Táviratilag

Hanna gyógyulóban, láza nincs, a hasa is csak akkor fáj, ha elkeseredik valamin... koppkopp
Anyukám hazaért, nem volt kalandja ezúttal... igazi világutazó! :)
Dani a jövő héten itthonról dolgozik.
Nyulaztunk ma, hűvös volt, elkelt volna egy pulcsi rám... hazagondoltam. :)

A Hároméves ünneplése

Már hetekkel ezelőtt a Karácsonyt emlegette, aztán a születésnapját várta. Bohócokat emlegetett, meg lufikat. :) Reméltem, hogy ezt a részt hamar elfelejti, bár teljesen jogos igény egy majdháromtól, hogy nagy felhajtást akarjon azon az egy napon, ami csak róla szól.
Majdnem biztos voltam abban is, hogy nem fogunk sokgyerekes bulit szervezni... pedig a medence melletti kis ház, meg a környéke abszolút alkalmas lett volna erre.
De mérlegeltem, és arra jutottam, hogy maradunk a jólbevált családi ünneplésnél, örülök, ha lesz torta és az ajándékok is szépen becsomagolom, no és készül valami az oviba is.
Anyukám nélkül még ez sem ment volna az idén... Ő készíttete el végül a citromos piskótás krémet az ovis ünnepléshez, és gyerekezett, míg én az epres tortát csináltam.

Pénteken reggel, mert Hanna sem ment, Mikolt sem akart oviba menni, így végül a hatalmas tál finomság a hűtőben maradt (cseppet sem bántuk, annyira finom... ), és végtelenül örültem, hogy nem akartam az ovisoknak kis zacskó ajándékokat gyártani (24-et kellett volna) tele vacakságokkal (műanyag kulcstartó, pókemberes kifestő, ceruza, lufi...), ahogy az itt szokás.

Katicás tortát szeretett volna, a helyi cukrászdában lehet is kapni formatortát, de nagyjából 8ezer forintba kerül... így ez is kimaradt. A málna is hasonlóan drága, mióta eljöttünk otthonról Mikolt nem is evett, pedig nagy kedvence volt, viszont itt rákapott az eperre, ami megfizethető, van is, és finom is, úgyhogy végül rizses epertortát készítettem neki. Túróval lenne az igazi, de túró sincs. :) Se marcipán, vagy tűzijáték, vagy egyszerű fehér gertya... a mi környékünkön legalábbis nem találtam.
A torta szép lett, vártuk a papát nagyon, közben pergett a délelőtt, ahogy szokott mostanában. Hanna láza adott némi különleges felhangot a napnak, sajnáltam őt is, meg az elmaradt ovizsúrt is, de Mikolt nem panaszkodott egyik miatt sem, ő csak a délutánt emlegette, meg a szép ruháját. :)

Alvás után ünnepeltünk, elébb megpróbáltam használható nagycsaládos képet készíteni (mondja meg valaki, hogy a hipergépemen miért csak egy 10 mp-es önkioldó funkció van, mikor az előző kevésbé komolyon volt olyan is, hogy 2 perc, és 5 kép egyszerre...), minimális sikerrel...
Aztán énekeltünk Miminek, aki elrohant Áronnal, és beszabadult oda, ahol az ajándékok, meg a sok színes lufi várta a sorsát... és hatalmasakat kurjantva hozták sorban a kincseket. Éljen a spontaneitás. :)

Ajándékbontogatás. Úgy szeretem, ahogy örülnek ilyenkor, tépik a papírt, izgulnak, mi lehet alatta. Idén is megvolt már minden jó előre, a legtöbb dolog otthonról, sokmindent anyukám hozott. Amit itt vettünk, az Mikolt kifejezett kívánsága egy rózsaszín úszódeszka volt. Kapott hozzá karúszókat is, azóta le sem veszi, és állandóan ki akar menni medencézni (két napja esik, és lehűlt a levegő... Hanna pedig beteg, úgyhogy még mindig várni kell a megfelelő alkalomra).
Volt könyv, dedikált, még a könyvhétről, Mari nagyi jóvoltából Maszat új történetét Berg Judit és Agócs Irisz is aláírta. Kapott egy Pöttyös Pannit Mariéktól, egy bárányos kirakót, és egy zsírkréta készletet tőlünk.

A fő ajándéka egy apró doboz volt, ezt találta meg elsőnek, rázta, csörgött. Hanna rögtön tudta mi van benne, de Mikolt nem hallotta, mit mond, úgy el volt foglalva a bontogatással. Hónapokkal ezelőtt rendeltem neki is, és Lellének is egy pár fülbevalót, épp olyat, mint Hannáé, csak Mikoltnak egy barna és egy zöld kő van benne (a szemeihez valók), Lelléé pedig fehér köves. Az otthoni házi ékszerészünk készítette, anyukám hozta. :)
Hatalmas volt Mimi boldogsága, mikor kinyílt a doboz, az első kérdése pedig az volt: Nem fog fájni? :) Egy darabig biztosan nem, mert itt nincs senki, aki betenné a fülébe...

Hanna hamar levette a szépruháját, nem volt jól szegényem, a kicsik viszont végigpörögték az estét. Gertyát fújtak, nagykanállal ették a krémet, tortát, terítőt rángattak, játszottak. Végül azt hiszem bohóc nélkül is jó szülinap volt.

Örülök, hogy anyukám is velünk volt, közben pedig számtalanszor eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik a nagycsalád... Nálunk az szokott lenni a zsúr...

Ime a hiányolt kép Lelléről és rólam... a sokkép pedig itt.

Ma volt a napja

A mamám hazament...
Felfoghatatlan, hogy hogyan szállt el ez a hat hét, hogy mennyi minden történt ez alatt a hat hét alatt, hogy mennyi mindent kaptam.
Ma van a névnapja, amiről azt hittem, holnap lesz. Igy nem is kapott még egy szál virágot sem... bánom. Négy gyerek mellett, pláne, ha az egyik beteg, sokminden elmarad, kimarad. Pedig olyan jó lett volna adni.

Aztán ránézek erre a képre, és megnyugszom...

Azzal együtt, hogy tudom, lehetett volna több élményt adni, lehetett volna sokkal többet megmutatni, mi pedig csak egyszer voltunk fenn a hegyen (ahol mellesleg a "lajoskán" (Mikolt után...) hányingere lett... jó kis lajoska pedig, igaz mama? :)), hogy a nyulas helyet kihagyta, hogy igazából nem nyaralni jött, hogy húsz doboznyi meleg étel vár ránk a mélyhűtőben, ami azt jelenti, hogy az elmúlt héten gyakorlatilag minden nap főzött és főzött, meg teregetett és mosott ránk...
Sokszor mondtam, most már üljön le, pihenjen... Legyintett.

