Kiskétéves szeletke

Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.

Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.

Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.

Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)

Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.

Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.

Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.

Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.

Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).

12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)

Az ezerarcú 2.0 dumaládává avanzsált

Lelle megunhatatlan, sőt, kimeríthetetlen témaforrás.
Nemrég egy majdnem egy évvel ezelőtti albumot lapozgattak a nagyok, mögöttük állva döbbentem vettem tudomásul, hogy Lelle már akkor Lelle volt. Minden ízében.

Aztán este arra jutottam, hogy visszafelé könnyű belelátni a mostani valóját, és persze csírájában már akkor is ott volt benne minden Lellejellemző, de tisztán emlékszem arra a vágyra, hogy halljam, ahogy elkezd majd beszélni, lássam, ahogy teszi az egyik lábát a másik elé.
Csak aztán olyan gyorsan megtörtént minden, hogy innen úgy tűnik, már egy éve is ilyen volt. Pedig dehogy.

Például nem tudott járni. Döbbenetes, mennyire elfelejti az ember, hogy mennyit hallotta a kis tenyerek csattanását mikor közeledett, hányszor húztam vissza a nadrágomat, amibe kapaszkodott, hogy fel tudjon állni, és milyen görbécske volt a lába, mikor végül elindult.

Most meg... A nagymamától hazáig szalad.
Egyszer előveszem a telefonom, és "lekamerázom", mert egy élmény, ahogy műveli.
A lábacskái még mindig görbék, de már nem hűdenagyon, csak nagyon, és csámpázik is befelé valamennyire. A dédi szerint nekem volt ilyen görbe lábam. Mégha rontja is a renomém, nem tudok nem emlékezni rá, ahogy minden alkalommal utánam szólt annak idején, kislányom, kifelé rakd a lábad. :)
Szóval nagy erőkkel fut, közben a karikalábacskák kacsáznak, de úgy, hogy a szemlélőnek az az érzése, hogy biztosan elbotlik saját magában, de nem. Valószínűleg több energiát használ a kelleténél, úgy ötször, de a mozgás öröme felülír minden egyebet ilyenkor.
Fut, sokat, aztán megáll, visszanéz, hogy megyünk-e mögötte. Előrehajolva, nagyon tudományosan vizsgálja ezt, majd uccu neki újrastartol.
Ha vízelvezetőhöz ér, megtorpan, hosszan méregeti, melyik láb legyen az első, a legjobb, ha valaki utoléri, mert annak elkapja a kezét, haláltmegvető bátorsággal átevickél, majd elenged, és fut tovább.

Az egyetlen dolog, ami annyira megijeszti, hogy lendületből fordul vissza, és a tempón mit sem változtatva az ellenkező irányba rohan, az a kutya. Nagyon vicces, ahogy hang nélkül fordul sarkon, és meg sem áll az első biztonságot jelentő emberig. Legyen az bárki.

Aztán itt van a beszéd.
Mind későn kezdők voltak, Lelle miatt sem aggódtam soha.
Mostanra ő lett a csendőrség nálunk, bárkit, bármiért, bármikor kioszt. Olyan hangsúllyal és hangerővel, amin csak mosolyogni lehet.
Ha épp nem tetszik neki, hogy az édesapja megsimogatja, összevonja a szemöldökét, és énekelve kiabálja, neeeem, papaaa.
A legújabb vezényszavai az erre, arra, le, be, ki, ebbe. :) Tegnap éjjel mehetnéke támadt, feltérdelt, és a szokásos mutogatás mellé kaptam egy le-t is.
Este, ha beteszem az ágyába, elszöszöl egy darabig, majd kinyúl a rácsokon keresztül, megpaskolja a helyet mellettem, majd aszongya, vagyis inkább énekli, ebbe, ebbe, és válaszra nem várva kipakolja a paplant, és utánaugrik.
Ha megkérdem, most jó? lassan bólogat.

