Dani pénteken este érkezett haza, szombaton délelőtt pedig már egy bútorboltban voltunk, mert hiába pakoltuk be az egész házat a konténerbe, az étkezőasztalt a székeinkkel otthon hagytuk. Szerettünk volna egyszer egy igazit, és azt gondoltuk, ez lesz az alkalom, hiszen itt mindent teakfából készítenek, és sokkal olcsóbb, mint otthon...
Nem volt sok időnk és lehetőségünk ezirányban szervezkedni, így eléggé magától értetődőnek tűnt, hogy az első lehetőséggel élünk, ami úgy néz ki, hogy az itt élő külföldiek igényeihez szabva különböző futamidőkkel lehet bármilyen bútort bérelni, vagy lízingelni, amit az itt töltött évek múltán vagy visszaad az ember, vagy hazaviszi, kinek mi a megfelelőbb.
Találtunk asztalt, gyönyörű, és havi bontásban meg is fizethető, két év múlva pedig a miénk lehet, de a székek közül egyikbe sem szerettünk bele. Így aztán átvándoroltunk az ikeába, ahol vendégágyat(kat) is néztünk, és végül úgy elszaladt az idő, hogy gyorsan megebédeltettük az egész éhező siserehadat, majd hazataxiztunk azzal, hogy másnap Dani visszamegy, és megrendeli a házhoz szállítást is. (még egy hozadéka az ikeázásnak, hogy kiderült, lehet igazi fenyőt kapni!!!)
Hazahoztuk a gyerekeket aludni, mi pedig újabb körben autót néztünk és kifizettük az asztalt. Mire este hazaértünk, meglehetősen elfáradtunk... ráadásul az autóval még mindig nem jutottunk előrébb.
Vasárnapra laza kirándulást tervezett Dani, azt gondolta, nézzük meg azt a helyet, ahová végül lakásnézés célból nem jutottunk el (nem tudjuk hogy miért...), de van egy kis tó, amit körbe lehet sétálni, és van egy kis bevásárlóközpont is, ahol (gondoltuk) fagyizni is lehet.
Jó hosszú taxiút után végül bekanyarodtunk
Desa Parkcity (a googleba beírva az első mondat így szól: The best place to live in KL...) bejáratán... az első benyomás:
Földszintes gated communities egymás után kb. hat, tiszta, gyönyörűen rendezett környezetben. A kis tó körül dombok, messzire látni, körben sétaút, kis híd, szépen nyírt fű. A bevásárló központ két szintes, kb egy Hűvösvölgyi shopstop méretű, van benne Jusco (kis közért), biciklikölcsönző, táncterem, ahonnan tütüs kislányokat hoztak a szüleik éppen, kis fagyizó... kompakt, épp befogadható méretű, szintén rendezett, tiszta. Danival egyszerre volt olyan érzésünk, hogy ha ezt előbb láttuk volna, és ez keveredett egy kis tehetetlen dühvel is, hogy miért?...
Tisztán emlékszem, hogy az első napon, amikor Robert, akit azzal bíztunk meg, hogy helyismeret hiányában legyen ő az, aki segít nekünk megtalálni a legjobb helyet az elkövetkező három évre, Josephinek, aki az ingatlanosunk volt az elmúlt hónapban azt mondta, hogy a Desa nekünk nem lesz jó. Így aztán aláírtunk egy szándéknyilatkozatot GB-n, és kifizettünk egy csomó pénzt, abban a hitben, hogy a lehetőségeink közül a legjobbat választottuk.
Miközben a gyerekek a tó mellett a játszótéren hintáztak, kértem Danit, hogy hívja fel Josephit, és kérje meg, hogy ma délután, pár órával a konténerünk érkezése előtt intézze el nekünk, hogy megnézhessünk néhány házat itt.
A lelkiállapotunk felvázolásának átugrásával csak szemléltetésképpen újabb adalékok... A tó mellett elsétálva megtaláltuk az óvodát, egy színes, jó méretű, az udvarán kismedencével és játékokkal (sétatávolságra bármelyik házas résztől...), valamint a klubházat, ami csak kívülről volt nagyon hívogató, mert ide csak tagok mehettek be.