Az elmúlt hat hétben, amikor életemben a legkiszolgáltatottabb voltam, a legelesettebb, a leggyengébb, akkor itt volt, vigyázott ránk, a gyerekekre, a jóllétünkre... és csak adott és adott. És egyszer sem veszekedtünk, és remélem egyszer sem bántottam meg...

Sírtunk mind a ketten, amikor elköszönt... Én most is...
Drága Mamikám, Isten éltessen sokáig, köszönök mindent...

... és most holnapig izgulhatok, hogy minden kaput időben megtalálj... :)

22:48

Üres a ház.
Dani lassan visszaér a repülőtérről. A mamámat vitte ki. Éjfélkor indul a gépe...
Csend van. Minden gyerek alszik.
Kilenckor még fogalmam sem volt, hogyan fogok boldogulni egy beteggel, egy kamikázéval, egy cicizni vágyó kis dömperrel, meg egy újszülöttel, aki a napnak ebben a szakaszában sír... mindig.
Filmet néztek, legalábbis Hanna, a többiek hozták a formájukat. Áron és Mikolt inkább ülve ugráltak a matracon, vagy nyomogatták a notebook billentyűit. Lellét etettem, és próbáltam minden izmomat ellazítani, és arra gondolni, mennyire természetes az, hogy egyedül vagyok a néggyel. :)

A mesének vége lett, elbúcsúztam, leoltottuk a lápmát, és még mindig az izmaimra figyeltem... Hanna egy sóhajjal kísérve zuhant be az ágyba. Megsimogattam, becsukta a szemét.
Mikolt magyarázott, de csak suttogva szerencsére. Kértem aludjon inkább. De legalábbis csendesedjen...
Áron nem akart bemenni az ágyába, ácsorgott és méltatlankodott.
Lelle a kezemben, meglehetősen hangosan. Cici, aztán cumi, néhány mp csend, majd újrakezdte.

Sok sok kör után, és amikor már nem tudtam csak az izmaimra koncentrálni, kézen fogtam Áront, és a szobájukban köröztünk. Hatig számoltam, aztán már nem. Lelle nem aludt el, viszont továbbra is kiabált, Áron pedig nem akart lefeküdni. Hannát sajnáltam, Mikolt bárhogy elalszik ugyan, de azért ez neki sem volt túl jó így...

Végül elköszöntünk a lányoktól, és átmentünk a miszobánkba, leültem a fotelba, a mellkasomra tettem Lellét, aki ettől megnyugodott. Áron állt egy darabig mellettünk, majd letette a fejét a karfára. Simogattam a buksiját, megrogytak a lábacskái. Picit igazítottam Lellén, és felvettem Áront is az ölembe. Ketten szuszogtak egymással szemben, az egyik az egyik oldalamon, a másik a másikon. Lelle még kétszer próbált küzdeni a fájdalmakkal, Áron meg sem moccant, pedig nyitva volt a szeme.

Aztán Lelle elaludt, Áront letettem, és megpróbáltam Lellét az ágyunkba csempészni. Nem egyszerű, általában megébred erre. Most is így történt. Még simogattam egy darabig, közben Áron rámmászott, és letette a fejét. Reménykedve a legjobbakban pár perc után felvettem Áront és átmentünk az ő helyére.
Mikolt még valamit suttogott, de nem értettem, Áron szopizott, aztán elaludt.
Mikor kijöttem, megsimogattam Mimit, megnéztem Hannát (picit meleg...), és végül Lellét is.
Olyan szépek, amikor alszanak...

Hanna beteg

Múlt vasárnap volt egy kis hőemelkedése, de nem komoly... azért hétfőn itthon tartottam, bár akkor már semmi sem utalt arra, hogy bújkálna benne valami.
Kedden és szerdán volt oviban, szerdén úgy jött haza, hogy nem volt finom az ebéd, nem ette meg. (Mikolt igen...)
Aztán estére arra panaszkodott, hogy fáj a hasa.
Csütörtökön amúgy sem vittem volna őket, mert a medencézés után minden alkalommal valami kijött rajtuk, és már nem akarnám kockáztatni az egészségüket. Bent légkondi van, nem szárítanak hajat, és kitudja mikorra törlik meg őket.
Csütörtökön is fájlalta a hasát, meg mondogatta, hogy beteg. Ismerem Hannuskát, tudom, mennyire a szívére vesz dolgokat, mennyire mélyen megél bármit, így nem tulajdonítottam igazán nagy jelentőséget ezeknek a panaszoknak, jobban figyeltem rá, és extra babusgatást is kapott, de arra gyanakodtam, hogy letelt a bűvös két hét, a boldogság-újdonság mámor, kiürültek a tartalékok, újra kell tölteni mindegyiküket... hiszen Lelle marad, és sír, és ismét többször hangzik el, hogy máris, légy türelemmel...

Pénteken reggel aztán magas lázzal ébredt, ami estére még magasabb lett. Sosem volt még 40 fokos láza... Tudom, hogy Hanna jó beteg, fekszik, alszik, iszik, és hamar gyógyul. De ennyire magas láz nekem mégis fura, fertőzésre gyanakodtam... a pocakja pedig folyamatosan fájt.

Ma reggel ismét lázzal ébredt, délben a doktornéninél jártunk. A torka minimálisan piros az egyik oldalon, a pocakja pedig nagyon morgolódik, mondta. Ha marad a magas láz, akkor hétfőn vissza kell mennünk, reméli, hogy nem lesz rosszabb a fájdalom sem. Lebegett egy vakbélgyanú is a levegőben, de nem ijesztgetett szerencsére...

Ma is feküdt egész nap, piciket eszik, iszik rengeteget, és zokszó nélkül viselte, hogy Dani a két középsővel szülinapi zsúrba ment délután... A pocakja pedig még mindig fáj... nagyon sajnálom. :(

Hároméves a Kisoroszlán

Hároméves lett ez az ezerarcú, milliószínű, rajzoltszemöldökű, aprócska, nagyhangú, erős akaratú, tisztatekintetű, mérhetetlenül nagy kihívás.
A báj és a slamposság csodás egyvelege Mikolt, aki képes teljes igénytelenséggel magába kenni azt, amit előbb kiöntött, majd egy perccel később felhívni rá Hanna figyelmét, hogy húzza közelebb magához a tányérját...
Devi "teacher"-nek, tanárnak hívja.
Független, okos, és van benne valami nagyon művészi.
Imádom, ahogy nagyot ránt a nadrágján, ha le akar csúszni, ahogy kéri, hogy ne hallgassam, amit mond, ha valami olyat akar, amiről tudja, nem engedném. Imádom a babanyelvét, hogy még mindig keszket mond, és picelni kell, és meggívasztalni ha valami sérelem érte.
Imádom, hogy képtelenség összefogni a haját, mert pár perc múlva úgyis kócos lesz, és imádom a két színű gombszemeit.