És hamár ilyen hirtelenjött kvázi hófordulós bejegyzés lett, gyorsan egy kis szószedet. Ezeket a szavakat már magától használja. Aukó, fogalmam sincs, hogy a tiszta autóból miért lett ez, vizs, ojja, haja, krokodil (Áron sokszor mondja, szerintem a következő a kard lesz :))), ami kokoij, tea, és mondja azt is hogy gumicukor, erre mondjuk nem vagyok büszke, de a húsvéti nyúl a ludas..., és ráadásul nem tudom lekottázni Lelle nyelven hogyan hangzik, de fülelek, és megírom, és van cumi is, amit legalább háromszor kell elmondania, hogy felfogjam mit szeretne, mert ez is annyira sajátos. És persze nem tudom visszaadni ezt sem. :)

Ezen kívül pedig Mikolt nyomdokain az ezerarc. Íme:

A gumicsimma pedig azért, mert kisnagysága maga húzza a maga lábára. Nem tűr sem beleszólást, segítséget meg mégkevésbé.
Öltöztetni pedig amúgy is rémálom, mind le, mind pedig fel (ami egyszer felkerült, azt levenni meglehetősen macerás róla, de ráadni sem könnyebb ennél egy kicsit sem), így aztán megkönnyebbülés egy hasznos cipő, amit egyedül is képes kezelni (le és fel :)), és majdnem minden időjárás esetén hordható.
Valószínűleg idővel crocsra váltja.

Na jó, a nőiessége védelmében... Van még három pár cipője, ezeket random módon szúrja ki néhanap, viszont akkor azt és csak azt hajlandó felvenni. Résen kell lennem, mert ha egyet megmutatok, akkor amellett is rendszerint kitart, változtatásnak helye nincs.
Csak akkor, ha bárki más cipőjéről van szó. A sajátot máséra bármikor örömmel cseréli, rendszeresen találom az udvaron az apja papucsában klaffogva.
Szómiszó, szórakoztató. :)

Nőtincs és Vác

Mostanában párhuzamosan pereg egy korai verzió a családos létünkről, meg a realtime életünk.
Talán Hanna közelgő születésnapja az ok, talán az őszi levélhullás.
Vagy hogy kezembe vettem a sorsunkat, és nem kímélve a szerepekben rejlő sztereotípiákat, módszeresen elkezdtem lerombolni mindent, ami a kettőnk viszonyát nem vitte előre. Kicsit maszkulin néha, amit teszek, de hatásos. Nem fellengzősködöm, mert hézagos a tudásom, de határozottan közelebb érzem magunkat egymáshoz, mint annakelőtte.

Az jár ezzel, hogy eszembe jut, milyen volt, mikor a szőnyegen fetrengtünk vacsora után és vártuk! a fürdésidőt. Beszélgettünk, ölelgettük egymást meg az egyszem gyerekünket végnélkül.
Van egy szakadék a múlt és a jelen között, a szakadékban valahol egyszercsak lett egy házunk egy annálisrettenetesebb hitellel, meg egy évnyi külföldi szárnypróbálgatás, és hirtelen négy gyerek.

Hogy a telefonomat hogyan nem használom, említettem már.
Hogy velünk hogyan nem lehet előre egyeztetett időben találkozni, azt még nem. Pedig úgy van ez, hogy szombat reggel, attól függően, hogy mikor ébred az utolsó, hirtelen felindulásból összerántjuk a legszükségesebbeket, és nekilódulunk.
Ha valaki tud kapcsolódni, annak mindig örülünk, ha nem, akkor meg magunkra vetünk.
Kivétel ez alól az a néhány ritka alkalom, mikor magányos órákat kapunk egymástól, mi felnőttek.

A jelent tovább boncolgatva, elég kicentizett életet élünk, fizikailag is, meg anyagilag is.
Nem panaszkodom, mert a fene sem vágyik máshol nemaludni, meg összepakolni többnapra, hogy aztán a többnap után lehessen mindent kipakolni... Malajzia elég volt egy időre, most pedig a szűk esztendők szépségét domborítom.
Hogy van szilva, meg homokozó, és meg lehet tanulni az összes utcánkban lakó kutya nevét, és vannak bejáratott programok.
A nagy pörgésvágyam alábbhagyott.
Kicsit azt gondolom, hogy a fotózás jót tett velem ezügyben is.
És látva, hogy a gyerekeknek mennyire nem kell ennél több, csak megerősít. Hogy jól van ez így, vagyunk eleget mindenhol, ahol szeretünk, nincs hiány semmiben, ami fontos.
Néha belőlem nem jut elég, de akkor meg több az együttalvás.

Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára az bűvös öt kilométeres körön kívül.
Mindenesetre szombatra ébredve, meg annak az örömére, hogy hétfőn nem kezdődik elölről a kör, felvetettem, mehetnénk.
És mentünk.

