Van egy kis Mimink is

Aki nem akar.
Aki ma, hosszú hosszú hónapok óta először azt kérte, hogy vigyem át magam mellé a nagyágyba. Hát persze hogy átvittem.
Ő viselte legnehezebben a kórházas életünket, Hanna óvodás nagylányságát.
Ma hazafelé gyalog jöttünk, Hannának pisilnie kellett. Megálltunk, Mikolt is kigombolta a nadrágját, és bár nem hittem volna, de engedtem neki.
Tartottam, már majdnem feladtam, és a végén pisilt.
Volt egy pelusnélküli időszakunk, de most megint pelusos. Nem bánom, picit várat magára ez a projekt. De ahogy látom már nem sokáig.

Ha ránézek, egy kis ördögfiókát látok, csudaszépet, nagyon huncutot, imádnivalót. Akiben annyi élet van, mint négyünkben összesen.
Jó, hogy minden akadályt megél, ügyesedik, erősödik. De a szemében a kis tűz folyton ott van, és én ezt nagyon szeretem.

A Kisoroszlán aki lassan de biztosan bújik ki a tojásból

Avagy Mikolt és a dackorszak.

Próbálom elmagyarázni, hogy az urikisasszonyoknál hogyan működik a világ. Hasztalan.
Hanna jutott eszembe, amikor ennyi idős volt épp, mint most Mikolt. Neki akkor született kistestvére, mondogattuk is, hogy a számára nehéz időszakot még nehezítette a trónfosztása is.
Most látom csak, hogy mennyire igaz volt ez akkor, és mennyire az ma is. Csak most a kis középső az, aki a maga eszközeivel igyekszik kiérdemelni a lehető legtöbb figyelmet, szeretetet. Ami hol abból áll, hogy már amikor kér, akkor is úgy teszi, hogy a legkocsisabb kocsis is szívesen okulna tőle, vagy épp Hanna haját tépi ki csomókban, vagy Áron fejére fekszik rá jóóól.

Ma először gondoltam azt, hogy nagyon nehéz. Nehéz őt ilyenkor szépen szeretni, szépen kérni, a lényegit, az igazi mondandóját látni csak és a tetteket kisebbíteni... Nagyon nehéz Hannával is lenni, Áronnak is megadni amire szüksége van, és közben Mikoltot is az őt megillető figyelemmel körülvenni.

Mikolt hangos. Nagyon. És ez nem is jó kifejezés. Elképesztően hangos. Sokmindenért és egyre több dolog miatt. Ha elfárad, természetes, hogy kevesebbre is kiabálással reagál. Este már Dani sem vetkőztetheti, és ha kicsit később érek fel hozzájuk, Mikoltot vígasztalhatatlan üvöltés közepette találom. Tehetetlennek érzem magam, nagyon elszomorít, hogy nincs eszköz, ami beválik. Ha sikerül szemkontaktusba kerülnünk, és megkérdezem, hogy abbahagyja-e, válaszol, ühüm. És próbál, közben az egész teste zajong helyette is, borzasztó látni.

Már egyszer végigcsináltuk egy dackorszakot, mondogatom magamnak, tudom, hogy van, amin nem is lehet segíteni, tudom, hogy a legtöbb amit tehetek, hogy érezheti bármikor, hogy elérhető vagyok, hogy nyugodt és türelmes, no meg kreatív és humorral felszerelkezett is (vagyis überhipermegaszuperanyuka) de... 1. Mikolt nem Hanna, vagyis épp ezt még sosem csináltam 2. nem vagyok szupermami. Estére kifejezetten nem.

Ezt teszem... Szeretem és engedem. Kivéve két dolgot. Bántani a többieket és olyan hangosan kiabálni mások jelenlétében, hogy azok sírva fakadjanak. Más helységben még azt is lehet... legfeljebb lepotyognak a csempék...

Erről ennyit. A megoldás a növekedésben van.