Egy hét off

Síelni voltunk.
Az egész család.
Sőt, Petit is elvittük, így aztán olyan volt, mint annakidején. :)
Őszintén szólva felülmúlta minden várakozásomat az egész, a szállástól kezdve a sí élményéig, a gyerekek csúszkálásán keresztül a mostanában nem felhőtlen felnőttlétig.
Szóval szuper volt, pedig ezt egy ideje csak óvatosan szoktam kimondani, mert félő, hogy cinizmusnak hangzik a számból.

Hálás vagyok, hogy végül az utolsó vizsgán is túl úgy döntöttem, hogy Lellével mi is csatlakozunk a többiekhez, mert amit Lelle produkált, arra nincs is igazán szó :)
Meg is mutatom inkább mozgó képpel, annyira áll leesős az egész élmény, ahogy ez a kis hógombóc négy nap alatt gyakorlatilag megtanult síelni.
Ez az első nap készült, Lelli életében első alkalommal áll sílécen.
A második csúszás után kiabált velünk, hogy mostantól egyedül óhajt síelni, egyáltalán ne segítsünk neki.
A morcos ábrázat annak szól, hogy a nagyok elmentek a csákányos felvonóval, őt pedig lent hagyták a minipályán.

Ez pedig a negyedik nap, az utolsó csúszás :) Némileg megváltozott az időjárás...

A nagyobbak közül Mikoltnak azt mondta Péter bácsi (miután a hóeke helyett ő már párhuzamos léccel fordul), hogy itt az ideje, hogy szóljon nekünk a sportrepülő vásárlása miatt, merthogy az is jár neki a síbotok mellé. Hanna a fekete pályán síelt, Áron pedig egyszerűen hozta a formáját. :) Hol kevesebb, hol több lelkesedéssel csúszkált, a végére azért ő is belejött. Nagyon érdekes élmény látni, hogy amin minikorában annyit dolgoztunk, az a mai napig, ha új mozgásformát kell elsajátítania, akkor felbukkan. Motiválni kell, akkor működik, de amint a figyelme kicsit is enged, teljesen lekvárrá válik :) Az oktatók szerint kicsit elvarázsolt :), én tudom az okot, és irtó büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, drága kis ember.

A szombatot Kapuváron töltöttük meleg vízben ázva, bár a kerek sarokkádat elnézegetve saját wellnessünk volt szó mi szó :)

Igyekszem visszazökkenni... :)

Katica

Elment a kicsike óvodába.
És még egy rendes elsőnapos fényképet se csináltam róla, mert lemerült az akku...
Én még sosem sírtam, legfeljebb nagyon meghatódtam amikor a többiek elindultak, ez a mostani elválás volt az eddigi legnehezebb. Pont addig sikerült tartanom magam, amíg lelkesen integettünk egymásnak. Ők a kigördülő autóból, én a bejárat elől.

Dani vitte őt is, és pont ahogy a többieket, Lellét sem szoktatta.
Végülis két hónapos kora óta szokja, hogy egyszer ő is óvodás lesz.
Mikolt csütörtök óta várta, mikor lehet végre nagytestvér.
Ma reggel, míg Lellének épp hogy résnyire nyílt a szeme, már csacsogott mindenféle bennfentes dolgokról, Daninak azt sem engedte, hogy levegye a cipőt, azt is ő akarta. Aztán kézenfogta, és bevitte a csoportba, gondolom ahogy ígérte, babakonyházni.

Ebéd után megyek értük.
Dani, mikor hazajött, megölelt :), és azt mondta:
- Nnna, nyolc éve először fordul elő velünk, hogy egy gyerek sem a mi felelősségünk pár órára.

Gyorsan kitalálom honnan kezdjek neki a nagy csendnek, és futok, hogy megölelgessem.

