Budapesten, Budapesten hatalmas a forgalom

A városban jártunk ma.
A történet apropóját a következő poszt témája adja, de nem tudom megállni, hogy erről most ne emlékezzek meg külön... felkavaró élmény volt ugyanis.

Valaha éltem a 6. kerületben, és dolgoztam szerte a városban, autóztam annyit, hogy joggal kérdezték tőlem, hogy bárhova odatalálok-e, ismerem-e az egyirányú utcákat, az egérutakat. Mert mind igaz volt. Mikor elköltöztünk és megváltoztatták a buszjáratok számait, tudtam, mire újra a városban fogok majd közlekedni, olyan lesz, mintha egy teljesen ismeretlen helyen járnék...

És tényleg.
A Margit híd lezárása nem segített a helyzetemen, de azért azt nem gondoltam volna, hogy iskolaszünetben a Városligetbe eljutni majdnem másfél óra lesz. Mint ahogy azt sem vettem számításba, hogy a régen oly ismerős Thököly út és környéke le lesz zárva, és csak a véletlen jószerencse, hogy a villogó rendőr előttünk haladt és nem mögöttünk, miután belekerültünk egy félreértelmezett tábla okán egy csak bkv és építési forgalom csőbe.

Eleddig is csak kapkodtam a fejem, hogy hol mik nőttek ki a földből, de innen konkrétan olyan érzésem volt, hogy a Marson vagyok. Kissé meghasonlott helyzet volt ez, mert az utcanevek roppantmód ismerősek voltak, de hogy hol járok, az végig nem derült ki számomra. Aztán egyszer csak a Dózsa György utat kereszteztem... A kezemből egy csapásra eltűnt a szorítás.

A régi ház, ahol laktunk, a Felvonulási tér meg a Hősök tere... Megérkeztem. Mint amikor Ferihegyről indul haza az ember egy hosszú távollét után.
Jó, hogy nem adtam fel, bár legalább három holtpont is volt, mikor azt gondoltam, visszafordulunk. A gyerekek is jól viselték, de azt hiszem legközelebb az Árpád híd felől próbálkozom majd.

Zoo...

Amikor ma délelőtt elmeséltem Zsuzsinak, hogy hová megyünk, megkérdezte, normális vagyok-e, hogy 40 fokban, három gyerekkel egymagam nekivágok egy ilyen programnak.
Valószínűleg nem. :) De megérte.

Bár Dani hiányzott, így együtt még sosem látogattuk meg az elefántokat, zsiráfokat, vízilovakat. Hanna első születésnapján voltunk utoljára, ő akkor még nagyon picike volt felfedezni a távolban pihengető állatokat. Épp átépítették, így nekünk sem volt nagy élmény... Mondjuk mit is vár az, aki október 27-én gondolja legalkalmasabbnak ezt a programot.

Most viszont Hanna is, Mikolt is "belenőttek" már ebbe a programba, Áronnak pedig majdnem mindegy merre vagyunk, ha kéznél van a tejforrás... Vagy a barack legalább.

Az indulás-érkezés körülményeiről már írtam alább, az ottlétünk pedig egy régen várt találkozás megvalósulása volt. A többi nagyjából körítés, bár a gyerekek tényleg élvezték a zsiráfokat, Mikolt pedig mindenáron a Vízilovakkal akart dagonyászni.

És hogy kikkel is voltunk? Mivel elég kevés képet tudtam úgy készíteni, hogy azon arcok is láthatóak legyenek, jöjjenek a hátulról és oldalról készült sorozatok. Közben pedig lehet találgatni.

Igen, bizony... Zita, Emma, Klára és Imola, no meg Szilvi vártak bennünket, és a találkozást. Nem tudom Hanna mennyire mozog otthonosan a blogok világában, de szinte azonnal kapcsolódott a nagyokhoz, hol Zita kezét fogta, hol Imoláét, hol az ikrekkel bohóckodott a kútnál. Épp úgy, mintha nem is először látta volna őket. Mikolt hasonló huncutsággal, mint általában, valószínűleg nem érezte a helyzet felemelő örömét, de az is könnyen lehet, hogy olyan otthonosan volt ő is, mint én. Áron végigrágicsálta a "nagyok" kezeit, mosolygott eleget, evett is, majd elfáradt.

