A Malomban

Szentendrén van egy Malom.
Múzeum egyébként, és egy roppant izgalmas lépcsőn (is) meg lehet közelíteni, ha nem a kijárt, macskaköves utat választja az ember. No meg ha vannak bennfentes ismerősei, akik társulni ugyan nem akarnak kora reggel egy efféle kiránduláshoz, viszont nagyszerű ötletet adnak a parkoláshoz, majd a zegzugos, háztetőnézegetős útvonalat is megtervezik onlájn.

Szombat este tanácstalankodtunk egy sort a másnapi hovamenetellel kapcsolatban. Ami egyébként rekord, tekintve, hogy a közelmúltban nem emlékszem olyanra, hogy előre kiterveltük volna a következő nap táncrendjét, vagy ha igen, akkor abban másoknak volt oroszlánrésze.
Izgalmas is volt kutakodni, a lehetőségek tömkelege sejlett fel hirtelen, ahogy a keresőbe beírtuk, gyerekprogram.
Aztán gyorsan szűkre szabódott a végtelen, és maradt egy, izgalmasnak ígérkező.
Kicsit korán, kicsit messze, de mindenképpen kipróbálandó.

Meglehetősen büszke vagyok a gyerekekre, akik minden ellenkezés nélkül segítettek az elindulásban, pedig nem is keltettük őket nagyon korán, viszont reggelit is csak az autóban kaptak. Alig háromnegyed óra alatt készült el mindenki, és ebben benne van az ébredezés is.
Tíz óra előtt pár perccel parkoltunk le a Szamárhegy tetején, hogy szájtátva csodáljuk a szentendrei háztetőket, a zegzugos lépcsőn lefelé csorogva. A gyerekek alig tudtak betelni a látvánnyal, az izgalommal, ahogy kanyarogtunk lefelé.

A Malomban mi voltunk a második család, aztán sorra érkeztek a többiek is, és kétségtelenül a nap várt meglepetése volt találkozni Borival, és a családjával. Annyira úgy éreztem, hogy ha valamikor, valahol össze kell futnunk, akkor az ez az alkalom lesz, és lőn.
Nagyon jó volt látni őket élőben, az egyik legkedvesebb kép a napból, amin a hét gyerek mitsemsejtve ül egymás mellett a mesére várva.

Az esemény pedig a MalomMeseMatiné fantázianevű két órás gyerekprogram volt, aminek az első felében a kiállítóteremben mesét hallgattak a gyerekek, majd egy interaktív, mini tárlatvezetésen vettek részt. 
Személy szerint hálás vagyok ennek a kezdeményezésnek, mert igazi kiállításra ezt a mi négyünket még nehézkesen tudnánk csak elvinni, holott fontosnak érzem, hogy ismerkedjenek a művészetekkel, és ez az alkalom roppant jól kitalálva kedvet is csinált nekik a következő hasonlóhoz.
Pont annyit beszéltek, beszélgettek, ami még befogadható volt mindegyiküknek, bár Lelle nyilván sokkal jobban élvezte a bújócskázást a lábak között, azért az atmoszférából neki is jutott.

A program második fele az alkotásról szólt. Ceruzával, festékkel, zsirkrétákkal rajzolhattak, festhettek a gyerekek, az elkészült műveket aranypapírral be is keretezhették, majd a terem közepén felállított mobil múzeum-makettben egy rögtönzött kiállítás keretében be is mutathatták.
Szenzációs volt, ahogy az alkotásokból kiállítás kerekedett, és ahogy születtek sorra a remekművek, cserélődtek is a makettben, a leszedett darabokat pedig megkapták a büszke alkotók.
Természetesen mi is hazahoztuk mindet.

Íme az alkotók és alkotásaik. Lelle előkéje az előzőleg elfogyasztott narancs okán lóg a nyakában, nem a fotogénségének fokozása volt a cél. :)
Áron festményének címe Szentendrei vihar, Mikolt egy szivárvány szoknyás tündért festett (természetesen), Hanna pedig profán módon az óvoda kertjét rajzolta meg.
Lelle végre elmélyedhetett a vízfesték csodájában, nekem pedig minden perc ajándék volt, leginkább a felelősség alól való felszabadulás miatt.
Erre csak hazafelé jöttem rá, mikor végigpörgött a délelőtt bennem, és rádöbbentem, hogy semmi pakolnivalóm nem volt a nagy alkotómunka végeztével.