Három éves lett... (sóhaj... ilyen az, amikor a világ megáll egy pillanatra... ) pedig tegnap még baba volt... :)

3, 12 és 23 hónaposan...

Komatál

Ez is egy olyan szokás, ami miatt melegséggel tölt el, ha hazagondolok. Bár nálunk "falun" erről sosem hallottam, azért az anyukám, Marianyukám, Vikibarátnőm az első időkben engem is elláttak mindenféle földi jóval, ami ilyenkor segít a családnak életben maradni, nekem pedig hamar felépülni, és csak a kisbabámra koncenrtálni.

Szlovákiában, Erdélyben, sőt Piliscsabán a mai napig szokás húslevest, rántott húst, bort vinni a frissen szült anyának. Ahogy egy barátunk mesélte, a piliscsabaiaknál ez egy igencsak irigylésre méltó kezdeményezés, a kisgyerekes családok összefognak, és ha ismerik az új anyát, ha nem, minden nap valaki visz neki enni. Szerintem ez gyönyörű.

Sosem gondoltam volna, hogy itt a világ végén is így működik ez, hogy fontos dolog másoknak is, hogy kisbaba érkezett hozzánk, azon kívül is, hogy gratulálnak, esetleg velünk örülnek.
Még a kórházban voltunk, amikor Yohana egy csokor virággal és egy képeslappal jött át hozzánk. Dani munkahelyén (bár ez minden alkalom esetében így van, mégis megható volt) a nagycsapat pénzt gyűjtött, a főnöke ajándékot küldött, kaptunk egy rezgő pihenőszéket, egy csomag kisruhát két másik kollégától...

És az igazi komatál... egyfelől anyukám ittléte eddig nemismert kényeztetés nekem. A mélyhűtőnk lassan dugig van mindenféle finomsággal, így miután hazamegy is lesz mit ennünk egy darabig. Devi első héten hozott nekem húslevest. Aranyló, nem csípős, és mégis egy cseppet más ízű, mint a miénk. Aztán hozott hallevest is, és ma ismét főzött egy nagy adag húslevest.
A legnagyobb meglepetést a négygyerekes amerikai szomszédcsalád, Kristenék okozták.
Pár napja egyik délután csengettek, öten álltak az ajtóban... három hatalmas csomaggal.
Kristen hozott egy hatalmas tál csirkés tésztát, salátával, friss kenyérrel (az igazi bangasari pékségből valóval), két hatalmas doboz fánkot, és egy kisebb csomagnyi ruhácskát Lellének.
Lelle épp a nappaliban aludt, sajnos elmulasztottam lefotózni, ahogy hét gyerek figyeli az álmát :)

Minden ilyen ajándék meghat... Vannak körülöttünk fantasztikus emberek.

Csak egy régi dia

Hogy miért olyan fontos a kireütött ez a gyerek kérdés?
Fogalmam sincs :) (Illetve de, de az nagyon földhözragadt magyarázat volna ide... mondjuk hogy erősítendő a kötődést, vagy igazolást keresni az egységünkre...)
Már magamon is mosolygok, de tényleg minden napnak megvan az a része, amikor ezzel foglalkozom... :) Zömmel a szoptatások alatt, nézegtem, csodálom, hallgatom a kortyolást, a szuszogást (hogy ez mennyire elfeledteti az összes nyűgöt...), puszilgatom, szagolgatom, és közben kérdezgetem őt is... Kire hasonlítasz kicsi Lelle? :)
Aztán ma volt egy grimasza, tegnap egy mosolya, ébren, csaknekem... és a kettő együtt egy régi diát juttatott eszembe. 1977ben készítette az apukám.
Sosem gondoltam, hogy bármelyikük hasonlíthat rám, most sem hiszem, hogy magukon és Danin kívül bárkire is (Áron még Danira sem... :))... de ma egy kicsit megdobbant a szívem. :) Hátha van belőlem is valami bennük...

Kint is pancsol, bent is pancsol

Tegnap délután Áron kimasírozott a kertbe.
Szokott ilyet máskor is, de rendszerint pár perc után bejön, kézen fog(na...), és rángat kifelé. Kompániára van szüksége, egyedül nem jó. De tegnap különleges napja volt. Alig hallottunk felőle, miután kimostam a kakiból, és meztelenül tehette a dolgát. Picit nyitva hagytam neki a kerti csapot, talált egy szivacsot, egy vödröt, és ezek bűvöletében töltötte az elkövetkező másfél órát. Locsolt, öntözött, mindent lemosott, a faltól a földig, a virágoktól a terasztajtóig.

Aztán megjelent egy formával, közölte "hal" (és tényleg az volt...), majd mutatta az irányt a homokozóba. Csináltam neki néhány formát, aztán egyedül hagytam. Újabb fél óra áhitat, ezúttal a homokformák bűvöletében.
Végül visszatért a vizezéshez. :)
Az egyik legjobb dolog az ittélésben (azt hiszem már említettem néhányszor), hogy bármi bármennyire bármikor vizes lehet, semmi esélye a megfázásnak, illetve bármi percek alatt újra száraz lesz. Plusz nem kell ruha sem... úgy meg könnyű dolgom van ha homokos, vizes a gyerek.

Ugyanakkor sok esetben annyira meleg van odakinn, hogy még pancsolni sincs kedve a kertben semelyiknek. Áront viszont cseppet sem riasztja vissza sem a magasság, sem a hely korlátozott mérete... beveszi magát a mosogatóba is ha kell, és ott vizez. Mellette kell állni, mert különben mindenhova jut, de olyan átszellemülten kísérletezik, hogy nem lehet nem engedni a kérésnek. :)
A habtest pedig egyre inkább az... főleg mióta a tartalmas anyatejjel fejezzük be a napokat... látványosan megerősödött... vagy csak Lelle mellett tűnik óriásbébinek?

MimiLelle

Ma reggel, amikor kezembe került a kisbody, eszembe jutott egy kép, amit annyira szeretek a kéthetes Mikolról. Annyira benne van Mimi mai arca ebben a fotóban... Mikolt babakori képeit nézegetve sosem látom a többieket, annyira egyedi ő, a szemeivel, a karikákkal alatta, a kócos hajával, ami már pár centisen sem lapult a fejecskéjére :)
Lelle más...
Főként a habitusa okán, és bár van bennük tagadhatatlanul közös (példul hogy napestig nézegetném mindkettejüket :)), mégis más... hiába az egyforma ruha, meg zizegős párna :)

Útleveles 2. kör

Dani ma hajnalban repülőre szállt, Szingapúrba ment kicsit dolgozni, közben pedig Lelleügyeket űintézni. Vitt minden papírt, amit kellett, és bízott abban, hogy meglesz az az egy lap, amit anno aláírtam.