Már hazafelé elaludt a legnagyobb meg a legkisebb, Mikolt énekelt nekik és Emmát emlegette. Délután majdnem három órát aludtak, a sokféle élménytől rendesen elfáradtak. :)
Szilvi, nagyon örülök, hogy sikerült összehoznunk!!! :) Egyszer jó volna az egynaposzületetteket is hozzáilleszteni a csapatokhoz, hogy nagyobb esélyünk legyen többet beszélgetni :)
Köszönöm ezt a délelőttöt!!!!!!! :):)

Mi az ami?

Hanna kapott egy kitalálós könyvet. (A Cini-cini muzsika és a Jár a baba óta ez az első nem mesekönyv, ami hosszasan leköti)
Nagyszerű rajzokkal illusztrált, jópofa versek, bár talán túl konkrét, már ami a megfejtéseket illeti, a képen mindenhol ott van ugyanis a megoldás.
Hanna egyik este már elég fáradtan kezdett bele a találgatásba.

Ez volt az oldal, amit Dani fellapozott, a találós kérdés pedig így hangzik:

Mint a pók a plafonon,
kicsi pont az égbolton.
Csíkot húzva messze száll,
úgy is hívják gépmadár.
Mi az?

Nem csodálkozom rajta, hogy a gépmadár nem volt hívószó, mindenesetre jót derültünk a válaszán, ami ez volt:
- Szék.

A Papa autója

- Hol vette a papa az autóját?
- Nem vette, hanem kapta. (céges autóról van szó...)
- Kitől kapta?
- X-től.

- És be volt csomagolva?

Csak egy hétfő reggel

Mimi ma ezzel ébredt:
- Paaapppppppppaaaaaaaaa!!!!!!!!!
És mikor megértette, hogy dolgozni ment, kicibálta az ágyából a paplanját, fogott egy cumit is, azzal kúszott le a földszintre.

Hanna felöltözött, majd azonnal át is, betette a Mozart für babies cd-t és táncra perdült. Természetesen a kopogós cipőjében. Majd babahajat fésült és okosította Mimit is.

Áron eközben lehernyózott a szőnyegről... aztán nem teljesen önszántából vissza is került pont középre...

Mikolt pár napja mindenhová a fentebb látható nem igazán emberbarát méretű paplannal közlekedik. Hosszas ráhatással értem csak el ma, hogy az udvarra ne vigye magával. Hiszen homokozni indult. Okosan bólogatva magyarázta is, jó tagoltan:
- Aaaaszt.... neeeem. Nem neeeem.
A cumi viszont kivehetetlen. Vagy elhagyható...
Kis középső... de nehéz most neki.

Édesanyám

A dupla rák.
Akinek az illatát akkor is érzem, ha becsukom a szemem.
Akinek a legpuhább a keze, akkor is, amikor a sok mosogatástól agyonszáradt.
Aki éjjeleket töltött a konyhaszéken ülve, mert várta, hogy hazaérjek...
És aki éjjeleket ült az ágyam mellett, ha mesélhetnékem volt.
Aki a legnagyobb gonddal nevelt, egyedül, őszintén, mindenét nekem adva.
Aki elengedett a világ végére, és soha nem mondta, jöjjek haza. (kivéve amikor a cunamit éltük át)
Aki ott volt, amikor Hanna megszületett.
Aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.
Aki a leggyengébb és legerősebb egyben.
Aki megtanított szeretni, adni, anyának lenni.

Aki a 28. születésnapját ünnepelte, amikor azt mondtam neki, hogy ő már mindig 28 éves lesz nekem.
És akinek az az egy tincs ősz haja olyan jól mutatott a sok sötét fürt között.
Aki sokáig nem hitte el, hogy szemüvegre van szüksége. :)
Aki a saját születésnapján is azzal foglalkozik, hogy nekünk legyen.

Az Édesanyám. 54 éves. Vagyis 28.
Isten éltessen sokáig!!!!!