Lelle továbbra sem partner az utazások során, de Áron sem volt az kétéves koráig, így hiába is, nem vettem tudomást a vétójogáról. Leszámítva, hogy ölbe vettem, teljesen ázsiai módon.

Visszatérve. Még a nyáron kaptam egy levelet, amiben egy élménypark hirdette olcsón magát, de végül kiejtettük, mert ellenkező irányba mentünk akkor.
Megnéztem a honlapjukat, és a belépő árak sem rémisztettek, illetve változatlanul szimpatikus volt a hely, így Nőtincsre indultunk, a Seholsziget élményparkba.

A táj varázslatos arrafelé, és az az idealisztikus ősz - ami ritka, pedig ha becsukom a szemem, ezt látom, melegen süt a nap, színesek a levelek, lehet az avarban fetrengeni, leveleket dobálni, és persze csodásak a fények -, most teljes pompájában képviseltette magát egész nap.

A park temérdek lehetőséget kínál a kicsik és nagyobbak minőségi időtöltéséhez, vannak lovak és kecskék és bárányok, és egy kis állatkert ezen felül, lehet lovagolni, indiánosat játszani, van minijátszó, meg nagy is, fa játszótér, és étterem, és kézműves szoba, meg körben erdő. Csak annyit megemlítve, amennyit négy apróval hirtelenjében fel tudtunk fedezni.

Igyekeztem dokumentálni, de lelazultam (olyannyira, hogy majdnem el is hagytam a fotóstáskát (szerencsére meglett, és még nagyobb szerencsére akkor se lett volna nagyon nagy baj, ha nem, mert a kiskompakt a zsebemben volt, a nagy meg a kezemben... mondom, igyekeztem), és végül csak azt fotóztam, ami a legfontosabb volt.

A négyéven felüliek játszóterén a hatalmas hintakosárban belül készültek képek, meg Hanna kézműves alkotásáról. Nagyjából.

A lelazulás eredményeképpen Mimi copfos, farkincás pillangóját (Dali ez a gyerek...) sajnos ottfelejtettük. Mentségünkre legyen, hogy akkor már majdnem mind a négy vademberré fáradt, és igyekeztünk (vagyis Dani, mert én lézengtem és szívtam magamba minden pillanatot) kifelé, hogy az autóban elalhassanak.

Elkerülendő a négykor már otthon vagyunk, de mit is csináljunk akkor estig dilemmát, megálltunk még Vácon is. Mert szeretjük nagyon, és mert sikerült rávennünk a nagyszülőket, hogy csatlakozzanak a kis karavánhoz. Több telefonos egyeztető kör után egy kis napozással egybekötött várakozást ajándékoztunk nekik, de remélem nem bánták. :)

Vác, Vác... A víz, a kavics, a főtér, az esküvői menetek, a cukrászda. Valahányszor eljövünk, elfog a vágy. Itt élni jó lehet.
Nos kompot néztünk, és drukkoltunk, hogy minden gyerek száraz maradjon miután kihorgászta magát. A cumis Mikolt volt a legbátrabb, azt gondolta, utolérhető a kacsa, bármilyen messze is menjen a part mentén a köveken.
Egyse esett be. Végül.

A főtéren ettünk egy sütit, és bár nagyon bíztam benne, hogy nem gondolják komolyan, hogy fagyit is kell venni, végül megszántam mindahárom kuncsorgót, és kompomisszumos megoldáskánt egy gombócot engedtem nekik. Pohárból és kanállal.
- ...akkor ugye megbeszéltük, hogy nincs veszekedés...
Áron feltartott mutatóujjal tudálékoskodott közbe:
- ... mert az csúnya dojog!
Úgybizony.

Megették, volt veszekedés, Áronnak nem tetszett a közös pohár. :)
Fél hétig pörögtek megállás nélkül teljes egyetértésben, Danival a tér két végpontján ügyeltünk, menet közben többekkel összebarátkoztam. Jó város ez a Vác, említettem már?
Mire ránksötétedett felkerekedtünk, kicsit sajnáltam, hogy ebben a nyári őszben mégiscsak korán setétedik.

Jó volt nagyon, mennék most azonnal még egy kört.
Műhelytitok... a szélesebb képek a zsebgéppel készültek. Egyáltalán nem tudok azzal komponálni, bár kétségtelenül egyszerűbb vele bánni... és egyben bosszantóbb is.
A bónuszkép pedig Lelle lelkesedése a Lelle fülkeszobor felavatásakor.

