Tombol a nyár

Egy csomó mindenről szeretnék írni, csak épp rohan ez a nyár velünk, de nagyon.
Most épp itthon, egy alig huszonnégy órás pihenőre, Zánkáról estünk haza este, és vasárnap hajnalban indulunk is tovább Erdélybe.
Most járt le egy mosás, és még aludni is jó lenne...

Amiről mindenképpen meg akartam hirtelenjében emlékezni, az a tegnapi nap.
Tegnap volt ugyanis a névnapom, ez mellékes, a 10. házassági évfordulónk, ez nem az, és tegnap este kaptam egy sms-t, miszerint nem hivatalosan, de benne vagyok abban a 60ban, akik szeptembertől a Bárczin levelezőn megkezdhetik főiskolás pályafutásukat.

Tudom, tudom, ezt nem így szoktam.
Kavarog bennem mindenféle, rengeteg érzés meg gondolat, de most megyek és kiteregetek :).

A nyár végéről

Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.

Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.

Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...

Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.

Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.

Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.

Barack

Nehezen engedem el a nyaralás életérzést.
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.

Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.

Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?

Amikor igazán nyár van

Nagyon régen, amikor még csak ismerkedtünk egymással, Dani és én, nekem az volt az igazi nyaralás, ha kettesben elbújtunk valahova a világ szeme elől, és csak egymásnak voltunk.
Dani társaságibb volt mindig, szerette, ha sokan vannak körülöttünk, ha együtt bandázunk a barátainkkal, és közösek az élmények.
Aztán gyerekeink lettek, és nekem még mindig az volt a kikapcsolódás, ha magunk között voltunk, de amikor végül elengedtem magam barátok társaságában is, akkor rájöttem, hogy nagyszerű dolog kolóniában élni, legalább egy két hétig egy évben.
Mert jó a gyerekeknek, mert több a felnőtt szem, mert nekem is üdítő egy egy éjszakába nyúló beszélgetés másokkal.

Az idei nyaralásunk két felvonásos volt.
Egy hetet Erdélyben töltöttünk, egy hetet pedig a Balaton mellett, közben pedig két napra hazaszaladtunk mosni, esküvőre, és Mikoltot ünnepelni.
Ha azt írom tökéletes volt, az nem mond semmit arról, amit valójában kaptam.

Az erdélyi utunk főszervezője a blog egyik régi olvasója... Nincsenek véletlenek, és nem tudok elég hálás lenni ennek a műfajnak ezért a barátságért.
Kaptunk egy házat, egy csomó élményt, finom ebédeket, barátokat... nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg.
Azt hiszem, a gyerekek legszívesebben ott maradtak volna, mi pedig Danival azon kaptuk magunkat, hogy a magyarókerekei református paptól hazafelé tartva keresi a szemünk a házat, amiben élhetnénk.
Persze abszurd, mégis valami olyat talált meg bennem ez az egy hét, amire régóta vágytam, de fogalmam sem volt róla.
Elengedni a gyerekeket a faluban, hazatérő teheneket bámulni minden este, szénabálák között fogócskázni, tiszta, széplelkű emberekkel beszélgetni.
Már most hiányzik. :)

A "balatoni nyaralónk", ahogy Hanna nevezi, egy kis ház. Anna barátnőm szüleinek a nyaralója, ahol a nagyobbik házban elfér egy sereg ember, a kisebbikben meg mi :) hatan. Egy kőhajításnyira a strandtól, még kettőre a kikötőtől, egy kisebb paradicsom a gyerekeknek is, nekünk is.
Idén a hat gyerekre nyolc, néha kilenc felnőtt jutott. Szerintem még életemben nem volt ilyen jó dolgom, mióta megvan mind a négy babszem.
Nem csináltunk túl sok mindent, így is tökéletesen teljes volt a hetünk. Emmának pedig nagyon drukkolok, hogy mielőbb rendbe jöjjön...

Van jónéhány kedvenc pillanat, és mégtöbb legkedvesebb kép, de megfogalmazva suta, kiragadva pedig nem adja vissza egy kép sem azt, amit jelent nekem kötegében.
Aki kíváncsi a képekre, nézze meg az albumot.
Aki pedig a pillanatokra, azzal szívesen elmegyek egy este a Majorkába meginni egy bambit.
És bár az ember veszte az, hogy felejt, idén nem lesz részletes hogyanisvolt.
Nézzétek el nekem. :)

Hazajöttek

Rengeteg élménnyel, kisimulva (na jó, Mikolt szerzett egy púpot a fejére ma, épp mikor velem beszélt Mari), csillogó szemekkel.
Hanna interpretációja rajzos formában:

Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.

Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.

Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)

No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)

Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))

Ez történt a héten

Azt hiszem, a legsokkolóbb nap a hétfő volt, azóta kezdek belerázódni a megváltozott felnőtt-gyerek arány okozta kavarodásba.
Sokszor eszembe jut, hogy mennyire nem volt fura, mikor Hanna maradt itthon először egy évnyi ovi után, most viszont elkényelmesedtem a két ovissal, bevallom. És bár azt hittem, hogy ha nem növesztek hirtelen még pár végtagot, akkor nem fog működni, péntekre, még ha jobban el is fáradtam, mint általában, magától értetődő volt már, hogy sokszereplősek a hétköznapok.
Az eredmény egy meglehetősen rumlis lakás, meg egy medence a teraszon, csúszdával, árnyékolóval (kevés kedvem van bejönni :)), és a tapasztalat, nyári szünetben úgy kell tenni, mintha nyári szünet volna.
A hőség persze mindenkit megviselt, többször volt nyafogás, kínlódás, mint hűvösebb napokon, és a délutáni szieszta is többszöri nekifutásra sikerült csak valódi csendespihenőre, aztán pedig csuromvizes, picit megviselt babák ébredtek. A bodzaszörp sokat segít, a legjobb hangulatjavító. :) 

A héten minden délután 5re Hidegkútra kocsikáztunk, hogy a lányok balettos karrierjét tovább egyengesse Lili néni. Jó kis keretet adott a napi egy óra az életünkbe, hiányozni fog. Pénteken bemutatták amit tanultak, nemrég láttam őket legutóbb, de ahhoz képest is ügyesedtek. Lelle is beállt volna, megzavarva ezzel a közönség egyes tagjait, akik zongoristát meg idilli rózsaszín habcsók kislányokat akartak rögzíteni visongó kétéves helyett, picit értettem, picit nem a reakciót, de persze nem mindenkinek természetes, hogy négygyerek, én pedig (úgy tűnik) hozzászoktam a falusi mindenmindegypontúgyjó lazasághoz.
Dani érzékenyebben reagált, kivitte a kisgombócot. Mikoltot mondjuk épp ez sem zavarta, Lili néni szavaival élve "Mimike már a hétvégére készül". Nem volt igazán szinkronban a többiekkel no, bár én megettem a nyegleségét is.

Kedden megnyitottuk a házi strandot, szerdán a csúszda is felkerült a teraszra (három órán keresztül csúsztak, meg csúsztak, meg ugráltak, már a színükön is látni, hogy nyaralunk...), szombat délelőtt pedig előkotortam a vízforgatót (nem működik), és a ponyvát, amit a cseresznyefa, meggyfa, eresz hármashoz rögzített Dani. Hogy nehogy leégjenek. Beültem melléjük, a ponyva árnyékában hűvös a szellő. Kicsit. Nagyon. :)
A terasz széle valószínűleg nem bírja a víz súlyát, a következő vízcserénél vissza kell majd tenni a tavalyi helyre, pedig olyan szépen kidolgoztam ezt a koncepciót.
Apropó ugrálás. Lelle, az első nap, amikor meglátta a nagy vizet, a szélén álldogált, és nem mert bemenni. Tíz perc elteltével betettem. Azóta ki sem akar jönni. Sőt, mindent, amit a nagyok csinálnak utánoz, lecsúszik, alámerül és kacagva bukkan fel. A víz nem mély, Lelle pedig úgy tűnik vízbiztos. Ugrani fentről szerencsére még nem akart.
A csúszdáért örök hála a Lévai klánnak. Alkalomadtán ki is próbálhatnátok. :)
A képek szűrve vannak, nagyjából egy hete nem hordanak a gyerekek ruhát, így viszont, akármilyen gyönyörűek is, nehéz olyan képet készíteni, amit szívesen osztok meg a világgal. :)

Lelle szép lassan elindult a bilizés útján. Eddig egyik gyerek sem volt bilizős, már épp azon gondolkodtam, hova kerüljön, mikor Lelle rátalált. Pár nap alatt a medence mellett törzshelyet kapott, Lelli pedig egyre ügyesebben használja, mondjuk kizárólag pisilésre. Rettentő büszkék vagyunk természetesen, ahogy ő is :). Tegnap már pelus volt rajta este, mikor trillázva jött a fürdőbe, megkereste a bilit, levette a pelenkát és pisilt.

