Hanna belefér

Fogok írni a gyerekekről is, de az kicsit hosszabb időt kíván.
...
Van a lakásban egy vándor bőrönd, ami hosszabb rövidebb távon valahogy bent marad, hiába kérem, hogy masírozzon ki a garázsba.
Lellének egyik kedvenc játéka, hogy telepakol minden hozzáférhető táskát, szatyrot, bőröndöt, és költözködik a nagyon nagy családjával (4-5 babával és két babakocsival) az egyik helységből a másikba. Igazán felemelő este zacsók között lavírozni, de őt ez cseppet sem zavarja nyilván.

Nos így esett, hogy ismét bent maradt egy kicsi és egy nagyobb bőrönd is. Tegnap Áron próbált meg belekucorodni, de ő ehhez nem elég hajlékony, hamar feladta.
Hanna ma Mimit kérlelte, hogy zárja be, de Mimi a maga igen kedves kamaszflegmaságával a könyve mögül oltotta le Hannát:
- Áron se fért bele.

Hogy a nagyobb perpatravart elkerüljük, gondoltam, majd segítek én, és kicsit hitetlenkedve, de dolgom végeztével utána baktattam a nappaliba.
És íme, Hanna a bőröndben:

Egyébként Hanna most olyan magas, mint Áron es Mimi.

Valami, valami

Lassan olyan ez a blog, mint egy nagyon régi ismerős, akivel két-három évente összefutok, de olyan sietősben csak, hogy alig tudok néhány zanzánál többet mesélni arról, mi van velünk.

Pedig...

Lassan újra születésnap van nálunk, Áron lesz 10 éves. Nagyon hiányzik, hogy nincsenek összefoglalók, pláne Lelléről, pedig mindegyik kérdez ezt azt, és akkor együtt visszakeressük, és ez egy nagy kincs.
Még nem is olyan nagyok, hogy ne lehetne írni róluk, bár nyilván van aki kikérné magának, ha mindent őszintén megosztanék. :) Mégis úgy döntöttem, hogy (bár nincs vizsgaidőszak, hogy valami mással akarjam kitölteni az amúgy rém kevés, de annál értékesebb időt, viszont van jó sok munka, amiből nem baj, ha kicsit kifordulok) mégiscsak összeszedem magunkat, és nyomot hagyok a jelenről. Nem nagyot, csak olyan összefutósat.

A jelen, mondhatni kacifántos.
Mindenki iskolás már, Lelle másodikos, Áron negyedikes (felvételizik nemsokára), Mimi elkezdte az ötödiket a helyi katgimnben, ahol Hanna már hetedikes.
Jó hirtelen kellett anno négy éve a saját lábunkra állnunk, de azóta van egy rendszer, amiben elevickélünk, azt nem mondom, hogy cukormázas szinten, de végülis elég jól (erről írok majd... remélem).
Maradtunk abban a házban, ahol éltünk, csak a szobák funkciója változott meg. Én kiköltöztem a hálószobából, ami most játszószoba a gyerekeknek, ők pedig úgy döntöttek, hogy egy szobában alszanak, együtt. Sok körös átrendeződés után most van két emeletes ágyuk, és mindenkinek egy kis kuckója így. Ahogy látom, egy darabig még így maradnak, kíváncsian figyelem, hogy mikor jön el a pont, amikor ez már nem lesz jó.

Borzsi mellé tavaly hoztam egy kiscicát, aki négy hónap után megszökött, és nem jött vissza többet (Lelli azóta is sokat emlegeti, legtöbbször bánatosan, és még imádkozik is érte, hogy jöjjön haza...). Tavasszal a szomszédban született négy kismacska, amiből egy vörös nálunk kötött ki. Bonifác a neve, és elég jól bírja a kiképzést, még Borzsival is jóban van.

A sulikról majd egyesével a gyerekek kapcsán írok, röviden annyi, hogy nagy könnyebbség, hogy mindenki falun belül jár mindenhova, itt vannak a különórák is, meg a barátok is. Másképp mondjuk valószínűleg meg sem tudtam volna oldani, de ettől függetlenül is szuper helyeken vannak mind.

Az én életemben a sok változás közül az egyik legfontosabb, hogy sodort mellém a Mindenható egy olyan férfit, aki a hibáinkkal együtt is úgy gondolja, hogy a legjobb dolog, hogy Mi vagyunk. A türelmet tanulom minden nap, minden fronton, de úgy tűnik, van még hova fejlődni... egyelőre várjuk az ő szabadulását, aztán elkezdhetjük a közös életünket is, ha minden a terv szerint alakul.
Az ő oldaláról érkezett az életünkbe három gyerek is, egy lány és két fiúcska. Olyanok, mint az orgonasípok, 7 és 13 éves kor között most épp van mindenünk. Majd Áron borítja a sort :)
A kérdés, hogy hogyan vannak ők egymással persze mindig előkerül, röviden jól. Hosszabban is jól. Részei egymás életének, törődnek egymással, figyelnek egymásra, fontossá váltak egymásnak az évek alatt. Mérhetetlen hála ezt megélni, tapasztalni. És mérhetetlen hála, hogy abból, amiből fel kellett állni, ide jutott az én történetem.

Tudom, megannyi kérdés lenne még, de most rohanok tovább dolgozni. Jövök még erre, mert jó itt. (És tudom, hogy nagyon hosszúak ezek a szünetek. Nekem is.)

A képről egy hiányzik...