Beindult a csicsergés

Táncol körbe a lakásban, előbb egy facsigát húzva, majd lengetve, végül a sarokba dobva, mert a kanyarban nehéz megtalálni az egyensúlyt amúgy is. Imádom, ahogy billen, és vagy sikerül visszakerülni egyenesbe, vagy néhány másodpercnyi kötéltánc után huppan.
A mozgás öröme.
Az övé is, meg az enyém is.
Ennél már csak az meghatóbb, ahogy azt mondta ma: Jejje.

Eheti mindenféle

Az imént feltöltöttem az augusztusi képeket az albumba, majd nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.

Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)

Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...

Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...

Ez itt az elmúlt hetek egyik legjobban sikerült testvérfotója, a három paplan (ami úgy tűnik, mintha csak egy volna, de nem, mert három az, szigorúan, összeveszésmentesen) és itató és gyerek című. Elnézegetve nem ismerek magamra, hogy képes voltam háromszor is elkövetni ugyanazt a hibát, és megvenni mindnek a méterszer méteres darabot, hogy ahhoz nőjenek hozzá. Mostmár mindegy :)
Egyébként szerintük ez itt a vonat.

14 hónapos lett Lelle

14 hónapos lett a legkisebb. Meg a leghangosabb, a legönérzetesebb, a legsértődékenyebb és a legviccesebb husoscombú, karikalábú, hirtelenszőke, kékszemű kicsi csillagocska.

Lellével kapcsolatban egyértelmű a nagyok hatása. Még sosem láttam egyiküknél sem azt az igyekezetet, ahogyan megpróbál a nyomukban lenni, ugyanúgy viselkedni, együtt játszani, mindent leutánozni.
És még sosem volt ennyire eredeti humorú gyerekem sem, pedig azért nem kell messzire mennem, ha egyéniséget keresgélnék unalmamban, mert egyik színesebb, mint a másik, és valljuk be Mikolt is egészen extrém módon közelít a külső valósághoz. :)
Lellike érti is, mi a vicc, szereti is, próbálgatja is.
Ahogy az egyik kezét hátrafordítva maga mögé dölöngélve ballag, közben vissza vissza néz, hogy figyelem-e milyen mókás. Vagy amikor a számba gyömöszöli a cumiját, hogy aztán kiránthassa, mert annak a hangja szintén az. Vagy mikor a paplanját nyújtja, és mikor elvenném visszarántja, közben kacag az orrát is felhúzva. :)
(Minitörténet: vacsoráztunk, és egy csepp főzelék az asztalra esett. Feltöröltem az ujjammal, majd bekaptam. Lelle figyelte, a végén a cuppanást természetesen kacagás követte. Leutánozta a cuppantós mozdulatot, előbb saját magán, aztán nyújtotta az ujját kóstolásra. A mozdulat közben eszébe jutott, hogy valami hiányzik, és korrigált. A mutatóujjával feltörölte a semmit, majd a szájába vette az ujját és cupp. :))

Ellenben jajj, ha nem úgy történik valami, ahogy azt ő szeretné. A kérés mára dobhártyaszaggató, érdüllesztő csatakiáltássá lett, a negyedik gyerek helyzetéből fakadóan persze teljesen érthető az ok is. Ezt a kiabálást még álmában is képes produkálni, olyannyira, hogy tegnap Dani fel is ugrott az ágyban ijedtében. Pedig csak a cumit szerette volna, nem pedig a cumisüveget.
Ezt a fajta egyértelműséget egyébként nagyon kedvelem, Mikoltra hajaz :). Tegnap a játszótéren a szokásos négy fő helyett ezren voltak. Lelle egy picit lement a kezemből homokozni, de hamarosan besokallt, felkérte magát, és hangos emmmemmm kiabálással, és a fejem forgatásával jelezte, hogy ideje volna a kerítésen kívülre kerülnünk.

A homokozás iránt szenvedélyét felváltotta a nagymozgásban való feloldódás, egész nap gyalogol a karikalábain (ez is új nekem, egy kislabda simán átférne köztük, nagyon cuki, ahogy megy velük :):)), sőt tegnap a futással is megpróbálkozott. Ráül a motorra és mérgelődik, hogy nem megy magától. A kerti kiscsúszdán tegnap óta egyedül lecsúszik, a nagy mászókára felmászik. Rúgja a labdát, tolja a babakocsit.
És hamár játék... cipeli a babáját. :) És pakol, és rombol, és asztal tetejére mászik. Meg mesekönyvet nézeget.
És telefonál. Bármivel, ami annak látszik. A laptop töltőjének kábelén a dobozzal is. Közben mondja is, hogy ámm. :)
Nagy cumista és egy újabb paplanozó :).