Csütörtökön délelőtt Mimi a Vikifodrászatban volt, a többiek homokoztak az udvaron, vagyis Hanna hajához nem nyúlt Viki. Már egy ideje készültünk oda, és mindig megerősítették az elhatározásukat, Mikolt rövidet, Hanna hosszú hajat szeretne. Kíváncsi voltam, hogyan élesben hogyan fog működni.
Gyakorlatilag szemrebbenés nélkül megtörtént az akció, Mikolt szerintem gyönyörű lett, és Hanna haját is jó nézegetni, hogy egyre hosszabb. Persze az úszás miatt praktikusabb volna a rövidebb, de egyelőre csekély indok lenne őt emiatt újból olló alá küldeni.

Délután Csillát búcsúztatták a kollégák, hívtak, hogy menjek fotózni. Többször meghatódtam, és nagyon örülök, hogy láthattam, ismét elengedhettem egy kicsit, talán nekem nagyobb szükségem volt erre, mint Csillának. :) Egy könyv is készül meglepetésként, július elsején fogjuk átadni neki, egy kis összejövetel keretében. A múlt hetem nagyjából erről szólt, megtalálni a lehető legszélesebb idősávból a "Csilla néni gyerekeket", elégedett lettem volna húsz lelkes résztvevővel, végül vagy ötvenen csatlakoztak. Szép lett, persze van benne egy apró hiba, de lassan ezen is felülemelkedem.
Ez a kép itt az egyik nagy kedvencem lett, Csilla néni egész lénye benne van szerintem.

Péntek este Annáéknál bandáztunk, szombat délelőtt pedig Lea és Mariann voltak strandvendégek nálunk. Szeretem ezt a sokszínű, jövős menős nyarazós életet. :) A kertben egyre több a cseresznye, a meggy és a málna, nagyjából óránként irigylem meg magunkat a jódolgunkért.
Szombat délután zsúrba mentünk, amiről kiderült, hogy vasárnap délután lesz. Vasárnapra családi összejövetelt szerveztem Hanna és Csilla apropójából, Hanna eléggé elkeseredett, hogy se zsúr, se sütögetés. Nyugtatgattam, hogy a sütögetést megtartjuk jövő vasárnap, a zsúrba pedig még minig hivatalosak vagyunk.

Szombat este Hidegkúton voltunk a Helka című meséből készült bábelőadásra. Lellét Ferinek adtuk, a három naggyal pedig átautóztunk a Klébibe, a szabadtéri rögtönzött színpadhoz. Nem késtünk el, sőt, de már így is alig volt hely a nézőtéren, szabad szék gyakorlatilag egy sem. Minden alkalommal azon tűnődöm itt Hidegkúton, hogy mi az oka annak, hogy nem férek bele a dobozba. :)
Itt ugyanis nagyon kevés felnőttnek jutott eszébe az ölébe venni a gyerekét, holott tényleg nagyon sokan (szintén kisgyerekkel) tanácstalanul ácsorogtak a sorok szélén. Végül az egyik rendezőnek szóltam, hogy ha a székeket közelebb tolják egymáshoz (nem hagyva 15-20cm réseket köztük), akkor soronként 2 szék még biztosan befér. Megoldották, leültünk. 5en két székre, pont elég is volt.
Az előadás egyébként szuper, ugyan nem gondolom, hogy bármelyik gyerekünk képes volna elmesélni, miről is szólt, de a látvány önmagában is élmény. Az együtt töltött idő pedig még annál is értékesebb.

Vasárnap délelőtt újabb strandvendégeink voltak, a mieink bemutatták, hogyan kell medencézni, Aladár és az ikrek inkább a pokrócozást és a szemlélődést (cseresznye evéssel kombinálva) választották.
Délután végül zsúrban voltunk :), az ünnepelt szerelmet vallott Miminek (az érdemből picit von csak le, hogy az igazi Szerelem épp nyaralt, emiatt nézett Gergő másik lány után. Mondjuk az ízlésére nem lehet panasz, Rozi is igen szép kislány, de nem mondanám, hogy ellenemre lenne, ha végleges volna a csere, Gergő ugyanis a szívem csücske), estére pedig lehűlt a levegő is, hogy mindenki nyugodtan alhasson ezúttal.

Szezonnyitás

Elmaradtam. :)
Közben beköltözött a nyári szünet a házba, ami olyan, mintha minden nap hétvége volna. Azzal a kis különbséggel, hogy csak rajtam osztozhatnak mindahányan.
Vagyis van minden, ami ilyenkor jár, későn keléstől (ezt azért mind szeretjük) a medencézésig, egypohárból ivástól a kertben piknikelésig.
És persze van sokkal nagyobb zsivaj mint eddig, és nagyobb öröm reggelente, mikor mind rácsodálkozik, hogy mind itthon van.
Szeretem ezt a nyári állapotot, bár tegnap volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, nagyobb falat szórakoztatni négyet, mint hittem, de abban azért már van rutinom, hogy ne adjam fel ideje korán, mert sokkal hamarabb jön egy olyan, amiért viszont az egészet érdemes volt végigcsinálni.

