Az jelent valamit?

Ha Áron arra, hogy azt mondom egy, rávágja, kettő... és ha netán azt mondom kettő, akkor meg azt, három... és több számot nem ismer? :)

Igy készül a rakott krumpli

Dani Szingapúrban van Lelle útleveléért, meg az utilapujáért papírformátumban, mi pedig közben múlatjuk az időt...
Én többek között egy kis tikkeléssel a nyakam környékén... valami izom vagy ideg becsípődhetett, mert egy ponton iszonyúan fáj, percenként nyilall bele valami, és az egyes akciókat egy kellemes fejbiccentés kíséri (állítólag külső szemmel nem látni). Kínomban vigyorgok, és reménykedem, hogy elmúlik... Dani persze elküldött masszíroztatni a helyi thai boltba, de nem merek, mert a nyaktekeréstől rettegek... pedig biztosan hasznos, ha nem csavarodott még le senki búrája tőle...

És míg Peti Áronnal harcolt (aki fogat növeszt és folyamatosan rosszalkodik), mi Lellével főztünk is... vagyis egy ideig csak volna, mert Lellike jobban szerette volna, ha a kezem nem a krumplival van tele. Előtúrtam hát a manducánkat, amit Áronnal használtam sokat, és néha Mikoltot vittük benne, de még sosem próbáltam ki a babaszűkítővel. Itt volt a remek alkalom, és a manduca jelesre vizsgázott, tökéletesen kidolgozott a bébik részére is. Lelle a hátamon egy darabig nézelődött, aztán picit vitatkozott, majd elaludt.

A képek már az ébredése után (rakottkrumpli illattal fűszerezve) készültek, a buksijáról csak azért vettem le a takarót, hogy látszódjon a feje is. :)

Egy kis India

A héten mindenki utazik.
Egy délutáni alvást követő hovamenjünk kör közepén felvetettem a fiúknak, mi lenne, ha mi is elmennénk egy picit messzebbre a szokásosnál... mondjuk a Cameron Highlandre. Itt vannak a teaföldek, eperültetvények, és mert hegy, hűvös van.
Felcsillant a szeme mindegyiküknek, azonnal szálláskeresésbe kezdtünk, és még hat előtt találtunk üres apartmant, háromszobásat is. Dani végül úgy tette le a telefont, hogy mindjárt visszaszól.
Végül nem szólt... mind a hárman picit leeresztettünk a nagy lendületvétel után, amikor kiderült mennyibe kerülne az egy éjszaka. Meg messze is lenne... két óra autózás, minimum. Savanyú a szőlő...:)

Hogy mégis kiránduljunk egyet, és ne a megszokott három hely egyikére, a Little India fantázianevű negyedbe ruccantunk, ami gyakorlatilag egy utcából áll. Ez az egy utca viszont tényleg egy szelet india. Van itt minden, ami ehhez kell, színes oszlopok, textilboltok, füstölőillat, hangos indiai zene, virágfüzérrel bíbelődő férfiak, szárit viselő nők és temérdek étterem, curryszaggal, no meg persze némi szemét is akad.

Most, hogy jópár hónapja itt élünk, szinte már otthonos ez a világ, és csak egy picit zavaró, hogy turistának néznek, és mindent azonnal háromszoros áron akarnak eladni. :) Nem messze innen volt az átmeneti szállásunk, az erkélyről minden este megcsodáltuk a mamámmal az utca fényeit, talán a legbőkezűbben itt bántak a közvilágítással az egész városban, már amennyire ezt a 23. emeletről meg tudtuk ítélni. Mindenesetre akkoriban csak egyszer sikerült végigsétálni rajta, ez is jelzi, mennyire nem egyszerű gyalogosan nekivágni KL-nek, még akkor sem, ha a szálloda és a vágyott úticél mindössze két három kilométerre vannak egymástól.

Ez a kis sziget a felhőkarcolók közé ékelődött, de szerencsére a közvetlen szomszédságban megmaradtak a háromszintes házak, így ha csak sétálgat az ember, nem nyomasztó a sok magas épület körös körül. Viszont ha csak egy kicsit is az ég felé téved a tekintet, máris huszonemeletes dzsungelben találja magát... Sőt, jövet menet simán el lehet kerülni anélkül, hogy feltűnne, annyira idegen a többi igazi KL jellegzetességtől. Tán pont ezért is kedvelem annyira, a maga giccsességével együtt.