A fenntartásunk oka, hogy magyar nagykövetségen az utolsó látogatásunk óta cserélődött az emberállomány, az akkori konzul mandátuma lejárt, a mostani pedig csak ideiglenes. Nem is volt túl segítőkész, nem beszélve arról, hogy mennyire nem is ismerte az ügymenetet a mi esetünkre vonatkozóan. Nem gondolom, hogy százával születnének a magyar gyerekek ezen a vidéken, de annyit mondjuk megtehetett volna, hogy legalább alaposan utánajár, és úgy tájékoztat a teendőket illetően.

Kaptunk egy kis segítséget, amit ezúton is nagyon köszönünk. A nagykövetségen dolgozik egy barátunk ismerőse, barátja, aki férjestül, gyerekestül él Szingapúrban, és jelenleg a legtöbb infoval és tudással rendelkező személy ott. Már tudott rólunk, mikor Dani odaért, beszélgettek, segített, így most legalább tudjuk, amit tudnunk kell...

Vagyis egyrészt azt, hogy a magyar születési anyakönyvi kivonat fizikai birtoklása nem feltétele az útlevél igénylésének. Csak az, hogy hivatalosan el legyen indítva a kérelem. Vagyis azzal, hogy Jakartában lefordították a maláj hatóságok által kiállítottat, és megküldték Szingapúrba, ezt a feltételt teljesítettük. Ami egyben azt is jelenti, hogy ha Dani vitt volna két fényképet Lelléről, és egy aláírt papírt a kérvényezésről, akkor már ma útlevéllel jöhetett volna haza...

A magyar születési anyakönyvi kivonat nagyjából egy hónap alatt lesz készen, de erre itt nincs is szükségünk. Daninak pedig lesz mégegy útja a szigetre valamikor. Viszont jót beszélgetett ma, és legalább tudjuk, hogy kit kell keresni, kérdezni ezen túl. A konzul pedig holnap elviszi a papírjainkat Magyarországra. Ez is eredmény :)

Útleveles

Postás csengetett ma délelőtt... négyet. :)
Meghozta Jakartából Lelle születési anyakönyvi kivonatát, a magyar nagykövetség által fordítottal együtt. A hiteles fordítás okán még mindig Gonci Lelle Roza a név.
Dani felhívta a szingapúriakat, ott azt mondták, nem lesz baj, hogy nincs ékezet a névben... viszont kérte a konzul, hogy szerda helyett kedden menjen Dani, mert ő szerdán már szabadságra utazik, Magyarországra.
Vagyis ha holnap Dani odarepül, akkor a konzul magával viszi a papírokat Magyarországra.
Egy körrel kevesebb.
Otthon az anyakönyvi hivatal kiállítja az eredeti magyar anyakönyvet, aminek vissza kell érkeznie ide, majd útlevél igénylés, és kiállítás, és készen is vagyunk...
Senki sem tudja, mikor.
Köszönjük a felajánlott segítségeket ezügyben, nagyon jó lett volna ha valóban tudunk velük élni...

Másról se...

Kicsit egyhangú a blog posztjainak témája mostanában... belátom :) de míg tart a hormonbomba, és míg Lelle az egyetlen, aki zokszó nélkül áll modellt...

Szobafogságra ítéltettem, tegnap itt jártak Karenék, játszótereztünk, délután pedig PutraJayat mutattuk meg a mamámnak, és meglehetősen elfáradtam. Ráadásul Veelan azzal engedett haza, hogy ha erősen véreznék, akkor jöjjünk vissza... hát valami hasonlót produkálok, ami rosszabb, mint szeretném, de nem annyira, hogy azonnal rohanjunk... de azért engem is, Danit is aggaszt. Holnap felhívjuk Choongot.

Lelle egész nap melegkiütéses, reggel a legpöttyösebb. Aki dunna alatt alszik a legfinomabbakat... :)
... és hogy a többiekről is legyen pár új.
Áron kukucsol ha fényképezném, aztán rohan megnézni a művet :) és nem érti, miért mondogatom, hogy ez nem az...
és mondja magára, hogy Ájó.

A lányok rákaptak a Fekete Péter kártyajátékra, egész nap zsugáznának. Kissé átértelmezve a szabályokat, azon versenyeznek, kinél marad a FP, és persze ennek érdekében még a másik lapjaiba is bele belekukkantanak :)

A mi napunk

Ma hét éve, hogy ez a kép készült.
Visszakerestem, miket írtam az elmúlt három évben és arra jutottam, hogy...
1. Minden fontos részletet megemlítettem már arról a napról
2. Ezen a képen kívül mindegyik szívemnek kedves felkerült már
3. Sokkal jobban írtam anno, mint most :)

És persze az összes környékbeli posztot is visszaolvastam, és olyan nosztalgialázba kerültem tőlük, hogy alig bírtam abbahagyni... Mikolt első szülinapja, Hanna első szavai, Áron ultrahangos képe a 18. hétből... Izgalmas volt no...
4. Érdemes blogot írni

De hogy ne maradjon sztori nélkül ez a kép se, azon méláztam, vajon sikerült-e az elmúlt hat alkalommal emlékezetessé tennünk a nevem napját. Az első kettőre emlékszem, a többire nem... :) Pedig egészen biztosan megünnepeltük...
A másodikon Hannát vártam, egy arab étteremben vacsoráztunk a Lónyai utcában, beszélgettünk, tervezgettünk, mit sem sejtve az előttünk álló évek pörgéséről.

Az elsőt Olaszországban töltöttük, egészen véletlenül, mert Dani egy konferencián vett részt Stresaban a Lago Maggiore partján. Akkoriban még pszichológus körökben mozgott :).
Szeretem ezt a környéket, elvarázsolnak a hegyek és a tavak... (visszakeresetem néhány képet... gyerekek voltunk :):)))

Akkoriban volt egy nagy fordunk, ebben aludtunk egy éjszakát egy kempingben, hogy a július 24-ét valami igazán jó helyen tudjuk tölteni. (szeretem ezt az eklektikát is :))
Portofinot néztük ki, ahol viszont nem találtunk szállást, illetve dehogynem, csak annyi pénzbe került, hogy inkább sétáltunk egyet, aztán továbbálltunk.

A következő kisváros Santa Marherita Ligure, kicsit nagyobb, kicsit kevésbé csillogó, viszont gyöngyszem ez is, színes kis házakkal, csodás főtérrel, elképesztő yachtkikötővel, kicsit ugyan sok a turista... viszont a második próbálkozásunk szállásügyben sikerrel járt.
Egy angol nő vezette apartmanházban kaptunk szobát, néhányszáz méterre a parttól.
Szépen felöltöztünk, és lesétáltunk, hogy keressünk egy kis kockásterítős éttermet, ahol lehet halat enni, jó bort inni.
Meg is találtuk a helyünket, és gyakorlatilag minden vágyunk teljesült. Romantikus, gyertyafényes, sokat nevetős, sokat beszélgetős este volt, aminek a végén Dani előhúzott egy dobozt, benne pedig az ajándékom, egy igazi, nemteljesentitkonvágyott köves gyűrű.
Lekerekítve ezt a rózsaszín részt... levettem ami az ujjamon volt, és betettem a dobozba, a csodagyűrűm helyére, aztán elindultunk hazafelé.