Mostmár igazán

Senkiben sem szeretnék feleslegesen nagyszabású reményeket kelteni, de néha elfog a blogolás utáni vágy, és csak sóhajtozom, aztán mégsem írok.
Mert mit írjak?
Amíg a gyerekek kicsik és csodaszépek, az életünk pedig kerek, vagy legalábbis annak tűnik, addig könnyű lenyomatot gyártani.
De mi van akkor, amikor már nem történik minden nap újabb világot megváltó csoda, és az életünk fenekestül felfordul, mert valamit másképp csináltunk, mint ahogy az jó lett volna.

Válok. Válunk.
Pont beleestünk abba az ötven százalékba, akikről ezt előre megjósolták. Pedig nem így terveztem.

Ma van Mikolt születésnapja, és mint minden születesnapon mostanában, hatalmába kerít a düh. Azért, mert amit álmodtam, amit a gyerekeimnek mutatni szerettem volna, mint legesszenciálisabb érték, az semmivé lett.
Már másfél éve, hogy Dani nincs velünk. Sosem írtam a kettőnk életéről, így nem is tudok visszautalni sem arra a borzasztóan nehéz időszakra, ami a hazajövetelünk után kezdődött, és másfél éve végződött.
Sokáig hibáztattam magam, és sokáig nem tudtam mit kezdeni az egyedüllétemmel, előbb a házasságunkon belül, aztán azon kívül. Dani semmiért nem vállal felelősséget. Mit mondhatnék...

Akartam ezt a házasságot, de egyedül kevés voltam hozzá.
Kis Miminek pedig születésnapja van.

A tárgyak csapodár természete

Hannának a héten már volt edzése. Kedden a pulcsiját hagyta ott: Mamika csodálkoztam is, hogy azt mondtad vegyem fel a kapucnit ha kijövünk.
Ma én mentem érte, még zuhanyzott, kicsit nógattan, teljesen feleslegesen, végül segítettem neki. Többek között elpakoltam a holmiját.
Ja a fürdőruha és az úszószemüveg nem volt a hátizsákban amikor itthon kipakoltam belőle.
Nehezen szokjuk az év elejét.

Kezdjük az ősszel

Az életem egy véget nem érő nyaralás, vetette a szememre az egyik ismerős :). Olyannyira igaza van, hogy a Horvátországból hazahozott zsákok még mindig a lakás különböző pontján állják az utunkat, az amúgy tiszta ruhákkal. Ma döbbentem rá, hogy lehet oka.

A nyárról készült képek a fbon fent vannak, és tényleg úgy látszik, hogy hosszú, tartalmas időszak volt ez nekünk, ami igaz is, bár melléteszem azt a tényt is, hogy az elmúlt négy évben, ami a családot illeti ez volt a legnehezebb. Lelkileg leginkább, nekem sokszor fizikailag is.
Dióhéjban a legjobbak, befejeztem az első évet a főiskolán, mostantól egy évig állami finanszírozásban tudom folytatni, és végül hat félév lesz csak, nem nyolc (mindjárt félidő).

Mikolt elballagott az oviból, hatalmasat nyúlt, és szorongva várta az első iskolai napot.
Erzsi néni, a tanító nénije felénk fogalom, ezt tudtuk, és szerettük volna hogy ő legyen az, aki Mikolttal tölti ez első négy évet. Így alakult, és az első nap óta minden nap van valami apróság, ami miatt úgy érzem, hogy örökké hálásak leszünk neki. Majd írok Mikolt napjairól részletesen is, ha sikerül életet tölteni a blogba.

Hanna iskolás. A nyáron számtalanszor elmondta, hogy harmadikosnak lenni azért elég durva.
Az ovisok tejföl szőke haja, barna bőre, kék szeme kicsit mindig visszarángat a nyárba, még akkor is amikor kapucnit kell húzni a fejükre reggelente.

(Tulajdonképpen azért írok most, mert hosszabb mondanivaló gyűlt össze egy fb posztnál, és hiányzik az írás)
Szóval a mai bejegyzés apropója, hogy a lányok bringával mennek iskolába. Hanna másik épületbe jár mint Mimi, logisztikailag úgy jön ki jól, hogy együtt eltekerünk a sarokig, onnan Mimi meg én jobbra, Hanna meg át a zebrán. Ma senkinek nem volt különórája, a kicsiket is elhoztam az oviból ebéd után, és bringával elmentünk a nagyok elé. Még reggel kértem Erzsit, hogy szóljanak be Hannának (egymással szemben van a napközis termük, ami szerencse és véletlen és nagyon örülök neki), hogy Mikolt is hazajöhet vele. (Nem a harmadik a durva, hanem hogy ekkorák már...)

Szóval kanyarodunk be a suli utcájába, amikor jön szembe egymás mögött a két kislány. Vannak pillanatok, amikor szétomlik a büszkeség bennem, ez most egy ilyen volt. Először fel sem fogtam, hogy ők azok, csak szimplán jólesett nézni, ahogy gurul egymás mögött teljes rendben, békében két hatalmas iskolatáska. Aztán megérkezett a felismerés, és olyan jólesett tudni, hogy ezek a mieink, meg lehet őket ölelgetni. És haza lehet őket engedni az iskolából egyedül.

Itthon kérdeztem Mimit, hogy van e még leckéje. Aszongya nincs. Mégpedig azért, mert amit ma órán vettek, majd amit hfnak kaptak azt ő már tegnap délután megcsinálta itthon (amikor egyébkent aludt egyet, majd Hannát vittük edzésre, aztán az oviban voltunk...). De ne aggódjak, mert végül volt amit kiradírozott, hogy újra meg tudja csinálni.
Kezdem érteni, hogy miért van az üzenőjében a beírás: Mintagyerek.

