28 hónap

Újra eltelt egy hónap. Lassan már nem mérjük az időt ilyen kis egységekben, bár vannak változások most is, mint eddig bármikor. Szeretem nézni, ahogy formálódik, alakul. És persze szeretem a tapasztalást is, mennyit változom én is Tőle.

Fogat nem növesztett, csak hajat, és szókincset, ez utóbbi lassan érik, de annál izgalmasabb. Az újak közül valók a fantasztikus, a szuper, a jólvan jólvan is. Vannak már nyelvtanilag teljesen helyes hosszú mondatai is, talán ez a legnagyobb változás a beszédében most. Ma kérdezte tőlem: Milyen tortát kapsz?
A nóták repertoárja egyre bővül, és sokszor ha elfelejteném a dallamot, tőle kell csak kérdeznem.
Édes, okos hurrikán, kedves és finom, épp olyan, mint amilyennek született, de ezt csak visszafelé látom amitől még izgalmasabb az egész fejlődés csoda.

Lencsézős

Végre végre eljutottunk bandázni. Csak csajos bulit rendeztünk, és újra meg kellett állapítanunk, hogy ezt gyakrabban kellene. Vittünk levest, kaptunk rizses husit, amiből Hanna szerintem egy vagonnyit megevett volna.

Hiába igyekeztem, így is majdnem 11 volt, mire odaértünk. Én nem tudom, hogy van ez, de két gyerekkel télen összekészülni nagyjából két órát vesz igénybe a felkeléstől az elindulásig. Pedig nem ettünk nagy reggelit, és egyiküket sem kellett kétszer pelenkázni, mint általában, ha sietnék. Hanna is együttműködő volt az öltözést illetően, sőt. Azzal kezdte a napot, hogy felékszerezte magát, majd közölte: Nagyon csinos lettem. Majd amikor kérdeztem van-e kedve Mariannhoz, Leához menni, kigombolta a pizzamáját, de már nem győzte kivárni, hogy másik ruha kerüljön rá, vette a sapkát, és a cipőjét. Az izgalomtól azért még futott egy kört, mialatt én Mikoltot készítettem, így legalább sikerült elkapnom a pillanatot...

Végül még megsürgetett, és úgy öltözött, mint egy kisangyal. Ritka ez nálunk.
Egész úton azt magyarázta, hogy megnézzük Lencsi játékait, mert már nem alszik és be tudunk menni hozzájuk. Így is lett. Nagyon helyesek voltak, ahogy együtt játszottak, Lea a saját közegében egészen bátor, bár Mikolttól nem nagyon kellett tartania, a picike ma is éppúgy mint bármikor mosolygós, csendes, nyugis volt.

Az első igazi testvéres élményem is ma volt, Mikolt ült a földön, és elgurult a labdája. Hanna épp mással volt elfoglalva, de észrevette, hogy mi történt, odament a kicsihez, és visszaadta neki a játékát. Érzésre ez volt az első olyan helyzet, amiből számomra egyértelműen kiderült, hogy Hanna világában Mikoltnak nagyon intenzíven helye van, és a figyelme egy része ott van nála. Soha nem kérem direkt, hogy tegyen meg Mikoltért bármit, ő dönt, szeretne-e vagy sem segíteni neki, vele lenni, vagy sem. Ezt mindenesetre nagyon szép volt ma látni.

Leával pedig játszottak együtt is, külön is, hallgattak zenét, muzsikáltak is, aztán Hanna megmutatta, hogyan kell nagylányosan almázni. Azóta Lea is rágcsál. :)

Ebéd után még egy kiságyban randalírozás program is volt, bemásztak, kuckóztak, állatoztak, Hanna felvette a kengurut is, ebbe ültette a nagy egeret. Jó volt látni őket együtt, örülök, hogy alakul a kis közösségük.

Közben a legkisebb hozta a formáját emígyen...

Már jócskán alvásidő volt, mikor elindultunk, de nemcsak hogy nem büntettek meg az idő közben lejárt parkolójegyem miatt, de mind a kettőt sikerült itthon betennem az ágyába, és aludtak tovább. Mennyei. Még úgy is, hogy a postás azért fél háromkor a csengetéssel felébresztette Hannát, aki annyira fáradt volt a sok élménytől, hogy visszaaludt, pedig ez nála még soha nem fordult elő...

Pali nagypapa

Még épp benne a 8 napban...
Pali nagypapának volt születésnapja a múlt héten, amit a nagycsalád vasárnap meg is ünnepelt. Isten éltesse sokáig.
Hanna elénekelte neki a szülinapos nótát, segített elfújni a gyertyáit is, de közös képet nem sikerült készíteni vele. Mindig máshol van, mint a fényképezőgép... :) Jó kis szülinapi mulatság volt, jó, amikor ilyen sokan együtt tudunk lenni. A lányok szintén szeretik a nagy nyüzsgést, pláne, ha olyan társak akadnak, mint Bori, aki Hanna nagy kedveltje lett Peti mellett, és Misi, akit Kedves Misi bácsinak szólít.

Hogy még ünnepibb legyen az alkalom, Mikolt kapott egy nagylányos ruhát, ami épp olyan, mint Hannáé. Már csak a haját kell megnövesztenie, és igazi kisasszony lesz belőle is.

A picike is lépeget

A másik nagy ajándék mára, hogy Mikolt a gügyögés fázisból a gagyogásba csapott. Rátalált a "B" hangra, amit előbb a "babababa" kombinációban hallatta, majd rövid csiszolgatás után estére "bebebebe" lett belőle. Fennen hangoztatja és nagyon örül ennek az új tudásnak.



Egyébként pedig este hatkor, majd nyolckor is megeszik egy egy üveg szilárd ételt, 150 gramm/adag, amitől végtelenül jókedvű és elégedett lesz, és még többet mosolyog, mint egyébként. Nem hittem volna, hogy a mosolymennyiségét lehet még fokozni. Iszonyú édes :):)

A legkedvesebb elfoglaltsága a hajfogdosás, vagy inkább húzás. Ez nekem újdonság, Hanna sosem csinálta. Mikolt, ahogy egy szálat meglát, nyúl, fog, húz. Az arcon lévő részeink is kivételes figyelem tárgyát képezik, a száj, főleg ha mozog, a fül, az arc mind fogdosásra hívogat. A szem kivétel, vagy erre még nem talált rá. Hanna igazi társ mindebben, még azt is engedi, hogy tépje a haját. Mára addig jutott a tanítgatásban, hogy kéri: Mikolt ne bántsd a hajamat. :)

Lépések beszéd terén

Hanna két napja elkezdett kérdezni. Ezt persze eddig is megtette, de nem ennyiszer és nem így. Most bármit csinál, kérdez is hozzá. És hamár, akkor hangsúlyoz is. Jó volna a képi anyag, de elmulasztottam, igyekszem pótolni.
Szóval kunkorítja a kérdés végét, dalol a mondatokkal, elképesztően édes, ahogy műveli a nyelvet. A kérdések pedig záporoznak, nagy boldogságomra.
- Megeheteem? Megnézheteem? Megmutatoood?
És egy kijelentő.
- Nem kérek ebből, köszönöm. Nem szeretem a gombát.
Azt hiszem elmondhatom, hogy akiről nem gondoltuk volna, és nem is olyan régen még nem is tette, mára beszélő, éneklő, mondókázó, szavakkal is kommunikáló kisgyerek lett.

