tára, vagyis most egy gépen osztozunk, és tudom neki nehezebb leválnia ezekről... úgyhogy nem írtam, pedig van is mit, Áron pl. 15-én 21 hónapos lett, és rengeteg mindent kellene mesélnem róla. :)

És ahogy vége lett az esti filmünknek, rámtelepedett az érzés... hogy most olyan, mintha szülnék. Hullámok jönnek mennek, és mindegyik alján (vagy tetején) úgy érzem, nem bírom tovább. És elkeseredek, meg dühös is leszek, és kétségbe esem... Olyankor leülök, és összeteszem a kezemet és csak várok. És míg a lélegzetemre figyelek, szép lassan elcsitul minden, hogy aztán kezdődjön ismét. Tudom, hogy végig kell csinálnom ezt, be kell járni az utat, mert ez az egyetlen.

És ahogy mindez lepergett most odabenn, egy történet jutott az eszembe, lehet, hogy már írtam egyszer, de most is itt a helye, mert nekem nagyon sokat ad a nehéz időkben.
A történet pedig így szól:
- Látod Uram? Ez itt az életem... Két pár lábnyom a tengerparti homokban. Az egyik az enyém, a másik a Tiéd. Amikor igazán nehéz volt nekem, akkor mindig magamra hagytál!
- Valóban így gondolod?
- Nézd csak meg, azokban az időkben csak egy pár lábnyomot látni a homokban.
- Igen fiam, mert amikor a legnehezebb volt neked, a karomban tartva vittelek.

Csak ezt tehetem... bízom a gondviselésben.

KL ahogy most látom... és a mai nap

Annyi sok impulzus ért az elmúlt napokban, amennyi az egész itteni életünk alatt összességében.
A végkövetkeztetés... az az ázsiai város, ahová mi szívesen jöttünk vissza, KL egészen jól körülhetárolható, gyalog is bejárható régi belvárosára szűkíthető.
Itt még a kosz sem zavar, annyira hozzá tartozik a lüktetéshez, és még a zaj is viselhető, ahogyan a buszokból (igen, itt még buszokat is látni) lógnak ki a sofőrök, és kiabálják a merremenneket. Ez az a város, amit szívesen mutatnék meg a gyerekeknek, habár élni nem biztos, hogy ide jönnék magamtól.

Ma délelőtt Peti elment fotózni a Batu Caveshez, magával vitte a fényképezőgépet is, délután pedig fent volt a tv toronyban. Dani ma már itthon volt velünk, és útlevél híjján (amit mondjuk mára ígértek, ezzel szemben majd hétfőn fogja visszakapni) nem nagyon tudott ügyintézni, így aztán velünk volt egész nap. Devi a szokásos csütörtöki napja közben többször elpityeredett velem az oldalán, sóhajtoztunk... leginkább akkor, mikor Lelle is felébredt, Devi pedig fogta és nézte és törölgette a könnyeit... Tényleg nehéz ez, és hiába próbálunk most minden vélt kimaradt dolgot megbeszélni, kevés az idő. Azért egy egyszerű receptet elmondott, leírom majd hétfőn, amikor pontosítjuk.

Sűrű napunk volt, gymboreen voltam Áronnal, míg a többiek Dani szárnyai alatt duriant vettek (Dani nagy rajongója lett ennek a mérhetetlenül büdös gyümölcsnek...). Délután az óvónénik voltak nálunk, elhozták Yut is, aki a lányok legjobb barátja lett az elmúlt hónapokban az oviban. Nem gondoltam volna, hogy onnan fog nekik valaki hiányozni, most úgy tűnik, mégis van valaki, akihez kötődnek.
Hanna már néhány napja emlegeti, hogy majd egyszer eljön hozzánk Yu, mert megbeszélték, ő elhívta, azzal, hogy megmutatja neki a kistestvérét, meg a szobáját. Hitetlenkedve néztem rá, kérdeztem tőle, hogy mit mondott pontosan Yunak: Azt hogy, come and see my babygirl. Elérzékenyültem...
Ma, amikor aludni mentek, mondogatta, hogy szerinte jön Yu is, én pedig igyekeztem tompítani a nagy lelkesedését azzal, hogy nem biztos, majd meglátjuk.
És lőn... annyira örültek egymásnak, ez a kis japán, meg az én két magyar lyányom, hogy öröm volt nézni őket. Yu gyakorlatilag egy szót sem szól, roppant fegyelmezett, de ez nem nevelés, hanem genetika. :) Legalábbis nekem meggyőződésem. Egyébként pedig iszonyú édes, nagyon szeretem, hogy ő a legjobb barát itt.
Kaptunk és adtunk egy kis ajándékot, Yu egy kis kendőt hozott a lányoknak, a csomagoláson japánul Mimi és Hanna neve. :)