A táncos lányok, meg a lovag

Nehezen kezdek el írni... de mert ez a blog a gyerekekről szól, nekem pedig észrevétlen, de mégiscsak elvonási tüneteim vannak, írok.
Dédi, a napok múlásával egyre mélyebbre kerül a szívembe, minden pillanatra ráül egy leheletnyi fátyol, és egy csepp lebegés, de azt hiszem az elengedésnek most tapasztalom meg egy újabb, teljesebb módját. Hálás vagyok érte.

Hanna az idén kimaradt a farsangból, síelni voltunk, mikor az osztály mulatott. Indiai táncosnő szeretett volna lenni. :)
Mikolt első ötlete a teknősbéka volt, szenzációs, gondoltam, és igyekeztem elhinni, hogy marad ennél. Lehetett bennem azért némi szkepticizmus, mert nem álltam neki a jelmez megvalósításának azonnal... Az utolsó héten végül természetesen változott a terv.

Lelle előbb pillangó, majd királylány, aztán menyasszony, végül balerina jelmezt kért, mindhez szárnyat. Tulajdonképpen bármit is választott volna, lett volna itthon alapanyag, így őt is az utolsó napra hagytam kivitelezés ügyileg.

Áron. :) Idén is az első gondolata a pókember volt, amihez előtúrtak Hannával egy jelmezt is, az egyik kosár aljában őrizgettem évek óta, reménykedve, hogy átnövi lassan. Nem volt hozzá maszk, emiatt hamar elvesztette az érdeklődést. A második befutó a sárkány lett volna, amihez igazából reptető szárnyakat kért a kisfiam, ezzel kicsit meggyűlt a bajom, úgyhogy nagyon finoman elkezdtem terelgetni valami más felé.
Lehetne mondjuk lovag.
Ehhez kapott egy kardot meg egy pajzsot a születésnapjára a nagypapától, igazi kézzel készített mestermunka, és adott volt egy kicsit kinőtt lovagruha is, amit még anyukám hozott az oviból, szerintem három éve.
Már csak a sisak hiányzott.
Pali kezében volt a döntés, ha el tudja készíteni, akkor nyert a lovagjelmez, ha nem, akkor az idő közben a birtokunkba jutott Nanu maszkhoz kell kitalálnom valami ruhát.
Pali persze nekilátott, elsőre kicsi lett a sisak alapja, fővakarás, aztán kis turkálás a lomok között, és lőn.
Vasárnap este egy törött tűzoltósisakkal engedtük haza.

A farsang csütörtökön volt, kedd este készen volt a sisak, szerda este pedig elkészítettem az utolsó kiegészítőt, a piros palástot is.

A lányok kedden az indiai ruhák és a bindi mellett tették le a voksukat, köszönet a szépséges ruhákért Szilvinek, egyben némi melegség szívtájékon Malajzia emlékének.

Nekem a farsang minden évben egy mesevilág, nem tudok betelni milyen csodásak, és mennyire belefelejtkeznek ebbe a varázsba. :)
Idén sem volt ez másként, sőt. Hogy már Lelle is farsangozott... Hát nincs már kisbabánk :))))

Angyal

Az almáspite.
A tészta, amit a kezével gyúrt gyerekkoromban.
Kislányom mit tegyek rá?
Sót.
A telek felé menet félúton, a takarékszövetkezet után mindig kaptunk savanyú cukrot.
Utáltunk borsót szedni, meg cseresznyét, és meggyet is.
Hazafelé az iskolából minden nap kiabáltunk egymással, általában kikaptunk miatta.
A szivásgombóc.
A csokitorta. Kell bele egy kis rumaroma.

Kislány volt, amikor elment az édesanyja.
Nem lehetett pontosan tudni, hogy aznap született mint én, vagy egy nappal később.
Négy elemi, ennyi volt a végzettsége.
A kezében halt meg az első gyereke.
Negyven éve, hogy fájt a lába.
A dédunokák elhordták a botját.

Soha nem kellett előre szólnunk ha mentünk hozzá.
Soha nem kérdezte merre csavarogtunk, mikor jövünk legközelebb.
Csak örült.

Nagyon hosszú ideje két helyre járt, templomba, és a dédunokák születésnapját megünnepelni.

Kedden voltam nála a kórházban.
Nagyon gyenge volt, de szívesen beszélgetett.
Fogtam a kezét.
Másfél óra után jöttünk el tőle, talán életemben először mondtam neki, hogy nagyon szeretem.
Még egyszer visszamentem, és újra és újra megpuszilgattam.
Olyan selymes volt a bőre, mint a kisbabáknak.

Szerdán az intenzívre vitték.
Nem mehettünk be hozzá.

A legbölcsebb Ember volt, akit valaha ismertem. Tiszta szívű, tiszta lelkű.
Folyton sírok.
Pedig itt van, tudom.

Egy igazi Angyalt kaptunk ma hajnalban...

Egy hét off

Síelni voltunk.
Az egész család.
Sőt, Petit is elvittük, így aztán olyan volt, mint annakidején. :)
Őszintén szólva felülmúlta minden várakozásomat az egész, a szállástól kezdve a sí élményéig, a gyerekek csúszkálásán keresztül a mostanában nem felhőtlen felnőttlétig.
Szóval szuper volt, pedig ezt egy ideje csak óvatosan szoktam kimondani, mert félő, hogy cinizmusnak hangzik a számból.

Hálás vagyok, hogy végül az utolsó vizsgán is túl úgy döntöttem, hogy Lellével mi is csatlakozunk a többiekhez, mert amit Lelle produkált, arra nincs is igazán szó :)
Meg is mutatom inkább mozgó képpel, annyira áll leesős az egész élmény, ahogy ez a kis hógombóc négy nap alatt gyakorlatilag megtanult síelni.
Ez az első nap készült, Lelli életében első alkalommal áll sílécen.
A második csúszás után kiabált velünk, hogy mostantól egyedül óhajt síelni, egyáltalán ne segítsünk neki.
A morcos ábrázat annak szól, hogy a nagyok elmentek a csákányos felvonóval, őt pedig lent hagyták a minipályán.