A város felől érkezve... 500 méterre jobbra a bejárat.

A legmagasabb épület a háttérben a mi régi otthonunk a Sri Tiara...

A hátsó utcák... hogy ez se maradjon ki.

Az utcácska egy térben végződik, körforgalommal (mi sem természetesebb itt... :)), a körforgalom közepén pedig egy sokszínben világító szökőkút áll, amit elefántok díszítenek. A gyerekek nagy rajongói ennek a szökőkútnak, most végre ezt is sikerült közelebbről megszemlélni. Őr vigyáz az elefántokra, ránk is szólt, mikor a lányok fel szerettek volna ülni a kút peremére.

Nagyjából fél óra alatt végigjárható az egész bámészkodással együtt... Hacsak nem eszünk, vagy nem próbálgatunk gyönyörű indiai ruhákat.
Én az utóbbit ígértem meg Hannának, és olyannyira értő közönségre találtam benne, hogy amikor végül nem hoztuk el a szépruhát, zokogott... még úgy is, hogy megígértem neki, hogy mielőtt hazazarándokolunk, mindenképpen kap egyet.

A ruhaboltban mindegyik gyerekünkre adott valamit az eladó, és eléggé lehangoltuk azzal, hogy nem vettünk semmit... ha a gyerekeken múlt volna, az egész boltot elhozzuk, Áron toporgott, miután rákerült a barackszínű ingecske, hogy a nadrágot is vegyük fel. :) Nekem sem kellene sokszor könyörögni, hogy vigyek magammal egy szép szárit, pedig ez a bolt mégcsak nem is volt különösebben igényesen ellátva.

Az este lezárásaként indiai vacsoráztunk, a jól bejáratott közeli egységben, ahol a gyerekeinket már névről ismerik, és csak remélem, hogy a gyakori látogatásaink okán, és nem az aktivitási szintjüknek köszönhetően.

Banánlevélen a banános roti chanai, a háttérben a kanál-villa... kést nem használnak, és az elmaradhatatlan műanyag korsók.

Buborékfújó

Áron arcai. Zseniális, ahogy beszéd nélkül is tökéletesen elvan, bőven elég az a készlet, amivel az arca bír. Sikerült mesterfokra fejleszteni ezt a fajta kommunikációt, nincs is szükségünk a szavakra... (amikből pedig egyre több van, és egyre viccesebben formálja őket)
Ez a kis képregény itt épp egy üres buborékfújó tetejének lecsavarása közben készült...

Nocsak, nocsak, itt ez a jó kis bubifújó...

Le kellene csavarni a tetejét... mama segíííts...

Naaaa... figyelj mááár, ne fotózz, inkább csavard.

Meg is vagyunk ohóóó...

Hét hetes

Olyan jó hetekben számolni az időt. Minden nap történik valami új, minden nap egyre több arcát mutatja a legkisebb. Szeretem nézni ahogy alszik, ahogy figyel ha ébren van, kitalálni miért sír, ha sír (egyre kevesebbet, bár a tegnapi nap kivétel volt sajnos...), számolgatni a hurkákat, elmerengeni a szeme színén, ami még mindig nem teljesen kék.

És persze ennél az állóképnél sokkal de sokkal pörgősebbek a napjaink, így aztán minden pillanatnak örülök, ami csak az övé. :) És persze minden alkalommal, amikor sikerül belefelejtkeznem mondjuk egy egy szoptatásba jövök rá, mennyire kevés időt töltünk csak vele, csak rá figyelve... A többeik már tudják, hogyan kérjenek maguknak eleget belőlünk... vagy legalábbis hatékonyabban próbálkoznak... :)

Lelle igyekszik utólérni a többieket, ha nem is hangosságban (egyelőre... szerencsére...), egyre többet mosolyog, gyakorlatilag válogatás nélkül bárkire, és egyre többször hőőőzik, meg formálja a kis száját, a nagyok pedig sokszor telepednek le mellé, várják, hátha. :)

A rutinjaink mit sem változtak, nem úgy a méretei. 5 kiló és 62 centi. Pénteken voltunk a gyerekorvosnál, aki a méretgörbére nézve nagyot nevetett, mert minden érték a felső határt súrolja, a hossza messze felette van.
És hamár a testiekről van szó, a bcg oltás helye nagyon bedurrant, elég csúnya is... (ez is teljesen Hannaszerű... remélem Lelléé nem fog elfertőződni)

Ma először sikerült Devit is lefényképezni vele, pedig rengeteget babusgatja ő is :)

Ez meg itt egy igazi babaillatú alvóskép... jajj de szeretem :):)

Hazamegyünk

Abban maradtunk Danival, hogy a miértekről majd ő ír.
Ezt a döntést nem ketten hoztuk, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ezt a döntést nem lehet ketten meghozni. Az én munkám nem helyhez kötött, az övé igen. Az én dolgom, hogy véleményem legyen, segítsek a szempontokat rangsorolni, de a végső szót kimondani nem az én tisztem...

