Egyszercsak

A minap szerettem volna egy adag képet cd-re írni, de akármennyi üreset tettem be a notebook megfelelő (jólmegnéztem) nyílásába, egyszer sem sikerült.
Bosszantott a dolog, mert ez amolyan munkaeszköz, és egyébként is...
Aztán a hónom alá csapva konstatáltam, hogy ráadásképpen zörög is benne egy alkatrész, így hirtelenjében eltemettem magamban a cd írás lehetőségét.

Mígnem ma mesélem Daninak, hogy mármegint, ő meg viccesen kérdi, hogy az olvasó működik-e. Butuskán nézek rá, azt nem is próbáltam még, de hamár így eszmefuttatunk, megpróbálom kideríteni, mi zörög odabenn.
Kinyitom a kistálat, mint már sokszázszor az elmúlt hetekben, és mi van rajta? Na mi?
Egy memóriakártya.
Egy 1GB-s memóriakártya.
Az elveszettnek hitt, megsiratott, eltemetett kis kártya, amin igeeeen :), Mikolt születésnapi képei voltak. Vagyis vannak. :)

Minden jó, ha a vége jó. Mégsem oly galádak a tárgyak.
Csak azt tudnám, melyik gyerek és hogyan applikálta be oda. Egyre jobban érdekel a laptopom belseje.
Ja, és a képek itt.

Születésnapi megemlékezős

Megszületett az egyik elmaradás...

Mielőtt a nagyon nagy nyaralásban (amikor igen, rettenetes rendetlenség van a házunkban és semmit, de semmit ami kötelező nem vagyok hajlandó csakúgy megcsinálni, így aztán Áron is ott és akkor pucérkodik, amikor épp olyanja van és ez még csak fel sem tűnik egyébként... :)) feledésbe merülne az a nap, megírom.

Nyaralásból estünk haza, aztán pörögtünk szombaton, vasárnap pedig pláne, mert még aznap este hivatalosak voltunk az ötnap Balaton vendégségbe. Délelőtt ágyrácsot vettünk Áronnak, meg lufikat fújtunk Mikoltnak és rettenetesenfontos apróságokat szereztünk be, délben tortáért mentem, mert a Daubner mégiscsak tud valamit, és mire ébredt a kiskisasszony, már az ajándékok is be voltak csomagolva.

Apropó ajándékok... rettenetesen készült Mikolt erre a születésnapra. Mert ez a nap jelentette neki úgy másfél éve az óvodás státuszának mérföldkövét (már reggel kérdezte, hogy akkor holnap ugye ovi? :)), és mert bízott benne, hogy megkapja amit kért, egy csokis, egy málnás és egy karfétortát, valamint egy esküvőbarbit fiúban, mert az még nincs, illetve egy csipkerózsika duplot, amiben Csének rózsaszín, mitöbb igazi selyemszoknyája van.
Kicsit szelektáltam, amolyan ízlésformáló jelleggel is, és még így is dominált idén a rózsaszín, pedig direkt fehérbe csomagoltam mindent. 

Na. 
És akkor az érzéseimről...
Akármikor, ha visszagondolok erre a napra, a Monsoon wedding című film jut az eszembe.
A bájával, az egyszerűségével, a csodálatos muzsikájával, a színekkel, és hát - az esővel. És tagadhatatlanul az indiaszeretetem is benne van ebben, de valahogy az a nap különleges volt, aztán még különlegesebbé lett.
Talán azért is, mert a képek elvesztek. Kivéve azt a párat, amit egy másik kártyára fotóztam... Még hétfőn Földváron megvolt, aztán egy nappal később már hiába kerestem.
Mindent lementettem róla, kivéve azt az egy napot.

Mióta a winchesterem tönkrement, egy kicsit másképp élem meg a képzeletbeli képveszteséget, minden fontosabb tökéletesen bevésődik, hátha sosem látom már őket igaziból. Megsirattam persze ezt a mostanit is, de kicsit másképp. Nem dühöngve, csak apránként elfogadva.

A java itt van belül, és bármikor fel tudom idézni a legapróbb részletekig.
   Azt, amin Mikolt szalad a kertbe, hogy aztán felmásszon a hófehér ruhában a mászókára kacagva az izgatottságtól, a kitüntetett figyelemtől, ahogy a család minden tagja csak rá koncentrál.
   Azt, amin magához öleli a balettos kirakót, miközben azt kiabálja, pont ilyet akartam!!!
   Azt, amin Pali, Peti és Dani csak hátulról látszanak, a kezük éles, és ez a hat kéz tökéletesíti azt az ajándékot, amit Pali készített. Egy kerti kötélpálya ennek a mintájára, de sokkal szebb és a szívemnek ezerszer kedvesebb Mimi madárformájú verziója.
   Azt, amin Áron suhan, a háttérben pedig minden elmosódott.
   Azt, amin a Dédi fogja Lellét, aki gyíkként tekeredik ki az öléből, de Pali tartja, hogy le ne essen.
   Azt, amin Mikolt befogja a szemét, mert Dani a tüzijátékot gyújtja épp a tortáján.
   A málnás torta, amit recept nélkül formáltam a magam ötlete alapján, és szerintem az elmúlt évek legjobbika lett.
   Mikolt arca, ahogy dühöng, mert Áron megelőzte a gyertyafújásban.
   És azt, amin Mimi egyesével grimaszolva eszegeti le a málnát a tortáról.