A vendégeskedés után nekiindultunk a városnak, hogy találkozzunk Petivel, és beszerezzük a lányok rágen vágyott indiai ruháját. Némi vároisjárás után, már sötétedésben végül megtaláltuk azt a helyet, amit Devi javasolt (a történet a múltkori ruhamizéria folytatásaként: Említettem Devinek, hogy nyolcvan per szett áron akarták adni, erre ide küldött, ahol huszonegy per darabért vettünk nekik selyemből gyönyörűt... 1260 forint majdnem pontosan...) Hanna le sem akarta venni magáról, és itthon vacsora után azonnal felvette, és táncolt benne. Mozartra, mert az a táncos zene. :) Mondanom sem kell, cseppet se bántam. :) (a Devitől kapott karkötőket le sem veszi, ma is azzal aludt el, a hatból négy van a kezén :))
Mikoltot kevésbé érdekelte a dolog, pedig neki is jól áll. (iszonyúan elfáradt estére, teljesen kikészült, magából kikelve kiabált, aztán eldőlt a papaljával.

Ime néhány kép, a két ujjal mutatós a kedvencem :) (itt mindenki így fotózkodik, nemtől, kortól, etnikai hovatartozástól függetlenül)

Búcsúzások ideje

Furcsa...

Két dátum is van a fejemben, amihez képest ketyeg az óra. Az egyik szeptember 20., a másik október 1.
Egy hét múlva egy üres lakást hagyunk itt, ami eleinte idegen volt számomra, aztán szép lassan belaktam, és azt hiszem nagyjából meg is szerettem. Rengeteg minden történt itt velünk, ide hoztuk haza Lellét is, talán emiatt is olyan nehéz belegondolnom abba, hogy ide már soha nem jövünk vissza...
Hétfőn felvonul a szokásos sokember szétszedni amit engedek aznap, hogy aztán kedden végül mindent bedobozoljanak, azt a 120 kilónyit kivéve, amit a repülővel hazavihetünk. Meleg ruhákat, zárt cipőt, játékokat, autósülést.
Még semmi sincs előkészítve, csak a fejemben zajlik a szortírozás, és csak remélem, hogy elég lesz a hétvége arra, amire kell.

Addig pedig még rengeteg dolog fog történni, mindenből az utolsók (a nyulaktól már a múlt vasárnap elbúcsúztunk...), és sok minden új is. Szerdán megy Dani utoljára dolgozni, csütrötökön délután auntie Julee és Nadia jönnek hozzánk amolyan családlátogatásra, pénteken pedig a lányok mennek gymboreera, hogy a maradék sok alkalom elfogyjon a kártyánkról. Végre egy csoportba mehetnek, és mert aznap public holiday okán nincs ovi, ez lesz a program. Este a medence partjára rendez a ház mooncake festival és hari raya lezárásának alkalmából egy kis partyt, amit a gyerekek lámpás felvonulása vezet majd fel, kis Mártonnapi előzetes lesz ez a mieinknek, és jó alkalom mindenkitől elköszönni kapun belül.

Szombaton délelőtt ismét gymboree, a lányoknak art, Áronnak játszócsoport. Reméltem, hogy Mayt és Viviennet meg tudom hívni aznap délutánra, de Viviennék hazarepültek egy hónapra Ausztráliába... Mayel pedig már nem találkozunk, mert Yasveer betöltötte a 22. hónapját, így másik csoportba jár már a héten.
Vasárnap gőzerővel pakolok majd, hogy hétfőre meglegyen minden, amit nem szeretném, hogy bedobozoljanak. Hétfőn és kedden a lányok oviba mennek, kedden végleg elbúcsúzunk a Kiddies Patchtől, és este elindulunk észak felé, hogy egy kis laufot hagyjunk a hajónak, ami a konténerünket viszi.