Otthon aztán kicsit megsajnáltam a dobozban rekedt kis árvát, kértem Danit, adja ide, hátha az is elfér még az ujjamon. Dani csodálkozva nézett rám, miért őt kérdezem, nála nincs a doboz. Nekem biztosan nem volt zsebem, így hamar rádöbbentünk, hogy a gyűrűm, a dobozzal együtt ott maradt az étteremben.
Dani szó nélkül elvágtatott, én meg ott maradtam egyedül a csodagyűrűmmel, azon aggódva, hogy vajon meglesz-e még valaha a másik.

Jó sok idő telt el, mire hazaért... szerencsére dobozostul, benne sértetlenül az ékszerrel.

A kettő között pedig az történt, hogy Dani lihegve érkezett meg az étterembe, ahol már telt ház volt, és a néhai asztalunknál is ült egy párocska. Megkereste a pincérünket, elmondta neki, hogy mijáratban, majd közös erővel felvonultak az asztalunknál, ahol akkurátusan térdre borulva kutatták a földet az asztal alatt, mellett, székek között, ezzel nem kis feltűnést keltve az értetlenkedő vacsoravendégek körében. Sajnos hiába a kutatás, meg a négykézláb, a doboz nem került elő.
Aztán a pincér elviharzott, hátha a leszedett terítőben maradt a dolog, amit még jó eséllyel nem dobtak be sem a mosógépbe, de nem is rázogatták ki belőle a kincseket.
Dani ekközben a tér közepén álldogált, várta, hogy emberünk visszatérjen.
A vacsorázók még mindig értetlenül bámulták, hol az ajtóra, hol Danira néztek...

Kisvártatva visszatért a pincér, arcán mosoly, kezében a doboz, amit kinyitva a magasba tartott, diadalmasan prezentálva, hogy az ékszernek nincs bántódása, a történet vége happy end, mindenki visszatérhet a tányérjához. Azt hiszem volt némi óváció is, mindenesetre Dani és a pincérünk elégedetten váltak el egymástól.

Csak út közben gondolta végig, hogy vajon mit gondolthattak az emberek... szegény srác, nem volt mersze megkérni a lány kezét, és ráadásul olyan béna volt, hogy még a gyűrűt is elvesztette. :):)
Könnyesre nevettük magunkat aznap a részleteken, és azóta is, ha eszünkbe jut, nem bírjuk ki nevetés nélkül.
A gyűrű azóta ismeretlen helyen van... elvitték a mókusok :(

Egy fotelnyi kislány

Szép lassan formálódunk. Hatunk családdá, hármunk nagytestvérré, ketten négygyerekesekké. Én pedig ismét egy újszülött édesanyjává. Mind izgalmas, mind kihívás, mind szép.
Gyakoroljuk, hogy a táskában legyen kicsi és nagy pelus is, plusz popsitörlő, három kulacs, két cumi, de inkább három, csereruha, textilpelus... hogy hogyan fér el mindenki az autóban, hogyan kell a babakocsit összehajtogatni, és úgy elhelyezni, hogy a legtöbb hely maradjon az egyebeknek... hogy minek hol van a legjobb helye a lakásban, hogy csak a praktikus részeket soroljam. :)

Ennél persze sokkal izgalmasabb, ahogy Lelle alakul, változik. A kezdeti fogalmamsincs állapot (már ami a ritmusokat illeti) elmúlóban van, bár még messze sincsenek rutinjaink, kivéve az esti fürdést. Szeretem az estéket, mégha sok is a sírás, és legtöbbször egyszerre két helyen kellene lennem ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. Áron és Mikolt fürdeni nem szeretnek, Lelle a fürdés utáni időt.
Dani Lellét fürdeti, én a többieket, aztán Lelle a nagymamával lazít, míg a többieknek mesélünk (paralell legalább kétfélét), majd Áron álomba szopizza magát.
Aztán Lelle következik, ő a nehezebb dió, általában ilyenkor kezdődik az a háromnegyed órától háromig terjedő intervallum, míg eszik, sír, aztán elalszik.
Egyre könnyebbek ezek az elalvások is, úgy tűnik, hogy összeszoktunk, már vannak eszközeim, és Lelle is egyre inkább reagál ezekre. Például a legtöbbször beválik, hogy a bal oldalára fektetem, és szorosan magamhoz ölelem, közben fogom a kezét, és simogatom a hátát, pocakját. Csend és sötét kell az elalváshoz... de csak éjjel.
Ha végül elaludt, akkor egyszer ébred az éjszaka során, akkor is csak nyögdécsel, eszik, és alszik is tovább. A reggeli után 11ig, van, hogy délig nem is hallunk felőle.

Nap közben sokat alszik, tulajdonképpen majdnem egész nap... Két napja, hogy többet van köztünk, nyitott szemmel nézelődik. Délután sokszor kér enni, bepótolva a délelőttöt, és leginkább belealszik. Ahogy simán elalszik a babakocsiban és a hordozóban is.

A sírása kismacska, a szeme talán mégis kék lesz, a haja még mindig sok és sötét, leesett a köldökcsonkja, és egyre halványabb a könyökén a piros folt... és rengeteg kakis palusa van, zömmel nyakig... A nagymama tegnap este ruhát is cserélt :), magán.
Árad a babaillat, ömlik a tej. Jó nekünk? :)

Dani napja

Névnapja volt.
A lányokkal egész délelőtt készültünk, Hanna rajzolt, Papakirályfit, szőrös arccal :), virágokkal, gyöngyöztünk, Mimi színezett. Közben pedig azt emlegették, hogy ma van a születésnapja.
Később jött haza, mint szokott, így villámköszöntést tartottunk, de mert amúgy az ő családjában a névnapozás sem igazán szokás, csak kapkodta a fejét, hogy mi mindennel köszöntöttük.
Még muffin is volt... :)

A kicsik

Akárhányszor leülök szoptatni, odaszalad, felmászik mellénk, befészkeli magát szorosan, és mutat az ölére. Fiúsan, és mégis gyengéden fogja, simogatja.
Úgy látszik, ez az ölbevevős varázs nem múlik... szeretem.

Mimóci meg az érzelmek

Tegnap este hazafelé jövet az autóban.
Kis előzmény... Petivel skypeoltunk, most először, mióta elment.
Dani az elmúlt hetet itthon töltötte, ettől a gyerekek persze rászoktak, és nehezen élik meg, hogy reggelente elmegy... Mikolt azt is, hogy ő viszi oviba őket, és otthagyja.
Mikolt nem kifejezetten a szavak embere, ha érzelmekről van szó. Nem is volt eddig szüksége a verbális kifejezésre, elég volt csak néznie, tudtuk, mit gondol... Nade most... beindult a szószedet.