Kati

Amikor Hanna 11 hónapos volt és már elég biztosan ment egy kezét fogva is, elkezdődött a közösségi létünk. Az első foglalkozás az úszás után, szilárd terepen a csiribiri volt. Kati, aki a foglalkozást vezette, az egyik legremekebb ember, akivel szülőként találkoztam, ahogyan pedig a gyerekekkel van, az bámulatos.
Hanna kezdettől fogva szereti, ezt azon is le lehet mérni, hogy ha más tartja az órát, akkor zizeg, mással játszik, de ha Kati van vele, akkor figyel. Méghozzá bűvölten. Hannára jellemző, hogy ha számára érdekes dolog történik, akkor 10 cmre megáll az illetőtől, és néz. Zavarba ejtően, vagy inkább nagyon erősen koncentrálva. Kati bírja. Többnyire nem is veszi észre, hogy én is vele vagyok, ha teheti, mindent Katival csinál. Kis jobbkéz lett belőle, remélem másoknak ez nem túlságosan zavaró. Szerintem egyébként Hanna elég finom ahhoz, hogy sok esetben, ha Katinak más gyerekkel kell foglalkoznia, nem erőszakoskodik, de azért a közelben marad, hátha rá is sor kerül.

Már szeptemberben volt róla szó, hogy ha találnak valakit a helyére, akkor leadja ezt a két csoportot, és én csak bíztam benne, hogy a keresés eltart egy darabig. Végül januárban Kati szabadságra ment és egy fiatal lány jött helyette, mostmár tudjuk, hogy végleg. Kati még egyszer eljött elköszönni. Szerencsére mi is elég jóban lettünk ez alatt a majdnem másfél év alatt, így volt rá esély, hogy ne kerüljünk távol egymástól. A fiatal lány, aki jött helyette biztosan nagyon helyes, de az én magas elvárásaimnak még nem elég. Szépen hegedül, de inkább hegedüljön háromnegyed órát... Mindegy.

A búcsú múlt héten volt, akkor megbeszéltük, hogy csütörtökön átmegyünk Kati után Hidegkútra, mert ott is ő tartja az órákat. Tegnap Hanna már lázban égett, és ma reggel azzal kelt: Olyan szeretem a Katit. Mondtam neki, hogy ma elmondhatja neki személyesen is, mert elmegyünk, megnézzük. Ahogy beért a terembe, már szaladt is, és el is mondta. Nem hallottam, Kati mesélte óra után.

És hogy ez mennyire így van... Hanna, akire egyáltalán nem jellemző a bújás, ölbekívánkozás, a játékos rész felénél felkéreckedett Kati karjaiba, bebújt a vállához, bekapta a hüvelykujját, (egyébként nem szopja, soha...) és mozdulatlanul simult hozzá. Nagyon édes volt, nagyon jó volt látni, hogy a szeretet kölcsönös. Én pedig örültem, hogy úgy döntöttem, jövünk Kati után. Már majdnem biztos vagyok abban is, hogy nem az számít, mire hordom, hanem hogy kihez...

És persze van abban is valami, hogy mi is bírjuk egymást, örülök, hogy találkoztunk, ritka az, ha felnőttként talál az ember barátra.

A hóról... még

Kis kiegészítés ahhoz, hogy milyen remek közösség ez itt a társasban.

A 7050 forintos szomszéd tegnap délután felhívta Danit, hogy milyen jó lenne, ha lennénk olyan jófejek, és összefognánk a többiekkel, és közösen kivonulnánk eltakarítani a maradék havat. Jobb, hogy nem engem hívott. Nem voltam jófej...

A házunk (a mi házunk előtt...) előtt ma reggel Dani feltörte a maradék jeges havas csúszós akadályokat, lehet közlekedni, és jöhet a tavasz!!!

Hóhányó

Ez lennék én. Vagyis a fene sem akarna önként, legalábbis az elmúlt két nap nettó lapátolásadagját nem kívántam, így sikerült.

A társasház szép szokást tett magáévá. Nekünk nem volt beleszólásunk, ugyanis mi "csak" bérlők vagyunk. Azt nem firtatnám, hogy az a tulajdonos, aki csak havonta egyszer jön, hogy végtelen arrogáns módon hajnalig üvöltsön zenére minden bejelentés nélkül, az vajon miért nem takarít, ha épp rajta a sor. A szokás úgy néz ki, hogy a téli szezon beálltával a bejárat mellett megjelenik egy papírlap, rajta dátum és lakó, vagyis a rend arról, kinek mikor kell lapátolnia. A felmelegedés nagyszerű következményeképp ezt nagyjából évente egyszer kell csak tüzetesebben megvizsgálni, ugyanis ennél gyakrabban az elmúlt időkben nem esett takarítani való hómennyiség.

Bezzeg az idén. Vagyis ezen a héten... Amikor rázendített, a szemben lakótárs volt a soros, akinek két majdnem felnőtt fia van, plusz a férfi, de nyilván iszonyat fontos dolguk lehetett, mert a járdát sikerült délután egyszer megtisztítani, de a garázsfeljárót már nem. Este ki sem mentek, így reggelre, amikor mi következtünk, a házból már kilépni sem lehetett, a kocsival kiállni pedig egy rallypályán edződött versenyzőnek is komoly kihívást jelentett volna.