Mondjuk egy ilyen.

Mai téma

Ma hivatalosan elkezdődött az új tanév.
Valamikor a napokban az éjszakai gyertyafényes zuhanymagányomban arra gondoltam, ez az év még a játéké, jövőre iskolatáska, tolltartó, könyvek bűvöletében fog telni az augusztus, hogy szeptember első hétfőjén kis gombóccal a torkunkban indítsuk útjára Hannát.
Megint egy első, következésképpen megint egy utolsó.

Még augusztus elején fogalmazódott meg bennem, hogy nem várom az évkezdést. Sok a négygyerek, nagy a zaj, és fáradtak vagyunk estére mind, de ugyanennyire jó az együttjáték, ahogy egymásra hangolódva oldják meg a feladványokat, legyen az osztozkodás vagy öröm.
Kérdezgették többen, mikor mennek a lányok, én meg vállvonogatva habogtam, fogalmam sincs.
Vagyis több dátum is volt arra vonatkozóan, mikor "mehetnek", mert felénk a sok sok sok gyerekes csoportokban nem mindegy, hogy aki otthon terelgeti a nyáját, legyenek akárhányan, azok egy héttel korábban kezdenek, vagy később.
Mondanom sem kell, a nagyonnemszeretemfogalommal élve gyeses anyukák gyerekeit nem szívesen fogadják szeptember elseje előtt.

És mert kirobbanó lelkesedést nem tapasztaltam egyik gyerek részéről sem oviügyben (nem mintha napi téma lett volna, kivéve Mimi születésnapja reggelét, amikor Mimi azzal kelt, hogy akkor holnap mehet-e), úgy döntöttem, kihagyható az első hét.
Így történt, hogy ma, amikor mindenki tömött sorokban igyekezett reggel a Főutcán, a mieink még az igazak álmát aludták.
Az indokok közül a legmarkánsabbnak azt éreztem, hogy az elballagott 8 gyerek helyére 11 új érkezik a vegyes csoportba, zömmel 3-4 évesek, vagyis beszoktatósak.
Lelki szemeim előtt sok kétségbeesett, síró kisgyerek jelent meg, és két óvónéni, akiknek négy kezére százszoros munka jut ebben az első időszakban.
Megkímélem magunkat és őket is. Legalábbis erre jutottam.

A déli melegben az ovival szemközti játszón homokoztak, mikor Áron rábökött az óvoda épületére:
- Nészd, ott vana Hanna ovija.
Hanna kicsit állt a kerítés mellett, nézte nézte a nagy sárga házat, aztán megfordult és játszott tovább.
A homokvár építése közben megbeszéltük, hogy kik vannak már ott, és ők mért nem. Beszéltünk Juliról, meg arról is, ki lesz Mikolt barátja. Elkezdtünk készülni.

Itthon ebéd után fürödtek a medencében, visongtak, ahogy újra és újra lecsúsztak a csúszdán és becsobbantak a vízbe.
Hatalmas a ricsaj nálunk, ha mind itthon van. De ezen a héten még így kerek. :)

Fiam a sellő

Ha ma nem sütött volna annyira, hogy az ebéd előtti fagyizásban csuromvizesre izzadjunk, gondolkodás nélkül összehajtogatom a kisikált medencét, egyben búcsút intve az idei nyárnak.
Dani már a hétvégén kérdezte, hogy mit gondolok, berekeszthetjük-e a starndhangulatot a kertünkben, aminek egyik velejárója, a kellemesebb, hogy be tudunk majd állni a garázsba az autóval.
Nem szívesen gondolkodtam el a felvetésen, inkább elhessegettem magamtól a zord téli képet, amit a kérdés festett a lelkiszemeim elé, pedig akkor már egy pár napja egészen sok jele volt annak, hogy vége van a nyárnak. Például a hűvös szelek. Dani örült neki, én meg rendesen kiborultam miatta...

Mindenesetre a medence maradt, bánatosan belesárgulva az algásodásba, félig betakarva, mert Áronunk a hűvösszelek ellenére is csobbanni vágyott, és amennyire tudta, lerángatta a kékleplet. Majd aztán hidegnek ítélve a fürdőt, inkább valami száraz játékot keresett magának.

Végül tegnap még csak settenkedve, de ma már teljes energiabedobással visszatért a nyár.
Kellett némi kozmetika, de a megújult strandunk magáért beszél. Csillogó, meg kék, meg fehér.
A lányok Zánkán nyaralnak, mi meg itthon. És miközben a melegvízű gumipacsáldában csúsztattam le százszor a két kicsit a hirtelenjött térdemcsúszdáról, a nagyonjódolgomra gondoltam, meg arra, hogy miért is nyafogok sokszor magamban, hogy milyen sokfelé kell sokmindent, és megsajnáltam mindenkit, aki épp nem a gyerekeivel lubickol.