Dani megy, én pedig megyek vele. :) Az a sok, amit az itteni életünk adott, már nem fejlődőképes, és ha szembeállítjuk azzal, amit otthon adhatunk, kaphatunk, akkor a mérleg arra billen. Egy másik posztban majd egyszer összeszedem mindazt, amiért hálás vagyok az itt eltöltött 11 hónapnak, és ha minden úgy alakult volna, hogy az ittmaradás mellett döntünk, azt se bánnám.
Nem vagyok csalódott, nem vagyok szomorú, nem érzek a hazamenetellel kapcsolatban sem rózsaszín habokat, teszem a dolgom, és várom, hogy felkerüljön az i-re a pontunk.

Mert bár a terv az, hogy szeptember 30-án repülőre ülünk, és október 1-én Magyarországon leszállunk majd, még nincs repülőjegyünk, aláírt megállapodás, nincs megállapodás a költöztetőkkel sem. Az egyetlen papír, ami már nálunk van, a ház bérlésének kétoldalúan aláírt felmondása. Azt sem tudom, hogy hova megyünk ha hazaértünk, meddig lakunk majd a hol, és tartok az időjárástól is... vagyis összességében ez az árok már kiásódott, de még mindig csak várom, hogy egyszer valaki azt mondja, most akkor pakolhatok...

Ismét az egész házat kell becsomagolni, ismét egy új élethez kell majd hozzáigazítanom az immár négy gyerekünket, akik közül kettőnek ez volt az otthona eddig... És tudom, hogy minden, amit kaptam, azzal több lettem, és mindazt, amit otthon kaphatok felbecsülhetetlen. Most mégis egy kicsit a saját feladatom került felszínre újra. Elengedni... És én olyan nehezen élem meg a változásokat... hogy a bizonytalanság elviselésének képességéről ne is beszéljek.

Azért remélem sokakat melegséggel tölt el, hogy újra találkozhatunk. Ez az egyetlen dolog, ami erőt ad a hintában ülve, hogy mosolyogjak... és elengedjem ezt itt.

Hanna és az autó

Az oviban Hanna nem nagyon rajzol. Legalábbis úgy tűnik, hogy sem az óvónők, sem a gyerekek nem forszírozzák a szadab rajzolást, mint ahogy a szabad játékot sem nagyon. És mivel Hanna sokkal kisebbek közé jár, olyan gyerek sincs, akitől esetleg elleshetne motívumokat.
Én sajnos nem vagyok ügyeskezű, ha a ceruzát kell használni. Pali nagypapa viszont annál inkább, én pedig csak reménykedem, hogy valamelyikük örökölt ebből a nagyszerű tálentumból legalább egy picikét.

Hannára visszatérve, itthon azért szívesen veszi elő a színesceruzákat (Csillától kapta, és ár meglehetősen rövidek, vagyis használják őket :)), de sokszor csak színezni van kedve, alkotni kevésbé. Pedig nagyszerű ötletei vannak, és egészen sajátosan veti papírra azt, ami épp foglalkoztatja. Szeretem az embereit, a virágait, a házakat, a királylányokat.

Tegnap ebédre várva kértünk mindegyiküknek egy egy ceruzát, meg egy darab papírt, hogy ne a rohangálással üssék el az időt, míg vártunk. Dani Áronnak autót rajzolt, így mindegyik gyerek ezen kezdett dolgozni. Ez itt Hannáé, benne ül Mimi, mellette Áron... aztán mégis inkább rohangálni vágyott.