Ez pedig a negyedik nap, az utolsó csúszás :) Némileg megváltozott az időjárás...

A nagyobbak közül Mikoltnak azt mondta Péter bácsi (miután a hóeke helyett ő már párhuzamos léccel fordul), hogy itt az ideje, hogy szóljon nekünk a sportrepülő vásárlása miatt, merthogy az is jár neki a síbotok mellé. Hanna a fekete pályán síelt, Áron pedig egyszerűen hozta a formáját. :) Hol kevesebb, hol több lelkesedéssel csúszkált, a végére azért ő is belejött. Nagyon érdekes élmény látni, hogy amin minikorában annyit dolgoztunk, az a mai napig, ha új mozgásformát kell elsajátítania, akkor felbukkan. Motiválni kell, akkor működik, de amint a figyelme kicsit is enged, teljesen lekvárrá válik :) Az oktatók szerint kicsit elvarázsolt :), én tudom az okot, és irtó büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, drága kis ember.

A szombatot Kapuváron töltöttük meleg vízben ázva, bár a kerek sarokkádat elnézegetve saját wellnessünk volt szó mi szó :)

Igyekszem visszazökkenni... :)

A rengeteg sok időmről

Minden gyerek elmegy reggel, és hetente háromszor csak délután látom őket viszont.
Ők jól vannak.
Nekem fél egykor már komoly elvonási tüneteim vannak.
De hogy a munka, tanulás, egyebek mellett nehogy azzal töltsem a délelőttöket, hogy a sorsom felett sopánkodom, kiválogattam a gyerekek szekrényeiből a kinőtt ruhákat. Meg azokat, amiket csak egyszer vettek fel.
És most van egy hatalmas kupac.
Gondoltam a jövő héten felteszem a Böngészdére...
Valakit érint? :)

Katica

Elment a kicsike óvodába.
És még egy rendes elsőnapos fényképet se csináltam róla, mert lemerült az akku...
Én még sosem sírtam, legfeljebb nagyon meghatódtam amikor a többiek elindultak, ez a mostani elválás volt az eddigi legnehezebb. Pont addig sikerült tartanom magam, amíg lelkesen integettünk egymásnak. Ők a kigördülő autóból, én a bejárat elől.

Dani vitte őt is, és pont ahogy a többieket, Lellét sem szoktatta.
Végülis két hónapos kora óta szokja, hogy egyszer ő is óvodás lesz.
Mikolt csütörtök óta várta, mikor lehet végre nagytestvér.
Ma reggel, míg Lellének épp hogy résnyire nyílt a szeme, már csacsogott mindenféle bennfentes dolgokról, Daninak azt sem engedte, hogy levegye a cipőt, azt is ő akarta. Aztán kézenfogta, és bevitte a csoportba, gondolom ahogy ígérte, babakonyházni.

Ebéd után megyek értük.
Dani, mikor hazajött, megölelt :), és azt mondta:
- Nnna, nyolc éve először fordul elő velünk, hogy egy gyerek sem a mi felelősségünk pár órára.

Gyorsan kitalálom honnan kezdjek neki a nagy csendnek, és futok, hogy megölelgessem.

...
Fél egy után értem értük.
Már mesét olvasott nekik az óvónéni. Lelle alig akart eljönni. Még megvárták a végét, aztán mintha ez lenne a mindennapos rend, elköszönt, és jött.
Egész nap játszott, evett, ebédből kétszer kért.
A hátizsákját haza akarta hozni, kicsit újra kellett terveznie, amikor mondtam, hogy az bent marad.
- Sziasztok hátizsákok!
Aztán szaladt kifelé a fakanál cicával, amit Nóra néni készített neki.

Mikolt meg a rrrrr

Lassan egy éve, hogy Hannára várva az iskolaudvaron két anyuka a logopédiáról, jobban mondva az r hang képzéséről, meg annak gyakorlásáról beszélgetett.
Itthon aztán kaptam is egy vékony műanyag rudacskát, és kb két perc alatt Áron már pergetett is. Mikolt is próbálgatta, de neki sehogyan sem sikerült. Pedig nagyon lelkes volt akkor is, meg azóta is, de a franciás torokhangú r-en kívül nem járt sikerrel.
Áront nem izgatta túlságosan a dolog, ő maradt a j-nél r helyett, és néha, játékból pergetett egy répát vagy retket.

Mígnem nyár végén, a Balatonnál Mikoltnak ismét becsípődött a gyakorolhatnék. Épp volt nálunk egy
jégkrémes pálcika, azt adtam a szájába, de az túl szélesnek bizonyult, viszont motivációnak megtette. A házban kerítettem neki egy hurkapálcát, és tessék. Pár perc után megtalálta a jó helyet.
Persze hátul még, és csak hosszan tudta akkoriban ejteni, de végtelenül örült, ahogy mi is, meg nagyon büszke volt, ahogy mi is.

Mostanra sokkal előrébb került a nyelve, és a nagyon bonyolult szavaknál még hosszan kell ropogtatnia, de pl az Áron már minden gond nélkül, csodásan jön a kis szájából.
Ahonnan azóta a második fogacska is kipottyant. Dátum szerint 09.04-én. Pottyant... az autóban ültünk, amikor előreszólt, hogy Mama, kihúztam a fogamat. És tényleg. Ismerek hasonlóan türelmetlen csajt a családban... :)

Gondoltam megosztom, hogy milyen amikor perget, és hamár, akkor úgy, hogy azt olvasás közben teszi.
Minden alkalommal meglepődöm, hogy Mikolt ekkora már. Hullanak a fogai, mesét olvas a testvéreinek... a héten mértük, 118 cm, és 21 kg. Mondjam, hogy iskolaérett?