Aztán fogtam a kiscsúszdát, a kertben állót, és betettem a medencébe. Hatcsillag.
Ez pedig Áron, bizonyítandó, hogy vannak sellőfiúk is.
Lelle pedig azért nincs a képen, mert ő megállás nélkül kőrözött a vízben.

Málna

 

GLR hentes, mészáros...
Egyébként meg.
A munkamegosztás módja: én szedem, ők eszik. Bármennyit. :) Bár mondjuk ha nem szedem, akkor a bokorról legelnek. Ha elfogy akkor meg a szedret eszik. Vagy a paradicsomot.
Szeretem ezt a kertet...

Ezek ketten

A múltheti sikeres premier után elérkezettnek látták a nagyszülők az időt arra, hogy megismételjék a Balaton nyáron projektet karöltve a két naggyal.
Bár volt egy kis kommunikációs gap köztünk, kedden este fél kilenckor mindenki örömére és füle hallatára elhangzott a lányok részéről is az igenigenigen, engem pedig nem nagyon kellett győzködni, a pillanatnyi szünet a vonal végén csak azt jelezte, hogy keddeste lévén (Dani ilyenkor off) nem láttam még magam előtt a fürdetés-altatás-pakolás hármas paralel logisztikai feladvány megoldását.

Lelle szerda hajnalban fogat növesztett, fél négytől hatig tartott a helykeresése, közben megjártuk a teraszt is, kicsit zavart, hogy már világosodott, meg hogy fél kettőkor keveredtem ágyba aznap... de végül a karúszókon kívül nem is maradt más itthon, és a lányok is elkészültek időre.
Elintegettük őket, és megkezdtük a hirtelenjött vakációnkat immár hármasban, részemről egy erős kettesalával életfunkcióilag... viszont nagy békében és csendben töltve az egész délelőttöt.
Egykor már arra is kapható voltam, hogy Dani biciklijével felkerekezzek a nagymamához ebédelni, az ülésben Áronnal, a hátamon pedig Lellével.
Egyszer majd megkérek valakit, hogy fotózzon le minket így, mert szerintem szenzációs a kép, nemcsak elvetemült. Amúgy ezt azért tudom kivitelezni, mert Daninak akkora a bicója, hogy ha a kormányát fogom állva, akkor az a mellkasomnál van. Szoktam is rajta gondolkodni, hogy hogyan szálljak fel rá. Ettől eltekintve, ha már fenn vagyok rajta, akkor szuperjó tekerni vele.

És akkor a lényeg egy mondatban. Ha csak két gyerekre kell pazarolni, akkor nekem(!!!) annyi energia jut egyre egyre, hogy észreveszek olyan színeiket is, amik nyilván vannak, csak a nagy sokadalomban picit halványabban jutnak el hozzám, mint így. Ezeket pedig észrevéve meg is erősítődnek, és akkorát robbannak, hogy az pl. Pali nagypapának is feltűnik két nap tán. Mondjuk, hogy hogyan kommunikál Lelle a kétnappal ezelőtti énjéhez képest.
Nem ismételgetem magam, de kétgyerekkelazélet felér egy nyaralással.
Viszont.
És erről mindenképpen meg akartam emlékezni.
Nemúgyvanaz ám, hogy bűntetlenül galoppírozunk és közben meg azt gondoljuk magunkról, hogy mennyire nagyszerűek is vagyunk, de nemám. Mert akinek négyet adtak, annak négy van és kész.
És amikor megint négy lesz hirtelen, akkor van csak szükség arra a pihentségre...
Mert visszakapni a négyet kb. olyan (azonkívül, hogy agyoncsókolja az emberlánya meg meghatódik, hogy milynszépédesokosdejóhogyvan), mint mikor a rendszeres, ám kellemesnek nem nevezhető futás kétszer kimarad, és akkor tessen csak hozni ugyanazt a nívót de rögtön.
Hátbavágós.
És még nincs igazán kiforrott stratégiám erre a helyzetre.
Azért szívesen gyakorolom. Nám. :)

Ja és hogy a címről is szóljon... ezek ketten kezdenek összenőni.