- Papa, nem szeretném, hogy dolgozni menjél, mert sírok.
Hanna okfejtésbe kezd, hogy miért kell a papának dolgoznia. (hogy Lellének tudjunk venni mindenfélét, meg ennivalót...)
- Papa, kérek inni...
- Papa szeretném, ha a Peti hazajönne...
- Papa, ne menjél dolgozni. Sírni fogok...
- Papa, éhes vagyok.
- Papa, szeretném, ha karácsony lenne...
- Papa, szeretnék előre menni.
- Papa, elfáradtam... nagyon fáradt vagyok.

:):) azt hiszem minden megvolt, ami lényeges... :):)

Mosoly

A tegnap nagy történése, hogy Lelle kiságya lekerült a nappaliba. Itt alszik napközben, és így vagyok nyugodt afelől, hogy minimalizáltuk a lehetőségét a fejretaposásnak... A háromnapos csoda még tart, mindegyik be szeretne mászni, és folyamatosan ellenőrzés alatt tartják a legkisebbet, aki egész délután békésen szunyókált a tompított, de mégiscsak zaj ellenére (érdekes módon eddig sikerült rávenni a "nagyokat", hogy picit csendesebben legyenek a szokásosnál... ami mitagadás nekem is jólesik :)).

Szeretem, hogy itt van köztünk, de mégis van egy saját zuga, jó benézni hozzá, látni, hogyan alszik, megszagolgatni közben...
Tegnap így ébredt... Gribedlis mosollyal, aztán nyuszit tanulmányozva.
Volt már szopi utáni, bealvás előtti, ébredés körüli, arcsimizős mosolya, a legutóbb pedig Hannára mosolygott, ahogy tartotta a kezében. Kis csoda... :)

Recovery

Tegnap Áronnal Gymboreen voltunk. Lellét anyukám tologatta, ez volt az eddigi leghosszabb kirándulása. Nem egy kultúrprogram, de végigaludta míg Áron az ismerős helyen rohangált.

Az éjszakára bíztam, hogy elmegyünk-e, vagy sem, de mert Lelle sírás nélkül elaludt (azóta sem...), és Áron is csak egyszer ébresztett, nekem pedig a napi három vastabletta úgy tűnik szárnyakat adott, nekivágtunk. Jó volt egy kicsit csak Áronnal lenni, és ez az a csoport, ahol olyan emberek között vagyunk, akiket nagyon kedvelek.

Vivienne és May az a két anyuka, akikkel hasonlóan gondolkodunk a gyerekekről, sőt egyáltalán van miről beszélgetnünk. Vivienne ausztrál, egy nagyon mosolygós, guruló alma, a kisfia három nappal idősebb Áronnál. May kínai, de erre csak a csík szemei utalnak, amik eltűnnek, ha mosolyog, és állandóan mosolyog ő is. :) Yashveer, a kisfia egy igazi kis energiabomba, sötétbőrű, az apukájára hasonlít. Kicsit késtek mindketten, amikor pedig megérkeztek, alig hittek a szemüknek, hogy újra látnak minket is.

Mitagadás jólesik érezni, hogy a testem ismét használható, hogy napról napra erősebb vagyok, hogy már nem kell megkapaszkodnom, ha fel akarok ülni, vagy Dani segítségét kérni, ha a szoptatás után az egyik oldalamról a másikra szeretnék fordulni. Az elején nem hittem, hogy ilyen gyors lesz a változás, hogy tényleg napról napra tér vissza az erőm.

Mindenki csodálkozik, amikor megkérdezik, mennyi idős Lelle... egyrészt azon, hogy én már teszem a dolgom, másrészt Lellén, akinek ha nyitva a szeme, sokkal inkább tűnik egy hónapos körülinek, mint pár naposnak. Itt úgy tűnik, a felépülés sokkal hosszabb idő, mint nálunk, legalábbis azok között, akiket én ismerek odahaza :), de nem is csoda, hiszen itt a természetes szülésnek, és a hozzá kapcsolódó regenerálódást segítő folyamatoknak kevés teret engednek. Pedig mennyire szépen kitalálta ezt a természet...

A kedvenc történetem a csodálkozásról a mai :)
A lányokért mentem az oviba, Áronnal, aki már majdnem elaludt a kocsiban. Leültünk a folyósón, Áron az ölemben, velem szemben, belémfúródva pihegett. A vezető (egy indiai középkorú nő) jött hátulról, nevetve kérdezi, hogy még mindig nem szültem? :) De, de... mondom neki, ő meg felsikoltott, hogy OMG... mikor? És már itt, és hogyhogy és egyébként is... :)
Aztán ugyanez a kör egy kínai anyukával, egy indonéz maiddel, és egy kínai óvónővel.
Én pedig minden ilyen kör után egyre erősebbnek érzem magam... és ez jó. :)

Lelle Róza egy hetes lett

Áron mellett fekve azon tűnődtem, hogy kevés nála finomabb, nőiesebb lényt ismerek. Hogy hová vész el az a 3940 gramm, amiből van, nem tudom, mert mindene hosszú és kecsesen vékony.
Ha este úgy aludt el, hogy a combomra fektettem keresztben hasom, a kis feje pedig a kezemben volt. Elfér a tenyeremben az a puha, pihés kis buksi, a kezecskéje pedig éppcsakhogy szélesebb egy ujjamnál.
Jobban vagyok, és ettől sokkal jobban tudok rá is figyelni. Érzem, ahogy elindult a kötődés, hogy már nem lenne mindegy, hogy ki. Elképesztő, hogy egy hét alatt képes az ember szerelembe esni, úgy, hogy közben egy apró, sokszor zajos kis csomag az illető...
Mikolt következetesen JejjeJózának hívja :) imádom. Egészen megváltozik a tőnusa, ahogy csicsergi neki, hogy ittvagyok Jejjejóza, megfoghatod a kezemet... :)
Hanna ma rohant ki az oviból, mert tudta, az autóban van, alig várta, hogy újra láthassa, és egész úton komoly vita tárgyát képezte, hogy ő vagy Mimi érhet-e a fejének egy négyzetcentiméteréhez.
Áron is nagyon finom vele, simogatja, legújabban a kézfejével. :) Csak azt viseli rosszul, hogy nem vagyok kizárólag az övé, de emiatt velem kiabál, Lellének mintha nem is lenne köze a dologhoz.

Lassan ismerkedünk, de ahogy az elején, most is biztos vagyok benne, hogy Lelle egy érzékeny kis manócska, nehezen elalvó, finoman simuló, nem túl intenzíven evő, nagy (Hanna szerint zöld) szemekkel figyelő, kis negyedik.