Josephy az egyik legszeretetreméltóbb, legkedvesebb ember, akivel eddig itt találkoztunk. Álmából ébresztettük, de egy fél óra múlva már velünk volt, és leszervezett három háznézést is, és bevitt bennünket az egyik barátjával a klubházba. Martin itt lakik, szerinte ez itt a mennyország :), legalábbis élhetőség szempontjából, KL-en belül. Miközben vártuk az ingatlanos lányt, a gyerekek megfürödtek a csúszdás kismedencében, én pedig ültem a vízparton, és néztem a szomszédos dombokat. Azon tűnődtem, vajon épeszűek vagyunk-e, hogy ahelyett, hogy elfogadjuk azt, ami már van, újra belebonyolódunk egy bizonytalan körbe, csak mert ne hagy nyugodni a lehetőség. Arra jutottam, hogy itt sem lennénk három ilyen picivel, ha nem ilyenek volnánk. Amíg nem láttunk mindent, nem tudunk döntést hozni. Ezt pedig nem a mi hibánkból nem láttuk eddig...
Három házat néztünk meg végül, majd hazavittük a gyerekeket, akik három felé kezdtek szétesni, mi pedig ötre visszamentünk még egy lehetőséget megnézni.
Sötétedés után indultunk haza, ekkor a tó körül már sok sok ember sétált, sárkányt eregettek, kutyát sétáltattak. Meglehetősen fáradtan, és elcsigázottan értünk a szállásra. Egyre egyértelműbb volt, hogy másnap nem költözünk, és hogy nem Gita Bayu lesz a végállomás. Az első pillanattól kezdve olyan helyet kerestünk, ahol én egyedül is meg tudom állni a helyem, de elég nagy ahhoz, hogy ne érezzem magam egy szardíniásdobozban. Egy kisvárost képzeltem el, ahol egy idő után ismerik egymást az emberek, de van lehetőség elvonulni is. Ahol gyalog tudom oviba vinni a gyerekeket és egy egyszerű bevásárlást is el tudok intézni autó nélkül. Ahol lehet egy picike kertes házunk, nem pedig a huszonsokadik emeleten egy lakás. Robert szerint ezt el kellett volna felejtenem... No comment.
Néhány nagyobb feladat volt hátra, elintézni, hogy a konténert ne vigyék másnap házhoz, és ne kelljen fizetni a tárolásért, lemondani az asztalt, amit szintén vittek volna hétfőn, megbeszélni A Sri Tiarában (bármennyire is mehetnékünk van már innen), hogy maradunk még, elfogadni, hogy bukunk egy halom pénzt, és megtalálni azt a házat, amiben el tudjuk képzelni az elkövetkező éveket.
Ez utóbbi sem volt egyszerű, és még ma, amikor ezt írom, sem egyértelmű, melyik ház lesz a miénk, tegnap is futottunk egy kört, óvodalátogatással egybekötve (van hely, Mikolt is mehet akár januártól), és mégegy háznézéssel egybekötve... az elmúlt két éjjel nem volt a legpihentetőbb egyikünknek sem. Áron megfázott, folyik az orra, öt percenként ébredt, és szopizni akart, én közben gyomorgörccsel küzdve próbáltam elképzelni a tereket, és megálmodni, hol is vagyunk mi.
A házakról:
Mind háromszintes, négy szobás, volt olyan, aminek a hátsó kiskertjében egy icipici halastó is volt, hatalmas aranyhalakkal, a kiskapu pedig a közös kisdombos medencére nyílt. Van egy, ami modernebb, egyenes utcákkal, világos, ámde meleg, nagy nappalival, és megfelelő méretű hálószobákkal (szintenként általában van egy nagyobb közös tér, és két hálószoba, a felső szinten lévő kettő lenne a vendégszoba, vagyis mi általában csak két szinten élnénk, így annak kell elég nagynak lennie), és van egy, ami kicsit vadregényesebb környezetben, fás, téglaköves zegzugos elrendezésben kicsit zártabb élettér, itt kisebbek a terek, viszont itt laknak Martinék, és nagyon sok a külföldi, kisgyerekes család.
Most épp e kettő között kell dönteni, szombaton szeretnénk költözni, addig a konténert sikerült térítésmentesen visszaküldeni a raktárba (hétfőn reggel természetesen elvitték Gita Bayura, borzolván a kedélyeket...). Itt tarunk, kicsit nyugodtabb éjszakával a hátunk mögött lassan azt hiszem megszüljük a döntést.