A kommunkikációja egyértelmű, kevés igazi szóval tarkított, de így is tökéletes. A legjobban az integetést szeretem, amit mostanra kiegészített az hosszúra nyújtott aaaa-val is.
A kevés szó ennyi: baba, papa, tete, ennenn, emmm, amm, hmm. :)
Az igen egy rövid torok e, a nem egy lefelé hangsúlyozott hosszabb. :)

Az evés alvás témában nincs újdonság, jól eszik, kivéve ha foga jön (négy van belőle), és sokat, és mindent. Éjjel még cumisüvegezik, mennyiségileg sokat, de már csak kétszer, és az utolsó doboz tápszert bontottam a múlt héten, így hamarosan lezárul egy korszak ismét.
Délután és este a nappaliban alszik, éjjel pedig mellettem a kiságyában. Ritka, ha mellémkéri magát, olyankor viszont visszabújna leginkább, a hasamon alszik el, a szívemet hallgatva.

Mérni nem volt alkalmam (új adat :) 9300 gramm), ahogy oltásra sem jutottunk el (most jönne a 4 hónapos...), mert természetesen ő sem maradhatott ki a szezonnyitó takonykórból.
Selyemhajú, puhabőrű, szeretemnagyon.

Szelíden vigyorgok

Legalábbis igyekszem...
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!

Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.

Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.

Lelle 13 hónapos

Tegnap délben anyukámnál ebédeltünk.
Ha ott vagyunk, mindig beragadunk az olimpia okán a fotelokba, és szurkolunk az éppen soron következő magyarnak, vagy újra és újra libabőrösen nézzük végig az érmetérő pillanatokat.
Tegnap épp a fiúk úszták a köröket a tóban, valahol félúton jártak, mikor Lelle gondolt egyet, és felállt.
Nagyjából egy méterre feküdtem tőle a földön, és mint mindig, most is nagyon örültünk mindketten a mutatványnak, ami nekem így sokadjára is megunhatatlan.
Aztán nyújtottam felé a kezem, hátha az ácsorgásból lesz bátorsága lépni is egyet.
Lelle állt, azzal az egyensúlykereső leheletnyi billegéssel a kis karikalábacskáiban, és szép lassan elkezdte áthelyezni a súlyt az egyikre. Megható volt az igyekezete, ahogy minden sejtjével az indulásra koncentrált, és végül elindult felém.
Összezsugorodik ilyenkor a világ, meg is áll egy pillanatra.
Lelle lépett egyet, kettőt, és a karomba dőlt. Kacagás, tapsvihar, örömkönnyek, összecsókolgattam, gurgulázott.
Aztán hátrébbcsúsztam, Lelle pedig cinkos mosollyal és leszegett fejjel, feltartott kézzel indult újra felém.
Ez a mozgó már itthon készült, egy aranyérmes gyakorlat, szabályos popsirahuppanással a végén. :)

Az egyebekről este, most rohanok.
Kis késéssel szavakban.
Kétfogú, göndörödő hajú, nagyhangú, idegenfélő, kétszer vacsorázó, homokozóban félórát elszöszmötölő, integető, kupakvisszatevő, sapkalevevő, pelenkacseregyűlölő, pakoló, romboló, testvérjátékotelvevő, mindentmegevő, szederrajongó, egyedülelavó, babakocsinapellenzőjébekapaszkodó, autósülésbenkiabáló, sértődékeny, nagyonbújós, kétgribedlis, kereklábú, határozottelképzelésselrendelkező, paplanbabújósanalvó, cumibajnok.