Nem úgy nekünk, akiknek nagyon fontos dolgunk volt délelőtt, csiribiri foglalkozásra igyekeztünk. Majdnem dél volt, mire hazaértünk, gondoltam lapátolok egyet, zavarja a szememet a mi portánk előtti domb, meg végülis mi következünk. Dani dolgozik, nekem pedig csak két pici gyerekem van, de majd maximum a felénél abbahagyom. Én a kényszeres, maximalista... Nyilván sikerült négy vízhólyaggal, két és fél óra lapátolás után feladnom, mikor a gyerekek jelezték, éhesek, nekem épp csak a kislábujjamból nem folyt a víz, úgyhogy a garázsfeljáró felénél feladtam. Vizuális típusoknak: csákány, jeges hó feltör, lapáttal a méteres magasságban lévő megfelelő helyre hó feldobál. Hiányzik az edzés. Sikkesebbet is el tudnék képzelni, valami csillivilli szalonban, csinos ruhában, a torna végén színes gyümölcslevet szürcsölgetve. Álom. Szóval beültem a volvoba, amiben Mikolt már ébredezett, Hanna pedig bekuckózott, és bár feltűnően nagy volt a csend, örültem, hogy nem nyúz, menjek mááááár. Megtalálta az apja kávés csokiját, amiből egy részt megevett, a maradékot meg szétfolyatta a ruháján, az autóban sokfelé. Ragad... Nem volt viccses.

Kisebb izomlázzal, hátfájással, és a fent említett vízhólyagokkal végeztem tegnapra, a hóesés abbamaradt, a maradék pici meg elolvadt a járdán. Legalább nem volt sziszifuszi. Kérdezem: tényleg úgy működik ez jól, hogy ha méteres hó szakad, akkor aki következik az így járt? Van rajtam kívül néhány erős férfi is ebben a házban, az egyik ki is jött, hogy megemlítse, adjak már be felfelé mentemben 7050 forintot a mittomén mire. Jobban járt, hogy nem mentem be felfelé...

Mindegy, emléknek nem rossz, mesélni meg van legalább miről... Aludtam rá egyet, és ma reggelre kisütött a nap. Nagyszerű, gondoltam, mivel nincs szervezett programunk, lekocsikázunk a házhoz, megnézzük, mi történt a legutóbbi látogatásunk óta. Nem akartam babakocsizni, tudja fene, ki nem takarított rendesen járdát út közben, nem úgy, mint mifelénk ugyebár. Autóba ültünk, a kanyarban eszembe jutott, nem vittem kulcsot. Vissza. Anyukám mindig leültet, ha valamiért visszamegyek a lakásba, mondván, elmegy a szerencsém különben. Elmulasztottam. Legközelebb nem teszem.

Amikor megérkeztünk, a következő látvány fogadott. A járdán a két napos 70 cm magas hóoszlopban néhány sor lábnyom, egyébként a kaput ki sem lehetett nyitni, de megközelíteni sem volt egyszerű. A házunk előtt az út kanyart vesz, sőt leszűkül, így csak egyetlen lehetőség van megállni, ami szűk is, és hóval borított is volt ma. Mindegy, elég nagy ez az autó, megoldom. Fél órácska lapátolás az udvarban, és már be is mehettünk körülnézni, az udvarban pedig egészen jól lehetett járkálni. A hóember építése elmaradt, mert ez a hó nem az a hó. És ha már így alakult, ha mindenképpen ez a sorsom a héten, a járdát is elkezdtem megtisztítani. Már a dolog feléig eljutottam, amikor kis szellő bevágta a kiskaput. Kósza gondolat a bent rekedt Mikolt felé, aki a babakocsiban ült, no meg a hol is a kulcsom? Te jóég, belül természetesen. Kacarásztam volna magamon, de inkább megijedtem, hiszen a kőfal, ami a kerítésünk nem nagyon ad kapaszkodót a mászásra. Azért anya az anya, hogy körömmel oldja meg ha kell, nem is tudom hogyan, de már belül is voltam.

Ennyi elég, gondoltam, menjünk haza, elütötte a harang a negyed egyet, (kitudja miért az a módi, hogy minden negyed órában szól, meg egészkor annyit, ahány épp az óra, délben meg tizenkettőt plusz zajong vagy két percig; talán a lakosságnak nem telik saját órára...) éhesek vagyunk. Én csendben, a többiek nyikorogva kis hisztivel adták tudtomra a kívánságukat. Majdnem elégedetten tettem be a lányokat az ülésbe, és indultam. Volna, ha a volvo nem ragad bele a hóba. Nagyszerű, még egy kis sportprogram. Húsz perc kemény munka, ásás, huzavona, jópár sóhaj felfelé, (a telefonomat persze nem sikerült magammal hoznom, az utca üres, a madár se jár...) és mindkét gyerekem krokodilkönnyekkel kísért üvöltése után, az autónk kiszabadult a hótemetőből. Már csak meg kellett fordulnom, hogy ne a tizenpár százalékos lejtőn szánkózzunk lefelé. Említettem már, hogy elég szűk az utca?

Nos nagyon remélem, hogy a tél csak próbál bekeményíteni, de a tavasz erősebb lesz, vagy hamarosan beköltözünk, hogy legalább csak egy helyen kelljen a dologgal foglalkozni, vagy valaki lesz szíves és megteszi helyettem, de részemről az idénre kilapátoltam magam. Képet nem küldök, nem volt időm készíteni :):) Pedig csodás a táj, de tényleg.

Ez van...

Mikolt lelki rokona Zsófinak. Most már biztos.

A szopizásról van szó. Nem vagyok túlságosan meglepődve a tényeken, szomorkodni sem szomorkodom, hiszen nincs is min, csak elkövetkezett egy változás ebben is, és én igyekszem elfogadni. Az elejétől fogva Mikolt diktálta a gyakoriságot én pedig csak lekövettem az igényeit. Ahogy egyre jobban érdekli mindaz, ami körülötte történik, egyre kevésbé érdekes az összabújós, hosszan szopizós időtöltés. Hanna is állandóan velünk van, ezen nem is szerettem volna változtatni, és mivel a kicsinek Hanna a legizgalmasabb játéka, ahogy meglátja követi, figyeli, szemmel tartja. Nemsokára nyilván majd menetel utána, utánozza is.

Így történt, hogy a nappali szopizások egyre rövidebb ideig tartanak, ha rendes kerékvágásban éljük az életet. Hiába érzem én, itt az idő, ha cicivel kínálom elfordul, vagy ha eszik is, csak egy pár korty és jelzi, elég volt. Eddig azt hittem, nem is éhes. A cumisüveggel kötött laza barátsága okán egy ideje nem erőltettem a közelebbi kapcsolatot köztük, mígnem tegnap azt találtam ki, tesztelem, vajon tényleg nem éhes, vagy inkább csak belőlem nem kér. Kiolvasztottam egy adag tejet, és cumisüvegből megkínáltam, miközben a székében ücsörgött és épp Hannacsodált. Mi történt? Szemrebbenés nélkül beszopizta az üveg teljes tartalmát, közben néha felém mosolygott, járt keze, lába, majd amikor befejezte az evést, elégedetten játszott tovább.