A fényképezőgép ezúttal otthon maradt, a képek telefonnal készültek, de a szívemnek így is kedves mind. :)
Sajnos a Malom honlapja nem elérhető, egy FB cím van, amin a következő szessönről tájékozódni lehet.

Kirakó

Elég zaklatottak a napjaink, de legalábbis az enyémek mindenképpen. Szeretnék erről is írni egy hosszabbat, és ott van még a szülinapos bejegyzés is, ami szintén elmaradt, és a fejemben is gyűlnek a gondolatok sorra a mindenegyébről, a gépem pedig még mindig a szervizben várja jobb sorát, az itthoni asztali pedig egy szegény alvó oroszlán... felbőszül, ha zaklatom. Ezért a legszükségesebbekre szűkül az írás, olvasás köre, manapság készült el egy albumnyi új ruha odaát, aminek van egy pár óra munkavonzata is, és nem mellesleg Lelle belépett a nyolchónaposok klubjába, vagyis letehetetlen, elhagyhatatlan. Szumma... van néhány szívemnek kedves béklyó a nyakamon, én meg lavírozok.

Hogy ezt mások hogyan csinálják, már meg sem kérdezem magamtól, nyilván az alvás rovására megy sokminden, a második helyezett pedig a párkapcsolat. Egyik sem egészséges hosszabb távon, már tervezzük, hogy a hosszú hétvégén egy napot feltöltődésre fordítunk, szigorúan felnőtt programokkal... Ha Lelle is vevő erre... természetesen.
A gyerekek radarjai a legérzékenyebbek, mióta tart ez a kizökkent állapot, mind több és több figyelemre vágyik, Mikolt sokszor odakucorodik az ölembe, amit az apja után használt "mamabarlang"nak hív, én meg meghatódom a finomságától.
Áron csak hisztis, és ha nem lenne hajatégnekállító, akkor még azt is mondanám, hogy elképesztően szenzitív a mód, ahogyan a legkeményebb szakaszokban is megáll egy pillanatra, mert nem érti, hogy épp mit javaslok helyette, és megkérdi a nagy szemeit rámmeresztve: tessék?... majd persze mivel a javaslat nemtetsző, ordibál tovább.
Hannával keveset találkozunk, nagyon hiányzik, mindkettőnknek azt hiszem. Érik egy lánynap, csak valahová be tudjam emelni... de menni fog, mert kell neki.
Lellét már említettem. Szóval épp olyanok vagyunk, mint teliholdkor a kutyás környék, zeng körülöttünk a táj.

Node a mérlegnek két serpenyője van, és amikor épp csend van, akkor olyasmiket tesznek, amiket vagy addig még soha, vagy olyan hosszan és kitartóan, mint előtte soha. Mikolt és Áron például napok óta családosat játszik (vegyem magamra?), Áron a napokban felfedezte a gyurmát, és alkot, Mikolt pedig újabb szerelembe esett a kirakókkal. Elő is került négy belőle, mind soksoksok darabos, és Mimi megoldja.
Elsőként a nagyobb formákból álló balettos volt a kedvelt, amit miután összerakott, szisztematikusan szétszedett, és újra összerakott... órákon át.

Ezután áttért a kisebb darabokból álló soksoksok elemesre, és ezt is összerakta (első körben kérte, hogy segítsek, de ő már akkor gyorsabb volt, mint én), aztán szétszedte és újra.
Egy ilyen szétszedés alkalmával fejlesztett egyet a módszeren, és lefelé fordítva az egész kész lapot, úgy rakosgatta vissza a darabokat, hogy mindet egyenként levett a helyéről, majd a lapon a megfelelő helyre illesztette, ami inkább egy nyugifeladat, meg kreatív, kihívás nem volt sok benne, de Mikolt ezt is nagy beleéléssel játszotta.