Iskoláról, iskolásokról, óvodáról, óvodásokról

Hanna elfáradt.
Pedig ez még csak az első hét volt, és az úszáson kívül (jajj egyszer megmutatom, hogy milyen szépen, és nem vagyok elfogult, de pont olyan, mintha táncolna, tényleg :)) nem is volt más különórája, ha nem számolom a németet. Nem mondanám, hogy abból, amit eddig hallottam, nagyon meg lennék győzve arról, hogy ez az amire vágytam, de még adok egy pár alkalomnyi időt hogy konkrét véleményt formáljak.
Szerdán kiderült hogy a két szolfézs mellé mégiscsak befér a hegedű is, na ekkor érte el a szorongásom a tetőfokát.
Ez lesz a próbahét, kiderül, hogy sikerül-e megírnia a leckéjét egyáltalán, és marad-e ideje, meg főként energiája játékra vagy sem.
A logisztikáról nem is beszélve.

És akkor itt jönnek a képbe az ovisok.
Mikolt és Áron szerdától már voltak, gyakorlatilag közfelháborodás kísérte a keddi napot, miszerint ha Hanna mehet suliba, akkor ők mennek oviba. Mondjam, hogy már csütörtökön fáradtak voltak?
Lelle holnap megy először.
Eddig mindenkit elhoztam ebéd után, még Hanna elsős órarendje is egészen jól illeszkedett a napirendhez. Mostantól nagyon más minden, a héten többször álldogáltam Lellével meg a korgó hasával az aulában ezerféle ígéretet téve, Hannára várva...
Jajj nagyon nehéz, de úgy tűnik, a legjobb megoldás ha az ovisok bent alszanak.
Akkor legalább mindenki ágyban van egykor, háromkor meg már lehet értük menni.
Ha bentalvósak lesznek, akkor Hannának nem kell egyedül mennie hegedűre, meg onnan sem kell egyedül hazasétálnia. Amit azért nagyon nem szeretnék.
Meg persze azt sem, hogy a kicsik bentalvósak legyenek.
Azért hiába is negyedik, Lelle leválása épp olyan szívbemarkoló, mint az előző háromé volt. Ráadásul baba még...

És ha mindez nem lenne elég, itt van nekem ez a várvavárt főiskola.
Ahova a múlt hét csütörtökön elmentem beiratkozni.
És ahol az derült ki, hogy minden egyéb emlékemet felülírva, a rendszerben 400 (igen) ezer forint tartozásom van, még PPKs koromból. Konkrétan 2004ből 200 és 2005ből is 200.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, mert ugye még emellett költségtérítéses is lennék...
Arról most nem is írok részletesen, hogy mennyire hihetetlenül abszurd az egész...
Több környi egyeztetés után a különböző helyeken székelő TOkkal úgy jöttem haza, hogy a legjobban akkor járok, ha találok befizetést igazoló csekket, számlát, bármit.
Haha...

Mondjuk csodák éppen vannak, mert találtam.
Pont azt, amit ők nem. Elég béna dolog, és adminisztrációs hibának meg durva, de radikálisan lecsökkent a követelhető összeg, viszont míg nem kapok választ a mai levelemre, hogy fussak beiratkozni, mert szabad nekem is, addig nem vagyok aktív főiskolai hallgató.
Ami azért nem túl jó érzés.
Viszont a TOn jó volt.
Ami pedig meglehetősen újszerű, és jó.

Megint iskola

Tele van a szívem Hannával.
Míg a többi csak ovis, megengedem magunknak, hogy egymás után mindenkire jusson figyelem az indulásnál, így most Hanna a kitüntetett. A többieknek még a héten nyári szünet lesz.
Egy hete még hallani sem akart arról, hogy iskolába menjen, ma meg alig tudott elaludni az izgatottságtól.

Ez már a második év.
Már nem ő a legkisebb az iskolában, sőt átköltöztek a nagysuliba, igazi nagyok közé, amitől persze féltem is, meg igyekszem elfogadni, hogy ismét lekerült róla egy burok.
Dóri néni változatlanul olyan amilyen tanítót szerettem volna mindig is, a múlt héten, amikor befizettem az ebédet (vállveregetős, mindig mi maradunk le ezzel), benéztem a termükbe ahol (azon kívül hogy kifestettünk) a padokra a szívecskék már fel voltak ragasztva.

Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a sokminden ellenére, (ami zömmel az oktatás milyenségét jelenti most nekem...) jó helyre megy.
Annak ellenére nyugodt vagyok, hogy a programok tömkelege várja hogy megoldjam a logisztikát, arról mondjuk nem is beszélve, hogy vajon Hanna fogja-e bírni. Sosem voltam a túlterhelés híve, de ha menni fog, akkor majd megy. Ha meg nem, akkor várunk még egy évet valamivel.
Most úgy néz ki, hogy lesz egy úszás, két szinkronúszás, két síedzés, egy balettóra, két német, és két szolfézs. Egészen rettenetesen néz ki leírva... És hegedű még nincs is idén...

Mindenesetre holnap évnyitó. Ma felpróbálta az ünneplőt. A tavalyi még jó rá, csak cipőből kellett új. :) Pedig egészen biztos, hogy nőtt.
Jajj hát tele van a szívem vele.
Rövid volt ez a nyár...