...
Fél egy után értem értük.
Már mesét olvasott nekik az óvónéni. Lelle alig akart eljönni. Még megvárták a végét, aztán mintha ez lenne a mindennapos rend, elköszönt, és jött.
Egész nap játszott, evett, ebédből kétszer kért.
A hátizsákját haza akarta hozni, kicsit újra kellett terveznie, amikor mondtam, hogy az bent marad.
- Sziasztok hátizsákok!
Aztán szaladt kifelé a fakanál cicával, amit Nóra néni készített neki.

És már nyári szünet van

Ismét hagytam, hogy elteljen több mint egy hónap.

Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.

Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy oda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem  hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.

Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.

Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.

Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.

Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...

Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...

Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.

Csuri

Lelle haja... a raszta korszak után elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam valami igazán lányossal. Míg a reggeli joghurtját ette (epejest), befontam.
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.

Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.

Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét. 
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.

Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.

Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)

A nyár végéről

Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.

Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.

Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...

Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.

Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.

Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.

Nagyon nő

Ma este épp olyan volt, mint egy fesztiválozó svéd maca, pucéran, csapzott fehérarany csigákkal a feje tetején, amiből egy vastagabb tincs a szemébe lógva rakoncátlankodott.
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.

Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.

Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)

Kiskétéves szeletke

Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.

Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.

Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.

Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)

Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.

Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.

Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.

Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.

Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).

12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)

Lelle első mondata

APG olvasás este. Áron választotta autómosó.
Lelle hallgatja, majd hozzáfűzi a magáét (szavanként nagy szünetet hagyva, imádom :)):
- Nem Apa aukója, Mama aukója.
Lelle Danit Papának hívja. Egyébként. A piros autót ezennel megnyertem.

Az ezerarcú 2.0 dumaládává avanzsált

Lelle megunhatatlan, sőt, kimeríthetetlen témaforrás.
Nemrég egy majdnem egy évvel ezelőtti albumot lapozgattak a nagyok, mögöttük állva döbbentem vettem tudomásul, hogy Lelle már akkor Lelle volt. Minden ízében.

Aztán este arra jutottam, hogy visszafelé könnyű belelátni a mostani valóját, és persze csírájában már akkor is ott volt benne minden Lellejellemző, de tisztán emlékszem arra a vágyra, hogy halljam, ahogy elkezd majd beszélni, lássam, ahogy teszi az egyik lábát a másik elé.
Csak aztán olyan gyorsan megtörtént minden, hogy innen úgy tűnik, már egy éve is ilyen volt. Pedig dehogy.

Például nem tudott járni. Döbbenetes, mennyire elfelejti az ember, hogy mennyit hallotta a kis tenyerek csattanását mikor közeledett, hányszor húztam vissza a nadrágomat, amibe kapaszkodott, hogy fel tudjon állni, és milyen görbécske volt a lába, mikor végül elindult.

Most meg... A nagymamától hazáig szalad.
Egyszer előveszem a telefonom, és "lekamerázom", mert egy élmény, ahogy műveli.
A lábacskái még mindig görbék, de már nem hűdenagyon, csak nagyon, és csámpázik is befelé valamennyire. A dédi szerint nekem volt ilyen görbe lábam. Mégha rontja is a renomém, nem tudok nem emlékezni rá, ahogy minden alkalommal utánam szólt annak idején, kislányom, kifelé rakd a lábad. :)
Szóval nagy erőkkel fut, közben a karikalábacskák kacsáznak, de úgy, hogy a szemlélőnek az az érzése, hogy biztosan elbotlik saját magában, de nem. Valószínűleg több energiát használ a kelleténél, úgy ötször, de a mozgás öröme felülír minden egyebet ilyenkor.
Fut, sokat, aztán megáll, visszanéz, hogy megyünk-e mögötte. Előrehajolva, nagyon tudományosan vizsgálja ezt, majd uccu neki újrastartol.
Ha vízelvezetőhöz ér, megtorpan, hosszan méregeti, melyik láb legyen az első, a legjobb, ha valaki utoléri, mert annak elkapja a kezét, haláltmegvető bátorsággal átevickél, majd elenged, és fut tovább.