Távirda

Ma korábban fekszem.
Hazajöttek a lányok.
Lelle kicsit kiakadt, nem találja a helyét. Mint egy kis trónfosztott.
A lányok egyébként nagyszerűen mulattak, egy kis esti csetepatét leszámítva semmi panasz nem érkezett senkitől. :)
Délután Áron beszélt Mimivel telefonon:
- Mimi, mit csinálsz?
- Mandulát tör a nagypapa nekem.
- Mimike, én erős vagyok török neked mandulát.
Mimike a hazaúton kifejtette, hogy Áron egy rosszcsontka, de az első ölelés után lefejtődött rólam, és szaladt megkeresni.
Megettünk a picinyekkel egy kiló szedret, egy fél sárgadinnyét meg egy kiló málnát. Nekem is sok volt...
Írnám a nyaralást, meg Mikolt szülinapját, de ma korábban fekszem...
A fotósblogban kép, meg egy pár sor.
Beköltözött egy tücsök a házba, Dani szerint sáska, de az is lehet, hogy szöcske. Áron retteg, pedig lassan le is tudnám rajzolni, olyan alaposan megfigyeltük ezerszer.
Iskolába vágyom, meg mozogni.
Bevezetőként elég ránézni a szilvafára... lesz vele munka. Még úgy is, hogy a nagyvihar letört egy nagy ágat és most az egész kert tele van félig érett gyümölccsel.
Megint rövidebb lett a hajam.
Mennyire szeretem, ahogy Viki alkot. Nem csak úgy hajat vág. Azt hiszem most értettem meg a fodrászat lényegét. Legalábbis, hogy minden hajszálam szerephez jutott kedden, az biztos.
Ez meg itt a mivan a fotózással kérdésre a válasz.
Mindenki nyaral. 
A nap meg süt, és ezt a fényt nem tudom megunni. Ha meg nincs más, akkor maradok magam. :)

Bugyiban

Pakolgattam, mikor a lányok jöttek kuncogva a lépcsőn, azzal, hogy a Papa azt mondta, hogy Bugyiba megyünk.
Mitagadás, mikor a leveleim között valamikor tavasszal megláttam ezt az amúgy fantasztikus ajánlatot, az első gondolatom az volt, több mint vicces azt válaszolni a holvoltatoknyaralni kérdésekre, Bugyiban. Vagy Bugyin, de ez már csak szőrszálhasogatás.
Sőt, mikor Danival elindultunk, hogy a honlap után élőben is szemrevételezzük a helyet, mielőtt kifizetnénk egy csomó pénzt, azon kuncogtam, hogy milyen frappáns volna, ha helyiségtábla helyett egy méretes alsónemű lenne a város határában.

Nos a szemrevételezés után határozottan az volt az érzésünk, kicsit alulbecsültük ezt a helyet, bár maga a kastélyszálló a városon kívül, egy vadregényes akácos erdő szélén épült, ahonnan még pár száz métert kellett volna autózni ahhoz, hogy azt a bizonyos táblát elérjük.
A recepción nyitottak voltak a hatfős családunk extra igényeire is, a legszimpatikusabb pedig az volt, hogy őszintén nem ajánlották a hétvégéket, mert mindegyik esküvőtől hangosnak ígérkezett.
Így alakult, hogy már március végén tudtuk, Bugyi lesz az első úticél, és bíztunk benne, hogy a csend, és a nagy udvar ad majd elegendő ingert a gyerekeknek is.
Nem csalódtam. Sőt.

Három napra mentünk, szerda délben indultunk, és péntek délután már itthon is voltunk, de ez alatt az alig 50 óra alatt annyi minden történt, hogy az felért egy egész héttel. Persze lehetett volna ezt egy kicsit lazábbra is venni, és még egy csomó dolog ki is maradt, vagy szívesen időztem volna többet ott, ahol épp jártunk, mindenesetre unatkozni nem unatkoztunk, és valószínűleg nem ez volt az utolsó látogatásunk itt.

Az egyik nagy előnye kisgyerekekkel, hogy közel van, és mégis annyira más, mint ahol mi élünk, hogy néha az volt az érzésem, mintha az ország másik végében volnánk. A szállásunk az én mércémmel ötcsillagos volt, ügyeltek arra, hogy hamár kevesen vagyunk szállóvendégek, ne egy kupacba tegyenek mindenkit, hanem megadják a lehetőségét a pihenésnek. Sem alattunk, sem mellettünk nem volt senki, és ennek valószínűleg nemcsak én örültem. :)
A szobánkban egy franciaágy, egy kihúzható kétszemélyes kanapé és egy rácsoságy, valamint egy szimplaágy+a róla leszedett szivacs mellett még bőven maradt hely a bőröndnek is, sőt annyi hely maradt üresen, hogy a gyerekek focizhattak is odabennt. Pedig ez egy sima négy férőhelyes szoba volt, nem is lakosztály. A fürdőbe is befértünk mind a hatan egyszerre. :)

