Egy kis India

A héten mindenki utazik.
Egy délutáni alvást követő hovamenjünk kör közepén felvetettem a fiúknak, mi lenne, ha mi is elmennénk egy picit messzebbre a szokásosnál... mondjuk a Cameron Highlandre. Itt vannak a teaföldek, eperültetvények, és mert hegy, hűvös van.
Felcsillant a szeme mindegyiküknek, azonnal szálláskeresésbe kezdtünk, és még hat előtt találtunk üres apartmant, háromszobásat is. Dani végül úgy tette le a telefont, hogy mindjárt visszaszól.
Végül nem szólt... mind a hárman picit leeresztettünk a nagy lendületvétel után, amikor kiderült mennyibe kerülne az egy éjszaka. Meg messze is lenne... két óra autózás, minimum. Savanyú a szőlő...:)

Hogy mégis kiránduljunk egyet, és ne a megszokott három hely egyikére, a Little India fantázianevű negyedbe ruccantunk, ami gyakorlatilag egy utcából áll. Ez az egy utca viszont tényleg egy szelet india. Van itt minden, ami ehhez kell, színes oszlopok, textilboltok, füstölőillat, hangos indiai zene, virágfüzérrel bíbelődő férfiak, szárit viselő nők és temérdek étterem, curryszaggal, no meg persze némi szemét is akad.

Most, hogy jópár hónapja itt élünk, szinte már otthonos ez a világ, és csak egy picit zavaró, hogy turistának néznek, és mindent azonnal háromszoros áron akarnak eladni. :) Nem messze innen volt az átmeneti szállásunk, az erkélyről minden este megcsodáltuk a mamámmal az utca fényeit, talán a legbőkezűbben itt bántak a közvilágítással az egész városban, már amennyire ezt a 23. emeletről meg tudtuk ítélni. Mindenesetre akkoriban csak egyszer sikerült végigsétálni rajta, ez is jelzi, mennyire nem egyszerű gyalogosan nekivágni KL-nek, még akkor sem, ha a szálloda és a vágyott úticél mindössze két három kilométerre vannak egymástól.

Ez a kis sziget a felhőkarcolók közé ékelődött, de szerencsére a közvetlen szomszédságban megmaradtak a háromszintes házak, így ha csak sétálgat az ember, nem nyomasztó a sok magas épület körös körül. Viszont ha csak egy kicsit is az ég felé téved a tekintet, máris huszonemeletes dzsungelben találja magát... Sőt, jövet menet simán el lehet kerülni anélkül, hogy feltűnne, annyira idegen a többi igazi KL jellegzetességtől. Tán pont ezért is kedvelem annyira, a maga giccsességével együtt.

A város felől érkezve... 500 méterre jobbra a bejárat.

A legmagasabb épület a háttérben a mi régi otthonunk a Sri Tiara...

A hátsó utcák... hogy ez se maradjon ki.

Az utcácska egy térben végződik, körforgalommal (mi sem természetesebb itt... :)), a körforgalom közepén pedig egy sokszínben világító szökőkút áll, amit elefántok díszítenek. A gyerekek nagy rajongói ennek a szökőkútnak, most végre ezt is sikerült közelebbről megszemlélni. Őr vigyáz az elefántokra, ránk is szólt, mikor a lányok fel szerettek volna ülni a kút peremére.

Nagyjából fél óra alatt végigjárható az egész bámészkodással együtt... Hacsak nem eszünk, vagy nem próbálgatunk gyönyörű indiai ruhákat.
Én az utóbbit ígértem meg Hannának, és olyannyira értő közönségre találtam benne, hogy amikor végül nem hoztuk el a szépruhát, zokogott... még úgy is, hogy megígértem neki, hogy mielőtt hazazarándokolunk, mindenképpen kap egyet.

A ruhaboltban mindegyik gyerekünkre adott valamit az eladó, és eléggé lehangoltuk azzal, hogy nem vettünk semmit... ha a gyerekeken múlt volna, az egész boltot elhozzuk, Áron toporgott, miután rákerült a barackszínű ingecske, hogy a nadrágot is vegyük fel. :) Nekem sem kellene sokszor könyörögni, hogy vigyek magammal egy szép szárit, pedig ez a bolt mégcsak nem is volt különösebben igényesen ellátva.