Az egyetlen dolog, ami annyira megijeszti, hogy lendületből fordul vissza, és a tempón mit sem változtatva az ellenkező irányba rohan, az a kutya. Nagyon vicces, ahogy hang nélkül fordul sarkon, és meg sem áll az első biztonságot jelentő emberig. Legyen az bárki.

Aztán itt van a beszéd.
Mind későn kezdők voltak, Lelle miatt sem aggódtam soha.
Mostanra ő lett a csendőrség nálunk, bárkit, bármiért, bármikor kioszt. Olyan hangsúllyal és hangerővel, amin csak mosolyogni lehet.
Ha épp nem tetszik neki, hogy az édesapja megsimogatja, összevonja a szemöldökét, és énekelve kiabálja, neeeem, papaaa.
A legújabb vezényszavai az erre, arra, le, be, ki, ebbe. :) Tegnap éjjel mehetnéke támadt, feltérdelt, és a szokásos mutogatás mellé kaptam egy le-t is.
Este, ha beteszem az ágyába, elszöszöl egy darabig, majd kinyúl a rácsokon keresztül, megpaskolja a helyet mellettem, majd aszongya, vagyis inkább énekli, ebbe, ebbe, és válaszra nem várva kipakolja a paplant, és utánaugrik.
Ha megkérdem, most jó? lassan bólogat.

És hamár ilyen hirtelenjött kvázi hófordulós bejegyzés lett, gyorsan egy kis szószedet. Ezeket a szavakat már magától használja. Aukó, fogalmam sincs, hogy a tiszta autóból miért lett ez, vizs, ojja, haja, krokodil (Áron sokszor mondja, szerintem a következő a kard lesz :))), ami kokoij, tea, és mondja azt is hogy gumicukor, erre mondjuk nem vagyok büszke, de a húsvéti nyúl a ludas..., és ráadásul nem tudom lekottázni Lelle nyelven hogyan hangzik, de fülelek, és megírom, és van cumi is, amit legalább háromszor kell elmondania, hogy felfogjam mit szeretne, mert ez is annyira sajátos. És persze nem tudom visszaadni ezt sem. :)

Ezen kívül pedig Mikolt nyomdokain az ezerarc. Íme:

A gumicsimma pedig azért, mert kisnagysága maga húzza a maga lábára. Nem tűr sem beleszólást, segítséget meg mégkevésbé.
Öltöztetni pedig amúgy is rémálom, mind le, mind pedig fel (ami egyszer felkerült, azt levenni meglehetősen macerás róla, de ráadni sem könnyebb ennél egy kicsit sem), így aztán megkönnyebbülés egy hasznos cipő, amit egyedül is képes kezelni (le és fel :)), és majdnem minden időjárás esetén hordható.
Valószínűleg idővel crocsra váltja.

Na jó, a nőiessége védelmében... Van még három pár cipője, ezeket random módon szúrja ki néhanap, viszont akkor azt és csak azt hajlandó felvenni. Résen kell lennem, mert ha egyet megmutatok, akkor amellett is rendszerint kitart, változtatásnak helye nincs.
Csak akkor, ha bárki más cipőjéről van szó. A sajátot máséra bármikor örömmel cseréli, rendszeresen találom az udvaron az apja papucsában klaffogva.
Szómiszó, szórakoztató. :)

Éljen május elseje

Megünnepeltük. Mégiscsak a munka ünnepe ez, méltó rá, hogy megadjuk a módját.
Én beértem volna egy sima lazulós nappal, a csodaidő persze kirángatott bennünket a kerten túlra is, és gyors konszenzussal Solymárra esett a választás.
Van ott egy völgy, ahová ilyenkor kivonul a város, meg a mi Ibolykánk is mondjuk lovak nélkül, de egy halom fajátékkal, és legutóbb három éve három gyerekkel is szuper kis program volt, sőt, már azt is tudtuk, hogy ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni az amúgy festői erdőben a patak mentén, akkor a másik irányból néhány lépést kell csak tenni, és már ott is vagyunk.