Amitől pedig végleg emlékezetessé lett a nap, az a hatalmas vihar.
Mint mindig, most is kertben ünnepeltünk, és Lelle születésnapja sem volt elég nekem, hogy elengedjem a vágyat erre a kinti nagyasztalos, sütögetős nagycsaládos megemlékezésre vonatkozóan. Annyiban finomítottunk, hogy ezúttal nem volt elhúzódó sütögetés.
A torta előtt volt egy kis közös esetbéd, és már majdnem a végére értünk, amikor a kertvégében megjelent az első fekete folt az égen.
Dédi megállás nélkül kántálta, hogy menjünk be én pedig kitartóan csitítgattam, hogy a gyertyafújást még a vihar is megvárja.
Énekeltünk, elfújta, aztán mindenki kezébe kapott amit ért, és pár perc alatt fedél alatt volt minden.
Az utolsó poharat hoztam be, mikor beléptem az ajtón és leszakadt az ég.

Hogy ezek a képek mégis megmaradtak, annak nagyon örülök. Olyan nagy és olyan szép lett ez a kislány...
Mikoltom, édes bogár, Isten éltessen sokáig!!!

Mikolt 4 éves

Az örök középső.
Ha erre gondolok, kicsit mindig megsajnálom.
Pedig nem nagyon van miért, illetve ha van is, az egyedül annak köszönhető, hogy még mindig rettenetesen egyedi, ahogyan módot talál a sérelmei kifejezésére.
Mindjárt megkövetem, de hogy a száraz tények is helyt kaphassanak, bocsánat a szóért, de Mimikénk egy kis genyó. Ha elfárad, ha éhes, ha épp azzal akar játszani, amivel a másik, ha szeretetre vágyik, akkor piszkál. Macerál, bosszant. Egészen addig, míg a másik fél teljesen ki nem készül.
Mimi nem viccel, a cél a totális megsemmisítés.
Még annak árán is, hogy ő is így jár.
Hát erre kell megoldást találnom, meglátnom, hogy mi az ok, mi az, amit közölni, kérni szeretne, és néha, olykor, ha megtalálom, annyira jó vele.

Kis woodstock girl, a rettenetesen egyedi ízlésvilágával, amiben keveredik a színkavalkád, és a csuparózsaszín a traktorral és a minifűrésszel. Lenyűgöző a kreativitása, ahogyan mesél, ahogy játszik, ahogyan szavakat alkot ha épp nem érti az igazit, vagy csak elfelejtette.
Szeretem hallgatni, ahogy az asztalnál ülve az ujjaival játszik egy komplett színházi előadást, mosolygok, de jajj nekem, hogyha épp nincs kedve igazat mondani... és Áron ellökése után simán a szemembe néz és aszongya:
- Mama. (lefelé a hangsúly, a pontra megérkezik az altja...) Ájon csak így ment ment a fal mellett és egyszejcsak bumm, lebuccolta az ajtót.
Áhhám.

Egyébként is a szélsőségek kislánya ő, vagy eszik, és akkor sokat, vagy nem, és akkor semmit. Ha épp angyal, akkor látni vélem a szárnyacskáit, és tény, ha a többi van soron hisztifronton, akár heteket is képes várni a sajátjával, és mondja is. Mama, látod én milyen jó vagyok. És látom.
Hogy aztán ő legyen a korona, a fejvakarásom, a tanácstalanságom, és a hitem, lesz ez jó, jobb.

Ő az, aki levágja a haját. De csak egy ilyen icikepicikét, látod? És ha kiakadok ezen, azt mondja, akor minek hagytam elől az ollót. Igaz.
Meg az is, aki biztosan leeszik magát, és azt mondja utána. Upsz, kicsit kibojujt.
Meg az, aki odagömbölyödik, és akkor lehet simogatni, de csak egy darabig.
Meg az, aki simán elvonul egy vendégségben, és fél órát magában nézegeti a könyveket. Amikor pedig megkérdezzük hol járt, vállat von és énekel. Hááát, a mesélős szobában.
Meg az, akinek a rendrakás értelmezhetetlen. Szerintem tényleg nem érti, mit várok tőle. Pedig már úgy is játszottuk, hogy mondtam, hogy mit, honnan, hova. Út közben megállt játszani.

Mimi, Mimó, Mimóci, Mimike, Mikolt, de leginkább Mimi.
- Mama, neked milyen színű a szemed?
Mert tudja, hogy. Az enyém az egyik zöjd, a másik bajna. Ez a zöld, ez meg a bajna. Neked meg csak zöld.

A legkedvencebbem a kukojica, az epej meg a kalács.
Szeretem a humorát, a kis táskás, felemás színű gombszemeit a rajzolt szemöldökkel, az altját, azt ahogy megy, a cérnalábacskákat, a macskaügyességét, ahogy fél a dörgéstől, és ahogy nemértve szereti az állatokat.
Szeretem ahogy rajzol. ahogy épít, ahogy kirakózik, ahogy fogja a kanalat.
És végül szeretem azt a kócos fejét, a kacifántos lelkét, ezt az alig 14 kilónyi 106 centis kisoroszlánt. Szőröstül, genyóságostul, végtelenül.