Brutálcsokis csokikrémtorta

Valamelyik este altatás közben gasztroblogokat olvasgattam.
Pár éve még azt gondoltam, nem nekem való az effajta időtöltés, meg néhányszor írtam már a nemtúlharsány főzős oldalamról is, de be kell lássam, öregszem.
Mondjuk jó ételfotót (egy kalap alatt az épületfotóval) máig nem tudok készíteni, egyszerűen nem találom a fogást ezeken a témákon.
Visszatérve a blogolvasáshoz, azon kaptam magam, hogy múlik az idő, nekem csorog a nyálam meg azon jár az agyam, hogy melyik legyen az első, amit megcsinálok. Azonnal.

Végül (már meg sem lepődöm, a vonzalmam a nagyoncsokis dolgokhoz ugyanis exponenciálisan növekszik a korom haladtával) ERRE a receptre esett a választásom.
Amint engedélyt kapok rá bemásolom a receptet is, addig viszont hadd emeljem virtuális kalapom a szerző előtt (épp egy kiragadott szerző Ő, a többi gasztroblogger is vegye magára egészen nyugodtan), aki olyat tud, amit én sosem fogok birtokolni.
Nekem marad a másolda, no meg az élvezet, ha jól sikerül a koppintás.
Azt hiszem én eléggé örülnék, ha valaki az én alkotásaimat másolná, mert az egyrészt azt jelentené, hogy valamit tudok, másrészt meg öröm, amikor másnak is öröm az, ami nekem öröm.

Ja, és a végén a fotó a kész (saját) termékről készült.
Megtévesztően nagynak hat, de meglehetősen közel mentem a szeletkéhez (meg a villa is árulkodik), a képen egy ujjvastagságú, négy centinél egy picit sem hosszabb darab látható, de a brutálcsokissága okán desszertnek épp elég egy ekkorka.
Pedig jócskán aggódtam, hogy hány perc alatt fog elfogyni az egész. Még van, de csak a szőrös, önmegtartóztató szívemnek köszönhetően.
Mi meggyel és tejszínhabbal ettük, nekem magában mármár sok volna. Azért lehet, hogy kipróbálom meztelenül is. :)

Egy kis India

Vasárnap a Május1 moziban voltunk.
Mindig a galériára vettünk jegyet, emlékszem, hogy huppanós székek voltak, olyanos, amiken kicsiként is lehetett úgy ülni, hogy jól lássak.
Szerettem a nagy előcsarnokot,a vaskorlátot a pénztáraknál, ahol lógtunk, míg a felnőttek megvették a jegyeket, a széles hosszú lépcsőt, a korlátot odafönt, a függönyt a vászon előtt.
Mindent.

Aztán bezárt, és azóta hogy újra be lehet menni egy kávéra, még sosem voltam.
Vasárnap az Indiai Nagykövetség által szervezett fesztivál gyerekprogramjára voltunk hivatalosak. Anna barátnőm hívott bennünket, ha ő nem szól, sosem tudtuk volna, hogy van.
Anna és Neelu végül nem jöttek, mi ellenben odacsődítettük az összes barátunkat, természetesen a nagycsaládosokat elsősorban. :)
Mert valami megmagyarázhatatlan vonzódás él bennünk az indiai kultúra, és minden indiai dolog iránt.
Már Malajzia előtt is volt, azóta pedig fokozottabb... a múltkor elővettem a szárimat, és újratanultam a tekerés technikáját.
Mint kiderült szárit kötni legalább ezerféleképpen lehet, de akárhogy is, ismét meg kellett állapítanom, mennyivel nőiesebb ez az öt méteres selyemdarab, mint bármi európai holmi. Ha pedig jól tekerem, kényelmes is.