Gyorsan kerestünk még vállalkozókat, Mari és Peti kaptak is az alkalmon, és csatlakoztak hozzánk.
Idén sem volt csalódás. Az erdő pompás, a patak mégpompásabb, a tisztás elég helyet ad a nem túl nagy tömegnek, és van minden, amire ilyenkor vágyhat a nép. Kézműveskedés a gyerekeknek, kirakodó igényesen, főzőverseny, aminek az eredménye fogyasztható a publikum számára is jelképes összegért, és gyönyörű környezet.

Ennyit a majálisról, ajánlom mindenkinek, aki érintett lehet a környéken és nincs jobb ötlete, mert tényleg.
De igazán emlékezetessé Lelle tette ezt a napot.
Először azzal, hogy eltűnt.
Van egy pszichológiai jelenség, aminek a lényege, hogy tömegben megoszlik a felelősség, mindenki azt hiszi, elengedheti, mert vannak elegen, akik majd magukra veszik.
Hogy ez mennyire nem tudatos, saját tapasztalás. Mondjuk ilyenből köszönöm épp elég volt erre az évre, tanulság van, megszívleltem. Sokadszorra.
Az történt ugyanis, hogy abban a kellemes állapotban, hogy négyen vagyunk négy gyerekre, Lelle az egyik pillanatban még megvolt, a másikban már nem.
Szerintem nagyon rég futottam ennyire gyorsan, és abban is biztos vagyok, hogy legutóbb Mikolt eltűnése adott okot az életem filmjének lepergetésére, de ez akkor sem, most sem esett jól.
Dani kezében érkezett végül vissza, mikor az apja rátalált, a patakparton állt, és nézte teljes lelki békével a gyerekeket, akik odabenn játszottak.
Én úgy harminc évet öregedhettem tíz perc alatt, de a lényeg, hogy megkerült...

A másik, ennél örömtelibb pillanata a napnak az alvás utáni peluscsere után ért.
Lelle nem akarta felvenni a tiszta pelust a csere végeztével, nevetett rám, és elszaladt.
Egy ideje szól, miután pisilt, kivenni nem hagyja, de az irány mindenesetre biztató volt eddig is. A szűkítőt már rég lehoztuk, mert fel is kéri magát a pulpitusra, ül három másodpercig, majd papírt kér, végül távozik.
Most csak simán elszaladt pucér popsival, a szemem sarkából figyeltem miközben az uzsonnát készítettem. Idővel odasomfordált mellém, és koncentrálni kezdett, ami jel.
Mondtam is neki, hogy látom, hogy készül valamire, mi lenne, ha a wcben próbálná meg befejezni. Adta a kezét, felültettem, dolgozott, és lőn.
Diadalmas mosolygás, örömkönnyek.

Azóta reggelenként nagyon figyelem, és ha úgy alakul akkor sikerrel végződik az akció.
Még messze a szobatisztaság (amit én sosem sürgettem eddig sem), de ha arra gondolok, hogy kicsit több hely marad nemsokára a kamrában, akkor mosolyoghatnékom van. Meg persze büszkeség is, öröm is, nagy dolog ez. :)

Ágyjelenetek

Az izgalmas dolgok mostanában itt történnek ugyanis. Meg a legviccesebbek. És a legszívmelengetőbbek is. A többit nem árulhatom el hivatalból, de ahogy a dolgok állnak, még az is lehet, hogy egyszercsak lesz egy felnőtt és egy gyerekszoba nálunk.
Azt pedig csak nagyon halkan írom, hogy ezügyben az egyik szemem nevet, a másik meg sóhajtozik.
Nos a velő.

