Róma

Már majdnem hazaértem lélekben is. Illetve már vannak olyan pillanatai a napnak, amikor a gondolataim és a testem egy helyen vannak egy időben.
Többnyire viszont még mindig az történik, hogy pl. a mosogatóban folyik a víz, én meg bambulok kifelé a cseresznyefára tapasztott tekintettel, közben pedig gondolatban a Trastevere szűk utcácskáin sétálok kézenfogva Danival, és a jázminnal futtatott falak közé ékelődött vendéglők kockás abroszos asztalai mellett elhaladva megcsap a capricchosa illata.
Ha szerencsém van, Áron előbb szól, mint ahogy leforráznám magam. :)
Egyébként pedig muszáj elmondanom, hogy a legjobb pizzát a reptéren, már hazafelé, a sorban állva ettük. :)

Az egész azzal kezdődött, hogy régesrégen egyszer, bedobtam egy pénzérmét a Trevi kútba. Nehogy véletlenül ezen múljon. Róma az a város, ahová tizennyolc éve visszahúz a szívem.
Danié is húzott, bár ő eddig nem tudta, miért. Most már azt hiszem tudja. :)
Szóval elég hosszú ideje készülünk Rómába, amolyan csehovi módon, hol én nem hiszek, hol ő. A tél közepe lehetett, amikor az egymás ugratásából kérdés lett, a kérdésből meg válasz.
Nagyon nehezen hittük hogy sikerülhet, nagyon sokáig győzködtük magunkat magunkban, már akkor is, amikor a repülőjegyeket rég lefoglaltuk. Sőt. Az indulás előtti héten is volt egy halvány megingás, főképp az aggódás jegyében, kisebb mértékben pedig az anyagi vonatkozás miatt.

Végülis elérkezett a péntek hajnal, nagyjából elrendezve a gyerekek és a nagyszülők sora (mondjuk előtte négy napig megállás nélkül mostam, meg sütöttem, azt hiszem a lelkiismeret furdalásom leküzdése miatt), és az összeset álmában az ágyában hagyva, kiléptünk az ajtón.
Bele a nagy szabadságba, a háromnaposba, amire nem volt példa, mióta Hannát vártam.
Persze utaztunk sokat (mondanom sem kell :)), de kettesben nem voltunk ennyi időt azóta.

Jól működünk. Ez a konzekvencia. Meg az, hogy ránkfért nagyon. A három nap is, meg Róma is mindenestül (annyira ránk vall egyébként, hogy nem egy háromnapos ágybanfekvős programot választottunk, hanem egy majdnem hegymászóst).
Persze nem tudok végigaludni lendületből nyolc órát. :)
Viszont képesek vagyunk lejárni a lábunkat úgy, hogy pénteken a szállásról a városba menet azon nevetgélünk, hogy még egy útikönyvünk sincs. Aztán lett, és ki sem bújtunk belőle, és majdnem mindent megnéztünk, ami benne volt. Leszámítva a múzeumokat, ahol sorba kellett volna állni (ezért aztán jól kinéztük a könyvből annak a töredék részét, amit bent láttunk volna... legalább picit képben vagyok, hogy mi maradt ki).

Voltunk tengerparton, reggeliztünk a parkban, nem láttuk a pápát, pedig még jegyünk is volt a Pünkösdi misére, ellenben végigjártunk egy csomó templomot, és volt ami nagyon megfogott. Buszoztunk, és vonatoztunk, és stoppoltunk is, mert vasárnap egyszerűbbnek tűnt, mint kivárni míg jön a menetrendnélküli, és hazafelé izgultunk, mert nem jött az, amivel a reptérre kellett volna kijutnunk, így megint stoppoltunk (az egyik legjobb élmény volt), és végül kiértünk. Épphogy.

És csatangoltunk kisutcákban, és láttunk egy csomó ázsiai arcot, meg maidet is babakocsit tologatni, vagy a bevásárlásban segíteni (rettentő furcsa, és egyben otthonos volt), és ettünk olyan étteremben a belvárosban, ahol egy egyiptomi fiú volt a beterelőgyerek, egy bangladesi a felszolgáló, meg egy vágottszemű lány a pincér. Azt mondták, hogy igazi homemade pizzát csinálnak. :)))
Átverekedtük magunkat a Trevi kút előtti tömegen, ültünk a Spanyol lépcsőn nagy tömegben, és megnéztünk a Pietát, ami sosem lesz kevésbé magával ragadó.