Mozgó

Visszanézve pár kisebb kiegészítés:
- Ha nem enged a kis test, érdemes kicsit rázogatni, picit megmozgatni a merevebb részeket, ettől általában ellazul, és enged a hajlításnak.
- A támaszkodó kéz ujjacskái mindig legyenek nyitottak, (bár ezen a videon nem látszik, de Áron (ahogy anno Mikolt is) hajlamos nem kinyitni a kis öklét) ha összeszorítja itt is érdemes tapsoltatni, ütögetni (tenyérbe, földre), nagy eséllyel kinyitja.
- Fontos, hogy ne a hátát, oldalát támasszuk, inkább a térdét és a csípőt fogjuk, az egyensúlyát neki magának kell megtalálnia, megtanulni kezelni.
- Mindig egy kicsit előredőlve legyen ücsörgő helyzetben, és amíg magától nem ül fel, csak így, ebben a kényelmes római pozíciós ülésben, félpopsin.
- A szabad kezébe érdemes játékot adni, úgy a támaszt hosszabban megtartja.

Íme a feladat

Pár hét kihagyás után ma újra Kornélozós napunk volt.
Áron a maga tempójában, de semmiről sem lekésve halad a megfelelő úton, így ma már a kiülést gyakoroltatta vele Kornél.
Egy hónap múlva tudunk újra találkozni, addig az egyik dolog, hogy a kúszást segítendő, ha hason előre nyúl játékért, kicsit meg kell billegtetnem a popsiját, elbillenteni a nyúló kéz irányába.
A másik pedig az, aminek az eredménye ez itt:

A cél, hogy az egyik kezére támaszkodva, kicsit oldalülésben helyezkedjen el, a szabad kezével játsszon.
Hogy hogyan kerül ebbe a pozícióba elég bonyolult leírni, most nem próbálkoznék meg vele, csak kifejezett kérés esetén :)

Amikor Kornél először csinálta ezt vele, olyan arcot vágott, mint aki eddig erre várt. Egészen más a perspektíva 20cm magasból. Nekem pedig újra csak mosolyoghatnékom támadt, annyira édesek amikor ülnek, egészen megváltozik az arcuk, és az egész testük valahogy más arányokat kap.
Itt tart most, elérkezett az első állomás a függőleges világ felfedezésében. Már megint nincs pici babám? :):)

Mégiscsak

Nekem lesz igazam.
Áronnal kapcsolatban...
Két doktornéninél is jártunk a héten, a hagyományosnál is, meg a homeosnál is. Előbbinél megnyugvásért és diagnózisért, mert utóbbit nem értem el aznap telefonon. Mindkét helyen felvetettem a háromnapos láz lehetőségét, de sehol nem ütötték le a labdát.
Nagyezsdánál értem, mert ott nincs értelme ennek. Plusz tény, hogy a torka nagyon piros szegénynek. Pedig nem is evett fagyit, becsszó.

Mindenesetre az elgondolkodtató, hogy pont három napig tartott a láza, mára pedig szép pöttyös lett testszerte.

A tegnapi éjszakán Dani volt műszakban, mert az előző kettő annyira leamortizált, hogy 11kor már meg sem bírtam volna emelni Áront. Szegénynek is kijutott rendesen a nemalvásból, Áron óránként felsírt, és hol enni, hol ringatózni vágyott. Fájhatott a torka, mert cicin kívül semmit nem volt hajlandó a szájába venni... Mára viszont összehasonlíthatatlanul jobb volt a kedélye az előző napoknál, és délután egy fél üveg gyümölcsöt is megeszegetett... fél óra alatt ugyan, de ahogy tapasztalom, ő nem az a kapkodós. :)
Csak gyógyuljon, a többi részletkérdés...

Az első szüret

Három... megérett a ribizli.
A meggy még nem, bár az emeletről nézve egészen sok apró, piros pötty van a fán.
A kettő lenne a cseresznye, de ezen már keseregtem a múltkor.
És mert ezután szokott (valaha) bordóra érni a ribizli.