Az a helyzet

:) hogy elszaladt a nyár.
Annyi de annyi vicces helyzet volt benne, hogy mind külön posztot érdemelne, de én már nem ígérek semmit.
Abba legalább nem lehet belebukni.
Mondjuk ha kétpercenként ledob a google, akkor feladom, pedig már majdnem belejöttem az írásba.

Nos iskolalázban égek. Meg ovisban is, és kevésbé láz ez, mint színtiszta para, de elsőre ennyi idő után mégsem szalonképes azonnal ilyen szavakkal nyitni.
Ettől még a tény tény.
Leginkább pedig a felkészületlenségem miatt az érzés (hogy Mikoltnak oltást kellene kapnia, meg Borzsinak is, nekem meg valamit kinyomtatni, amit egyelőre meg sem találtam, és biztosan van még vagy hat dolog, amiről elfeledkeztem). Írnom kellene. Naugye.

Azért tegnap már gyártottunk Hannával egy új technika és rajzdobozt (kisebb kellett mint a tavalyi). Természetesen a lehető legkacifántosabb módon kezdtem neki, jól belebuktam (ez a titka a pulzusszámcsökkentésnek), aztán lett egy olyan doboz, hogy még. Igaz hogy kicsit karácsonyos (szarvasos, hópelyhes, de barna meg bézs meg picit óarany, és gyönyörű), de lesz még itt karácsony. Ahogy magamat ismerem, idén nagyon hamar ideér.
És nemcsak doboz lett, hanem került is bele minden ami kellett bele.
Picit lehiggadtam.
Pedig nyomtatni még mindig nem tudom honnan kellene, és a nyomtatónk sem jó.

Mondjuk a tervem az volt, hogy írok mindegyik gyerekről pár sort, de ez ma sem fog összejönni. :)
Pedig volt két szülinap is..
Ami telik tőlem, az ez a kép. :) Július elsejéről.

Tombol a nyár

Egy csomó mindenről szeretnék írni, csak épp rohan ez a nyár velünk, de nagyon.
Most épp itthon, egy alig huszonnégy órás pihenőre, Zánkáról estünk haza este, és vasárnap hajnalban indulunk is tovább Erdélybe.
Most járt le egy mosás, és még aludni is jó lenne...

Amiről mindenképpen meg akartam hirtelenjében emlékezni, az a tegnapi nap.
Tegnap volt ugyanis a névnapom, ez mellékes, a 10. házassági évfordulónk, ez nem az, és tegnap este kaptam egy sms-t, miszerint nem hivatalosan, de benne vagyok abban a 60ban, akik szeptembertől a Bárczin levelezőn megkezdhetik főiskolás pályafutásukat.

Tudom, tudom, ezt nem így szoktam.
Kavarog bennem mindenféle, rengeteg érzés meg gondolat, de most megyek és kiteregetek :).

Egészen biztos

... hogy nem vagyok teljesen normális...
Holnap reggel Hannának balett tábor kezdődik, hazahozós, de kilenctől négyig fullprogram.
Csütörtöktől három nap Agárd.
A két középső valamikor elmegy a nagyszülőkkel Zánkára, pakolás, aggódás, Áron először megy ilyen messzire nélkülem.
Lelle pénteken három éves lesz. A lelkiismeret furdalásom leírhatatlan, Agárdot szépen rászerveztem erre.
Vasárnap családi ünneplés...
Három nap Zánka van mögöttünk, itt volt Sam és Isabella pár napot, kedden és csütörtökön délelőtt dolgozom (mindig), közben volt egy családfotózásom, és van két adagnyi lemaradásom.

És akkor két óra két perckor alvás helyett azon agyalok, hogy Mikolt hatodik szülinapjára kinyomtassam-e a blog rá vonatkozó részét, vagy inkább válogassak simán csak képeket. Mert a hatodik olyan fontos szülinap.

Lelle a hős

Édesanyám szabadságon van, aminek mindannyian nagyon örülünk.
Ő pihen, annak, a gyerekek meg néha nála vannak (amikor én dolgozom), mi meg annak.
Egyik délben, ebéd közben Áron inni kért.
Hideg vizet ivott (ő az a gyerek, akinek a fagyit is meg kellene melegíteni, mert túl hideg általában):
- Mama, tudod nekem jó a hideg víz is, mert én téli gyerek vagyok.
Lelle spenóttól maszatos arcát Áronra szegezve kontrázott:
- Én szeretem a hideg vizet. Nem téli gyerek vagyok, hanem hős.

Mikolt első foghíja

Egy ideje mozgott az a fogacska.
Valamikor, nem sokkal ezelőtt egy autózós beszélgetés során mondtam neki, hogy a születésnapját már lehet, hogy egy fogacskával kevesebbel ünnepeljük majd.
Dani nem volt itthon, eléggé elhúzódott az este, épp elcsendesedett mindenki, amikor Mimi kikiabált a sötétből:
- Mama, kihúztam a fogamat.
Egy pillanatig ráncoltam csak a szemöldököm (mit kiabál ez a gyerek...), aztán leesett.
Mindenki talpra ugrott, körbetáncoltuk Mikoltot, aki a kis kezében szorongatta a kincset, és folyt a vér a szájából. :)
Addig csavargatta a bal alsó egyest, míg végül a kezében nem maradt.

Könnyekig hatódtam...
Tényleg ilyen nagylány már Ő is?
Felfoghatatlan.
Azóta meg csak nézegetem a kis lukat a gyöngyök között, és gyönyörűnek látom. :)
Mikolt pedig minden nap be akar menni az oviba, hogy elmesélje Nóra néninek, hogy milyen bátor volt és sovány vigasz, hogy nem kell sokat várnia szeptemberig.