Pár napot a Cameron Highlanden a teaföldeken töltünk majd, és egy hetet odefenn Penangon, Ákos és Szilvi házában.
30-án délelőtt visszakocsikázunk KL-be, leadjuk a ház kulcsait a landlordunknak, alszunk egyet délután az üres házban, vacsorázunk, aztán pedig kigurulunk a reptérre, ahol elintegetjük a Serenat, és hajnali fél egykor felszállunk az Isztambulba tartó járatra...
Innentől már csak egy röpke 10 órás várakozás vár ránk a 12 órányi út után, hogy aztán még két órát utazva hazaérjünk. Magyarországra...

Dani intézi mindeközben azt a rengeteg apróságot, ami ahhoz kell, hogy az itteni életünket teljesen lezárjuk, elképesztő logisztika, és hosszú hosszú lista mindez, kezdve a vízumjaink megszüntetésétől, amit egy ügynök intéz akinek oda kell adni az útleveleinket (ez nem túl jó érzés nekem...), az adóhatóság nullás igazolásának kiváltásán keresztül a bankkártyáink megszűntetéséig, aztán a közművek lemondása, a clubházi jogosultságunk megszűntetése, az óvodástól a deposit visszaigénylése, és még nincs vége a listának. Pedig csak 11 hónap van a hátunk mögött... most örülök, hogy végül nekem nem vettünk autót itt.

Kicsit nehéz a szívem, miközben mindezt írom, és tényleg furcsa ez a kettősség, ahogy szeretem az ittet és és azt is várom, amit csak otthon kaphatok. Nagy segítség most, hogy minden nap esik az eső, és szürkék a délutánok, bent lámpát kell kapcsolni, hogy lássunk... elképzelem ilyenkor, hogy milyen lesz majd ott. Mondjuk ha kidugom az orrom, még mindig 31 fok van odakinn, és rettenetesen párás a levegő, de idebenntről őszies a hatás.
Otthon még lesz egy nagyjából három hétnyi intermezzo a régi szobámban, anyukámék házában, ahová ideiglenesen, míg a cuccaink meg nem érkeznek, beköltözünk majd. Ott folynak már a munkálatok, hogy a lehetőségekhez mérten a legélhetőbb legyen számunkra. (Nagyon hálás vagyok ezért...)

Alakul már az otthoni ovikérdés is, Hanna visszamehet a régi csoportjába, és visszakapja a tulipán jelét is. Mikolt egyelőre úgy tűnik marad otthon velem, mert bár mehetne egy másik csoportba, én nem szeretném őket szétválasztani... így megvárjuk, hogy jövőre lesz-e helye Csillánál, vagy esetleg valami kis csoda folytán év közben megüresedik számára egy hely. Nekem is vannak terveim, meglátjuk majd mire lesz időm, lehetőségem... Ezek a gondolatok mindenesetre lelkesítenek, mint ahogyan az a kép is bennem, ahogy elképzelem, hogy először megyünk újra a régi játszóra, Áronnal, aki kicsit megnőtt az utolsó látogatás óta és Lellével, akinek mindez teljesen új lesz majd. :)

Anyukámtól túrós palacsintát fogok kérni, krémtúrót, túró rudit, túrós táskát, vajkrémes friss kiflit, kelkáposzta főzeléket... :):) Már nem is tudom, mi minden van otthon, ami itt kimaradt az életünkből... amellett, hogy nagyon fog hiányozni a mindig friss dinnye, a mangó, ananász. És a joghurtos ital is... :) (de erről egy másik poszt hivatott szólni)

A legnehezebb itt Devitől elválnunk, aki gyakorlatilag az elmúlt 9 hónapban hetente kétszer velünk volt, segített, megszerette a gyerekeket, minket, és mi is őt. Tegnap készítettünk neki egy kis ajándékot, a gyerekek rajzoltak is... Bár tudnám, hogy látjuk még egymást egyszer...