Fogtuk egymás kezét, beszélgettünk, sétáltunk, ültünk csendben, hallgattuk a gondolatainkat, ettünk anélkül, hogy az evésen kívül bármire figyelni kellett volna, és kifolyt az idő a kezünkből. Este lett, aztán reggel, és azt csináltunk, amihez csak kedvünk volt.
A gyerekek nagyjából szombat délután kezdtek hiányozni, bár valószínűleg egy pár napot még kibírtunk volna ezzel a hiányérzettel együtt is.

Vasárnap éjjel érkeztünk, mindenki aludt már (a saját ágyában) és egyik sem ébredt fel ránk (pedig végigpuszilgattuk mindegyiküket), és már az is csodálatos, ahogy Lelle a tőle megszokott módon ébredt mindkét éjjel néhányszor, és evett, cumit kapott, és zokszó nélkül aludt tovább, reggel pedig, mikor meglátott, elmosolyodott. Azóta is mosolyog, pedig tőle tartottam leginkább (Hanna péntek este borult ki, de ő aznap délután nem is aludt, most pedig Mikolt a legelveszettebb, Áronon, meg Lellén pedig semmi nyomot nem hagyott a távollétünk).
Fantasztikus volt az egész, és fantasztikusak voltak a nagyszülők, no meg a gyerekek is.
Külön köszönet Annának, Titének és EmmaFlórának, akik a pénteki rutint megőrizve társaságot szolgáltattak a mieinknek. :)

Csakmiketten

Randim lesz délután.
Bizonyám.
Ráadásul, ha úgy tartja kedvünk, akkor három napig ott ülhetünk a kút szélén.
Mondjuk van szállásunk, de kitudja.
Most már csak a gyerekekért, és a nagyszülőkért aggódom.
Mi valahogy elütjük majd az időt.

(a kép Annie Leibovitz alkotása)

Február 12.

A közös születésnapunk, a 12.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.

Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.

Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.

Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.

Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.

Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)

A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.

Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.

Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.

Áron alvása

Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.

A főztömre egyébként a meósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.

Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.

Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.

Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.

Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.

Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?

Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.

Szilveszter 2012

Olyan hihetetlenül ügyesen csináltuk egész szilveszter napjáig az összcsaládi lazulást, hogy esélyesnek tűnt, hogy megfordulhatnak a nappalok és az éjszakák programjai felénk és minden erőlködést mellőzve bulizzuk végig az év utolsó óráit, mind a hatan.
Az eddig eltelt pár napról bővebben később... és már megint csak ígérgetek.
Ellenben a magamnaktettel eddig elégedett lehetek, sikerült ugyanis minden fórumon kizárólag családi célból megjelennem karácsony és ma között, és ez nagy dolog.


A nagy jövés-menés, rutinok borogatása lezárásaként méltó módon gondoltunk megemlékezni az év utolsó estéjéről. Egy szintén sokgyerekes családhoz voltunk hivatalosak, amolyan "legalább mibénák tartsunk össze és tegyünk úgy mintha a szilveszter nekünk is való volna" buliba, amit az igazán menő pasik egy koradélutáni gokartozással fejeltek meg, miközben itthon az ágyba tessékeltem az aprónépet, mert lazulás ide vagy oda, aludni délután kell és kész. Hogy egybeért a reggeli meg az ebéd... nem lesz ez mindig így. Sajnos.

Sütöttem egy süteményt, csináltam padlizsánkrémet, és délután hatkor már minden és mindenki indulásra készen állt az előszobában. Akinek jutott, az trombitával felszerelkezve.
A ház előtt volt egy szabad hely, ezúttal ingyen, tudtuk a kapucsengő kódját is, Lelle pedig annyira viccesen örült a liftnek, hogy már a földszinten nevettünk.
Az este folyamán Őnaccsága a legfelszabadultabb arcát csillogtatta egyébként is, ha bánata volt, az sem tartott egy percnél tovább. Igazi társasági lény Lelle, bármelyik korosztály köreiben otthonosan mozgott, míg a négyhónapos ikrek ébren voltak babázott, aztán a nagyobbakkal mesét nézett (hogy mi is tudjunk egy keveset gyerekmentesen a konyhában vegyülni más felnőttekkel, akiknek a gyerekei szintén mesét néztek eközben...) majd csatlakozott a "felnőttök" konyhapartijához.