És egy kis szösz.
Nagyjából egy hete saját rácsosban alszik mellettünk (eljött a pillanat, amikor - méghacsak néhány órára/éj de magunk vagyunk az ágyunkban), aminek egyetlen hátrányát érzem csak, jelesül, fel kell ülnöm, ha enni kér... mondjuk kétszer reggelig, vagy háromszor... Megelégelve a kitekeredettkarú ülvealvást, kitámasztom a cumisüveget valamivel, és visszadőlök dolgomvégeztével. Rendszerint fél óra múlva riadok, hogy megmentsem a maradék tejtartalmat (a többi már az ágyban folydogál addigra), ami vagy sikerül, vagy nem. Lelle ugyanis bensőséges viszonyba került a cumisüveggel. Van úgy, hogy órákig a szájában van, ha nem eszik belőle akkor is.
Ha így találom őket, akkor marad minden úgy, ahogy van, és alszunk tovább.
Néhány napja egy hasonló bealvós ébredés után Lelle úgy aludt békésen, hogy az oldalán fekve kiskifliben átölelte az üveget...  :) Kinek a rongy, kinek a nyuszi...
13 hónapos reggeli bújás a Papabarlangban.

Aranyszájak

Tegnap hajnalban Dani volt fent, kerestem valamikor kettő körül magam mellett, de nem volt a helyén... nos akkor én már régen aludtam, ezek szerint Lelle is... Mióta nincs tévénk, most hiányzott először, azért mégiscsak gáz az interneten OLVASNI az olimpia megnyitó ünnepségét. Szegény.

Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......

És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...

Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.

Lelléről

Nincs túl nagy szerencséje a legkisebb királylánynak, hogy épp ma töltötte az első szülinapja előtti utolsó megemlékezős napját, mert bármennyire is szerettem volna agyonszeretgeni egész nap, meg szép hosszú bejegyzést írni a finomságáról, ma nem ment.
Most, hogy már alszik, persze minden sokkal meghatóbb, és megindítóbb, mint nap közben volt, és mostanra már jócskán szégyellem is magam, hogy voltak pillanatok, mikor legszívesebben kiköltöztem volna a holdra. Csak a teraszig jutottam, de a pulzusom nem nagyon ment 220 alá egész álló nap, csak mikor épp aludt.
Mert egyébként meg ordított, annyira, hogy Dani, akivel este fél kilenckor találkoztunk először reggel óta, valamivel kilenc után annyit mondott, hogy hűha... meg hogy teljesen megérti, miért kerülöm a fürdőszobát mindenféle indokokkal. Pedig nem szokott dicsérgetni, de ma még azt is mondta, hogy le a kalappal, vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, hogy a foga az ok, emellett pedig meggyőződésem, hogy tudja, hogy oltásra kellene mennünk, mert tegnap óta folyik az orra, ami nem olyan látványos, viszont ismét egészen dártvéderesen veszi a levegőt, és néha köhög is, az mondjuk cseppet sem szép...
Már tegnap este sem tudott megnyugodni lámpaoltás után (pedig már olyan szép új rutint alakítottunk ki, kettesével felosztva a gyerekeket, és én kaptam a lányokat, ami olyan ritka...), és hiába vittem le a nappaliba, ott sem volt igazán jó... meg sehogy sem, aztán egyszercsak csend lett és alvás. Kevés közöm volt a dologhoz, és csak sajnáltam, miután már az összes idegszálam elszakadt, és nem is éreztem semmit sem, csak ringattam és drukkoltam neki, hogy sikerüljön kijutnia a kiabálás szakadékából. Azt hiszem, inkább beájult szegény...

Ma meg azzal folytatódott, hogy rettenetesen korán kelt magához képest (fél nyolc), és csak sírt, míg újra el nem aludt (kilenc után kicsivel), aztán felébredt és sírt, aztán elaludt, aztán sírt... még Hanna is ringatta, pedig mostanában nem is szokta csak úgy.
Most is itt alszik a nappaliban, lassan felviszem, de miután már eltelt az a bűvös fél óra, míg mélyen alszik, és nekem is kisimultak a vonásaim, mégiscsak le kell írnom, mennyire nagyon jó, hogy van nekünk egy ilyen legkisebb.