Ha itthon vagyok, Lelle senki mással nem hajlandó elaludni. Ha más dolgom van, akkor inkább jön velem, és segít bármiben (leginkább lassítja a folyamatot persze), csak ne kelljen lefeküdnie nélkülem. Gyenge próbálkozásként tegnap Dani felvitte míg kiteregettem két adag vizes ruhát, Lelle pedig végigzokogta azt a negyed órát, míg felértem.
Mikor meglátott abbahagyta, és szüttyögve a helyére mászott, majd alig három perc múlva már mélyen aludt.
Még álmában is hüppögött, Áron pedig kérdezgette, mit csinál Lelle. Azt hiszem tanult egy új szót. Vagy kettőt. Idejében ki fog derülni, ahogy ismerem.

Áron az ágyában térdelt, és kifejtette, hogy igazából mellettem szeretne lenni. Elfáradtunk, engedtem, azzal a feltétellel, hogy egy kicsit maradhat, aztán menjen vissza a saját kuckójába.
Odakúszott, majd pár perc bújás után feltérdelt:
- Mama, sajnos mennem kell a saját helyemre.
Adtam neki egy puszit, biztosítottuk egymást a kölcsönös szeretetünkről, majd visszament.
Miután befészkelte magát, az apjához fordult:
- Papa, úgy döntöttem, hozzád bújok.
:)

Forgolódtunk egy keveset, sehogy nem fértem el (egészen máig fel sem tűnt, hogy kevés az a harminc centi), így aztán fogtam Lellét paplanostul, és áttettem a kiságyába azzal a képzettel, hogy két óra múlva már a fejemen fog szuszogni.
Tévedtem.
Lelle háromszor kért az éjjel enni, mindannyiszor békésen elfogyasztotta a jussát, majd aludt tovább.
Reggel Áronnal együtt ébresztettük fél tízkor.
Felállt az ágyában, és a kérdésemre, hol aludt, a mellettem lévő üres zugra mutatott. :)

Három és fél éve ma először aludtunk ketten a miágyunkban Danival. Azt hiszem kicsit nagy nekünk. :)

Hit the road

Tegnap előtt, hat év után először indultunk el babakocsi nélkül úgy, hogy egy gyerek sem volt ránkkötve sem.
Hanna megkapta Matyi gyerekkori bringáját, ezzel pedig kezdetét vette az öröklés sorozat, mert így Mikolt Hanna régi kék biciklijével jöhetett, Áron kipróbálhatta végre Mimi régi kisbringáját (szintén egy huszonéves darab), Lelle pedig a magától értetődőnek vette, hogy beálljon a sorba a kapunál egy kismotorral.

A nagylányok zökkenőmentesen szoktak hozzá az új járgányokhoz, és Lelle is hihetetlen rutinnal motorozott, leszámítva, hogy minden csatornafedőnél leszállt, és kért, segítsek átemelni a járművét, aztán fogjam meg a kezét, hogy át tudja lépni a nagyobbnál nagyobb rácsokat. :)

Áron némi segítség után egyes szakaszokat teljesen önállóan tett meg, hogy nem tekert végig, annak egyetlen oka van, nézelődés közben elfelejt pedálozni, amitől aztán jól el is dől. Ha marad a tavasz, akkor egy héten belül zsebre tett kézzel sétálhatunk mellettük. Illetve futhatunk utánuk.

Beszélgetünk

Lellével.
Szomszédoltak ebéd után, az autóval elé mentünk, az ölembe vettem, és ahogy szoktunk, elbeszélgettünk.
- Jó volt sétálni?
Bólogat.
- Láttál valami érdekeset?
Bólogat.
- A bácsit?
- Nem. -mondja, és elgondolkodva rám néz. Tovább faggatom.
- Valami mást?
Bólogat, még mindig nagyon koncentrál.
- Cica.
Mondja végül. :)
Életünk első igazi komoly beszélgetése volt ez kérem.
A szieszta előtti másodpercekben az ágy sötétjében még visszaidézte többször, monológ formájában :). Cica, nem, cica, ühüm. Ezerszer. :)
Menthetetlenül zakatol a szóformálás felé, pénteken csak úgy azt mondta Emma, majd Anna, azóta pedig van már Hanna is.
Ma pedig Aladár, ami Aladada. Aztán tea, és kapka, és köszi.