A többiek lufiztak, ettek összevissza, mesekönyvet nézegettek (Hanna egy böngészőt haza is hozott, erre feltétlenül szüksége volt a 11es indulásunkkor), autóztak, és nem vadultak, csak módjával, és rettenetesen helyesek voltak együtt.
Egy jól elbaltázott kép, nagyjából 30 mp-es expozíciós idővel, de nekem az egyik legkedvesebb, és legeredetibb erről az estéről:

Ugyanez a téma szolidabb kiadásban, Lelle megér egy hosszabb pillantást :)))). A gyerekszám 7, plusz két alvó négyhónapos, meg egy féléves, és egy éber héthónapos, akik nem kerültek képernyő elé. 11:8, nem is olyan béna arány, pláne az alvók jóvoltából.

No meg a kedvenc FBn elhíresült telefonos meseolvasós, még a pörgés előtti idillről. Majdnem a Hisztimesék, de mégsem, hanem a Meseleves.

 Fél tízkor majdnem elindultunk haza, de végül 11 lett belőle, és állíthatom, tökéletesen sikerült az első, igazi szilveszteri gyerekes partink. Még elpakolni is segítettünk, és a gyerekek elindítása is olyan puhán ment, hogy G. a házigazda meg is jegyezte, ismerettségünk óta (hetente járunk egymáshoz) ez volt az első szinte csendes röppályára állásunk.

Itthon addig szöszmögtünk, míg majdnem éjfél lett, és hogy a vége viccesen béna legyen, még pezsgőt sem bontottunk, csak megöleltük egymást a lányok szobájában, aminek egyedül Hanna volt szemtanuja, mert Mimi annyira félt a beígért petárdadurrogtatástól, hogy a fejére húzta a paplanját, mint ahogy azt az anyukám tanította neki a kínai újév egy hete alatt Malajziában, ahol valóban az ablakunk alatt durrogtattak, viszont egy héten keresztül, naponta másfél-két órán át. Hiába is magyaráztam, hogy ez itt maximum tíz darab lesz és az sem itt a házunk előtt... Mikolt biztosra ment, és becsavarta magát, főképp a fejét jól. Ettől aztán tényleg nem hallott semmit, jól rá is ijesztettem, mikor megpróbáltam neki is boldogat kívánni. Pislogott a résen, aztán felfogta, megpuszilgattam jól, és kijöttem.

Fél egykor még félálomban hallottam, hogy beindul az ünneplés odakinn, de egy gyerek sem moccant meg, még arra sem, amikor igazán közel lőttek, jóhangosan.

Bécsben

Dani kapott tőlem a születésnapjára két jegyet a Trafóba.
Nem sikerült eljutnunk arra az előadásra, cserébe elmentünk megnézni a Nemzetibe az Ember tragédiáját, három nappal karácsony előtt.
Úton a színházba számba vettem, mennyi mindennek kell megelőznie a kellemesen hátradőlés állapotát, és megfogadtam, nem írok részleteket, és nem kesergek nyilvánosan, de a történeti hűség megőrzése érdekében könnyedén megemlítem, hogy azon a délutánon fél ötkor kerültek ágyba szieszta céljából a gyerekek. Nem mintha így terveztem volna.

A darab nézhetősége a rendezésnek köszönhető, ha egyáltalán, de nem ez volt a lényeg amúgy sem, hanem az élmény, hogy kettesben elindulunk szépen felöltözve, valami felnőtt, gondolatébresztő programra.
Ezzel az estével indult a regenerálódás majdnem másfél napja, abban a reményben, hogy a fa alá beesés tompítható, vagy még inkább megelőzhető azzal, ha a család minden tagját mozgósítva elvonulhatunk végre töltődni, mint egy igazi házaspár.