Mígnem egy nap, ebéd előtt az asztalon maradt a félig kész mű, abban a stádiumban, amikor egy fél lapnyi még a színes oldalával lefelé fordulva várta a sorát, a többi meg szanaszét, szintén fejjel lefelé.

Hannáért rohantunk az oviba, és mikor hazaértünk, a kicsik leültek ebédelni, Hanna meg mellénk szegődött, enni ő ilyenkor már nem szokott. A kirakó láttán viszont felcsillant a szeme, és nekilátott, hogy befejezze. De nem fordított meg egyetlen darabot sem, hanem ahogy volt, úgy állt neki. Csak néztem, ahogy néhány próbálkozás után rátalál a megfelelőre, és gyakorlatilag vakon teszi egyik darabot a másik után a helyére. Mikor megettük a levesünket, rámnézett: kész.

Vajon neki a képes fele sem a képek miatt egyszerű? Mert az olyanokat, amit először lát, sosem a doboza alapján rakja, hanem csak úgy... gyakorlatilag vakon. Kérdeztem is tőle, hogy hogy csinálja? Nem tudom, mire számítottam válaszként, de megkaptam :), hát próbálgattam...
Persze, tök logikus, mint ahogy az is, hogy ha sokat főzök, akkor elsőre tökéletesre fog sikerülni a pekingi kacsa.

Ebben egyetértett.
És vágott egy olyan grimaszt, amit ezelőtt soha. Két ugyanilyen arcot ismerek, az egyik apám, a másik én volnék... Mégiscsak meg kellene próbálnom azt a pekingi kacsát.

Mondom Mikoltnak,

figyelj csak, tudnál mosolyogni?
Tudott...

Mondjuk teljesen igaza van, rossz volt a kér(d)és.

Cipelő cicák

Míg Dani Szingapúrban intézte a dolgait, megpróbáltam az oviszüneteseket kreatív programokkal lekötni.
Nem mondom, hogy négy különböző életkorú gyerekkel egyszerű megoldani, hogy megtaláljuk a mindenkinek kielégítő foglalatosságot, bár ebben leginkább Áron a gát. Lelle csak akkor, ha épp engem óhajt, a két kisasszony már majdnem összenőtt érdeklődésük tekintetében, Áron pedig mindent szeretne amit a kicsivel nagyobbak. Csak éppen még nem az alkotás, hanem a megismerés öröméért ül ő is az asztalhoz, amibe a maszatolás, dobálás, szétkenés passzol leginkább... és be kell látnom, ezt elég nehezen viselem a tizedik perctől. :)

A múltkor Csillusék csináltak wcpapír gurigából baglyokat, Hanna pedig iszonyú lelkes lett a képek láttán, én meg mi sem természetesebb, megígértem neki, hogy amint lesz elegendő gurigánk, mi is csinálunk.
Pár napja megvannak a gurigák, ma nekiláttunk a magunk baglyainak.
A gurigákat kifestették, kiki a maga vérmérséklete szerint, Hanna pl. szép lassan, alaposan, Mikolt pedig lendülettel, még belül is. :) Áron közben egy üres lapra maszatolt, majd az ecsetét mártogatta a vizespohárba, a hangját élvezte felettébb. (ebben a nagyonmelegben az is jó, hogy amikor megunja, csak ki kell vinni a teraszra és a slaggal egy pillanat alatt tisztára mosható... pláne, hogy egész nap egy szál pelenkában mászkál)

Végül tollak híjján, és mert a szem-telen füles színességek engem inkább cicákra, mint baglyokra emlékeztettek, cipelőket csináltunk belőlük. Kaptak farkincát, gyöngyökkel, és szemet, meg bajuszt is. Mondanom sem kell, hogy az utolsó mozzanatokat már egyedül csináltam? :)

Ime a kész macskasereg.