Nesze neked cc. Értem én, hogy a szopizós testhelyzet nem engedi a bámészkodást, legalábbis azt a fajtát biztosan nem, amire ő vágyik. Ezzel szemben a kanállal való étkezés izgalmas is, és sokmindent lehet közben csinálni az evésen kívül is. Például zoknit lábról lerángatni, másokat szemmel tartani, berregni, és még jól is lakni.

Végeredmény: napi háromszori szilárd étkezés, délelőtt gyümölcs, kora esti vacsora főzelék, majd a maradék, vagy egy újabb adag vacsorára. Ezen kívül pedig éjjel, hajnalban, reggel, ebédre, lefekvés előtt este, és a délutáni alvás után biztosan szopizik. Azért ez nem rossz. :)

Vonatos

Ziki-zaka-zakatol,
Megy a vonat valahol.
Én leszek a vasutas,
Te meg leszel az utas.

Kisbárány

Vasárnap végre kiszabadultunk a faluból. Nem mentünk messzire, de az egész heti betegeskedés, eső, hideg után olyan jólesett végre egy kis természet. Egészen a Vadasparkig kirándultunk. Jó hideg volt, Mikoltot Dani a kabátja alá kötötte, Hanna a lábán jött azon a majdnem 200 méteren, amit az autótól meg kellett tennünk. Szívesebben bicikliztem volna egészen otthonról, de a mínusz egy fok, meg a gyerekek takonyfokozata ezt még nem tették lehetővé.

Summa. Általában, mint ahogyan most sem, nem megyünk be a vadakhoz. Egyrészt nem lehet csak úgy besétálni, mint boldogult gyerekkoromban, ami egyfelől dicséretes, hiszen így legalább van valami kis fedezet a park szintentartására, másfelől viszont sérti az őslakos önérzetemet, hiszen az erdőbe nem hozok magammal se telefont, se pénzt, nem szeretek jegyet váltani, csak nézelődni, jó levegőt szívni, sétálgatni gondtalanul.
A parktól a rét felé van egy kis udvar, ahol a háziállatok laknak, nekik talán nem olyan drága az ellátásuk, mindenesetre őket jegy nélkül lehet nézni, délután 5 óráig minden nap. Hanna nagyon szeret ide járni, a csacsik barátai már, nem fél a harcias kacsáktól sem, és tudja, hogy az ökrökhöz nem szabad közel mennie.

Ezalkalommal pedig olyan ajándékot is kaptunk, amire nem is számítottunk. A jószágok sokszor kirándulnak, roadshown vesznek részt, (keresik a kenyerüket, na akkor meg is volna, hogy miért látogathatóak jegy nélkül...) most viszont teljes létszámmal jelen volt mind. Sőt, és itt következik a meglepetééés. Az állomány két kis fehérbundás, párhetes báránykával egészült ki. Gyönyörűek. Lenyűgözőek. Annyira tetszett Hannának, és nekem is a látvány, hogy sokáig csak álltunk, és néztük, ahogy mentek az anyjuk után, ettek, és ránk se hederítettek, mintha öröktől itt laktak volna ők is. Pedig biztos, hogy nemrég érkeztek...

Egyre ügyesebb

Épp tegnap mondtam valakinek, hogy Mikolt mostanában nem nagyon fókuszál a mozgásfejlődésre. Forog, de csak ha épp kedve van, a kezünkben tekereg, a lábával rugdos inkább, hason keresztbe teszi őket, és billegteti a popsiját, de kb. ennyi. Ja és persze kúszik hátrafelé, és valami tengely körüli félfordulat szerű mozdulattal hernyózik, néhány centit per perc ütemben.

Viszont a tárgyállandóságban, meg az emlékezet képességében nagyot lépett, amihez a kezeinek az ügyesedése is nagyban hozzájárult. Ha valami van nála, és egy másikat adok neki, akkor elengedi az addig tartottat, nyúl a másikért, majd kisvártatva észreveszi, hogy az eredeti tárgy eltűnt. Keresni kezdi, mégpedig arrafelé, ahol elejtette. Mivel nem változtat még csak pozíciót sem, nem nagy a szórás, ahol keresni érdemes, de mindig tudja, hol tűnt el a játéka.

És akkor mindennek dacára ma, (pár nappal e bejegyzés megkezdése után) néhány pillanatra próbaképpen egyedül hagytam ülő helyzetében a nappali közepén, ő pedig ücsörgött. Így.
Még messze van az egyenes derékkal ücsörgéstől, de támaszt a kezeivel, és iszonyú boldog. Tudom, van aki rosszul van ettől az ültetősditől, de részemről pár másodperc megengedhető. Az ölemben nincs is el már másképp, csak ülve, fektetni lehetetlen. A legújabb játéka pedig, hogy ülésből hátravágja magát, aztán hasból felhúzza újra ülésbe. Ezt kellene nekem is gyakorolnom, akkor nyárra valószínűleg kockás idomokkal feszíthetnék...

Visszatérve... Ma újabb előrelépésként elkezdett kúszni a kis teknősbékánk, icipicit, de nagyon édesen. Várom a folytatást, nem kevésbé Hanna reakcióját a helyváltoztatással és a játékainak megszerzésével kapcsolatban.

Nagy dolog

Néhány estéje a Bilikönyvvel fekszünk. Hogy ennek köszönhető-e vagy csak véletlen összefüggés, nem is érdekes. Tegnap este a rutin pisilés után, ami a vízreszállást mindig megelőzi, kis pancsolást követően kikérezkedett a kádból azzal, hogy pisilnie kell. Fel is ült a wcre, és a pisi mellé, ma (ha jól emlékszem, ejjejj) kakilt is. Nagy dolog ez, örültünk is mindannyian. Hanna meg elintegette a papírral együtt. :)

Az elmúlt két hét

Építkezni öröm. Mondogatom magamnak, mert tényleg az. Csak ne lenne tél, hideg, korán sötét, lenne egy kicsit több időm, vagy egy kicsivel több ideje Daninak, vagy mindkettőnknek. És persze két gyerek napirendjébe is be kell tudni illeszteni, hogy mikor jut a megbeszélésre, a döntéshozatalra. Hogy a rengetegből kiválasszuk a nekünk tetszőt, megfelelőt... Hogy kitaláljuk, megálmodjuk, (amikor épp jut energia álomra :):)) megtaláljuk. Hát, nem mondom, hogy könnyen megy, mert az könnyű, hogy elmondjam, mit nem szeretnék. Azt is viszonylag egyszerű, hogy mi az, amit nagyjából. De az igazi? Amikor egy pólón is napokig tudok vacillálni, tetszik-e vagy sem?