Húsvéti nyúl szánkón jár

A délutáni alvásból ismét hólapátolásra virradtunk.
A tavasz számlájára kétségtelenül fel kell vésni, hogy a lapátolás ezúttal világosban megejthető volt elejétől a végéig, és közben még belefért a megmaradt remény is, ami az utca végén a harmadik piros lámpa után szertefoszlani látszott, ugyanis mi tényleg hitünk teljes birtokában útnak indultunk, hogy az állatkerti játszóházas kuponunkat lejárat előtt beváltsuk némi kacagásra, végül pici sírás és szentségelés kíséretében visszafordultunk... na ezután volt lapátragadás, aztán pedig hosszas papára várakozás.

És akkor a gyerekek azon tanakodtak, hogy hogyan is fog érkezni az a Nyúl.
Hanna mélységes sajnálatának adott hangot, miszerint még az is lehet, hogy megfagy szegény, és elmegy a kedve az egésztől. De Áron megnyugtatta. Jön, mert jönnie kell.
Mikolt pedig nagy tudományossággal magasba emelte mutatóujját, és leszögezte:
- Semmi vész, majd kölcsönkéri a Mikulástól a szánját.

Lelle tökéletes ühümmel nyugtázta az okosságot. Új szó, megjegyzem, vagyis fel.
Hó nélkül is öröm lett volna hallani. :)

20 hónapos

Volt valami hiányérzetem aznap, de megfogalmazatlan maradt.
Úgy látszik, Lelle most már igazi egyenjogú taggá cseperedett, neki sem jut már minden hónapban megemlékezés.
Azóta pedig ontja az újdonságokat, lássam, van miről posztolni.

Tegnap este jöttünk mentünk a lakásban, mondtam neki mindenfélét, ő pedig kitartóan válaszolgatott, csak úgy, az orrocskája alatt. Hosszú percek, és sok sok mormogás után kezdett gyanússá válni, hogy mindig ugyanazt mondja, a következőnél jobban füleltem, és tényleg. Lelle azt mondja:
- Ko.
Csendesen, rövid "ó"-val, de határozottan.
A minden gyerek más sémába tökéletesen beleillesztve, senkiéhez nem hasonlíthatóan megszületett a nem után, amire olyan régóta vártam, a helyeslés Lelle nyelven. Jó. Vagyis ko.
Kis betyár tudja, hogy mikor szeretném csak az öröm kedvéért hallani, olyankor sosem mondja, viszont minden helyzetben, amikor beleegyezéséről biztosít, elhangzik. Ko.
Én pedig minden alkalommal annyira örülök neki, hogy alig tudom megállni, hogy fel ne kapjam azonnal. :)

És hogy meglegyen egyben is a szószedet, íme Lelle hatalmas szókincs:
Papa (ami kontextustól függően papa, vagy paplan), mama, baba, Lelle (néha igazi Lelle, néha Jejje), hó, nem, víz, ammam (cumi), hamm, vauvau, kutyus, cica, cici, kaka (mindenkit lelkesen elkísér a dolgára, és nagyon tudományosan kifejti véleményét), és egy mai új, a kulcs, ami felismerhető, de mégsem tudom, hogyan mondja pontosan...
Minden más tádá.

A végtermékekről jut eszembe hogy immár hatos pelust hord éjszaka, míg nappal elég a 4+. Éjjel ugyanis annyit pisil, hogy még így is kétnaponta kell pizsamát cserélnünk az elázás miatt. Csak csendben írom, hogy ma a hatos sem bizonyult elegendőnek. :)

A múlt hónapban volt egy este 10től reggel fél 9ig tartó alvása is, aminek nagyon nagyon örültem, azóta sem történt ilyesmi. :) Sőt, az utóbbi napokban sokszor felsír éjjel, de fel nem ébred rá, vagy miatta, csak engem ijeszt meg nagyon. Gyanús. hogy fogat növeszt, mert ezzel együtt a nyála is csurog, pedig sosem szokott, és a sapkája kötőjét minden nap csuromvizesre rágja. Valamint igazi matricagyerek lett belőle ismét, ami édes teher.