Kirakó

Csütörtökönként a gyerekeim megtáltosodnak... Nem mindegyiken, de többnyire.
Nem mennek oviba, talán ez az ok, bár ugyanolyan korán kelnek, mintha mennének, és nyilván fáradtak is... és mégis.
Ma pl. leszámítva pár összetűzést hihetetlen összhangban játszottak, Hanna Áronnal a kertben vizezett egy csomót (új dimenziót nyitottak kismedencézés terén, a falhoz állítottba vizet engedtek, és a felfújható gyűrűkön fetrengtek, szorosan egymás mellett), Mikolt pedig egyedül játszott majdnem egész délelőtt.
Az emeleten babázott, gondosan kiszedve majd minden plüsst is a nagykosárból, az ágyába fektette őket, és betakargatta mind a harmincat.
Aztán négy babával és a hordozóval (ami a sok gyerek mellett csálén lógott a karján) jött ebédelni, a hatodik felszólításra... ma mégsem sikerült neheztelnem rá emiatt. :)

A legnagyobb meglepetést viszont ma a címben említett kirakózás okozta nekem.
Mikolt sem nem az az egyhelyben ülő, sem pedig az az igazi szüszmötülő típus. Mondhatnám ezt úgy is, hogy nem igazán kitartó, de ez nem igaz... csak nem érdekli egy sor dolog. Mert mondjuk könyvet nézegetni nagyon hosszan képes, sőt kipakolni is módszeresen pakol... viszont az esti mese egy jóideje kikopott Mimi életéből, egyszerűen nem hajlandóm kivárni, míg végigolvasom. Lehet, hogy fejből kellene... most viszont nem vagyok erre alkalmas.

A kirakózás Hanna privilégiuma volt eddig. Mikolt mégcsak a közelébe sem ment, leszámítva azt a kevés alkalmat, amikor kedvet kapott, és Hanna mellé kuporodva elnézegette egy darabig, hogyan készül a kép.
Szülinapjára kapott egy bárányos, nagyméretű, katicásat, hátha kedvet kap...
És lőn.
Tegnap először csak arra lettem figyelmes, hogy fent teljes a csend, és Mikoltot jóideje nem láttam. Este, amikor végre feljutottam, a játszórészen három teljes szett kirakó várt, hibátlanul összerakva a szőnyegen. Két kilenc darabos, és egy hatos. Nem volt szívem szétszedni. :)

Ma pedig nekilátott egy komoly 40 darabosnak, leült a kisasztal mellé, és míg a többiek a teraszon pancsoltak, ő kitartóan küzdött a részekkel. Teljesen más technikával, mint Hanna, de tökéletesen illesztette egymás mellé a darabokat. Soha még ennyit egyhelyben ülni és egy dologra figyelni nem láttam, repesett a szívem, ahogy oda-odapislogtam, nehogy elvesszen a varázs.
Végül Hanna bejött és a segített befejezni a képet, de a nagyját Mimi csinálta.

Amikor festenek

Csodálom azokat az anyukákat, akik minden nap képesek valami kreatívat alkotni, ezen belül is különösen azokat, akik liszteznek, festékeznek az aprónéppel.
Nekem kevés a türelmem... leginkább az előzményekhez, és az utómunkálatokhoz. Szerencsére az oviban minden nap van valami ilyesmi (hamár játék nincs...), így a kreativitásnak ezen formáját kiszervezem...
Gyurmázni, építeni, gyöngyöt fűzni, bármi olyat csinálni velük, ami nem jár maszatolással szívesen csinálok, de a festékek nálunk ritkábban kerülnek elő szerintem, mint sok helyen.

Pedig a lányok szeretik, és érdekes módon pont Mikoltnak van hozzá kitartása.
Áron is kapcsolódik persze, ez a legnehezebb rész, amikor az ujjfestés átvált hadonászásba. :)
Azon kívül, hogy rettenetesen szeretem nézni, ahogy alkotnak, Mikolt egy sajátos technikát dolgozott ki már a színezés során, és most a festésben is ezt alkalmazza. Szívárvány színűre varázsol mindent. Egymás után veszi elő a ceruzákat, vagy festékeket, és addig dolgozik, míg az egész lap, vagy minta készen nincs.
Az eredmény pedig szemet gyönyörködtető. Nekem mindenképpen :)