Programok tekintetében maga a kastély parkja is nyújt elég ingert egy vagy két délután erejéig. Van kavicsos fa játszó, nagy füves kert rohangálni, kis tó halakkal, híddal, kavicsos parttal, vízimalommal, egy kis baromfiudvar kacsákkal, birkával, csacsikkal, lovakkal, egy galambokkal teli dúc, és egy beszélő arapapagáj, hogy csak azt említsem, ami az eszembe jut hirtelen.
A kiszolgálás szenzációs volt, a pincér gyakorlatilag hamar családtaggá avanzsált, amihez nyilván az is kellett, hogy minden evésnél mi voltunk egyedül a svédasztalos teremben. Ezzel együtt az az érzésem, hogy ha többen lettek volna, akkor is hasonlóan jó lett volna nekünk.

 

 

Szerdán a délutáni alvás után értünk le, az udvarban kóricáltunk, állatokat etettünk, játszottunk, aztán bementünk a városba is. És itt következzen Bugyi megkövetése. Gyönyörűen rendbentartott kisváros Bugyi, ahol a fontos épületek mind felújításra kerültek, de a házak portája is olyan szép és rendezett, hogy az mármár egy osztrák faluéval vetekszik.
Rátaláltunk a játszótérre is, ami nemrégiben lett készen, elképesztő no. A leginkább pedig az volt az, hogy mikor Mikolt fennhangon kiabált, hogy dolga van, kissé zavarba jöttem, majd szaladtunk egy kört és a kerítésen kívül (ahol egyébként két nagy füves focipályán rúgták a bőrt olyan szakértelemmel, hogy Dani ottragadt nézni) találtunk egy kis házat, benne női és férfimosdó, wc papírral, de ez hagyján... szappannal és tiszta törölközővel. Így megy ez arrafelé.
Fergeteges vacsora után egy kis tánc következett, majd bebizonyosodott, hogy Hanna igazán, ösztönösen falmászó. A nagy kemencén ugyanis két sorban, neki fejmagasságban kerek zománc díszítés volt körben. Egy darabig az ülőrészen mentek körbe, aztán Hanna meglátta a zöldeket. A fal felé fordult, rátapadt és a fogást kereste. :):)

 

 

 

 

Csütörtökön délelőtt indult a lovaskocsi program, fél órát ígértek, a gyerekek pedig alig várták, hogy megérkezzen a hintó. Nem gondoltam volna, hogy ekkora élmény lesz mindannyiunknak, még akkor sem, mikor végre sikerült megnyugtatni Lellét, aki kikelt magából, amint elindultak a lovak, majd az ölemben annyira lelazult, hogy rezzenéstelenül ült végig. Az út elején a betonon kopogott a nyolcpatkó, aztán befordultunk az akácos erdőbe. Már maga az akácos is egy élmény, mindezt lovakkal, néha egy egy tanyával megspékelve a homokos utakon... Szívem szerint mentem volna mégegy kört. A gyerekek közben kikérdezték a kocsist, a félóra végén tudtuk, hogy Tamás, hol lakik, vannak-e lovai, és hogy a két csődör testvérek, apáról.

 

 

Az út bűvöltében lebegtem még, mikor a gyerekek már az állatokat etették újra, Dani pedig felvetette, menjünk a csúszdázós helyre a közeli tóhoz.
Lógott már az eső lába, és el sem tudtam képzelni, hogy vizezni fogunk, de ha ma nem, akkor csak másnap, és hátha még jobban elromlik az idő...
A recepción az ajánlattal járó Rukkel tó kuponjait becserélték a Ráckevei termálstrand belépőire, mondván kisgyerekekkel ilyen időben jobb lesz nekünk ott.

Ebéd előtt érkeztünk egy kicsivel, (szívem szerint még a Duna parton is sétáltam volna egyet, még sosem jártunk Ráckevén...), a gyerekek első dolga lett volna mindent kipróbálni. Nem voltak sokan, de még így is elég nehezen találtuk meg a helyünket.
A strand nemrég egy felújításon esett át, a recepció és a belső tér tiszta, szép, igényes, a külső nem kevésbé, az egyetlen dolog, amin változtatnék, hogy kevés a medencékhez közeli zöld terület, illetve a fekvőhely is. Ugyan van egy kis kacsás tó a medencék tőszomszédságában, ahonnan a kacsák átjártak a melegvízbe is, de oda nem volt kedvünk letelepedni.
Utólag derült ki számomra, hogy a medencéktől kicsit távolabb van egy nagy park, lángosozóval, játszótérrel... De mert ezt nem tudtuk, a négycsillagos szálloda vízre néző teraszán ettünk, nem olcsón, nem túl jót.
Ezt az apróságot leszámítva a gyerekek tobzódtak a melegvízben (majdnem harminc fok), és néha a hideg vizesben is megmártóztak. Van icipici víz is, kifejezetten babáknak, Lelle is nagyokat kacagva élvezte a víz adta szabadságot. Elképesztő volt, ahogy elsőre vette a karúszó jelentését, és a hátán lebegett. :)