Az este lezárásaként indiai vacsoráztunk, a jól bejáratott közeli egységben, ahol a gyerekeinket már névről ismerik, és csak remélem, hogy a gyakori látogatásaink okán, és nem az aktivitási szintjüknek köszönhetően.

Banánlevélen a banános roti chanai, a háttérben a kanál-villa... kést nem használnak, és az elmaradhatatlan műanyag korsók.

Vannak tökéletes napok

Leszámítva a zárást, a szombati ilyen volt.

Amikor olyan dolgokat látunk, olyan helyeken vagyunk, olyan emberekkel beszélünk, amik és akik számukra észrevétlenül, számunkra pedig megköszönhetetlenül sokat adnak.

A múlt héten, Dani egy rosszabb kedvű hajnalon programot keresett a közelben. Rátalált egy helyre, és miután megnéztem, úgy éreztem, most azonnal oda kell mennem, látnom kell, hogy csak a képeken olyan amilyen, vagy a valóságban is.
A hely a Gentingtől kicsit tovább, de ugyanazokon a hegyeken épült, tőlünk nagyjából háromnegyed óra autózásnyira. Berjaya Hills a hegycsoport neve, az út hosszan kanyarog, a már ismerős pálmafás, ősbuja dzsungelen keresztül, majd megérkezik előbb egy lovardához, majd egy elágazásnál egy buddhista szentély felé is le lehet kanyarodni, de ha továbbra is követjük az utat, akkor először egy kis farmhoz érünk, ahol nyuszikat lehet simogatni, és vannak kecskék, és egy csöpp játszótér is.

Ha még tovább haladunk, akkor felnőttönként 12 ringitért megnézhetünk egy Japán kertet, amiben egy kis kávézó is helyet kapott, amolyan valódi Japán építészetű, vagy végül megérkezhetünk ide:

Nem csalás, ez itt még mindig Malajzia, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sok európai idővel úgy érezte, kell egy hely. Egy ismerős... :) Sikerült. A neve Colmar Tropicale. Bár látni, hogy a szerkezet vasbeton, a végeredmény igazán megtévesztő. És leszámítva, hogy az egy aprócska utca egyetlen gyerekprogramja az a terem, amiben temérdek, zsetonnal működő elektromos kisautó, motor, forgó szolgáltatja a szokásos szórakozást, (a gyerekeinket ezerszeres dícséret illeti, mert önmagukat meghazudtolva türelemmel viselték, hogy nem dobáljuk a kerek érméket, és csak egyetlen egyszer sikerült mozgó dologra találniuk, abba se mi tettünk zsetont...) fantasztikus. Van egy nagyon jó pékség, és az óratoronyba lifttel is fel lehet menni :):)

Az eső is eleredt, ami után a levegő lehűlt, nagyon kellemesre egy kiadós ebédhez, majd miután kisütött a nap, továbbálltunk, hogy a lányok kívánságát teljesítve lovagoljunk egyet az argentin tulajdonú lovardában. Gyönyörű állatok laknak itt, és először fordult elő, hogy a lányok egyszerre ültek nyeregbe. A lovazás után Hanna bevezette Conny nevű lovát az istállóba, majd hosszasan barátkozott vele. Mikoltnak is megjött a bátorsága, Hanna pedig segitett neki, hogy elérje a lovat.
Áron eközben békésen szunyókált az autóban.

A délutánba még belefért egy kis nyulazás is, a nyuszik egy elkeritett, nagyobb területen laknak, ahová beengedik az embereket is, lehet venni elemózsiát, és ki ki kedvére simogathatja őket. Áron mondjuk inkább homokkal óhajtotta teleszórni a bundájukat, ennek kevésbé örültek... Hanna vagy háromnegyed órán keresztül volt bent, a kicsik hamarabb megunták, de nekik a kis játszó nyújtott szórakozást.