És igen, ma Mikolt van túlsúlyban...
Elképesztően sokszínű, elképesztően harsány, és elképesztően szórakoztató. Úgy 2-3 órán át. :)
A bürokrácia útvesztőjében bolyongtam, amikor berobbant Dani a kinti világból, hogy ezt látnom kellene.
Rutinosan géppel a kezemben robogtam a teraszra, ahol Mikolt két kézzel nyomta a szájába a savanyú, ámbár meglehetősen finom gyümölcsöt. Az idei első házit. Öröm volt nézni... és miközben ezer képet csináltam, csurgott a nyálam is :):)
Meg nem lepődtem, sem azon, hogy Hanna Áron babakocsijában ülve nézte a történetet, mert miután megkóstolta az egész szedvényt Mimire testálta. Sem azon, ahogy Mikolt nekiesett a bödönnek. Tavaly október végén még leette a slendrián módon az ágakon megfagyni, megszottyadni hagyott utolsó szem szedret is. :):)

Virtuális mosoly helyett egy kis virtuális mirigyirritálás :)

Találós kérdés avagy ki nyer ma?

Az alábbi videón egy dal részlete hallható. Szerintem a szöveg hiánya nem feltételezi, hogy ne lehessen rájönni az eredetire. A dallam és a ritmus a helyén van, mint minden egyéb nótánál is, amit Mikolt ismer.
Vagy csak én hallom?
Kis segítség, nem az Éjkirálynő áriája...



A megfejtőknek virtuális mosolyt küldünk.

Aki kezében a ráccsal

Tegnap délután Mikolt megmutatta, milyen ügyesen be tudja zárni a rácsot a lépcső tetején. Míg nem tudott közlekedni biztonsággal, jobbnak láttam használni ezt a szerkezetet. Mikolt viszont elég régóta ügyesen jön megy le és fel egyaránt, így inkább csak megszokásból (persze Áron miatt nemsokára úgyis kell majd újra) hagytuk.

Ahhoz, hogy be lehessen csukni, meg kell emelni. Mikolt elleste Hannától az emelgetés művészetét, és addig gyakorolta, míg egyedül is meg tudta csinálni.
Mimi nem a végtelen nőiességéről híres, (illetve fene tudja, iszonyú báj is van benne, de a hangja, és az újhoz való viszonyulása inkább hogyismondjam... bekebelező, mint szemlélődő) így az emelés sem csak úgy miniben történt, hanem lendülettel, jóóó magasra.
A rács, ahogy volt, kijött a helyéről és a mélybe vetette magát. Mikolt pedig fogta. Így ketten zuhantak, a korlátot egy csavar még tartotta a falban, így szerencsére hamar megállt, Mikolt átcsúszott rajta, majd gurult még három foknyit. Végül a fordulóban megfogta a fal.

Nagyon kiabált... én pedig miután meggyőződtem róla, hogy nincs baja, jobbnak láttam leszerelni a maradék egy csavarral együtt az egészet.
Így most rács nélküli életet élünk, és remélem, hogy azon kívül, hogy érdekes az új arca a feljárónak, és nincs mire pakolni a ruhákat, több attrakció nem lesz odafönt.

Mikolt délutáni arcai, a jobb szeme körül látható némi nyom, de tényleg nem vészes...

Jelen lenni

Annyi felől érnek az impulzusok az utóbbi két hétben, hogy nem tudok nem írni erről.

Áron beteg. Hétfőn kezdődött, éjjel. Lázas lett, és tegnap egész nap nem ment 38 alá. Ilyenkor minden alkalommal elkezdődik egy belső utazás, részben a külvilág minimális beengedése, részben a koncentrált figyelem eredményeként. Kattogok azon, mit csinálok rosszul... mi miatt nem tudunk kikeveredni. Mit nem teszek, vagy mit teszek, ami miatt folyamatosan kapom a jeleket.

A betegség mindig új esély. A megmérettetés mindig mutatja, hol vannak, jobb esetben hol voltak a mára már meghaladott határaim. Tanulni belőle, figyelni jobban. Befelé, kifelé, ezerfelé.

Megérintett a halál. Soha még így nem. És nem volt félelmetes. Sima volt, mint a zavartalan víztükör és barátságos. Természetes, mint minden, ami van. Eddig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Most, mintha kinyílt volna egy újabb ajtó, kaptam egy villanásnyi lehetőséget tapintani.
Kérdések fogalmazódtak meg... Mi a fontos? Mi a legfontosabb? Miért fáj úgy, ha elvész egy illúziót? Nem okolható semmi és senki.