Egy hete

Ma délelőtt Lellével a Pantaiban voltunk, ahol született. A gyerekorvos akarta látni, előtte pedig megcsinálták azt a vértesztet, amit sarokból vesznek. A kórházi látogatás felelevenített egy csomó részletet, meg eszembe juttatott egy csomó mindent.

Pl., hogy mennyire másképp működik itt a betegellátás, mint nálunk. Nem minőségi szempontokat szeretnék egymás mellé soraloztatni, pusztán a működésmódot lejegyezni, mert tényleg érdekes.
Két féle ellátás létezik, az állami kórházi, ahol ugyan kell fizetni, de nem sokat, viszont hosszú a várakozási idő, és a minőség sem túl magas. Ugyanakkor pl. Devi ilyen local kórházba jár, ahol még mindig várnak a pajzsmirigy műtéttel, hátha menthető belőle valami, amit egy magánkórházban már lehet, hogy régen kivettek volna.

A másik, a magánkórház. A Pantai pl. kft-ként működik, Lelle születési anyakönyvi kivonatán is ez a cégszerű megnevezés szerepel helyként. Itt lényegesen magasabbak a költségek, és az ellátás színvonala is ezzel együtt értelemszerűen a kiváló felé hajlik. Gördülékeny a betegfelvétel, a fizetési mód, az időpontokat rendesen tartják, minden tiszta, és vannak olyan szolgáltatások is, amik miatt a kísérők is jól érezhetik magukat... étterem, kávézó.

Az öngondoskodásnak itt egy egészen más szintje jellemző, mint amit mi magától értetődőnek gondolunk, a legtöbben félretesznek egészségügyi beavatkozásokra, ha pedig nem, akkor elég hamar elég kilátástalanná tud válni a helyzetük, ha megfelelő minőségű ellátást szeretnének. Hiszen itt mindenért fizetni kell. A gumikesztyűtől a fájdalomcsillapítóig. Sokszor idős emberek gyógyítására mérhetetlen mennyiségű pénzt kell előteremteni hirtelen, és őszintén szólva ez elég ijesztő számomra... hiszen sokszor nincs is miből. Gondolom hiteleket vesznek fel ezekben az esetekben, aminek a kamata jóval a magyar alatt van, de akkor is... Ezek olyan számok, amiknek a kiköhögésére szerintem egy élet is kevés...

A mai viziten mi három adagnyi pénzt fizettünk, két vérvétel, és egy orvoslátogatás volt benne. Nagyjából 12000 forintot hagytunk ott, de csak azért ennyit, mert valamit még kifelejtettek. (hozzáteszem, Veelan, aki szintén magánpraxist vezet, egy vizsgálatért gyógyszerestül szokott kb. 2400 forintot kérni átlagosan... ami pedig szerintem nem sok... volt már rá példa, hogy az összes gyereket ennyiért vizsgálta végig)

A szülés várható költségét mégcsak meg sem tudtuk saccolni. Hiába kérdeztük meg Choong asszisztensét, még megközelítőleg sem sikerült belőnie a mennyit, arra hivatkozva, hogy az attül függ, milyen beavatkozásra lesz szükség menet közben, és milyen szobában leszek aztán, hogy mik kellenek majd a babának, stb.
Készültünk persze, hónapokon át tettem félre erre a kisebb nyaralásra, de még így is volt bennem nem kevés drukk, hogy minden simán menjen, semmi extrára ne legyen szükség. Nem is volt, mégis a közel 20 oldalas számla a végén legalább 30%-al volt több, mint amire tippeltem a múlt tudatában. Pedig, ahogy Dani fogalmazott, szülés közben nem sok lapot osztottam magamon kívül másnak...
Kétágyas szobában aludtunk, aminél már csak a négyágyas lett volna kevesebb, és mindent vittem, az alkoholon keresztül a gézlapig, a peluson át az eldobható bugyiig... :)
Egy hazai magánkórháznál még így is sokkal kevesebbet hagytunk ott végül, viszont cseppet sem bántam azt a két napot, amit bent töltöttünk, és minden meleg étel után mosolyoghatnékom volt az otthoni egy zsemle plusz dzsem vacsoraemlékeimen.

Ami nagyon zavart, hogy délelőtt húsz percenként jött be valaki, ami miatt nem lehetett pl. igazán aludni. Három óra alatt háromszor cseréltek zacskót a kukában, volt szoptatási tanácsadó, mérték a vérnyomásom számtalanszor... És jött Choong, és a gyerekorvos is, Yong, aki egy hihetetlenül szimpatikus ember, nagyon pozitív, de alapos, és mindenben a közös hangot kereső. Ami úgy, hogy Lellével minden rendben volt, azt hiszem így jó.

Jellemző egyébként ez a fajta partnerségre épülő orvos-beteg viszony, és az egész személyzet mellérendelődő attitűdje. Sosem hallottam, hogy mit kellene csinálnom, meg tudnom, meg kedves anyuka... Megkérdezték, akarom-e hogy megmutassa az ezt, majd megköszönte a nemet is, és távozott. Bárki.
Viszont ott voltak folyamatosan, és ha szükségem lett volna rá, azonnal segítettek volna.
Az ágyunk állítható, kényelmes, leesésgátlóval felszerelt dolog volt, kényelmesen lehetett aludni, és elfértünk Lellével rendesen. Nem zizegős, légáterseztő papírlepedőt kaptunk, és egy nagy nedvszívó lapot is, amibe egyáltalán nem izzadtam sem én, sem a baba.
Napi négyszer kaptam enni, ebből kétszer meleget, és mindig négy dolog közül lehetett választani. A kétágyas szobában a két ágy függönnyel elválasztható volt, minden ágyhoz tv, és szobánként zuhanyzós fürdőszoba járt.
Bármikor bárki bejöhetett, Dani a szabad ágyon alhatott, soha senki nem rökönyödött meg rajta, hogy utcai ruhában fekszik :) és alszik :):)

Mikor eljöttünk, mindent odaadtak, két babatakarót, pelenkákat, ... és két csomagnyi promot is.
Danival csak úgy emlegettük ezt a két napot, mint a maláj életünk eddigi csúcskényeztetése... egy mininyaralás.
Nem mondom, hogy otthon érzem magam egy ilyen közegben, de nagyon jólesett ez a kis luxus, pláne a szülésélménnyel kiegészítve... ami tényleg annyira volt háborítatlan, amennyire csak lehetett... majdnem otthonszülés élmény. És összeteszem a kezem, hogy bent voltunk, amikor a vérveszteséggel küzdöttem... Itthon ez sokkal ijesztőbb lett volna.

Ime néhány kép a szülőszobáról, és a szobánkról.