Miután mindannyian jól elfáradtak, elindultunk hazafelé. Út közben még találkoztunk Karenékkal is (velük találkoztunk anno véletlenül Lelle kagylójának vásárlásakor), ami most mintha mellékes volna, de a nap és az életünk szempontjából mégsem az, hiszen most volt először olyan szervezett program, amit olyanokkal töltöttünk, akiket már itt ismertünk meg, ráadásul nem is laknak nagyon közel... és mégis. Olyan jó volt együtt lennünk, mégha kicsit hektikusra is sikerült, hiszen öt gyerekkel próbáltunk enni valamit, miközben mindig valamelyiknek épp elintézni valója volt egy egy felnőttel. Úgy váltunk el, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindannyian várjuk a folytatást.

És mert a gyerekek nem sokat aludtak, ezen a napon egy órával korábban kerültek ágyba.

Édesanyámról

Hétfőn hazarepült...
Egész nap figyeltem, őt is, magamat is, hogyan éljük meg ezt az elválást, és egyáltalán, milyen volt ez a hét hét együtt.
Az új helyen csak hat napot laktunk közösen, de ez a hat nap olyan sokkal könnyedebb, jobb volt, mint az előző hetek, hogy ha tehetném itt kezdeném elölről.
Bent a városban, ahol minden ismeretlen volt, a körülöttünk lévő bútorok, a hatalmas ház, az állandó forgalom, a zúgás, amit még a 23. emeleten is lehetett érzékelni, mindannyiunkra rányomta a bélyegét. Nem így szoktunk élni, és ezzel együtt úgy hittük, ez az életünk. Hosszú volt az átmenet, és nagyon hosszú időt vártunk arra, hogy újra otthon lehessünk.
Ettől, meg nyilván attól, hogy az anyukám nem beszél angolul, és egyedül jött (soha még nem volt ennyit és ilyen távol otthonról) neki is, nekem is nehéz volt. Voltak konfliktusaink, zömmel akkor, amikor valamiért feszült voltam a gyerekekkel, rendszeresen éreztem, hogy úgy kellene nevelnem, ahogy ő jónak gondolja. Ez pedig rólam (is) szól... De abban a helyzetben nehezen küzdöttem meg ezzel a vélt elvárással, és nem volt jó.

Pedig mekkora segítség volt, hogy akkor is ott volt. Hogy amikor a legnehezebb volt, lefekhettem, mert volt, aki enni adott Áronnak, olvasott a lányoknak, vagy a taxiban még két kéz volt, hiszen rengeteget mentünk így, három gyerekkel gyerekülések nélkül.
Csak így tudtam megoldani, hogy eljussak velük gymboreera, az egyetlen lehetséges töltődési helyünkre, airől ma már tudom, nem tökéletes, és nem nagyon húz oda a szívem...
Csak így tudtunk Danival néha kettesben eljutni lakást, vagy autót keresni.
Csak így sikerült elmennem orvoshoz gyerekek nélkül.

Főzött, mosogatott, vasalt, gyerekezett, rengeteget segített.

Amikor végül átköltöztünk, minden napra jutott valami szerelni való, ha nincs itt, sosem lettem volna készen semmivel. Egy hete csak pakolok, és még mindig nincs vége...
Hétfőn, amikor a repülőtéren elbúcsúztunk, mindketten sírtunk. Én még akkor is, amikor hazafelé tartottunk az autóval. És most is.
Mert eddig volt egy felnőtt, akihez lehetett beszélni, és nem csak gyerektémákról értekezni egész nap. Mert volt valaki, akiről tudtam, a legjobbat akarja nekem is, a gyerekeknek is, és nem kér cserébe, még akkor sem, ha úgy érzem, azt várja, legyek jobb, türelmesebb, megértőbb. Hiszen Dani csak este ér haza, reggel pedig, amikor ébredünk már nincs itthon. És még mindig nincs senki, akinek fontosak volnánk, akivel lehetne közös programot szervezni, aki szólna hozzánk...