Élünk. És amíg ez így van, addig a legtöbb, amit tehetek, hogy jelen vagyok. Most. A saját életemben és a rám bízottakéban is. Ebben a pillanatban kell úgy léteznem, hogy ha a következő már nincs, akkor nyugodtan engedhessem el. Bármit és bárkit.
Persze sokkal könnyebb volna mindezt egyedül, minden idővel magam rendelkezve. Gondolom...

Ennél konkrétabb nem tudok lenni. Hacsak azzal nem, hogy megteszem, kimondom, mutatom. És jelen vagyok. Ebben a pillanatban.

Tisztaságfelelős

- Mama, itt olyan kosz van, hogy muszáj felporszívóznom...
Mondta Hanna, majd bekapcsolta a gépet és a tettek mezejére lépett.

Jó jó

Talán az egyik legzseniálisabb része az első két évnek az, amikor elkezdenek minyelvünkön beszélni. Drámai, és iszonyú szórakoztató.
Ha tehetném egész nap olyanokat kérdeznék tőle, amire ez a válasz: Jó.
Eddig az igent mellőzve az ühüm jelentette az egyetértést. Pár napja pedig hirtelen ráérzett a szó ízére. Jó. De mert rövid, duplázza. Mindig.
A kedvencem, amikor azt mondja:
- Ühüm, aha, jójó.
:):)
És hogy még erősebb legyen az ellenpólus is, a nemből is nem nem lett. :):)

Vendégüllátós

Még tél volt, amikor kitaláltam, hogy szeretném újra együtt látni azokat az évfolyamtársakat, akik valaha a mindennapokat jelentették.
Sőt, tavaly májusban, amikor beköltöztünk, Danival vállvetve elhatároztuk, hogy a mi házunk nyitott ház lesz, ahányszor csak megtehetjük hívunk, engedünk.
Mert közösségben lenni jó. Mert érezni, hogy vannak gyökereink, jó. Talán ez az egyik legnyomósabb oka annak, hogy végül a külföldi lét helyett egy ház miatt adósodtunk el nagyon.

Ma volt a napja, hogy itt jártak a lányok, hoztak egy csomó gyereket és néhány férjet is. Egész nap lázban égtünk, Hanna minden percben a vendégeket várta, én igyekeztem a házat megfelelő minőségűre renoválni (járulékos pozitívumai ezeknek az alkalmak), Dani a kertet tette rendbe.

Grilleztünk, pokrócoztunk, beszélgettünk.
A gyerekek közben játszottak, levelekben gyönyörködtek, rohangáltak, felfedeztek.
Olyan jó volt. :) Hogy sikerült egy család kivételével összejönni újra.
Látni, hogy hol tartunk most.
Mosolyogtam is eleget, hogy vagy nyolc évvel ezelőtt milyenek voltunk :):)
... és fontos is volt. Újabb adagnyi lendületet kaptam... és már magam sem értem, mi tart eddig nekem ezen a szakdolgozat íráson... de ez egy másik téma :)

A két legkisebb

Volt egy kis hozni-vinni valónk, így a lányokat nagyszülői örömdélutánra átadva, Áronnal a hátunk mögött meglátogattuk Blankát.
Áron bejárta Blanka aprócska játszószőnyegét, megrágicsált minden játékot, teli szájjal mosolygott, láthatóan nagyon jól érezte magát. Blanka inkább a mamája óvó kezeiből figyelte a "nagyfiút", aztán picit barátkoztak is. Ki-ki a maga módján. Blanka lányosan, Áron fiúsan.

Jó volna, ha közelebb lennénk egymáshoz...