84cm, vagyis sokat nyúlt, és lassan elhagyja a 10 kilót. A haja egyre hosszabb, igyekszem nem zaklatni csatokkal, gumival, néha azért bekerül a kis szőke tincsei közé. A frufruját nincs szívem levágni, így már jócskán a szemébe lógna... ha nem tudnánk eltűrni ügyesen csat nélkül is.

Ami nem változik, az a nagyok iránti rajongása. :) Mindenben utánozza őket, a játékaikban is. Sokszor ő a család kisbabája, míg meg nem unja. Babázik ő is, rajzol, táncol, épít és rombol.

A kire hasonlít kérdésben most épp Mikolt természetével vélek felfedezni elég sok összecsengést. Tegnap este ketten voltak fent velem, míg előkészítettem a mai napi szetteket (duplát, mert ma ünnepség is volt az oviban), és olyan egyetértésben játszottak, amit ritkán látok másokkal Lelle párosításban.
Külsőre Áron.

Egy igazi kis bohóc, akinek a mosolya mit sem változott születése óta... neki nincs kisebb testvére. Pedig ahogy lázba jön a kisebbektől, úgy tűnik nem lenne ellenére. :)
És nem, biztosan nem lesz kistestvére, épp úgy érzem magam mostanában a dacos Áronnal és a mindenlébenkanál Lellével, mint akinek pont elég ennyi. :)

Egyébként pedig a szívem egyik csücske. Ofkorsz.

Sajtcédulkák

Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...

Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.

Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.

A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.

Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.

A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.

Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.

Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.

Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.

És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.

A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)

Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.

Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...

A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.

Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.

Okosodik

Nem vagyok hajlandó szakszöveget írni, bár a pszichológus másik felem, aki nálam sokkal járatosabb a kognitív tudomány világában már kijavított, mikor azon örömködtem, mi mindent tud már a világról ez a ma született kis szöszke...
Márpedig a lényeg, hogy szemmel látható változásnak vagyunk tanui, és ez nemcsak hogy örömmel tölt el, de általában mélyen meg is hatódom. :)

Szerettem volna minddel jelelni, de mint ahogy a mosható pelenka, ez is kimaradt az életünkből. Lelle tudja, hogy az a nyelv, amit ő beszél, egyelőre nem elég szofisztikált ahhoz, hogy pontosan és gyorsan az értésünkre adhassa az aktuális igényt, ezért kiegészíti az emm, amm, mamm szavait. Például megfogja az arcom és arrafelé tolja, ahol a látnivaló van.
Vagy odajön a székemhez, nekifeszülve tolja az egyik kezével, a másikkal meg a nadrágomat rángatja, hogy induljak, mert dolgom van :).

Áron hanyagul ledobott nadrágját magához öleli, ammog egyet csendben, aztán feláll vele, és elindul megkeresni Áront, messziről kiabálva neki, és lengetve a gatyát. Nagyon szeretem ezt a kis gondoskodó hangoskodását.

A legmeghatóbb.
Aligtíznapos ikereket látogattunk a minap. Egy járókában aludtak, mikor megérkeztünk, a szülők hálószobájában, megnéztük őket, gyönyörködtünk, irigykedem picit :), aztán kimentünk a nappaliba beszélgetni. Lassan lement a nap, és az egyik ikrecske, Liza nyugtalankodott, a mamája pedig áthozta a nappaliba megetetni.
Lelle addig tornázott, míg sikerült olyan közel kerülnie, hogy a csepp kezet megsimogathassa. Párszor végigjátszotta ugyanúgy ugyanazt, aztán elindult kifelé a nappaliból, be a hálóba.
Utána mentem, már a sötét szoba közepén álldogált, nyújtotta a kezét, vegyem fel, és a kiságy felé irányított, ahol az iciripiciriÁron aludt.
Lelle megsimogatta, lekérte magát a földre, és trappolt is kifelé a nappaliba, Lizához.