Ehhez jön még, hogy amikor nekifogtunk, még nem tudtuk, mit találunk a héjon belül. Kibontottuk az egész alsó szintet, és menet közben derült ki egy csomó minden, amit vagy most megoldunk, vagy soha. És nyilván amit csak lehet, most szeretnénk. Közben számolunk, frissítjük az excel táblát, és mérlegelünk.

És akkor sorra, amikkel eddig megvagyunk:
- Múlt hét kedden a kőművesek felvonultak, hogy két elválasztó falat kivegyenek.
- Ehhez a vizesek elzártak, leszereltek, kádat, mosdót szétszedtek, közben a művesek a konyhát eltávolították.
- Már kedden eltűnt az egyik fal és leverték a csempéket is.
- Szerdán eltűnt a másik fal is, közben pedig arra jutottunk, hogy a 120 széles teraszajtó legyen 240cm. Nekiálltunk ajtót keresni, kaptunk egy 700ezres ajánlatot. Talán nem ez az igazi...
- Csütörtöktől nekiláttak a mesterek, hogy miután a villanyszerelő kikapcsolta az áramot, felnyissák a födémet, mert biztosak voltunk benne, hogy a 220 cm-s belmagasságnál van egy kicsivel nagyobb lehetőség is. Nagyjából egy fél helyiségnyit sikerült aznap megnyitniuk, az eredmény plusz hatvan centi. Biztató.
- Pénteken és szombaton a födém eltávolítása volt soron, valamint a falak kiverésével keletkezett egy légtér padlójának felbontása. Ez zömmel kőlap és egy kevés szalagparketta. A bökkenő, hogy három helyiségben valamiért háromféle padlómagasságot sikerült az előző tulajdonosoknak összeeszkábálni, ezt szerettük volna egy szintre hozni. Agyalás.
- Szombaton megérkezett a statikus, hogy megnézze, milyen megoldással lehet áthidalást készíteni két belső tér egybenyitásához, valamint a méretesre tervezett teraszajtó megvalósításához. A külső homlokzaton 220 cm magasan a ház falán végigfutó gázcső kicsit keresztbe húzta a terveinket, néhány telefon után úgy döntöttünk, a teraszajtó csak szélesebb lesz, magasabb nem.
- Hétfőn a nappali födémjéről lekerültek az eredeti gerendákat eltakaró lambéria lapok, a gerendák gyönyörűek, nem értem, ki, és miért takarta el őket... Az egyik emberünk lecsiszolta, megtisztította őket, nagyon jól néznek ki. A kisebbik szobában szintén elkezdte megtisztítani a gerendákat, illetve itt a gerendák közti részen is fával van burkolva a plafon, ez is marad az eredeti formájában, csak le fogják festeni. Hogy ezt is miért burkolta be, aki beburkolta?

- Elkezdődött a padló szintbe hozása is, azoknak a nem kis fejtőrést okozó szempontoknak az együttes figyelembe vételével, hogy az emeletre vezető lépcső lehetőleg élhető magasságú első fokkal bírjon, miután lebetonozzák majd azt a szobát, illetve, hogy ne veszítsünk lényeges centiket a nappaliban sem amiatt, hogy a padlóra a burkolaton kívül szigetelés is kerül.
- Kedden délben megérkezett a konténer is, elvitt egy adag sittet, a maradék pedig felhasználásra kerül, megemeljük a teraszt, a nappali szintjére, hogy ne kelljen lépcsőzni, ha ki akarunk menni. (ezt eredetileg nem terveztük...illetve ezt sem)
- Az előszobában is felszedték a padlóburkolatot és leverték a kőport a falról.
- Szerdán felvonult a gázos csapat, és konstatálta, hogy a gázóra a tervezett fürdőszobában van jelenleg, ami nem szabályos, így először ki kell tenni a házon kívülre, amihez kell egy tervező mérnök. Újabb nem várt munkálatok...
- Csütörtökön reggel kijött az asztalos, aki a teraszajtót fogja csinálni, (nem kis utánajárás előzte meg ezt a fergeteges sikert, talán ez volt a hét fénypontja) felmért, adott árajánlatot, elfogadhatót, olyan ajtót csinál, amilyet megálmodtam, március első napjaiban be is szereli.
- Megérkeztek a statikus tervei is, amit a kőműves elvitt a lakatosnak, de az csak hétfőn tud majd nyilatkozni, mikor, mennyiért csinálja meg az acélkereteket a nyílásokhoz. Nagyon várom ezt a részt, hihetetlen nagy változás lesz ez az eddigi képhez képest.
- Pénteken kikerült a leendő étkező még álló válaszfalából a nagy ablaküveg, már ezzel is több a fény a kisszobában, mint volt. A lépcsőházban a falat takaró fatábláról kiderült, hogy nem csak takar, de lukat is töm, mert a felsző szint födémje és a földszint között nincs fal. Ezt majd gipszkartonozni fogják, a lépcsőt pedig le kell lakkozni. (ez sem volt a tervben persze...)
- Szombaton, vagyis ma a gépészmérnökkel volt találkozónk, Pali átküldte a leendő terasz terveit.

És akkor egy aktuális kép arról, hogy hol tartunk jelenleg. A múlt heti porhoz képest tisztaság és rend fogadott ma. Néhány apróság még, és talán a jövő héten, miután azt a falat is kinyitják a kőművesek, aminek most a talicska van támasztva, megkezdődhet az "építkezés". Nem merek jóslatokba bocsátkozni, csak remélem, hogy egy hónap múlva kellemesebb képeket tudok majd mutatni.

