Olyan, mint egy rendes gyerek

Lelle.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle

- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.

akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.

És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.

És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.

Helyemre kerülvén

Mondom a magamét reggeli közben.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.

Kissé csapongok...

Egy ideje megint árválkodik a blog.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.

Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.

Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.

És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.

Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.

Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.

Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.

Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...

Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.

Nőtincs és Vác

Mostanában párhuzamosan pereg egy korai verzió a családos létünkről, meg a realtime életünk.
Talán Hanna közelgő születésnapja az ok, talán az őszi levélhullás.
Vagy hogy kezembe vettem a sorsunkat, és nem kímélve a szerepekben rejlő sztereotípiákat, módszeresen elkezdtem lerombolni mindent, ami a kettőnk viszonyát nem vitte előre. Kicsit maszkulin néha, amit teszek, de hatásos. Nem fellengzősködöm, mert hézagos a tudásom, de határozottan közelebb érzem magunkat egymáshoz, mint annakelőtte.

Az jár ezzel, hogy eszembe jut, milyen volt, mikor a szőnyegen fetrengtünk vacsora után és vártuk! a fürdésidőt. Beszélgettünk, ölelgettük egymást meg az egyszem gyerekünket végnélkül.
Van egy szakadék a múlt és a jelen között, a szakadékban valahol egyszercsak lett egy házunk egy annálisrettenetesebb hitellel, meg egy évnyi külföldi szárnypróbálgatás, és hirtelen négy gyerek.

Hogy a telefonomat hogyan nem használom, említettem már.
Hogy velünk hogyan nem lehet előre egyeztetett időben találkozni, azt még nem. Pedig úgy van ez, hogy szombat reggel, attól függően, hogy mikor ébred az utolsó, hirtelen felindulásból összerántjuk a legszükségesebbeket, és nekilódulunk.
Ha valaki tud kapcsolódni, annak mindig örülünk, ha nem, akkor meg magunkra vetünk.
Kivétel ez alól az a néhány ritka alkalom, mikor magányos órákat kapunk egymástól, mi felnőttek.

A jelent tovább boncolgatva, elég kicentizett életet élünk, fizikailag is, meg anyagilag is.
Nem panaszkodom, mert a fene sem vágyik máshol nemaludni, meg összepakolni többnapra, hogy aztán a többnap után lehessen mindent kipakolni... Malajzia elég volt egy időre, most pedig a szűk esztendők szépségét domborítom.
Hogy van szilva, meg homokozó, és meg lehet tanulni az összes utcánkban lakó kutya nevét, és vannak bejáratott programok.
A nagy pörgésvágyam alábbhagyott.
Kicsit azt gondolom, hogy a fotózás jót tett velem ezügyben is.
És látva, hogy a gyerekeknek mennyire nem kell ennél több, csak megerősít. Hogy jól van ez így, vagyunk eleget mindenhol, ahol szeretünk, nincs hiány semmiben, ami fontos.
Néha belőlem nem jut elég, de akkor meg több az együttalvás.

Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára az bűvös öt kilométeres körön kívül.
Mindenesetre szombatra ébredve, meg annak az örömére, hogy hétfőn nem kezdődik elölről a kör, felvetettem, mehetnénk.
És mentünk.

Lelle továbbra sem partner az utazások során, de Áron sem volt az kétéves koráig, így hiába is, nem vettem tudomást a vétójogáról. Leszámítva, hogy ölbe vettem, teljesen ázsiai módon.

Visszatérve. Még a nyáron kaptam egy levelet, amiben egy élménypark hirdette olcsón magát, de végül kiejtettük, mert ellenkező irányba mentünk akkor.
Megnéztem a honlapjukat, és a belépő árak sem rémisztettek, illetve változatlanul szimpatikus volt a hely, így Nőtincsre indultunk, a Seholsziget élményparkba.

A táj varázslatos arrafelé, és az az idealisztikus ősz - ami ritka, pedig ha becsukom a szemem, ezt látom, melegen süt a nap, színesek a levelek, lehet az avarban fetrengeni, leveleket dobálni, és persze csodásak a fények -, most teljes pompájában képviseltette magát egész nap.

A park temérdek lehetőséget kínál a kicsik és nagyobbak minőségi időtöltéséhez, vannak lovak és kecskék és bárányok, és egy kis állatkert ezen felül, lehet lovagolni, indiánosat játszani, van minijátszó, meg nagy is, fa játszótér, és étterem, és kézműves szoba, meg körben erdő. Csak annyit megemlítve, amennyit négy apróval hirtelenjében fel tudtunk fedezni.