Mondom, nem szakszövegelek, csak a döbbenet... Emlékezett... felismert. Szerintem ez fantasztikus.

Szelíden vigyorgok

Legalábbis igyekszem...
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!

Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.

Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.

Lelle 13 hónapos

Tegnap délben anyukámnál ebédeltünk.
Ha ott vagyunk, mindig beragadunk az olimpia okán a fotelokba, és szurkolunk az éppen soron következő magyarnak, vagy újra és újra libabőrösen nézzük végig az érmetérő pillanatokat.
Tegnap épp a fiúk úszták a köröket a tóban, valahol félúton jártak, mikor Lelle gondolt egyet, és felállt.
Nagyjából egy méterre feküdtem tőle a földön, és mint mindig, most is nagyon örültünk mindketten a mutatványnak, ami nekem így sokadjára is megunhatatlan.
Aztán nyújtottam felé a kezem, hátha az ácsorgásból lesz bátorsága lépni is egyet.
Lelle állt, azzal az egyensúlykereső leheletnyi billegéssel a kis karikalábacskáiban, és szép lassan elkezdte áthelyezni a súlyt az egyikre. Megható volt az igyekezete, ahogy minden sejtjével az indulásra koncentrált, és végül elindult felém.
Összezsugorodik ilyenkor a világ, meg is áll egy pillanatra.
Lelle lépett egyet, kettőt, és a karomba dőlt. Kacagás, tapsvihar, örömkönnyek, összecsókolgattam, gurgulázott.
Aztán hátrébbcsúsztam, Lelle pedig cinkos mosollyal és leszegett fejjel, feltartott kézzel indult újra felém.
Ez a mozgó már itthon készült, egy aranyérmes gyakorlat, szabályos popsirahuppanással a végén. :)

Az egyebekről este, most rohanok.
Kis késéssel szavakban.
Kétfogú, göndörödő hajú, nagyhangú, idegenfélő, kétszer vacsorázó, homokozóban félórát elszöszmötölő, integető, kupakvisszatevő, sapkalevevő, pelenkacseregyűlölő, pakoló, romboló, testvérjátékotelvevő, mindentmegevő, szederrajongó, egyedülelavó, babakocsinapellenzőjébekapaszkodó, autósülésbenkiabáló, sértődékeny, nagyonbújós, kétgribedlis, kereklábú, határozottelképzelésselrendelkező, paplanbabújósanalvó, cumibajnok.

És egy kis szösz.
Nagyjából egy hete saját rácsosban alszik mellettünk (eljött a pillanat, amikor - méghacsak néhány órára/éj de magunk vagyunk az ágyunkban), aminek egyetlen hátrányát érzem csak, jelesül, fel kell ülnöm, ha enni kér... mondjuk kétszer reggelig, vagy háromszor... Megelégelve a kitekeredettkarú ülvealvást, kitámasztom a cumisüveget valamivel, és visszadőlök dolgomvégeztével. Rendszerint fél óra múlva riadok, hogy megmentsem a maradék tejtartalmat (a többi már az ágyban folydogál addigra), ami vagy sikerül, vagy nem. Lelle ugyanis bensőséges viszonyba került a cumisüveggel. Van úgy, hogy órákig a szájában van, ha nem eszik belőle akkor is.
Ha így találom őket, akkor marad minden úgy, ahogy van, és alszunk tovább.
Néhány napja egy hasonló bealvós ébredés után Lelle úgy aludt békésen, hogy az oldalán fekve kiskifliben átölelte az üveget...  :) Kinek a rongy, kinek a nyuszi...
13 hónapos reggeli bújás a Papabarlangban.