Blanka

Keresztmama lettem.
A kerettörténet és a képek többsége Blanka blogjában található.

Ami pedig belőlem kikívánkozik...
Manóval együtt nőttünk, egészen 10 éves koromig. Egy házban laktunk, teljesen magától értetődő volt a közelsége. Én babázni szerettem, ő nem. Minden családi kisebb-nagyobb alkalomra valami kis műsorral készültünk, hol tornaelőadást tartottunk zenére, hol a karácsonyfa alatt mondtunk verset. Nem tudom, ezek az alkalmak kinek az ötletei voltak, de gyanítom, az övé, hiszen ő volt a legidősebb. Márton, az öccse nálam egy évvel fiatalabb.
Szülőként nagyon megható volt az igyekezetünk, és ahogy visszagondolok, ezt a család is így gondolta.
Szerettem, hogy bár nem volt testvérem akkor még, mégis volt egy nagyon erős kapocs. Veszekedtünk is, (ki nem veszekedne a testvéreivel) de tudtam, ha hazamegyek, otthon találom. Ha nem, rossz volt.

Aztán pár száz méterrel odébbköltöztünk, kevesebbet találkoztunk. Aztán ő gimnazista lett, bent a városban, aztán szerelmes is. Elsodródtunk egymástól, nekem mégis maradt egy nagyon természetes közelség a szívemben hozzá. Még akkor is, ha ma már tudom, hogy megbántottam, hogy mivel, arról fogalmam sincs, de el tudom képzelni, hogy a lázadozó, különc kamaszkorom, és fiatal felnőttkorom nemcsak az időszakosan mellém szegődő fiúkat, hanem a családtagjaimat is megviselte... Sajnálom. Szívből...

Volt idő, amikor nem tudtam, hogyan kezdjük újra. Mit kellene újra kezdeni. Nem beszéltünk, rendszeresen legalábbis nem. Nem haragból, vagy megbántottságból, legalábbis én effélét sosem éreztem. Tudtam, hogy ő az unokatestvérem, tudtam, hogy ha kell, leszünk egymásnak. Férjhez ment, én pedig éltem tovább a kissé zilált életemet. Anyukám, aki az ő keresztanyja, sokat beszélgetett vele, mind itt laktak a faluban, míg én a városban éltem.

Akkor kezdődött el újra a kapcsolatunk, amikor a házassága véget ért. Amikor Sanyit megismerte, már sokkal közelebb voltunk egymáshoz, felnőttként, mint addig bármikor, de legalábbis sok év kihagyás után. Aztán férjhez mentem, ő el, én visszaköltöztem (jó volna egyszer újra egy helyen lakni...), neki pedig mindenféle nehézségei voltak az egészségével. Tehetetlennek éreztem magam, a legtöbb, amit adni tudtam, hogy amikor kért, meghallgattam. Mígnem egyszer előállt az a helyzet, hogy azt mondta, elveszik a lehetőségét annak, hogy gyereke legyen.
Dühös voltam. És hittem. Hittem, hogy egy fiatal nő, aki végre rátalált a párjára, elindult az útján, végre önmaga, kaphat még esélyt. Kell, hogy legyen megoldás.
Danival közösen agyaltunk a lehetőségeken, és nagyon hamar kikristályosodott, ki az az egyetlen ember, akihez feltétlenül el kell mennie.

És sikerült. Megműtötték, hősként harcolta végig ezt is, és rendbejött...
Akkor, abban a helyzetben, csak azt éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Megnyugodtam, és végtelenül hálás voltam, hogy segíteni tudtunk.
Már Áront vártam, amikor egyszer a dédinél összefutottunk. Zilált volt, és dühös. Nem sikerült az álma, hogy kisbabája legyen. Pedig csak türelmetlen volt. Pedig csak nem engedett el mindent.
Akkor, ott visszakaptam, ami bántotta. Fájt. Erősnek hisz, pedig nem vagyok az. Sérülékeny vagyok, pláne pocakosan. Hazamentem, kibőgtem magam, és felhívtam.
Másnap Vácra mentünk kirándulni. Hiányzott. Elhívtuk, jöjjön velünk. Jött.
Furán érezte magát, én pedig a harmadikkal a pocakomban tudtam, úton van a kis csodája.

Blanka 2010. március 4-én született. Két nappal múltam akkor 33 éves.
Végigizgultam azt a reggelt, nagyon szerettem volna, hogy minden rendben menjen, hogy jól alakuljon, hogy olyan élmény legyen ez számukra, amihez fogható nincs.
Blanka pici volt, és gyönyörű. Család lettek.

Amikor Manó megkért, legyek Blanka keresztmamája, azt éreztem, megérkeztünk. Bármennyire mások vagyunk, bármilyen messze, kellett az, hogy felnőttként, a gyerekkorunk alapjain újraépítsük a családnak ezt a részét. Szerintem egészen jól sikerült.
Elérkezett a vasárnap, hihetetlenül gyorsan történt a keresztelés, tettem a dolgom, és közben
emlékek, képek, mondatok, események peregtek. Hárman voltunk egymás mellett, mint gyerekkoromban.
A két kislányom sétálgatott körülöttünk, Blanka a gyönyörű kisruhájában figyelt, hol a Mamájánál, hol a Papájánal. Végül átvettem... És megkeresztelték.
Végérvényese része lett egy közösségnek, végérvényesen visszakapta a Jóisten kegyelmét, és végérvényesen része lett a mi kisebb családunknak is. Kapott három testvért és egy felnőtt szülőpárt is.