8

Ennyi éve, hogy egy sítábor pár napja után, amolyan tavaszelő napsütésben, először találkoztunk Danival kettesben. Hétfő volt, én már előző héten szerdán itthon voltam, mert dolgoznom kellett, de a csapat többi tagja csak pénteken érkezett.
Nem vártam a telefonhívását, nem kérte el a számomat mikor elköszöntem. Többször kérte, ne menjek haza, és nem is számított rá, hogy képes leszek este 7-kor elindulni Ruzsomberokból, egyedül, hóban, sötétben, egy majdnem velem egyidős autóval. Vacsora után, az egész társaság jelenlétében igyekeztem nem túl bénán elbúcsúzni, de persze nem sikerült. Az nyugtatott, hogy ő is ugyanolyan béna volt.
Vasárnap este nemfogadott hívásom volt, ismeretlen számról, sejtettem, hogy ki keresett. Mint utóbb kiderült, egész délután azt tervezgette, mivel hívjon fel, miután sikerült megszereznie a számomat attól a fiútól, akiről azt hitte, köze van hozzám, csak mert egy szobában aludtunk, és mert egyszer az ölében ülve látott. Ilyen voltam na...
Visszahívtam, és pár perc alatt elrendeztem a hétfői találkánkat, anélkül, hogy tekintettel lettem volna a szépen kiagyalt mondókájának végighallgatására, vagy a nemi szerepek betartására. Nekem fel sem tűnt, akkoriban inkább emlékeztettem egy nagyon hosszú hajú hurrikánra, mint bájos fonott hajú kisasszonyra. Neki meg kellett a kihívás, hiába jósoltam mindenfélét magamról, meg a velem való kapcsolatáról.
Délben a Deákon találkoztunk, és romantikus keretet adtunk a síbalesetének, ott a fülét varratni mentünk együtt, itthon meg a varratokat kiszedetni. Este elém jött a Tököly útra, ahol tanítottam, és megcsókolt. Erre nem számítottam. Vagy talán mégis, nem tudom, de meglepett, és tudtam, ezt a csatát ő nyerte.

Szép szám a nyolc. Benne van a végtelen. Annyi minden történt velünk azóta, én pedig rengeteget finomodtam, változtam, de egy dolog biztosan ugyanolyan, mint akkor volt. Nem számítok semmire. Csak szeretem. Hogy velem van, hogy a gyerekeivel van, hogy elmegy, hogy visszajön, hogy önmaga, és önmagam lehetek vele és hogy olyan más, mint én vagyok. A szövetségesem, a társam, az életem ismerője. Már nem tudom, mi kell ahhoz, hogy két ember megtalálja egymást, de hálás vagyok, hogy így alakult.

Kizökkenve a magasztosból... kis komment, csak mert olyan mosolyoghatnékom van emiatt a kép miatt. :):) Mert Dani haja hosszú, az enyém meg rövid, mert nincs gyűrű az ujján, mert van köztünk egy méter, és egy csomó ismeretlenség meg egy évnyi múlt, és mert olyan, de olyan fiatalok voltunk, húúú. Ez Skopje, 2002 tavaszán. Mögöttünk Gyuri, aki azóta egy kisfiú apukája. Nem tudom letörölni a mosolyomat :):):)

Fekete-fehér

Összeszedtem magam, meg a fényképezőgépet, és délelőtt elkészítettem egy hétre való anyagot a lányokról. Ideje volt, mert elég jelentős elmaradást kell ledolgoznom. És hamár a kezembe került a gép, találtam rajta bw funkciót, és ki is próbáltam... Így sikerült.

De jó lenne egyszer úgy igazán megtanulni fotózni...

Az egyik

Ez az egyik kedvenc felvételem a gyerekekről. Hogy a többit miért nem engedi feltölteni, nem tudom, de ha csak ez lesz, azt se bánom. Mikolt négy hónapos itt, november legvégén készült. Szeretem, ahogy vannak egymással, hogy Hanna a klasszikus féltékenység helyett inkább velünk dacoskodik, Mikolttal viszont mindig nagyon "normális" volt, megkockáztatom, szereti. Mindig az jut eszembe, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez a kis korkülönbség. Úgy érzem, így és velük tökéletes az életem.
:):) Majd egyszer biztosan alhatok is, és akkor majd a tükörbe is bele merek majd nézni. :):) De igazából kit érdekel, ha ennyi szépet láthatok? :):)

Képek

Lesz egy képes beszámoló a babatalálkáról, remélem holnap. Ma meg ezt sikerült Hannával alkotnunk. Vagyis tegnap és inkább csak neki. A festékezés annyira elbűvölte a hétvégén, hogy itthon is előveszi, szívesen maszatol, legalább egy percig. Ezt követően feltartja a kezét, és kéri, töröljük meg. Nem szereti, ha festékes lesz. Pedig mindent megtettünk, hogy ha akar, nyakig színes lehessen. De úgy látszik nem akar. :)

Egy ideje együtt fürdenek a lányok. Mikolt ebben is türelmesebb, mint a nővére, ő már bent van a kádban, mire Hannát nagy nehezen sikerül rávenni, menjen utána, és még bent van, mikor Hanna már elunta a vizezést. Pedig nem mondható róla, hogy ne kedvelné ezt a közeget. A minap Hanna tanítgatta Mikoltot, hogyan kell buborékot fújni. Annyira belelendült, hogy hamarosan az egész arcát berakta a víz alá, és örömködött, mikor kibukkant, részben azon, ahogy a kistestvér nagy szemeket mereszt a tudományára. Közben pedig lelkesen rágott egy műanyag figurát, viccesen csikorgott a szájában. Videó nincs :(

Ha lehet még fokozni...

Hanna köhög. Két napja kezdte, és csak hébe hóba, de akkor olyan hurutosan, mintha már legalább egy hete ezt gyakorolná. Az orra nem folyik, azt a kicsinek engedte át, neki is jusson valami. Nem mondanám, hogy örülök ennek, annál is inkább, mert ez a tegnap éjjelt egy kissé kalandossá tette. Szerencsére kaptam egy órát pihenésre lefekvés után, aztán legközelebb hajnal hatkor sikerült elaludnom. Közben szívtam háromszor orrocskát, leöntöttem Hannát stodallal, ami azért nagyszerű, mert ragad, viseltem egy kalimpáló zsákot magam mellett, majd visszavittem a saját ágyába, ott is eltöltöttem egy kis időt, itattam, etettem, simogattam, dédelgettem, de reggelre elfáradtam.

Hattól nyolcig nagyjából béke honolt a lakásban, Hanna átköltözött (másodszor az este folyamán) a nagyágyba, de nyugodtan szuszogott, a kicsi nyolc körül evett, és majdnem kilencig mindenki aludt. Ha összeadom, majdnem négy óra. Felkelni nem volt felemelő, de a magamhoztérés után egészen jól voltam. Sose hittem volna, hogy négy óra alvással is elketyegek. Pedig úgy tűnik. Ennek ellenére reménykedem...

Színek mégegyszer

A Boribonos lufis könyvben megismerkedhet a gyermek a szivárvány színeivel, de azt mégsem gondolom, hogy a lila igazán könnyen emészthető. A neve viszont vonzó, így nálunk ez a szín sokszor kerül említésre, persze megfelelő hibaszázalékkal.