Nagyon kíváncsi voltam, ő hogyan élte meg ezt a pár hetet.
Azt mondta, olyan volt neki, mint egy igazi mesében.
Hogy bármennyire is ismer bennünket, most látott bele igazán az életünkbe. Hogy ennyi időt még egyben sosem töltött az unokáival. Áronnal egészen összenőttek...
Hogy milyen volt ilyen messzire jönni?
Érdekes, hogy ugyanazt mondta, amit mi is éreztünk, mikor először jártunk itt... hogy a világ összezsugorodott. Nincsenek távolságok, hamár egyszer körberepülte valaki a földet.
És hogy itt is ugyanolyan emberek élnek, mint bárhol máshol, legfeljebb kicsit más a bőrük színe...
Amit mindig mondott, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabbak itt az emberek, mennyivel mosolygósabb ez a világ, mint odahaza.

Bánt picit, hogy végül sehova sem jutottunk el KL-en kívül. Neki nem volt hiányérzete. Annyi helyen járt így is, annyi emberrel találkozott, annyira izgalmas volt látni, ahogy elkezdünk egy új életet, hogy az jobb, mint bármilyen utazás.

Izgultam érte hazafelé. Végül KL-ben egy utaskísérő elvitte a kapuig, Amszterdamban pedig összetalálkozott egy magyarral, akivel együtt keresték az utat.
Tegnap este hazaért. Beszéltünk, jó kedve volt, vele voltak a testvéreim is. Szerettem volna kicsit én is velük lenni, osztozni abban az örömben, amit a hazatérés jelent.
Hiányzik... pedig volt olyan, amikor szívesebben lettem volna magam.
Azt ígérte, visszajön...
Mama, köszönök mindent!!!

KLCC feketén fehéren

Péntek késő délután, miután Dani befejezte az első heti munkát, felkerekedtünk és bementünk a belvárosba. Péntek lévén hatalmas volt a forgalom, a muszlimok délben imádkoznak, ilyenkor a munkahelyekről is hamarabb elmennek, aztán van, aki vissza se megy már. Ilyenkor akkora a városban a forgalom, hogy a taxis, mikor meghallotta, hogy Dani hová szeretne hazajutni, azt javasolta, menjen inkább kötött pályással.

Így mi is ezt választottuk, a rapidKL-lel utaztunk, amin olyan hűvös van, hogy a gyerekekre hosszúujjút és vékony sapit adtam. (aki gyerekkel jön, az jó, ha ilyen esetekre bekészít egy egy melegebb darabot... nekem egy kendő is megtette)
Az ikertornyok szomszédságába igyekeztünk, ahol egy gyerekmedencés játszóterezés volt a program. Fejkendős női parkőrök vigyázzák a rendet, ami azt is jelenti, hogy síppal a szájukban jeleznek, ha valami olyat csinál a látogató, ami veszélyes, vagy tilos. Pl. pároknak kézenfogva sétálni..., vagy kamaszoknak a hintára ráülni, illetve a víz partját jelző kék mozaikon belülre cipővel lépni.

A popsitörlős dobozunkra is árgus szemekkel vigyáztak, amikor anyukám egy padon felejtette, betették a megőrzőbe, itt épp a wc volt ilyen.

A közeg amúgy teljesen jól funkcionál, bár sötétedés után nincs pancsolás, és a játszó felénk nem kapna eu konform minősítést, ráadásul egy kicsit a kevesebb több elv alapján használhatóbb is volna, egymás hegyén hátán vannak a mászókák, három gyerekkel egymagam nemigen mertem volna megejteni ezt a látogatást. Szempillantás alatt szem elől téveszthető a gyerek a játékrengetegben.

Hazafelé az állomáson vacsoráztunk, (mindannyian eléggé elfáradtunk a héten, és reméltük, hogy leegyszerűsítjük a dolgunkat egy kellemes, és gyors vacsorával házon kívül) de inkább egy tapasztalattal lettünk gazdagabbak, ami így szól: Ne úgy értsd az ételt, ahogy a menükártyán látod... Mert a spagetti vízben úszott, inkább egy tofus tésztalevesre emlékeztetve, bár Hannát ez láthatóan cseppet sem zavarta.