Igyekeztem dokumentálni, de lelazultam (olyannyira, hogy majdnem el is hagytam a fotóstáskát (szerencsére meglett, és még nagyobb szerencsére akkor se lett volna nagyon nagy baj, ha nem, mert a kiskompakt a zsebemben volt, a nagy meg a kezemben... mondom, igyekeztem), és végül csak azt fotóztam, ami a legfontosabb volt.

A négyéven felüliek játszóterén a hatalmas hintakosárban belül készültek képek, meg Hanna kézműves alkotásáról. Nagyjából.

A lelazulás eredményeképpen Mimi copfos, farkincás pillangóját (Dali ez a gyerek...) sajnos ottfelejtettük. Mentségünkre legyen, hogy akkor már majdnem mind a négy vademberré fáradt, és igyekeztünk (vagyis Dani, mert én lézengtem és szívtam magamba minden pillanatot) kifelé, hogy az autóban elalhassanak.

Elkerülendő a négykor már otthon vagyunk, de mit is csináljunk akkor estig dilemmát, megálltunk még Vácon is. Mert szeretjük nagyon, és mert sikerült rávennünk a nagyszülőket, hogy csatlakozzanak a kis karavánhoz. Több telefonos egyeztető kör után egy kis napozással egybekötött várakozást ajándékoztunk nekik, de remélem nem bánták. :)

Vác, Vác... A víz, a kavics, a főtér, az esküvői menetek, a cukrászda. Valahányszor eljövünk, elfog a vágy. Itt élni jó lehet.
Nos kompot néztünk, és drukkoltunk, hogy minden gyerek száraz maradjon miután kihorgászta magát. A cumis Mikolt volt a legbátrabb, azt gondolta, utolérhető a kacsa, bármilyen messze is menjen a part mentén a köveken.
Egyse esett be. Végül.

A főtéren ettünk egy sütit, és bár nagyon bíztam benne, hogy nem gondolják komolyan, hogy fagyit is kell venni, végül megszántam mindahárom kuncsorgót, és kompomisszumos megoldáskánt egy gombócot engedtem nekik. Pohárból és kanállal.
- ...akkor ugye megbeszéltük, hogy nincs veszekedés...
Áron feltartott mutatóujjal tudálékoskodott közbe:
- ... mert az csúnya dojog!
Úgybizony.

Megették, volt veszekedés, Áronnak nem tetszett a közös pohár. :)
Fél hétig pörögtek megállás nélkül teljes egyetértésben, Danival a tér két végpontján ügyeltünk, menet közben többekkel összebarátkoztam. Jó város ez a Vác, említettem már?
Mire ránksötétedett felkerekedtünk, kicsit sajnáltam, hogy ebben a nyári őszben mégiscsak korán setétedik.

Jó volt nagyon, mennék most azonnal még egy kört.
Műhelytitok... a szélesebb képek a zsebgéppel készültek. Egyáltalán nem tudok azzal komponálni, bár kétségtelenül egyszerűbb vele bánni... és egyben bosszantóbb is.
A bónuszkép pedig Lelle lelkesedése a Lelle fülkeszobor felavatásakor.

Kicsik

Lelle úgy reklamál (mondanám, hogy hisztizik, de az olyan erősnek hat, pedig igen... vagy inkább meglehetősen intenzív az érzelemkifejezése azokban a helyzetekben, amikor az itt és mostban nem történik az, aminek szerinte történnie kellene), hogy földhöz vágja magát. Hátra. Úgy, hogy lehetőleg a feje is koppanjon.
És még csak 14 hónapos...

Áron.
Volt már olyan délután, amikor egyedül aludt el. Egyébként még mindig simogatja a karomat. Meg udvarol, persze csak én olvadok el tőle, neki ez simán önös érdek. De mikor azt mondja, hogy:
- Mama, ne menj el, veled akarok még aludni egy picikét.
Elég jó úton haladunk afelé, hogy megértsem, mitől engedik el olyan nehezen az anyák a fiaikat...

Ülünk az autóban (:):)), Mikolt és Áron beszélgetnek.
A szerepjátékok és a fantáziavilág keveredése a beszélgetésük, mostanában nagyon intenzíven a mesevilágukban élve kommunikálnak, deszeretem ezt a korszakot amikor teljesen magától értetődően váltanak a valóság meg a saját világaik között.
Ráadásul mindig mind a kettő azonnal benne is van a játékban, veszik a lapot, és hömpölyögnek közösen. Csodás.
Szóval ülünk az autóban, ezek ketten meg nyomják:
- Ájon, most menjél fel a lépcsőn.
- De nem mejek, mejt sötét van fönt.
- Jójó, akkor kapcsolok neked lámpát.
- Jó.
- Tessék, menjél be, ott bent van a boszojkány. De jó boszojkány, feküdj le mellé, és majd jövök hozzád.
- De nem fog bántani?
- Nem, menjél, feküdjél le mellé.
- És simogathatom a kezét?