A gyerekek természetesen ébren voltak, mikor hazaértünk, de Pali és Peti hathatós közbenjárása eredményeként már pizsamában, illatosan, tele pocakkal vártak bennünket.
Jó későn aludtunk el, de egyáltalán nem bántuk, márcsak azért sem, mert így másnap reggel úgy tudtunk elindulni Bécsbe, hogy egyiküket sem kellett lefejteni magunkról, Ferinek pedig mindig örülnek, akkor is, ha nem vagyunk velük.
Ő kezdte a sort ezen a napon, amikor energiatakarékosságból végül három turnusban kértük fel őket a nemes küldetés abszolválására. Mindenkire jutott pár óra, és még így is jól elfáradtak a nap végére mindannyian (biztosítottunk mindenkinek szabad véleménynyilvánítást a projekttel kapcsolatban, amivel édesanyám élt leginkább, neki nem esett jól ez az extra feladvány. Tökéletesen megértem, de más választásom nem lévén, őt is a belső körbe szavaztam (és most sem tenném másként), abban a reményben, hogy ha nehezen is, de túlélhető volt az a pár óra, és végül kapott a mi energiáinkból is egy keveset a következő napokban).

Cserébe jókedvű gyerekeket kaptunk este, mi pedig egy egész napot töltöttünk magunk mögött hagyva minden hétköznapi gondolatot, rutint, és kávéztunk, beszélgettünk, csorgattuk az időt kedvünkre.
Bécsben lenni mindig jó. Valamikor szertartássá vált elzarándokolnunk évente ide, és bejárni az ismerős utakat, tavasszal leülni a padra, télen pedig forralt borral locsolni le a kabátunkat. Kétévente pici babával, idén kettesben. Eleinte fura is volt, hogy nem tologatunk babakocsit, de ehhez azért hamar hozzá lehet szokni. Az viszont eltart még egy jóideig (gondolom), hogy hogy ne nézzek állandóan magam köré, hogy megvan-e mindenem..., és muszáj legalább a nagy fotóstáskát cipelnem, akkor is, ha nem készül mindössze tíz kép, az sem az én kezem munkája. Legalább van, amin én is rajta vagyok. :)
Az újdonságokhoz pedig tartozott egy gps, meg a Schloss, és rájöttem, mennyi hely van még a szokásosokon kívül, akár évente két új felfedezés is beleférhet.

Ezt a mostani utat egy találkozás tette különlegessé.
NH-né blogját régóta olvasom, hogy miért nincs kint oldalt, annak egy oka van, jelesül, hogy van három blogger az életemben, akiktől előbb szerettem volna megkérdezni, hogy megengedik-e, és eddig nem sikerült ezt az egyszerű kérdést nekikcímeznem. Na majd most.

Szerettem volna, ha sikerül összefutnunk, de nap közben sokszor éreztem úgy, hogy az elengedett hömpölygésben egyszercsak elfogy az idő, és eltáncolunk majd egymás mellől. Végül minden út a Meinl elé vezetett, és mosolyogtam magamban azon a heves szívdobogáson, ami megelőzte a találkozásunkat.
A nagy rohanásban jólesett megállni, és hagyni, hogy mindenki, akinek dolga van fusson el mellettünk, és sokszor jutott eszembe kívülről magunkra nézni. Mikor egyszerre ismerős és ismeretlen minden, ahogy ismerkedünk az ismerőssel, akit sosem láttunk még, mégis annyi minden ismerős belőle és végesincs a beszélgetésnek, befejezetlen marad akármennyit is kérdezünk, mondunk, mesélünk, hallgatunk.
És tényleg nagyon vicces, hogy az egyértelműnek hitt hang más tónusban szólal meg, mint ahogy vártam (és ezt nem először élem át, Szitya hangja pont ilyen meglepő volt... :)), és egy idő után meg elvész az illúzió emléke.

Azóta meg a zsebemben hordok egy pici darabot Lili mosolyából, meg NH-né színességéből, és ez olyan jó.