Blanka számomra egy magától értetődő kis csoda. Kellett, hogy megszülessen.
Manó, köszönöm, hogy egy kicsit rámbíztad, azon leszek, hogy méltó lehessek ehhez az ajándékhoz. :)

A két legkisebb

Volt egy kis hozni-vinni valónk, így a lányokat nagyszülői örömdélutánra átadva, Áronnal a hátunk mögött meglátogattuk Blankát.
Áron bejárta Blanka aprócska játszószőnyegét, megrágicsált minden játékot, teli szájjal mosolygott, láthatóan nagyon jól érezte magát. Blanka inkább a mamája óvó kezeiből figyelte a "nagyfiút", aztán picit barátkoztak is. Ki-ki a maga módján. Blanka lányosan, Áron fiúsan.

Jó volna, ha közelebb lennénk egymáshoz...

Matyi 20 és az Édesanyák

A kisebbik öcsém sem a tizenévesek táborát gazdagítja immár... látom benne amilyen babaként volt, és mégis egészen le kell hajolnia, ha meg akarom ölelni, pedig én sem vagyok alacsony ám... Emlékszem még arra az érzésre, amikor a kis kezét fogtam, aztán már akkora volt ez a kis kéz, mint az enyém. Most pedig elveszik a nagy tenyerében... felnőtt. Lélekben is. Nagyon becsülöm és nagyon szeretem.

Kerti sütögetésre gyűlt össze a család, ebédre csak a szűkebb, kiegészülve a legújabb "családtaggal" Matyi Orsija személyében, aztán jöttek a többiek is, Dédi, Csilla, Manó, Sanyi és a legeslegkisebb, Blanka is, aki már lassan két hónapos és már majdnem négy kiló.

Napsütés, gyertyafújás, ajándékosztás, és közben mindenki tette a dolgát. Szeretem ezt a természetességet, mégha van benne veszekedés is. Mert őszinte, mert összetartó, mert szerethető. :)

És mert anyák napját is ünnepeltünk, mindenki kapott virágot is. Én még mindig meglepődöm a magam részén, és annyira meghat, amikor a kicsi és a pici együtt cipelik a csokrot, nagyon komolyan, átérezve a tett súlyát :):) ennivalóan drágák...

És hogy mekkora már Hanna...
Anyukám, aki óvónéni (kicsit nehezményezi, hogy nem Ő, hanem Csilla lesz Hanna óvónénije, de aki Óbudára jár gyerekezni... ) tegnap, míg mi Danival és Áronnal egy délutánra lerobogtunk a Balatonhoz (ami nagyon jó volt ám :)), Hannával meglepetést készített. Nekem.

Hann pedig egészen ma reggelig képes volt titokban tartani.
Aztán elszólta magát, és mert nem bírta, végül el is árulta, mi lesz a meglepetés :):) Imádom. :)

A meglepetés pedig ez a remekmű:

Igen, ez én vagyok. :)

A négy dédunoka

Szombaton délben Jutka nagymamánál ebédeltünk, amikor berobogott a Dunakeszi különítmény, a fedélzetén Soós Blanka Dorinával. A kis hercegkisasszony (aki most akkora, mint az én legkisebbnek született Áronom volt anno, mikor előbukkant a kádban) aludt, és egy cseppet sem bánta a bámészkodó gyereksereget. A lányok meglehetősen szelídek voltak, Mikolt ugyan igyekezett közelről is megvizsgálni, de ő is a legfinomabb formájában tette ezt, Hanna pedig Áronnal az ölében csodálta a pöttöm unokatesót.

Olyan hamar elszaladt az a fél óra, amit együtt töltöttünk, hogy mire letettem a gépet, és beszéltem két mondatot Manóval, már mentek is. Hanna utólag kérdezte meg, miért nem vehette ölbe Blankát. :) Majd legközelebb, ha a mamája megengedi :)...

Nagyon jó volt ennyi pici gyereket egy kupacban látni, egész érzésem volt, amit aztán mondtam is Daninak. Ő persze egyelőre hallani sem akar újabb csemetéről, ezt nem is csodálom... Bennem viszont újra elindult valami...

Blankanézőben

:):):)
Szerintem gyönyörűűű.

Kicsi Blanka érkezése

Ma reggel 9:27 perckor világra jött Blanka Dorina, 2800 grammal és 50 centivel.
Isten hozott csöpp leány, nagy szeretettel várjuk az első találkozást.
Hanna első kérdése az volt, hogy megnézhetjük-e? Remélem, hamarosan.

Nem bírom magamban tartani

Egy kicsi angyal van készülődőben, hogy előbújjon erre a világra.
Egy kislány, akinek a léte olyan melegséggel tölt el, és olyan örömmel, mintha a sajátom volna.
Egy édesanya készül, hogy meglássa azt a kincset, amiről egy éve még álmodni sem mert.

Azt kérte, ma már ne beszéljünk.
Tisztelem a csendjét, de mégsem bírom magamban tartani...
Hogy mennyire a szívemben vannak, hogy nem múlik el perc, hogy ne gondolnék rájuk.
Kevés és esetlen a szó, ami azt írná körül, amit érzek most. Mintha a lelkem egy része hídként kapcsolódna hozzájuk. Puha ölelés, beszédes csend, várakozó figyelem.

Ma van a dédi 82. születésnapja. Holnap már négy dédunokáért fog imádkozni.
Édes kicsi Kincs, szeretettel várunk!