Mikolt hajában masni is van, Áronnak pedig növöget a kobakján a szőr... :):) A kidolgozottsághoz csak annyit, hogy az autó nagyjából háromszor két centis, a benne lévő emberke alig egy.
Nekem tetszik :):)

Selamat Hari Raya

Egész nyáron nem volt semmilyen ünnep, pedig Malajziára jellemzően három vallás összes nagy ünnepnapja és az állami ünnepek is szabadnapokkal tarkítják az évet, összesen 18 jut minden 12 hónapra...
Ebben a másfél hónapban viszont három nagyszabású megünneplendő is akadt, a kínaiak moon cake festivalt ünneplik jó egy hónapon keresztül, a malájok mint muzulmán népség pedig Ramadant ült eddig. Szép kontraszt ez a két hosszasan elnyúló eseménysorozat, mert míg a kínaiak étellel ünnepelnek, megvendégeléssel, addig a muzulmánok éheznek, szomjaznak egész nap, csak sötétedés után vehetnek magukhoz vizet, ételt. Épp ebben a trópusi hőségben elképzelni is fáj, mit élhetnek át...
A Ramadan végeztével következik a Hari Raya, ami olyasmi, mint nálunk a karácsony, legalábbis ekkor vannak a nagy evések, családlátogatás, utaznak... Mindenhol feldíszítik a mindent, van egy jellegzetes dísz, amit sárga és zöld színű szalagokból fonnak, és úgy néz ki, mint egy kis doboz.
A Hari Raya első napja hétfőre esik, ekkor fél napot dolgoznak a népek, kedden és szerdán pedig ünnepnap lesz.
Véletlen egybeesés, hogy a függetlenség napját is a jövő héten ünneplik, de mert az a Hari Rayaval egy időben lenne, így még egy nappal meghosszabbodik idén a munkaszünet, vagyis csütörtökön sincs munka. Sokan a pénteket (és hamár, akkor a hétfőt is) kiveszik szabadságképpen, így 9 napot nyernek. Az iskolákban ez a hét sszünet, a lányok sem mennek, és ahogy eddig a teljes naposoknak volt valami program, most ők sem kivételek. Megáll az élet nagyjából.

A múlt héten beszélgettünk auntie Juleeval, és kiderült, hogy pénteken ünnepelnek az ovisok... zárt ajtók mögött. Már jó egy hete készülődtek, tanultak táncokat, a himnuszt gyakorolták, és egy hatalmas maláj zászlót is készítettek, a piros csíkokat a gyerekek kézlenyomatai helyettesítették.
Csak azt nem értettem, ha ekkora dolog ez, akkor miért csak maguknak mutatják majd meg, miért nem hívják meg a szülőket. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, mert az egyetlen családi napon kívül, ami inkább egy közös szórakozás volt, mint egy, a gyerekek mittudnak, mittanultak eddig bemutató volt, nem nagyon fáradoztak azon, hogy bármi effélével terheljenek minket szülőket.
Pedig én nagyon szerettem volna látni, mikkel készülnek, örültem volna, ha egyszer élőben is részese lehetek annak, amit szóban a lányok többé kevésbé hazahoztak bentről.
Megkértem Juleet, hogy ha lehetséges, engedje meg, hogy bemenjek, megnézzem őket.
Először elcsodálkozott a kérésen, aztán sure sure mondta, vagyis persze, menjek csak...

Nagyon örülök, hogy végül sikerült megoldanom, hogy ott legyek. Peti a két kisebbel itthon maradt (újabb örök hála esete... mert Áron meglehetősen rosszul viselte a távozásunkat...), én pedig bevittem a lányokat, és maradtam.
Igy végre először láttam őket angolul beszélni, énekelni, reggelizni (akkor pont zabkását kaptak, de érdekes módon csak az a gyerek evett, amelyik kért, aki nem, azt nem erőltették... fura), és még egy gyors szülinapozás is belefért az ünneplés előtti időbe. Még mindig azt gondolom, hogy (természetesen vannak itt is kivételes pillanatok) ez az ovi egy gyár, nem sok lélekkel működtetve. Van ugyan torta, meg ajándék, és még énekelnek is, de akár bárki is ülhetne ott, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem figyeltek arra a gyerekre, akiről épp megemlékeztek. Volt a szegény fején egy mókás papírcsákó, amit szeretett volna levenni, de minduntalan, amikor végre sikerült volna levennie, egy felnőtt ott termett és visszarakta a fejére... Az óvónénik melléültek addig, míg lefotózták őket egymással, de mosolyogni csak a kattanásnyi időre láttam őket...

