Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.
Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.
Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.
Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.
Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)
Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)
Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.
Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)