A kedélyekről

Mikolt arca gyönyörű.
Az eredeti állapothoz képest persze nem, de a legdurvább verziót tekintve mindenképpen.

Azt nem mondom, hogy egyszerű volt megemészteni a látványt, meg annak az érzésnek a súlyát, hogy enyém a felelősség, és gőzöm sincs, hogy mitévő legyek... akkor se, ha ezer orvos nézi végig, és ad csodaszereket.
Pláne, hogy legbelül azt éreztem, hogy a hagyományos leáztatjuk, bekenjük mód nem jó.
Hanna pár hónapos korában ezt tettük, ketten kellettünk hozzá, mert le kellett fogni, szegény nem is tudta, hogy mi történik vele, a szívem szakadt meg, hogy bántom, ő meg a helyzetre haragszik, rám nem...
Szóval akkor sikerült egy sokkal nagyobb sebet okoznom, mint kellett volna, pusztán a túlbuzgóságom miatt, és emlékeim szerint elég hosszan meglátszott a nyom. (Ma már nincs, ezt Mikolt óta többször ellenőriztem... csak a bcg helye nagyobb az átlagnál, amit szintén ennek az ótvarnak köszönhet. Meg nekem.)

Mikolt nem kapott antibiotikumot. Belülről legalábbis nem.
Kapott viszont homeos keveréket (azért nem írom, hogy mit, mert ugyanattól egy másik gyerek ugyanerre mást kapott), és mellette a sebét naponta háromszor töröltem át alkoholos gézzel nagyon finoman (nem áztattam egyáltalán), és beszórtam antiszeptikus hintőporral, a legdurvább napokon tetránossal (itt volt egy kis antibiotikumos rásegítés).
Egyáltalán nem érte víz a bőrét a seb környékén sem, és végig le volt takarva úgy, hogy levegőzzön a kötés alatt.
Öt napja kezelem így, az addig iszonyat durva, terjedő cucc egy nap alatt állt le, és kezdett gyógyulni, három nap után leesett az első adag, páncélvastag hegg. Azóta pedig ilyen.
Valahol olvastam, hogy a grapefruitmag kivonat az ótvart okozó baktériumok ellenszere. Ha lett volna itthon, biztos kipróbálom.

Nagyon gondolkodom rajta, hogy feltegyem a múlt szerdai képet, de annyira durva, hogy a gyerekvédelmisek biztosan előkapnak érte...
Na mindegy, még a poszt végéig kitalálom, de most, hogy ilyen csodásan megnyugodtam Mikolt felől, ma reggel Áron három hányással kezdte a napot, majd olyan hasmenéssel folytatta, amilyet utoljára Mimi produkált négy és fél évvel ezelőtt.
12 kisgyatyát mostam ma délig, amikor feladtam és pelust kapott.
Szegénykém, amúgy nagyon hősiesen viselte a dolgot, egyedül akkor szomorodott el, amikor a többiek paradicsomlevest ettek. Neki végül vettünk húsleveset, és ehetett főtt krumplit is, amennyit akart.

Ha sztoikus nyugalommal nem is, de mindenképpen várom hogy végre elkezdődjön az idei vakáció. Áron bő definíciót kért:
Az a naphosszat láblógatós időszak, amikor lényegében csak annyi a dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy most mászunk fel a cseresznyefára vagy medencézés után.

Megosztom, aztán legfeljebb nem nézegetjük sokat...

És már nyári szünet van

Ismét hagytam, hogy elteljen több mint egy hónap.

Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.

Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy oda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem  hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.

Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.

Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.

Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.

Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...

Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...

Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.

Borzsi

Szóval az úgy történt, hogy évről évre téma volt itthon, hogy való-e nekünk kutya, vagy nem való. Hogy szeretnénk-e, hogy legyen, az fel sem merült, bár mélyen magamba nézve azt hiszem, felnőtt életem ezen szakaszában képes lettem volna elég sokáig háziállat nélkül élni.

Gyerekkoromban volt kutyánk, egészen kamaszkoromig (az utolsó egy hatalmas bernáthegyi volt, akit akkoriban nehezen viseltem, de valószínűleg abban a korszakomban egy halat is nehezen viseltem volna), Dani is kutyákkal nőtt, de abban biztosak voltunk, hogy míg legalább Hanna nem lesz akkora, hogy értékeljen egy állatot, addig nem vágunk bele. (ismét mélyen magamba tekintve Hanna nagyjából egy éves kora óta minden állatot messzemenőkig értékel, sőt...)

Aztán Hanna elég nagy lett, és még mindig volt itthon picike, aki miatt a kérdés kérdés maradt.
Egy ideig elég volt az adottság, pl. hogy jár ide két macska a szomszédból.
Kedves dolog, hogy a fekete a nappalink párkányán sétál végig minden reggel, Lelle ámulva nézi a rituálét, én meg általában arra gondolok, hogy ez így pont jó, simogatni a saját gazdájának sem hagyja magát, ebben a formában (kivéve a homokozó tisztítását) mi csak nyerünk a jelenlétével.
Aztán van itt nyest is (a minap szemezett velem éjjel egykor, de én voltam a kitartóbb), nappal meg csigák, meg sáska, pillangók, és szárnyas hangyák... ahogy az egy vidéki házban, közel a városhoz mondjuk megszokott.

Az eltűnődéseket időről időre konkrétumokban bővelkedő beszélgetés követte, és egyre határozottabb vágy, és persze Hanna nyomdokain a többiek is hangot adtak az igénynek, legyen nekünk végre valami sajátunk. Látva Hanna viszonyát az állatokhoz, azt gondoltam, hogy a gyerekek ebben a kertben kutya nélkül valami olyasmit nem kapnának meg, ami esszenciális, még akkor is, ha egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi is ez.
A tél egyébként mindig visszavetette a lelkesedésemet, hogy aztán a tavasz újra meg újra meghozza.