A mikrofonfej és a csíkszáj

Ha esetleg nem volna rózsás a kedvem, ilyenekkel mulattatnak. :)
Mikolt a csúszdán kissé felvillanyozódva

Valamint Áron, és a már említett csíkszája

Hogy legyen mivel foglalkozni

Nő a bölcsességfogam... már megint. És mindig akkor, amikor szoptatok... Pedig el sem fér. Azon kívül, hogy nap mint nap szembesülök a ténnyel, egyre érettebb, okosabb, hiperebb leszek, nem tudom mire jó ez?
Mondjuk fogyókúrának nem rossz.
De akkor gyorsan térjünk is vissza az egyik kedvenc témámhoz... nem a kilókkal van a baj (szám szerint hárommal kevesebb, mint Áron indulásakor volt...), hanem azzal a bőrréteggel, mely nem követi az alatta elhelyezkedő párnák elvesztése okozta űrt...
De sajgó arccal és fájó füllel nem az igazi hasizmot erősíteni...

Megújulva

Megváltozott a külső...
Régóta kacérkodtam a gondolattal, de eddig nem sikerült.
Most sem az igazi, jobb szeretném, ha ennél egyedibb volna, de úgy tűnik, nekem nem megy :):)
Így egyelőre marad ez a verzió, míg meg nem tanulom, hogyan lehet a saját világomra formálni ezt a darabját.
Ha pedig nagyon nem nő hozzám, visszakapja a régi ruhát...

... részben Hanna megdöbbentő kritikája, részben pedig a sok egyéb külső és belső hatás eredményeként visszaadtam a "MI" arcunkat a blognak. :) (természetesen köszönöm mindenki megnyilatkozását, és örömmel várom az erre vonatkozókat is :):))

Élve a változtatás lehetőségével néhány apróságtól eltekintve minden a régi. A blogcímet sehogyan sem tudom felnagyítani anélkül, hogy ne törjön sor, így ez egyelőre így marad...
Megnyugodtam :):)
Talán unatkozom? :):):)

Féléves

7420 gramm, 70cm, 43cm a buksija, ugyanennyi a mellkasa, kék a szeme, és vöröses a haja.
Áron, Ájá, Csöppedli. Kisfiam. :)

Imádom, hogy kerek a feje, hogy még mindig asszimetrikus.
Hogy ha megizzad, olyan szaga van, mint egy munkásembernek. :)
Hogy épp olyan a keze, mint a többieknek, hogy kék a szeme mint Hannának, és gribedlije van, mint Mikoltnak.
Hogy válogatás nélkül mosolyog mindenkire, hogy nyugodt, türelmes, és mégis erős és fiús is.
Hogy szeret szopizni, hogy kinézi a kezünkből a kenyeret.
Hogy nappal a pihenőszék az ágya, hogy mellettem alszik éjjel.
Hogy egyre ügyesebben mozog, lassan kúszni fog.
Hogy fogatlan.
Hogy mindent megráz, ellenőrizve, hogy csörög-e, hogy mindent a szájába vesz.
Hogy vannak kedvenc játékai, de az első helyezett a lába. A második a kukucs játék.
Hogy kedveli a könyveket és a falevelek mozgását.
Hogy a legkeservebb sírást is abbahagyja, ha meglát és rámragyog.
Hogy mindig nyolckor ébred, hogy éjjel követ.
Hogy csíkot formál a szájával és tetszik neki, hogy ez nekünk tetszik.

Igyekszem minél többet magamba szívni ebből a korból (is). Azt hiszem mondtam már... olyan gyorsan megy az idő... :)

Testvérek

Hanna.
A minimama. Már olyan sokszor írtam ezt róla, de tény. Egy hihetetlen melegszívű, bármit elviselni képes, gondoskodó kis anyuka. Ha bármelyik kicsi sír, azonnal vigasztal. Legszívesebben mindent elvégezne helyettünk a testvérei körül, beleértve a pelenkázást, fürdetést, etetést... bármit.

Mesél, mondókázik, és közben sokszor nem fogadja el, hogy a kisebbek nem játékbabák. A legtöbb konfliktus abból adódik, hogy Hanna akar, a többiek pedig nem. Táncolni, játszani, odaülni, bemászni.
Tegnap este, mikor már csak Hanna volt ébren, megkérdeztem tőle, szereti-e Mikoltot.
- Nem.
- :):) És tudod, hogy miért nem?
- Mert meghúzza a hajamat, és rángatja a pizsomámat.

Ez mind igaz... Csak az nem, hogy nem szereti :) Áronnál határozottan vágta rá, hogy igen.