Noés hát megintcsak ért egy halom impulzus az itteni viszonyulásokról anya-gyerek kapcsolat, szoptatás, miegymás kapcsán... Képekben.
Kínai család, papa, mama, két nagymama, és egy egyhetes újszülött. A mama tyúklépésben sétálgat a folyosón, láthatóan teljesen romokban szülés után, a férje támogatja. Alacsonyak, testesek, nem túl jól öltözöttek. A mamának látványosan semmi kapcsolata sincs az újszülöttjével. Az egyik nagyon fürge nagymama fogja, ő is viszi be a rendelőbe, ahova csak a másik nagymama nem követi. Nála vannak a táskák, a kellékellek, mint pelus, tápszer.
Miután kijönnek, a fürge nagymama mesél a másiknak, lehagyva a párt, akik tyúklépésben bicegnek a távolodó rokonaik után.

Indiai család, mama, kisfiú... mondjuk Áron korú, kissé balesetezett arcú nagymama csomó ékszerrel, maid. A mama szája előtt maszk, a nagymama a telefonját bizergálja egyfolytában, vagy beszél rajta. A maid rohangál a megkergült gyerek után, akinek ababakocsija dugig van zenélő kütyükkel.

Fizetésre várva. Jólöltözött kínai pár, pici babával, nagymamával. A fiatal anyuka fizet, közben a férj ül az idősebb nőrokon mellett, kezében a gyerekével, akinek a nagymama a tápszert készíti. Anyuka egykedvűen lehuppan melléjük, és néz maga elé...

A pelenkázós szoptatós helységben egy maláj nő szoptat, kellemesen otthonos látvány, a mamája mellette fogja a fodros kispárnát, amin a babát tartják közösen. Itt 18 fok van, megy a légkondi...

Elgondolkodtam a kultúrális különbségekről, a társadalom által felvállalható normákről, viselkedési szokásokról, anyaszerepekről, családról. És persze mások a kínaiak, ahol a család fontossága az anyagi biztonság megteremtésével azonos, mások az indiaiak, akik hozzánk hasonlóan vélekednek a gyerekekről, és más a maláj, akik itthon vannak, és sokkal jobban hasonlítanának az indiaiakhoz, mint a kínaiakhoz, de nekik összesen két hónap adatik meg a gyerekükkel...
Nem cserélnék most semelyikükkel...

Erről, arról...

Tegnap délben Lelle megkapta a bcg oltását. Volt egy kis tanakodás, hogy az itteni, vagy az otthoni protokoll szerint járjunk-e el, de mert egyelőre bizonytalan a jövő, úgy döntöttünk, a magyar szerint oltatjuk.

Itt a születést követő napon adnak bcg-t, hepatitis B-t és K vitamin,t mindet injekcióban. Mi végül csak a bcg mellett döntöttünk, amihez otthonról anyukám hozott kivezetőt is. Lelle az autóban elaludt, és csak az oltásra ébredt fel. Sírdogált, de végül hamar visszaaludt, és gyakorlatilag egész nap folytatta a szunyókálást.

Tudtam, hogy ennek meglesz a következménye, éjjel most is két órácskát volt fent sírva, nézelődve. A sírása a két szobával távolabb alvó Áront is felébreszti idővel, így felváltva voltam hol egyikkel, hol másikkal. Tudom, hogy két óra nem túl hosszú idő, de mikor elkezdődik, sosem lehet tudni, hol a vége, és mitagadás azért fárasztó is rohangálni hol egyikhez, hol másikhoz.

Lelle úgy működik, hogy amikor a nézelődésből fáradni kezd, akkor még csak sírdogál, abbahagyja, megint sír... aztán idővel egyre fáradtabb, innentől folyamatosan sír, aztán becsukja a szemét, és úgy folytatja a kiabálást. Tegnap már kétszer elaludt kézben, aztán le is lehetett tenni, de tíz perc múlva újra felébredt. Ezeket viselem a legnehezebben...

Meg azt, hogy látványosan nincs közöm a megnyugváshoz.

Tegnap viszont volt egy pont, amikor a mellkasomra fektetve végre elcsitult... és legeslegvégül úgy aludtunk el, hogy szorosan hozzábújtam.

Reggel... vagy mondjuk délben (ismét átaludta az éjszakát, így ötkor volt egy fejős köröm is :)), amikor magamhoz tértem, ott feküdt a takarója nélkül az oldalamon. Szeretem ezt a kis kukacot nagyon...

Dani és anyukám elképesztő energiákkal azon vannak, hogy ezúttal legyen olyanom, hogy gyerekágy... Hannával volt egy hét ilyen, de azt csak azért hívtam így, mert bátorságom sem volt a nagyágyon kívüli világhoz. Ma már tudom, hogy teljesen felborult akkor a hormonháztartásom, a szorongás ennek volt köszönhető.

(apropó, hemoglobin 8.3, a tsh pedig picit alacsony, azon is állított az orvos... msotmár jól leszek)

Most viszont Dani minden délelőtt elviszi a hármat valahova, tegnap pl. nyulazni voltak, ma játszón... anyukám pedig mos, főz, mosogat... és két hét múlva hazamegy, ahogy Dani holnaptól ismét dolgozik. Igyekszem készítgeni magam a változásokra, a legkevésbé azt tudom, hogyan fogok tudni magamhoz térni reggel időben, hogy elkezdjem a napot amikor az egyébként indulni szokott.

Egyelőre viszont annyira jó dolgom van, amilyennél jobbat kívánni sem tudnék.

Tegnap első alkalommal sétálni voltunk, a ház körül, de már a kerítésen kívül. Hanna tolta a babakocsit, olyan jó volt látni, hogy mekkora már, mennyire szépen viszonyul a többiekhez, meg a picikéhez.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...

Mikolt is hasonló szeretettel rajong még mindig, ő egy kicsit visszament kisbabába, ráfekszik Lelle pelenkázólapjára, és mondja is, hogy ő kisbaba. Az anyatejet issza lelkesen, és az első pár nap kirohanásai után úgy tűnik, kezd ismét megérkezni mihozzánk.

Áronnak a legnehezebb, és vele is lesz a legnehezebb, hiszen a lányok oviban lesznek, de ő itthon marad velem, és küzd majd a helyzettel... Szeretném, ha neki is jó lenne, ha megtalálná hamar a helyét a hatosban... jó, hogy még szopizik.

Holnap újabb kórházas kör, Lelle sarkából vesznek vért. És holnap lesz a napja az újabb adag ügyintézésnek is, az útlevéllel kapcsolatban.

Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...

És csak egy kis lábjegyzet... annyira fura, ahogy változik a testem... szokni kell, és nem magától értetődő. Mintha külön életet élne, teszi a dolgát, én meg csak figyelem, mert minden nap más. Szeretnék majd egyszer újra tornázni, hatossal kezdődő számokat látni a mérlegen (amit nem is használok...), és beleférni a ruháimba... alul, felül egyaránt. :)