Akinek alig van súlya, és hosszú mindene, még az ujjacskái is, a szempillájáról nem is beszélve. Akinek kék a szeme (demégmilyenkék), és szerintem ez már így is marad, akinek a haja elől háromszöget formáz, és én imádom.
Akinek puha a bőre, és ha fordítja a nyakát, akkor még hurkás is, pedig amúgy egy kis cinege, leszámítva a combokat...khm. :)
Aki úgy eszi a borsólevest, ahogy csak Árontól láttam, vagy még úgyabban.
Aki már néha elengedi álló helyzetében azt, amibe kapaszkodik, hogy aztán meglepődjön ezen, és a popsijára huppanjon.
Aki oldalazva lépeget az asztal mellett, és tolja a kisszéket, közben pedig hátravillantja a kétfogát rám, rém büszkén, és hát lássam be, van is mire. :)
Aki azt mondja tete, és az sokszor azt jelenti, tessék, pl. a bababörzén a dobozból gondos válogatás (kidobálás) után előkotort kincset nyújta. Meg azt is mondja, hogy nem, ezt el sem hittem, pedig tényleg.
Aki mindent ledob, mert annak hangja van és az jó.
Aki annyira bújós, mint az összes együttvéve, a minap az édesapja etette, ő meg két karral átfogta a nagy atyai kezet és ráborult a fejecskéjével is.
Akinek van néhány rigolyája, többek között a hordozóban csak úgy tud elaludni, ha a napellenzőbe bele tud kapaszkodni...
Aki pohárból iszik és kukázni is szeret.
Aki kacagva viseli a testvérei jobbnál jobb ötleteit, akkor is, ha azoknak nem mindig kacagás az vége...
Aki meghódítja a lépcsőt, a tetején pedig térde emelkedve jelentkezik, hogy vigyem le, és mégegyszer.
Aki egy mosolygós kis gombszemű, manóarcú, kerekbuksi, aki most épp Áronra hasonlít.
Aki éjjel már csak egyszer vagy kétszer kér, és reggel úgy ébred, hogy rákönyököl a leesésgátlóra, mint egy kis királylány, és kitárja az ajtót, hogy lássa, mi történik odakinn :):)
Aki mind közül a leggyorsabban lett 11 hónapos.

Nincs is már kisbabánk...

Mert
1. Akinek ugyan csak két foga van, de minden reggel fogkefét követel, az már nem kisbaba.
2. Aki a sapkát a fejére biggyeszti, a zoknit a lábára próbálgatja, az akkor sem kisbaba, ha amúgy a babakocsiban mindkettőt egy mozdulattal rántja le és dobja a mélybe.
3. Aki ha éhes azt mondja amm, esetleg hamm, de ha bánata van, akkor kizárólag azt kiabálja mammmamama, az már nem kisbaba.
4. Aki bújócskázik velem, és érti, hogy ez mennyire vicces, az nem kisbaba.
5. Aki nappal méla undorral tolja el a cumisüveget, és veri ki a kanalat a kezemből, ha pépeset akarok adni, az akkor sem kisbaba, ha éjszaka hat deci rizstejet dönt le félálomban. Cumisüvegből.
6. És végül az, aki egyedül mászik a lépcsőn, és egymaga kifundálja, hogy lefelé tolatni a legcélszerűbb... nos az szerintem már nem kisbaba.

Hogy magamat meghazudtolva (fennen hangoztatom ám mindenhol, nyilván azért is, hogy én is elhiggyem, hogy ő az utolsó és rettenetesen jó is ez így mindenkinek...) ma reggel egészen elérzékenyüljek, mikor a pizsama alól előkerült az a kis napozó, amit még pocakos korában vettem, csak neki, akiről akkor még azt sem tudtuk, kislány lesz-e egyáltalán...

 

 

Picikének picike, de már nem kisbaba... Jajjnekem...

10 hónapos a negyedik Kiscsillag

Lelle ma tíz hónapos.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.

Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.

Kitartóan gyakorlom.

A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)

De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)

Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.

Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.

Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.

Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)

Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)

Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...

Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.

Májusban az áprilisról

Még épp időben :)
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.

Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.

Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.

Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.

Április volt az a hónap is, amikor Lelle rendszeresítette a fürdőkád melletti felállás attrakciót, lelkes szurkolótábort kerítve ezen mutatványával magának. Lassan ő is bekerülhetne a belső körbe, de sajnos a kádunk nem lett nagyobb, a gyerekeink viszont mind... Már gondolkodom a mikénten, azt hiszem kettes turnusokra kell majd osztani őket. :) Áron a megoldóemberem, ő általában bent marad még egy kör lubickolásra Lelle mellett. (Nem igazán szeretek feltenni ruhátlan képeket a gyerekekről, de ez Mimiről az utóbbi idők legjobb képe szerintem, így hosszas hezitálás után úgy döntöttem, maradjon.)

A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.

A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.

Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.

A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.

Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.

Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)

És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.

Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.

A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.