Tegnap este (jó vagy rossz szokásához híven) inni kért, miután vergődött egy ideje az ágyában, és nem sikerült a hirtelen elalvás. (ez után szokott még a főezék kérés következni, amit igyekszem hárítani...) Nos elkerülendő egy újabb hosszú kört az altatásban, megadtam magam, és egy pohár vízzel tértem vissza a szobájába. Ikea műanyag, a rózsaszín került a kezembe. A következő párbeszéd hangzott el köztünk:
- Lila.
- Majdnem, inkább rózsaszín.
Iszik, gondolkodik. Visszaadja a poharat, aztán jelentőségteljesen:
- Szerintem ez tényleg lila.

:):) Akkor lila. :):)

Vallomás

Romantikus elképzeléseim vannak egy kétszemélyes hálószobáról és egy ugyanilyen létszámú gyerekszobáról... Ehhez képest, mióta Mikolt legutóbb beteg volt, a kiságya odavándorolt a nagyágy mellé, közvetlenül az én helyen közelébe, így egy mozdulattal elintézzük éjjel a rendszerint egy találkozást, és mindenki alhat tovább, talpraállás nélkül. Az, hogy így lábujjhegyen térünk nyugovóra Danival, hozzátartozik a családi működésünkhöz, nem a legkényelmesebb, de a legkisebb kompromisszum.
Ma éjjel bővült az alvósor, mikor megjelent Hanna a nagyágyban. Előtte párszor Mikolthoz keltem, egyszer pedig Hannánál is jártam, mert köhög, de csak ritkán, és megnéztem, vajon felébredt-e rá, vagy csak álmában köhécsel. Aludt, úgyhogy elhalasztottam a zaklatását. Valószínűleg mégsem volt neki igazán jó éjszakája, mert ez a vándorlás már egy jó ideje nem volt jellemző rá. Félkómában kapott egy kispárnát, és nagyjából mozdulatlanul töltötte reggelig a hátralévő három órácskát.
Közben Mikolt negyed hétkor úgy érezte, itt az ideje megkezdeni az új hetet, Dani hétkor magával vitte a nappaliba, hogy legalább mi alhassunk még, majd fél nyolckor visszahozta, evett, és aludt.

Hanna fél kilenckor kelt, így nekem is volt majdnem fél órám ébredezni, félálomban. Közben azon tűnődtem, hogyan fogom a mai napot levezényelni, mert vízszintes testhelyzetben is megerőltetőnek éreztem bárminemű létezést.

Végül sikerült kikászálódnom, Hanna már a nappaliban játszott egy ideje a duploval (ilyenkor szeretem, hogy zörög) és megszabadult a hálózsákjától is. Átfutott az agyamon egy újabb romantikus gondolat, ahogy Hanna segít Mikoltnak reggelizni, közben pedig suttognak, nehogy felébredjek... :) Nyilván hamar lesz részem ilyesmiben, node ami ezután következett, az feledtette az egész éjszakai hercehurcát. Ja és mellesleg nem panasz a gyerekkel töltött éjjel sem, kivéve, hogy hangosabban szuszogott, mint egy meglett férfiember. :)

Mondtam neki, menjünk pisiljünk a wcbe, készségesen jött is. Felült, várt, közben beszélgettünk. Én:
- Te Hanna, hogyhogy átjöttél hozzánk a nagyágyba az éjjel?
Elgondolkodott, ilyenkor tudom, hogy a fél mondatot megismétli majd, nem is okozott meglepetést az első rész:
- Azért jöttem át hozzád a nagyágyba, mert szeretlek.

Bumm..... Erre nem számítottam. És persze a meghatódottságtól egy darabig szólni sem tudtam, aztán csak nagyon nagyon megölelgettem ezt a kis akaratemberkét...

Színek, pisi, meg a vendégeskedés

Jól elmaradtam Hanna legújabb vívmányainak dokumentálásával. Pedig lenne mit.

Az elmúlt pár napban egészen jól alakult a hármasunk, lassan belerázódunk a Dani nélküli életbe. Hiányzik mindannyiunknak, Hanna ezt sokszor úgy hozza apja tudomására, hogy nem akar vele telefonon beszélni. Aztán ha mégis kedvet kap, olyan összefüggő meséket mond, hogy öröm hallgatni. Daninak leginkább, hiszen ő csak hallja, én látom is.
Szó mi szó, nem ment könnyen a leválás, de rendeződni látszik a helyzet, kevesebb a hangzavar, a türelmetlenség mindkettőnk részéről. Újra lehet vele beszélni, és már csak ritkán fordul elő, hogy sikítva tépi magát ki a kezemből, ha felveszem, mert mondandóm lenne hozzá.

A héten mintha elkezdte volna a színeket a nevükkel asszociálni, ritkán téveszt csak, sokszor megkérdezi, melyik milyen, és egyfajta játék már a felismerésük, megnevezésük. Azt gondoltam véletlen, de sokadszorra is helyesen mondta.

Tegnap reggeltől majdnem délig pelusmentes időszakot iktattunk be, kapott bugyit, trikót, nagyon édes volt, hogy hiányzott a csomag a popsiról. Néhány napja már reggel is felült a wcre, várt, és pisilt is. Gondoltam megpróbáljuk, mi történik pelus nélkül. A bilit bekészítettük a nappaliba, és sokszor rákérdezte, hogy kell-e pisilni, de nem kellett. Aztán mielőtt elindultunk volna levegőzni, (végre kisütött a nap!!! :):), mondtam én, hogy tavasz készül...) kértem, hogy próbáljon meg pisilni egyet, felült, várt, közben mondta is: Gyere pisi... és jött. Diadalmas mosoly, majd törlés következett a részéről, elragadtatás, öröm az enyémről. Alváshoz még nem próbálnám ki a mentességet, de a nappali események bíztatónak mutatkoznak. Lenne kicsit melegebb...

Gergőéknél jártunk babatalálkozón, csak a memóriakártyát hagytuk itthon, de remélem hogy a Robi által készített képek közül majd sikerül ide is pótolnom néhányat. Ma Hanna lényegében csak vendégségben volt, délelőtt Adinál, (nem volt kedve a házba jönni velünk, konkrétan elbújt az indulás kihirdetése után) délben Jutka nagymamánál, Márkus születésnapjának köszöntése okán, majd este a kisbarátoknál. Sajnos Sára és Máté mégig betegek lettek, nagyon hiányoltuk őket. Remélem legközelebb kerti mulatságra tudjuk majd összehívni a társaságot. NAgyon várom már, hogy egyszer mind a heten együtt legyenek.