Amikor nagyokat nevetünk

Mert persze vannak ilyenek is. :)
Napok óta téma, hogy a kicsik aludjanak-e a miágyunkban vagy sem. Mióta Lelle is ideszokott, kicsit szűkös lett a hely, bár ez engem nem zavar igazán, csak a fejem fáj úgy egy hete, és azt gondolom, hogy az egyetlen pózban történő alvás ludas lehet a dologban.

Áron az, aki miatt sokat kerül napirendre a téma, elsősorban az állandó karunksimogatása miatt, mert ez a szokása rettenetesen irritáló tud lenni, elsősorban akkor, ha fáradtak vagyunk, meg akkor, ha épp alszunk, és erre ébredünk. Egyébként nagyon jó együtt aludni vele, mert nem forgolódik, viszont puha, meleg és illatos. :)
Teljesen magától értetődő számára hogy a helye kettőnk között van (ezen is változatnék egyébként szívem szerint), ha megszólítva érzi magát, akkor pedig reagál. :)

Tegnap még lett volna dolgom az altatásuk után, azt terveztem, hogy lemegyek, miután elcsendesedtek, de mikor végre vízszintesbe kerültem, egy sóhaj szakadt ki belőlem:
- Dehogy megyek én le....
Áronom suttogva csattant fel erre:
- Ki mondta, hogy jemenjéj?

Miután kikacarásztuk magunkat ezen, Dani elköszönt tőlem:
- Jó éjt Kinga.
- Jó éjt Kinga.
Vágta rá a kisebbik. :)

Új hét, új világ

Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.

Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?

De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.

Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...

Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)

Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...

Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.

Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.

Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.

Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.

Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.

Ez a huszonegyedik az övék

Egy kiragadott pillanat a tegnap délutánból.

Magyarország, délután 5 óra, uzsonnaidő, 4 gyerek.
Malajzia, éjfél, majdnem alvásidő, Papa.
Minden alkalommal, mikor látjuk is, nem csak halljuk, eszembe jut, hogy tíz éve még mennyire más lett volna. Mostanra összezsugorodott a világ. Ez a mi nagy szerencsénk :).

Szalmaságos

Dani ma elutazott.
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.

Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.

A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.

Hat évvel ezelőtt

0:35
Lassan elindultunk a kórházba.

Nyolcadik

Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...

Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.

Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.

Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam. 

Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.

Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)

... és ami kimaradt az áprilisi krónikákból

Tegnap az egyik legkedvesebb, igen intenzív kritikai érzékkel rendelkező barátnőm azt kérdezte, szét vagyok-e csúszva. :)
Kicsit :):)
Legalábbis a rengeteg tennivaló között lavírozom, hogy jusson is, maradjon is, közben pedig olyan gyorsan pörögnek az események, hogy van, amit egyszerűen egy legyintéssel elintézek. Közben pedig azon kuncogok, hogy a hajdani Hannavilágos énem vajon mikor kapna gutaütést látva a ma hanyagságát, például amikor a mosólyukban találomra szortírozott ruhakupacok egyre növekvő káoszára rácsukom az ajtót azzal, hogy ráér... miközben rendesen tizedelve vannak a gyerek szekrényekben a ruhák, és sokszor elgondolkodom, vajon mikor láttam utoljára ezt vagy azt a darabot.

Ennek ellenére van mit felvegyenek, és ez elég is. :) Azért lista nélkül manapság elég kétséges volna, hogy a főzés eszembe jutna-e... hogy az összetettebb, nem mindennapos akciókról el ne felejtkezzem.
Kéne egy kis szabadság... de legalábbis jólesne, bár gyaníthatóan nem az elmaradások ledolgozására használnám.

Itt van mindjárt az április, egy csomó élménnyel, képpel, ami a maga idejében nem került fel sem ide, sem az albumba.
Az első két dolog, ami eszembe jut, hogy elromlott a fűtésünk, meg hogy kipakoltuk a pici házat az udvaron.
Kép egyikről sincs :), viszont meghatározó emlék mindkettő.
A fűtésünk valamikor április elején adta be a kulcsot (három éves a kazánunk...), akkor, amikor még jólesett volna egy kis meleg. Egy ideig fel se tűnt, mert a földszinten a főzés miatt (meg mert sokan leheljük gondolom :)) nem volt vészes a helyzet, csak az lett gyanús, hogy minden este egy kicsivel jobban fáztam fent. Mire a termosztátig eljutottam, már csak 18 fokot mutatott, pedig a kis nyíl nagyon megbízhatóan azt jelezte, megy a fűtés.