 

 

Ebéd után meg is érkezett az eső, Áron és Lelle elaludtak az étterem teraszán, Áron két összetolt széken szuszogott egy másfél órát. A lányok visszavágytak a vízbe, az ebédet leszámítva szerintem netto öt órát voltak bent. Csúszhattak is, bár ehhez külön karszalag kellett volna, az ügyelő látva, hogy rengetegen vagyunk, megengedte, hogy csússzanak enélkül is. Újabb pluszpont.

 

 

Nehezen indultunk el, akkor is csak egy fagyi ígéretével voltak hajlandóak kikerülni a vízből.
Hazafelé végigkocsokáztunk a félszigeten, és újabb terveket szőttünk, hiszen még nem volt elég program erre az egy napra. Szóba került Kecskemét, de hamar beláttuk, messze van, így inkább csak féligcéltalanul autóztunk, hátha a lányok elalszanak egy kicsit.

Kiskunlacházán, egy kereszteződésben tábla hirdette, mozi lesz este, a Madagaszkárt játszották, hattól. Volt még egy fél óránk megtalálni a mozit, ami a helyi művelődési házon belül üzemelt. Nem tudtunk elszakadni a spontán gondolattól, aminek a megvalósítása számtalan buktatót ígért, de nem minden nap megy az ember amolyan igazi vidéki moziba. :)
Mérlegeltünk, közben vacsorát vettünk Lellének, aztán visszakanyarodtunk, megegyezve, hogy a film felét én, a másikat Dani vállalja azokkal a gyerekekkel, akik nem bírják a másfél órát odabennt.
A jegyvásárlós sor kanyargott a bejáratnál, szerintem minden gyereket idehoztak erre a jeles alkalomra. Még jutott nekünk is, és nemsokára már csengettek is, mehetünk be. :)
Olyan nosztalgikus érzés volt a nagy, lejtős, lépcsős, függönyös termet látni, és mert Lelle is egészen lázba jött a sok lépcsőtől, úgy döntöttem, míg csendben bírja, bent maradunk mi is.
Másfél órát mászkált, közben talált magának egy velekorút, akit szintén nem akartak kint hagyni gondolom, az utolsó fél órát pedig azzal töltötte, hogy a pénztárcámból pakolt ki, majd be öt darab fémpénzt. Szenzációs. :)
A film vége előtt 10 perccel Áron egy sorral előrébb keresett magának helyet,a  lányok végig tátott szájjal figyeltek, a felhajtott, korddal húzott székek tetején. :)
Mikoltnak, csakúgy, mint Áronnak ez volt az első moziélménye, azt hiszem ennél szebben nem is lehetett volna bevezetni ezt a jellegű élményt.

Nyolcra otthon voltunk, ismét egyedül az egész étteremben, ahol Bálint pincérünk már várt bennünket, és vacsora közben sztorikat mesélt hasonló moziélményeiről... ahogy a tulajdonos bácsi minden előadás előtt végigjárta a sorokat az illatosító sprayvel, csak ezután lehetett bemenni. :)

Nagyot aludtunk, olyan leosztásban, amiről azt gondoltam, az otthoni fejlesztések előkészítésének is jót tett, Lelle mellettem egy rácsosban, Áron pedig egymaga a szimpla szivacson.

Pénteken reggeli után gyorsan összepakoltunk, mert egy lovaglásra vártak bennünket a közeli Pasa tanyán. Hanna vágyott rá, hogy lovazhasson, és ez is egy olyan lehetőségnek ígérkezett, amit nem lehetett kihagyni.
Egy igazi lovastanyán jártunk, tornácos házzal, bónuszként pedig Mimi legnagyobb örömére simogatható apró cicákkal. Míg Hanna lovagolt, Mikolt és Áron a cicákat nyúzták. :) Itt is szívesen időztem volna hosszabban, leszámítva a rettenetesen szemtelen legyeket (az autókba költözött vagy ötven, miután nyitva felejtettük az ajtókat), meg a rekkenő hőséget.
Gondolatban hálás voltam az ötletért, hogy előző nap mentünk vizezni, így nem égtek le a gyerekek.

 

 

 

 

  

Délben indultunk újra útnak, és a legpraktikusabb megoldást választva hazajöttünk ebédelni. :) Alig egy óra volt az út.