Mígnem április elején Dani elutazott két napra, velem meg szembejött egy felajánlás. A heves szívdobogás lehet hogy túlzás, de meglehetősen lelkes lettem egy kis kupac gombóctól, és még aznap kiderítettem az elérhetőségüket, és másnapra megbeszéltem egy találkozót.
Danit némileg váratlanul érte a felvetésem, hogy hozzunk haza egyet a kiskutyák közül, bár mind időpont, mint fajta szempontjából ideális volt a dolog, de annyit beengedett a nagy lendületemből, hogy nézzük meg az akkor mégcsak másfél hetes apróságokat, aztán meglátjuk.

Íme az eredmény.

Borzsi szombat délután óta velünk lakik, a gyerekek öröme pedig határtalan.

Húsvét, bárányokkal

Negyed egy.
Hanna ül a kádban, szódabikarbónás vízzel locsolgatja magát.
Csík a szeme.

Két héttel ezelőtt, amikor vasárnap reggel Mikoltot öltöztettem, pár piros pötty volt a mellkasán. Aztán estére több, és másnap reggelre még több.
Az első gondolatom az volt, jó, hogy ő az első, mert talán nála lesz a legenyhébb lefolyású ez a vacakság... hamár ő az egyetlen a négy közül, aki egy egyszerű szúnyogcsípést is úgy tud elvakarni, hogy tavasztól őszig friss a seb a helyén.
Szavam sem lehet, némi homeos segítséggel és szódabikarbónás lubickolással egy hét alatt túl volt az egészen. Igazi úri kisasszony módjára csak simogatta, miután lelkére beszéltem, hogy megmarad a hegg nyoma, ha elkapargatja.
A szódabikarbónáról egyébként meg ahány cikk, annyi vélemény, nálunk viszont az egyik leghasznosabb holmi volt az első két éjszaka.

Vártam a tizennegyedik napot, milyen lesz a folytatás.
Egy nappal előbb, a tizenharmadikon Áron pöttyökkel ébredt.
Papírforma szerint sokkal több volt rajta, mint Mimin volt, viszont a jókedvére, meg a szépidőre való tekintettel bringáztunk egyet Tatán. Szívből ajánlom a Cseke tavat, csodás, csendes, zegzugos. Mobilos képek... és még a tárgytól is eltértem, de ezért szerintem nem kár.

Visszakanyarodva... Itthon, a délutáni alvás előtt még végigböngésztem a maradék kettőt, nemhiába.
Hannán is, Lellén is piros pöttyök voltak.

A Húsvét vasárnapja, és a hétfő is a pöttyök, viszketés, vigasztalgatás jegyében telt.
Mindegyik gyerek a legesszenciálisabbat hozta az adottból. Mikolt az intenzív, de belátható mennyiségű hőbörgés után nem foglalkozott a dologgal, Hanna messzemenőkig kiborult, és eltéríthetetlenül csak a kellemetlenre fókuszált, Áron sokszor, rövidebb időkre vesztette el a türelmét, Lelle pedig leverten, hol bújva, hol sikítozva adta a tudtunkra, hogy valami nincs rendben vele.

Most nagyjából túl a nehezén, Áron teste csupa himlő, a legelképzelhetetlenebb helyeken is találtam rajta foltot, az egyik ilyen a szeme fehérje volt. Nem vakarózik, csak kér, kenjük be. Hannán sokkal kevesebb a pötty, de ő az, aki a legrosszabbul tűri. Mindkettejüknek vannak már leszáradóban lévő sebeik, viszont újabbak már nincsenek.

Lelle kérdőjel.
Ma sikerült végre elérnem a homeosunkat, aki mindenféle alternatív dologra nemet mondott (szerinte szárazon kell hagyni a bőrt, mert a víz gátolja a betegség teljes kialakulását, ami viszont kedvezhet a szövődményeknek is), viszont adott bogyót (Mikoltnál is ezt a szert használtuk, antimonium C15) a két nagyobbnak, Lellén pedig gondolkodott egy ideig.
Lelle kicsit korán kapta meg a betegséget, és bár határozottan pöttyös, nem hozza a klasszikus lefolyást. Mellesleg zöld váladék jön a szeméből, és rettenetesen berekedt, néha köhög is, jó hurutosan.
Nála most az a cél, hogy beinduljon a folyamat, hamár elindult.

Nem oltattam be őket, nem gondoltam, és most sem gondolom, hogy kellett volna.
Szívesen magamra vállalnám az összes viszketést persze, de abban is biztos vagyok, hogy még három nap, és elmúlik.
Ahogy minden alkalommal amikor betegek, most is az a fárasztó, hogy koncentrálok, éjjel is, meg nappal is. Viszont vannak kifejezetten kedves, meghitt pillanatok ebben a lassan három hétben, ami meg irónikus is, meg megható is. Ahogy Mimivel beszélgetünk a hajnali csendben, vagy ahogy Lelle felül az éjszaka közepén, és névsort olvas, majd visszadől.

No meg a Húsvét.
A csokikereséssel, a közös játékkal, meg az utolsó pillanatban márványosra színesedett tojásokkal, és Áron örömével, ahogy meglocsolta a lányokat.
Szép ez.
Nekem kellene sokkal türelmesebbnek lennem, és tökéletes volna.
Ja... és a szépruha szokás, a játék ilyenkor nem, de mert előreláthatóan két héttel meghosszabbodott a tavaszi szünet kettőnek, feltúrtam a dobozt, amiben év közben gyűlnek a majdjólesz ajándékok, és mindent elővettem, amit találtam.