Egy hét kellett, mire valaki eljött, hogy szemrevételezze, kiderítse, mi a baja a kondenzációs csodánknak, majd még kettő, hogy telefonon utolérjük az amúgy teljesen megbízható mestert, aki sajnálkozott, hogy nem tudja mikorra lesz alkatrész.
Egyszer begyújtottunk a kemencébe, a gyerekekre meg még egy takaró került.
Jobban aludtak éjjel.
Aztán eljött a kánikula, és okafogyottá vált (valamelyest) a szerelés... Melegvizünk van, a többit meg betudtam környezet és pénztárcakímélő akciónak.
Egészen máig, amikor megint jólesett volna picit befűteni.

A kisház...
Amikor elköltöztünk, ide halmoztuk fel az összes olyan holmit (az addig már felhalmozottak mellé), amikről úgy gondoltuk nem lesz rá szükség az elkövetkező 50 évben. Már akkor hüledeztem, hogy sikerült alig 10 évnyi közös, és picit több, mint 30 év egyéni életünk során összeszednünk ennyi kacatot.
A tavaszi lendületben azt gondoltam, jobb sora is lehetne a kis házikónak a kacattárolásnál. Például ha láthatnám egyszer üresen, biztosan jól kitalálnám, mi legyen belőle. Voltak dédelgetett álmok is, meg azt is gondoltam, jót fog tenni nekünk egy kis fizikai munka.
Annak ellenére, hogy voltak kérdések (hova tesszük a gyerekeket, míg mi a porban munkálkodunk...), egy szombaton nekiálltunk. Délre a fele megvolt, a nehezebb része (építőanyagok, régi rossz polcok...) délutánra maradt.
Az alvás után, némi izomláz ellenére nekiálltunk a második körnek, közben szép lassan megjelentek a családunk tagjai. Egymás után megérkezett majdnem mindenki, jutott mindegyik gyerekre egy felnőtt, meg pár hatalmas férfikéz is, és olyan tempósan tették a dolgukat, hogy csak kapkodtam a fejem.
Hogy a kisház üres lett, sőt az udvarról is eltűnt minden, ezért is hálás vagyok, de leginkább az volt ebben a napban nagyon jó, ahogy egy nagy családként működtünk... gyakorlatilag kérés nélkül.

A ház azóta is üresen áll, de mindenféle terveket szövök a jövőjéről. Közben pedig azon gondolkodom, mi legyen a következő egész családot megmozgató akció. :) Azt hiszem, ha sok meggy terem az idén, akkor befőzünk :):)

És hogy ne legyen képtelen a blog, a gyerekekről írok nemsokára egy képeset is külön.

Nemtúlrózsás

A Húsvéti készülődés örömébe bele-bele lopja magát az aggódás is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.

Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.

A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.

Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.

A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.

Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.

Vizek és napsütés

No meg a hóvirág...

A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.

Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...

Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.
Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.

Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.

Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.

Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.

Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.
Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.

Mostanában

Mostanában ritkán találkozunk. Dani és én. Nap közben zömmel váltjuk egymást, mikor ő jön és megyek, és fordítva.
Dani hajnalban kel, ötkor.
Én hajnalban fekszem, kettő körül.
De van három óra, amit együtt töltünk. Csendben, mellettünk egy egy gyerek.
Szeretem ezt a három órát, akkor is, ha nem emlékszem egyetlen percére sem...

Ma délelőtt, míg a három nagyobb a nagyszülőknél wellnessezett, a legkisebb pedig napfürdőben szuszogott, végre volt másfél óránk egymásnak.
Azt kértem, a 37. születésnapomat ünnepeljük meg három teljes nappal. Kettesben.
Vágom a centit.