Visszatérve a nemzeti naphoz...
Azért is volt nagy élmény ez nekem, mert minden gyerek a maga népviseletében jött, vagyis az indiaiak száriban, a malájok a hosszított blúzben és hosszú szoknyában, a kínaiak selyemruhákban... mondanom sem kell ugye, mennyire gyönyörűek voltak.
Volt egy kislány szingapúri viseletben is, és néhány gyerek jelmezben Freddie pl. pókembernek öltözött :)
Kicsit sajnáltam, hogy a mieinknek nincs még igazi magyar népviseletük, így egy nemzeti színű szalagot kaptak a hajukba, és egy kékfestő szoknyát adtam rájuk. Szépek voltak így is, és öröm volt látni, mennyire különböznek a többiektől. Büszke voltam a szalagra a hajukban...

Auntie Julee szárit vett, a kendő pedig egy öltözés erejéig lekerült a fejéről. Először (és nyilván utoljára) láttam hajastul :) nagyon érdekes volt. A lányok körülállták, és nézték a hosszú, fekete haját.
Elénekelték a himnuszt, amit mindenki állva hallgatott, kivéve az én Mikolt nevű renitensemet, aztán eltáncolták azt az egyszerű kis táncot, amit tanultak. Minden csoport egymás után, a többiek tapsoltak, örültek, vagy a helyükön mocorogtak a zenére. Édesek voltak. :)

Lesz még itt két kis video is, remélem már holnap...

Sorakozó a reggelihez, legelől Yu kimonóban.

A lányok várják a zabkását... meg a tortát.

Egy kínai, és egy indiai... no meg egy magyar :)

A kedvenc mazsoláim... indiai, maláj, még két indiai, meg a lányok... három kínai, egy indiai meg egy szinagpúri.

És végül Hanna és Mimi csoportja készül a fellépésre :)

A kék-narancssárga ruha az ovi egyenruhája... és vannak, akiknek nem jelent semmit a nemzeti nap... :)

Na ez az...

Bosszankodtam egy sort, aztán lefeküdtem. 11kor. Sosem fordult elő ez mostanában... sem a bosszankodós rész, sem a korai lefekvés. Az esték mindig a mieink, ilyenkor csak magunknak vagyunk, már délután vágyakozom ez után a pár óra után. Akkor is, ha iszonyú fáradt vagyok másnap reggel.

Ma megírtam egy posztot, fontos volt nekem, annyira, mint már nagyon régen semmi, Dani meg elolvasta a draftot, és cenzúra alá vetette... nem írhatok arról, amit ő érez, mert ez nem az ő blogja, ráadásul nem is igaz, amit írtam. Bammm.
Utálom ezt a nemmondhatom el marhaságot, már amikor a ház megvételén tipródtunk akkor se ment nekem magamban tartani... aztán az eljövetelünk körüli agonizálásom is kimaradt ebből a dokumentált életemből, akkor is azért, mert amíg nem biztos, nem kiabáljuk világba.

És most, hogy végre van mit megosztani, mert már egészen valószínű, hogy holnap megtörténik, most meg azt mondja, hogy töröljem ezt meg ezt meg ezt meg ezt...
És én annyira dühös lettem, hogy az egészet, úgy, ahogy van kitöröltem, és kaffogtam egy sort, pedig igazából kiabálni szerettem volna, hogy de ez az én életem és egészen biztos, hogy csak azt írom, amit igaznak gondolok, és nem is arról szólt, amit ő gondolt... de nem kiabáltam.

Csak forgolódom három órája, és nem tudom, miért bántott ez ennyire.
Aztán ezt találtam (itt):

“A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)

És akkor megértettem, miért. Mert azzal a vacak kis poszttal is adni akartam, mély volt, és nagyon belőlem való. És bármit elvéve belőle már nem ugyanaz.
De majd összeszedem újra az összes fontos gondolatomat, és megírom újra.

Nyolcból nyolc

Féltem, hogy elkiabálom...
Pedig ez már csak így megy Mikoltnál. Sokáig semmi hajlandóság, aztán pedig egyik napról a másikra tökéletesen csinálja.
Most épp a pelusmentesítést.
Tegnap mondtam Daninak, hogy egy hete minden este pelus nélkül alszik, és eddig még egyszer sem volt baleset.
Három helyett csak kettőt pelenkázok :) Ez is nagy dolog...
Azóta eltelt még egy cseppmentes éjszaka, és remélem ez már így is marad.