Mikolt.
Egy kis zúzómasina. Át, le, rá, ki. Harap, húz, tép, fekszik, üt. Nagyon nehéz engedni, hogy a maga módján ismerkedjen, vagy nyilvánítson érzelmet, ha az a másiknak fájdalmat okoz. Ha kicsit is fáradtabb, képes csomókban kitépni Hanna haját, lovagolni, sőt vágtázni Áron hátán, vagy akkorát harapni, aminek a nyoma napokig látszik.
Ugyanakkor Hanna legjobb barátja, legbensőségesebb társa. Reggel az első kérdése, hogy hol van Hanna, rengetegszer tőle kér segítséget, de kis zsivány tudja jól, hogy Hannát megehetné reggelire. Illetve Hannát kenyérre lehet kenni. Szeretem, hogy nem használja, hanem partnerként tekint rá, sokszor pedig érezhető, hogy elfogadja, Hanna a nagyobb.

Jó látni a kettejük viszonyát, jó nézni, ahogy alakítják egymást.
És ha épp nem nyúzza a legkisebbet, akkor szól, hogy sír, puszilja, játékot ad neki, hogy megnyugodjon, és sokszor az ölébe kéri, simogatja. Amíg a kedve úgy tartja. Aztán kifordul a helyzetből és megy a dolgára.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul ez egy év múlva.


Áron.
A legkisebb, akit lassan nem kell megvédeni. A nyugalmával, a türelmével eléri, hogy Mikolt már sokkal ritkábban próbálkozik vele. És ha fáj is, görbíti a száját, vagy becsukja a szemét, de viseli. Remélem azért helyére kerül majd a Mikolttal való kapcsolat, ha már ő is képes lesz érvényesíteni az akaratát.
Hannával úgy érzem nagyon egymásra találtak. Hacsak meglátja, ragyog. Figyeli, örül neki. Mert Hanna ahogy Mikolttal, vele is gyengéd.

A hivatalos "első"

Hogy Dani is velünk legyen, szombaton, míg a lányok a nagymamával az emeleten már nemisemlékszem éppen mivel voltak elfoglalva, megetettük Áronnal az első igazi, neki szánt alma reszelt darabját.
Mondják, akkor van felkészülve egy gyermek a szilárd táplálék befogadására, amikor a kanalat nem nyomkodja kifelé a szájából. Áron nemhogy nem köpködött, hanem tátogott, és közben ragyogott az arca.
Azóta kapott sárgarépát is vacsorára, amiből egy jókora mennyiség fogyott. Édes, ahogy a szopizó reflexet a kanálra is alkalmazza, ahogy tátog, a fogatlan kis szájával ízlelget. :) Ez az első etetés mindig olyan nagy élmény, hiába ő már a harmadik... És mert megígértem, Hanna is megkapta a kiskanalat, és a tőle telhető leggondosabban meg is etette a legkisebbet. Pont úgy, ahogy anno Mikoltot.

Hihetetlen, hogy ez az almázó most ott áll már Hanna mellett, és természetesen akar. :) Leginkább lenyomni a kanalat Áron torkán, de azt is nagyon nagy érdeklődéssel. :) Előbb figyelte Hanna rutinos mozdulatait, aztán ő is kanalat kért és kapott. Jutka Mami felügyelte, Áron tűrte.

Következtetések:
- Áron nem hazudtolja meg a nővéreit, bármit, bármikor, elég nagy mennyiségben megeszik. Egyelőre...
- Szívesen veszi, hogy már nem csak tejecskét kap. Megérett erre is, nekem pedig már öröm ez.
- A pelus jellegzetes (és úgy szeretem) anyatejes illata ezennel megváltozott...
- Hanna továbbra is saját territóriumának tekinti Áront, és Mikolt is. Ezért a leginkább akkor van/lesz esélyem Áront kanállal etetni, ha alszik a többi. :)
- És hamár a slágertéma... nem alszik jobban éjszaka. :)

Bréking nyúz... a cicit kiköpve követelte ma az uzsonnát. Alma-banán-őszibarack. Most elégedetten énekelget. Megeszem :):):)