3euro 60cent

Bármikor bemegyek a "városba", a főbe, az az érzésem, hogy ennél szebb hely nincs a földön.
A nagypapám zenész volt, és rengeteget utazott. Az apukám azt mesélte, hogy bármikor, ha megérkezett, a városon keresztüljövet azt mondta, ez a legszebb város a világon.
Szeretek átmenni az oroszlános hídon, látni a Vár fényeit, az Országházat, de mióta nem is olyan régen az ötödik kerületben sétáltunk a gyerekekkel, úgy éreztem, valóban megérett Budapest arra, hogy az emberek úgy gondoljanak rá, mint az egyik legszebb fővárosra a világon.

Még akkor is, ha a háború alatt rengeteg szépsége lerombolódott, még akkor is, ha a semmit sem kímélő pár évtized megtépázta azt a temérdek szépséget, ami megmaradt belőle. Például éppen a Vár esetében... Mindennemű politikai felhang nélkül, csak a visszatekintés végett álljon itt ez a kisfilm, amit egy ausztrál rokonunk küldött... de szerettem volna akkor, abban a Várban sétálni...

No de visszatérve az ötödik kerületre. :) A Deák tér környéke, a Belvárosi Plébániatemplom előtti tér rekonstrukciója, a Király utca, a Szabadság tér, a Bazilika környéke, számomra mind mind olyan helyek, amiket említve melegség tölt el, és bárhové szívesen megyek, és mutatom meg a gyerekeknek, a világban élő ismerősöknek. Mert jó ott lenni, és leginkább az a jó benne, hogy láttam akkor is, amikor élhetetlen volt, amikor morgolódtam magamban, hogy miért nem lehet Budapesten azon az egy sétálóutcán kívül máshol ődelegni... csak úgy.

És akkor még nem szóltam Pécsről, Szegedről, Miskolcról és sorolhatnám a városainkat. :) Malajziában egy sincs olyan, mint amiből nekünk egy sornyi.

Tegnap Danival (és Lellével) elszöktünk egy napra. Egy gyerekkel lenni olyan, mintha vakációra mentünk volna, pláne, ha az az egy így tesz majd' végig.

Bécsben jártunk, mert ez minden évben kétszer program nekem, és mert Dani megígérte, hogy megnézzük a híres bécsi karácsonyi vásárt.
Már előttünk két család is ugyanazt mondta ottjártukról, a Vörösmarty térnél nincs szebb, és az ételek is finomabbak idehaza... Hiszem, ha látom, mondtam, és bár csütörtök este egyáltalán nem kívántam már a bécsi fánkot (ellenben a puha meleg ágyikómat), nekivágtunk.

Bécs mentségére legyen mondva, esett az eső. Erről nem tehet... De azt az érzést, ami mindig eltöltött, ha ott jártam, most nem éreztem. Azt a stílusos, nagyvonalú, rendezett, jólszervezett Bécset nem találtuk.
Metróztunk, a Schönbrunni kastélyt szerettem volna megnézni, de az orrunkat sem tudtuk kidugni a megállón túlra a zuhatagtól, így visszavasutaztunk, és még egy próbát tettünk a belvárosban... ahol szintén esett.
Bevettük magunkat az egyik aluljáró kávézójába, a sarokban volt még hely, és miközben a koffeinmentesemet kortyolgattam, az akváriumunk üvegén át pislogva állapítottam meg, hogy hiába a sokszínűség (egy maláj leterítette az imaszőnyegét a felújítás paravánja elé, imádkozott, majd kirázta a port a szőnyegből, összehajtogatta, betette a hátizsákjába és távozott, a mellettünk ülő japán lány, az ultramodern kütyüjável zongoraleckét vett néma csöndben, csak az ujjai kopogtak az asztalon, egy indiai asszony a szépruhájára nagykabátot öltött, egy táj félrelökött bennünket és akcentus nélkül szólt: Darf ich durchgehen..., csillogő fülbevalős afrikai fekete férfiak hangoskodtak odakinn) én félek. Percenként jött egy egy újabb alak, akik társaságát sokméternyiről sem viselném jól háttal fordulva, és a soksok náció együtteséből inkább a saját integritás védelme jött át, mint az öröme ennek a kincsnek, ennek a sokféleségnek...