Jön a tavasz

Egészen biztos, mert olyan fáradt vagyok, hogy a rengeteg bejegyzendőből csak a címeket bírtam megírni ma, úgyhogy majd ha egyszer feltámadok, írok is. Kicsit elvette a kedvemet, hogy a beígért 4 videoból egyetlen egyet sikerült feltöltenem... Azért még próbálkozom...
Addig meg ilyesmi van a fejemben...

Volt nekem egy...

Lassan 10 éve, hogy a nagypapám, akiről egy cikkben valaki ezt írta: "az a szemüveges, piros arcú nagybőgős, aki olyan kedvesen ingatta mindig a fejét a ritmusra", egy januári napon, egy hihetetlen gyors lefolyású betegség után elment. Ő volt az első, akinek a távozását felnőtt fejjel éltem meg, ő volt az első, aki a szűk családomból meghalt. A halállal nem nagyon tudok mit kezdeni. Amikor elér a hír, nem érzek semmit. Csak gondolkodni kezdek, emlékek érkeznek, és hiszem, hogy aki távozik, annak máshol jó helye van, de itt marad bizonyos formában.

A nagypapám, aki igazán két végén égette az élete gyertyáit, szerette a jó italokat, a jó ételeket, rajongott a zenéért, és nem vetette meg a csinos nőket sem szemrevételezni, 66 éves volt. Én az egyedüli unoka úgy emlékszem rá, hogy egy végtelenül érzékeny, jóillatú, puhakezű férfi volt, aki elég szigorú lett volna velem, ha a zenéről volt szó, így inkább rábízott a hegedűs nagymamámra, gyakoroljon velem ő pedig elvonult.

Többször aludtam náluk, bár rengeteget járták a világot, amiből én csak annyit érzékeltem, hogy ritkák a találkozások, de mindig kapok valami különlegeset. Hol egy koalát, hogy a kínai nagy falat ábrázoló pulóvert. Sokat voltam velük Szentendrén is, emeletes ágyban aludtam, érzem az illatát a háznak ma is. A karácsonyok, és a húsvét mindig kiemelt helyen volt a találkozásokat illetően. Nagylány koromban húsvét hétfőn mindig ő jött hozzánk, meglocsolt, és megkóstolta a sonkánkat. És a bejárat előtt értetlenkedő hat lábtörlő mindegyikében megtörölte a lábát. Anyukámnál azt hiszem csak ő volt kényszeresebb, de én ezt is nagyon kedveltem benne.

A legnagyobb ajándék a zene szeretete, értéke, és a hangszer, amit tőle kaptam. Kislányként egyáltalán nem szerettem hogy gyakorolnom kellett, de ahogy érettebb lettem, az élet részévé vált, ma pedig nagyon hálás vagyok édesanyámnak, és persze a nagypapámnak, hogy nem hagyták, hogy abbahagyjam. Belőlem nem lett szólamvezető, sem zenész, de büszke voltam rá, hogy aki a zenében járatos, az az Ő nevét biztosan ismeri. A Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítója volt, onnan ment nyugdíjba. (A zenekarról még itt.)

Az utolsó találkozásunk egy karácsonyi családi összejövetel volt, zenét hallgatott, amikor megérkeztünk hozzá. Állt a nappaliban, és magyarázta, mit hallunk, mire figyeljünk, csodálattal és átszellemülten jaktált a zenére. Aznap végtelenül nagy szeretet érzetem felőle, sokkal jobban figyelt ránk, mint addig bármikor. Furcsa volt.

Elment, az én életemben pedig ez jelentős változást hozott. Kaptam egy lakást. Az apám döntött úgy, hogy amit nagyapám hagyott, annak egy részét nekem adja. Alig múltam húsz éves, de eltartottam magam, és ez az ajándék az önállóságomat is jelentette egyben. Keveseknek adatik meg, hogy élhessék a saját életüket, kipróbálhassák, mire képesek egyedül. Hálás vagyok érte, hogy így alakult.

A múlt héten eladtuk a lakásomat, ezzel az utolsó szál is elszakadt a családhoz fűző köldökzsinóromból. Olyan hirtelen történt ez is, mint amilyen hirtelen ment el nagyapa. Egy hét leforgása alatt. Amikor aláírtam a szerződést, majdnem elfeledkeztem a dolog anyagi részéről. Eszembe sem jutott, hogy pénzt is kapok érte...

Új világ ez, lassan elkezdődik a szétvert ház felújítása, én pedig kicsit meghaltam magamnak, és megszülettem a családomnak. Jó.

Szúrós gombóc

Mert persze mégsem olyan egyszerű a mozi, mint gondoltam...
És külön is meg utólag is Boldog Szülinapot Miso!!!

Szúrós gombóc jár a kertben

Szusszan, röffen minden percben.
Bokrok alját nézi sorra
Buzgón szaglász nedves orra,
Hátán kócos a sok tüske
Megfésülné, de nincs tükre.
Nem nyúl hozzá, így is jó,
Úgy hívják, hogy sündisznó.

Mozgóposzt 4.

Most, hogy egyel gyorsabb letöltést engedélyezett magunknak Dani, bátorkodom kihasználni az alkalmat, és feltenni egy pár mozgóképet is. Főleg Mikoltról, de Hanna hallható a háttérben. :) Nagyon más ez, mint a pillanatfelvétel, nekem mind nagyon tetszik, így nem volt szívem válogatni sem.
Tolmácsolom azért, hátha én sem fogom érteni idővel ezeket a babamondatokat :):)

á
kibontom ezt
nagyon nehéz, nagyon nehéz mama... kinyitod? :):) úúú kinyittam!!! és énekel hozzá :):)
A kicsi pedig le nem venné a szemét a művésznőről. :):) És csuklik...

Első nap

Esett a hó. Pedig a héten már hallottam az első madarakat, és nem is hittem a fülemnek azonnal. Februárban mindig az az érzésem, hogy tényleg elkezdődött az újév. Ma átvettük a ház kulcsait, leolvastuk az órát. A jövő héten mindannyiunk lakcíme megváltozik, végre mindenki egy fedél alá tartozik majd. Majdnem egy éve kezdtem el írni ezt a blogot, és van egy ház című poszt is, amit nagyon jólesett ma újra elolvasni...
Mariann kérdezte, hogy mire fogok vágyakozni, majd ha már négygyerekes család leszünk. Hááát. Még van időm kitalálni. :) Addig gyönyörködöm a meglévőkben, és reménykedem, hogy a szomszédban csak halkan szól majd a rádió...