Mindenesetre a délelőttünk a Május1ben sokféle élmény volt, keveredett a retro meg a modern, az ismerős meg az ismeretlen, a magyar meg az indiai.
A szervezés amolyan ázsiai volt, kis magyar beütéssel. Pici hely, túlzsúfolva, és mégis mindenkinek jutott minden, és ha el is tűnt néha a legkisebb, meglett, miközben a nagyok alkottak.
Lehetett fűszerek és ragasztó segítségével képet csinálni, hennával mintát festetni, színezni és vágni, gyöngyöt fűzni barátság jeléül (no ezt a magyar gyerekek nem tudták befogadni, ugyanis Indiában az a szokás, hogy egy olyan karkötőt adnak egymásnak a barátok, amin néhány gyöngy van csak, a lényeg, hogy valami piros legyen benne. a mieink addig fűzték a gyöngyöt, míg a madzag engedte, az indiai gyerekek pedig három-négy darabból megoldották...), illetve volt egy társasjáték is, amit főleg a nagyobb fiúk élveztek, a kisebbek meg tátott szájjal figyelték.

Meglehetősen éhesen és fáradtan, de sok sok élménnyel telve jöttünk el.
No meg megállapítottuk ismét, hogy ahová két gyerekkel simán elmentünk, oda most néggyel azért meggondoljuk párszor, hogy nekiinduljunk-e. :) Cseppet sem bánom, hogy ezt a délelőttöt nem hagytuk ki. Hazafelé a kezünket szagolgattuk, amin még délután is érezni lehetett az indiai fűszerek illatát.

Ma az az indiai étel volt az ebéd, amit Devi diktált le az utolsó napon, és aminek az íze sosem lesz olyan, mint amit ő főzött, de nagyon egyszerű, lehet tökéletesen csípősmentessé is tenni, és elég finom.
Devi szerint az étel neve Black pepper chicken :), de tartok tőle, hogy ez az ő névadásának eredménye, amire én késztettem... :) A miből mennyit kérdésemre is sokszor gondolkodott el, emiatt gyanítom, ezen is ízlés szerint lehet változtatni. Fahájból többet nem érdemes tenni bele szerintem, mert keserű lehet tőle.

Hozzávalók:
- egy nagy csirkemell (vagy lazac... :))
- egy nagy fej vöröshagyma
- 3-4 fokhagyma
- 1-2 egész fahéj
- 1 nagy evőkanál frissen reszelt gyömbér
- curry levelek (a kicsi zöld friss, amit én itthon még sosem láttam, de rákeresve sok helyen kapható)
- 3 evőkanál osztriga szósz
- 3 evőkanál paradicsompüré
- frissen őrölt feketebors

A csirkét felkockázzuk, besózzuk, olajban kisütjük.
A húst az olajból kivesszük, félretesszük, majd ebben az olajban pároljuk meg a hagymát, a fokhagymával (a fokhagymát ázsiában csak egy nagy késsel héjával együtt gerezdenként laposra csapkodják, én is így szoktam...), a fahéjjal, a curry levelekkel és a gyömbérrel.
Ha az ízük összeért, visszatesszük a húst, ráöntjük az osztrigaszószt és a paradicsompürét, és egy kicsit hagyjuk rotyogni. Végül kap az egész egy fél deci vizet és frissen őrölt feketeborsot, aminek mértékétől függ a csípősség is.

Az egész nagyjából negyed óra.
(Basmati) Rizzsel tálaljuk.

Áron alvása

Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.

A főztömre egyébként a meósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.

Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.

Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.

Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.

Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.

Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?

Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.

A csiga

Sütöttünk ma sütőtököt, ami olyan ízű, mint a gesztenye.
Amikor kipakoltam a darabokat, egy apróság maradt az alufólián... egy gyíkocska volt.
Nem nagyon vettem szemügyre, és fotózni végképp nem volt kedvem...
Szegény pára velünk élt egy ideje, a sütő zárógumija alatt érezte jól magát. Én mindig kinyitottam a sütő ajtaját, hogy kimenekülhessen, mielőtt bekapcsoltam volna, de Dani ezt nem tudta.

Mindenesetre kisikáltam, mielőtt betettem volna őket.

A héten valamikor a lányok képeket néztek, és meglátták a kakaós csigát. Egyszerre harsogták, hogy ilyet szeretnének enni.
Összeszedtem minden önbizalmamat, és ma este nekiláttam megsütni életem első kelt tésztáját. Kevés bizalmam volt a kenyérsütőgéphez ezügyben, de nagyon kellemesen csalódtam, a tészta tökéletesre kelt, dagadt, a csiga pedig ilyen lett.
Mennyei :):)

A recept innen származik, sajnos nem találtam meg azt a bizonyos bejegyzést...