Peti ismét a fedélzeten

Majdnem két hónap után.
Irnám, hogy hazajött, de meglehetősen széles mosolyra húzódott ettől a kifejezéstől a szám, és mitagadás, jól esne tudni végre, hogy mikor, és mit nevezzek otthonnak.

Peti Danival érkezett, Hanna egy hete naponta kérdezgeti, mikormár, aztán kedden az alvásból ébredve minden rajzolni tudónak kiadta a feladatot. Ajándékot készítettek, ki ki a saját ízlése szerint. Nagy lapra alkottak, hihetetlen édesek voltak, ahogy koncentráltak az instrukcióra, és húzták a vonalakat.
Hatkor az ajtóban toporogtak, és amikor megérkezett Peti, Áron kivételével (aki gyanítom ismét nem tudta eldönteni, hogy az édesapja duplikálódott, vagy egy másik személy az, aki a hátizsákkal érkezett, jobbnak látta az öltönyös mögé rejtőzve fürkészni azt a másikat egy darabig) mind a nyakába ugrottak. Áron végül a másodikon megtalálta a választ a kikicsoda kérdésre, a kontextus sokat segített neki, így egy negyed óra múlva, már az összes gyerek fürtökben lógott a nagybácsin. :)

Peti egy csomó élménnyel, és temérdek energiával érkezett, szívem szerint csak ülnék, és hallgatnám, hogy mik történtek vele. A gyerekek rajongásig örülnek hogy újra itt van, ma délután ébredés után azonnal felvonultak a szobájába, aminek az ajtaját ügyesen becsukták maguk mögött, olyannyira, hogy csak egy lakatos tudta végül kinyitni :)

Hathetes Lellemanócska

Búcsút intettünk az újszülöttkornak. Mától hivatalosan csecsemő Lellikénk, és valóban napok óta csak figyelem, micsoda nagy dolgok történnek a fejlődésében.
A folyton alvó, pirospöttyös kis csomag egyre fehérebb, egyre kerekebb, és mintha lenne valami rendszer abban, ahogy van.
Reggel például majdnem mindig fél tíz, tíz körül ébred, aztán délelőtt egy rövidebbet alszik, majd ebéd után egy hosszabbat, ami egybeesik a többiek alvásidejével. Majdnem mindig fél hatkor kel, ha valami miatt mégis előbb, akkor még egyszer elszunyókál az esti menet előtt. Egyébként is, vagyis nap közben háromszor alszik, este pedig valamennyi sírást követően tíz és tizenegy (és persze ez változó, mert vannak nagyon hosszú, keserves estéi is) között a nappaliban a pihenőszékben, Danival az oldalán kezdi az éjszakát... amit két szopival abszolvál, de van úgy, hogy csak reggel eszik.

A tejem kevesebb már mint az elején volt, ennek pozitív vonatkozása, hogy tudok (néha :)) már hason is aludni, viszont Lelle jobb szeretné, ha csak úgy ömlene a torkába a tejecske, és ha kicsit is dolgozni kell, akkor bizony sokszor feladja, és sír... (pedig elindulna ez, és azt is tudom, hogy ezzel jó kis körbe kerülhetünk, de remélem Lelle is belátja, hogy van amiért érdemes egy kicsit küzdeni)

A legnagyobb változás a figyelem, ahogy néz. Minket, a tárgyakat, a kezecskéit és a kockákat :) Mosolyog is, egyre többet, és egyre többször személyre szabottan. Imádom a gödröcskéit. :) Emellett pedig mozgás is fejlődésnek indult, álmában mellémhernyózza magát, ébren pedig hátáról az oldalára fordul, gyönyörű szép, ahogy csinálja, keresztbe teszi a lábacskáit, és csípőből fordul, a feje és a kezei követik. Olyan nagy öröm nekem ezt látni, főképpen a két kisebbik "nagy" mozgása körüli aggódásaim után.

Fogdosós, változatlanul úgy alszik el a legkönnyebben, ha adok valamit, amire legalább ráteheti a kezét, de sokszor meg is markolja. A légjobb a kezünk, aztán a kendő, de egy puha bármi is megteszi. Mondjuk egy nyúl :)
4900 gramm, a hosszát most nem mértem, de látványosan nyúlik. Pelusméretet és ruhaméretet is váltottunk, előbbiből Mest, utóbbiból 60ast hord.
Emésztgetem, hogy már ekkora, no meg hogy el kell raknom a legkisebb ruhácskákat...