Eddig ezzel nem találkoztam, most sokkal inkább éreztem a bőröm feszülését, az idegenség jelentését, és hazavágytam...
Aztán abbamaradt az eső, és kijutottunk a szabadba, megnéztük a már jól ismert karácsonyi világítást, néhány kompakt képet is készítettem, és végül megtaláltuk azt a kis bazárt, ahol a magyar konyha lett volna alegfinomabb :):), ha lett volna nálunk pénz. De Dani pár apró véletlen kivételével az összes dugieurot otthon hagyta, így a 3 euro 60 centünkön, mint egy kamasz pár, vettünk egy icipici apróságot, egy kis fa karácsonyfát, amit itthon a bejárati ajtóra akasztottunk.

Hazafelé még megálltunk a Julius Meinlben, ahol a csokitengerben fuldokova, a bőrborítású bevásárlókosár fülét szorongatva, idétlen kacsázással a tömegen keresztül megtaláltuk a Mozart golyókat, egy kis zacskónyi zsákmánnyal elszaladtunk a pénztárig, ahol nem kértük a nájlonpungát, és rettenetesen elfáradva, de végül tele jó élményekkel ültünk be az autóba, és beszélgettünk egészen hazáig. Annak az örömét, hogy kettesben lehetünk, és egymás kezét fogva sétálhatunk, azt hiszem semmi sem tudja elvenni :):). Hogy egy babakocsit is tologattunk közben? A megszokott biztonsága.

Muszáj elmennem még egyszer a Vörösmarty térre míg ott áll a nagy karácsonyfa. Csak mert szép. Nekem a világon a legszebb...

Bemutatom Sárit

Hosszas vívódás, rengeteg utánajárás, egy külföldi út és jópár hét kényelmetlensége után íme a legújabb családtag (nem szokásom elnevezni az autóinkat (:):)), az előző tulajdonos hívta Sárinak, ha mégis névadásra vetemednék, részemről inkább a Günter volna befutó, Daninál mondjuk a Fekete Paripa... :) de a lényegen nem változtat, azaz íme):

Ez a hét a megújulás hete lett nálunk, mától nonstop notebook tulajdonos vagyok, ami valószínűleg a blog feléledését is jelenti majd, illetve itt áll az udvarban az az autó, amiben mind elférünk, sőt, ha szeretnénk, még a nagymamát is bele tudjuk ültetni... szabályosan. :)

Rendszáma még nincs, így egyelőre csak a szemünknek öröm (mekkora...), de egy hét múlva már remélhetőleg gyűjthetjük bele a kilométereket.

És mégis írok

Mert jobb.
Mert muszáj írnom.
Mert rengeteget haladtunk, és ez nagyon jó.

Dióhéj

Az elmúlt hat hét kivette belőlünk azt a maradék tartalékot is, amink még volt arra, hogy lelkiekben egészek maradjunk.
Erős próbatételt kapott a házasságunk is, és ezt már nem bírtam el. A szövetség, ami kettőnk között köttetett, egészen eddig a legerősebb volt, amit valaha tapasztaltam, és amikor bármi más elveszni látszott is, ebben az egyben mindig biztos lehettem, vagyunk. Egymásnak, egymásért, bármikor. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.

Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. De ennyire mélyre és meszire még nem kerültem az elmúlt 10 évben, és ez nagyon megijesztett. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni.

A kontextus, amit a ház ad, biztosan hív egy csomó elfelejtett lerágatlan csontot, az elmúlt idők berögzüléseit, és a meg nem oldott problémák most elemi erővel keresik az útjukat, ráadásul úgy, hogy közben kicentizettek az egymásra szánható percek, energiák... és nem ez a prioritás, mikor Dani épp új helyet keres, ami anyagi biztonságot tud majd jelenteni a nem kis családunk számára.

És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk, és elég volna pusztán a tudat, hogy van egy család, amiben mi vagyunk a felnőttek. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy Dani is.
Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.
Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a szerelmem is.
Van négy gyönyörű gyerekünk... ez fontos, de nélkülünk, a mi békénk nélkül nem jó nekik...
És mind a hatan megérdemeljük, hogy jól legyünk...

A hétvége már mosolygós is volt... és talán a jövő hét is hoz néhány pozitív meglepetést. Dolgozunk rajta.