... és akkor ezennel

az idei Karácsonyt sikeresnek és befejezettnek nyilvánítom.
Készülünk az új esztendőre, farsangra... a tavaszra!!! :):)

Pillanatok

Az idei karácsonyunkból...

Huszonkettedike volt, csütörtök, az a nap, amikor a nagyszülők vannak a gyerekekkel. Most úgy alakult (egy elég húzós éjszaka után enyhe másnaposságra emlékeztető zsongással a fejemben ébredtem), hogy minálunk "vigyáztak" az összesre, amiért nagyon hálás voltam, mert így nemcsak a lányok, hanem a kisebbek is kaptak extra figyelmet. Az utolsó simításokat végeztem, mikor egyszercsak előkerült Hanna befejezetlen babaruhája... Az, amit én kötöttem, ami ogyanolyan lett volna, mint Mimié, azzal a különbsággel, hogy Mikoltté már becsomagolva várta az angyalokat.
Délután kezdtem neki, három órányi munka volt saccra, de a délutáni alvás másfél órájából felet aludtam, aztán Lellét ringattam, így végül turbosebességre kapcsolva is csak a feléig jutottam estig. Még éjjel is csattogtak a tűk, és még másnap délután is... végül az utolsó pillanatban, de készen lett. Csattanó nincs, hacsak annyi nem, hogy a lányok a kibontás után félre is dobták mindkettőt. :):) Pedig szépek lettek. :) Most egy ideig nem kötök...

Karácsony napján (más tennivalóm nem lévén, és mert már pár éve úgy döntöttem, semmit nem ér a karácsony nekem, ha beesem a fa alá, ezért időben elkezdek mindent, és nem zavar, ha nem lesz meg minden... idén pl. a karácsonyi menü bánta, de mi nem...) bekocsiztunk a Bazilika előtti térre, Betlehemet nézni. Mikolt a kocsitől három lépésre kezdett rá a fázik a kezem mantrára, és abba sem hagyta míg vissza nem értünk... :) Nyári gyerek, és ezt már Hanna is fújja... :):)
A faragott kis jászolnál jobban csak a műkorcsolya pálya tetszett a gyerekeknek. Dani ivott egy forralt bort, a gyerekek kaptak egy meleg teát, bámészkodtunk, és beszereztük az utolsó, de annál fontosabb karácsonyi kellékett, egy csengettyűt.
A téren előbb összetalálkoztunk egy személyesen még nem ismert ismerős család felével, beszélgettünk, közben két nagyon szép kamaszgyerekre lettem figyelmes, akik kipirosodott arccal szaladgáltak fel s alá, és egy kicsit jobban elidőztem a látvényukban, mert úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben rohannak a kis házacskák körül.
Mi is odébbálltunk, őket sem láttam többet, csak akkor, amikor a talponállók előtt itattuk a mieinket. A legnagyobb kiabálva cipelt egy négyéves formát, és kiabálta: Megvan!!!. Összeszorult a gyomrom, eszembe jutott, mikor Mikolt eltűnt egyszer a négybetűs áruházban, és csak néztem, ahogy a hat gyerek és a nagyszülők összeborulnak, és örömében három zokog, a többiek pedig azt sme tudják, melyiket csókolják.
És ahogy néztem őket, egy arc láttán hirtelen az enyémmé is vált a kétségbeeséssel vegyes megkönnyebbülés öröme... a nagymama a gimnáziumban az angoltanárom volt. Köszöntem neki, egy pillanatra közös volt ez a karácsony, aztán sokáig tartott, míg elmúlt a gyomromból a jólismert szorítás... A gyerekek féltése.

A karácsony misztériumában számomra az a legszebb, ahogyan keveredik egymással a racionalitás, a mese, a misztikum, és egyelőre cseppet sem vágyom rá, hogy lerántódjon (bármilyen formában is) a lepel az ajándékok, és a fa érkezéséhez kapcsolódó hitvilágunkról. Nálunk nem a Jézuska hozza ezeket, mert számomra ez egyáltalán nem elfogadható... hioszen ez az Ő ünnepe, így Őt csak ünnepeljük, dolga minálunk nincs. Az angyalok azok, akik délutánra megteremtik az ünnepet. Hanna természetesen az idén már sokféle kérdést tett fel nekem ezzel kapcsolatban, nem keresztkérdések voltak ezek, hanem a tiszta kíváncsiságé.
Nem szeretem azt gondolni, hogy becsapom, mert én is hiszek abban, hogy a gondolatbak, a szeretetnek teremtő ereje van, és sokszor amit mi elkezdünk, azt valaki más fejezi be. Talán az angyalok...
Az idén is szóba került, hogy ki mit kér, és bár rajzolni nem rajzoltunk (ezt sem bánom egy cseppet sem), jólesett róla beszélgetni. Hanna 23-án este a fürdőszobában azt felelte: Nyusziházat, olyat, amiben bútorok is vannak, meg kis ágyak... nem is nyusziknak, hanem emberkéknek.
Majd este még átjött a miágyunkba, és kicsit pontosította... A müllerből egy kis dobozos legoemberkét kérek... nem is... nagy dobozosat.
Idén a lányok igazi ajándéka egy duplo babaház volt, amiről Hannával, vagy előtte sosem beszéltünk, és a müllerben nincs ilyen...

Szentesete délutánján míg én altattam, Dani elkezdte előkészíteni a nappalit, a fa helyét, majd kiosont a teraszajtón keresztül a garázsba, ott megfogta a fa legalsó darabját, és settenkedve lopózott vissza a nappaliba... ahol Hanna a kanapén ücsörgött a kendőjét szorongatva.
Nem hallottam ahogy lement, Dani sem láthatta, hogy megérkezett.
A tettenérés leghúsbavágóbbika az ilyen karácsonyi lelepleződés... de Dani megoldotta egy laza: - Csak kijelölöm a helyet, hogy az angayloknak kevesebb dolga legyen.
Majd felkísérte Hannát, aki feltett még néhány kérdést és elaludt.
Mikor aztán teljes díszben megérkeztek a gyerekek a feldíszítetthez, már nem is emlékezett erre... a lényeg nem veszett el úgy tűnik. :)

Tapasztalatom szerint a gyerekeim két dolgot szeretnek kapni, ha ennél több a csomag, akkor a bőség zavarában fel sem fogják, mi az, amit kibontottak. Ezért (talán most először sikerült elérni a megfelelő arányokat) a lányok egy nagy közös, és két kisebb személyes ajándékot kaptak. Áronnak is volt két csomagja, az egyikben egy könyv.
Hogy mekkora sikere volt egyébként mindennek, az abból látszik, hogy a három nagy (ma pedig mind a négy) ötödik napja teljes egyetértésben játszik együtt. Nagyon jó ezt látni...
Visszatérve a könyvhöz... Mostanában kicsit háttérbe szorul a kötött formájú mesélés mifelénk, mert hárman háromfélét kívánnak, és egyiküknek sincs türelme kivárni a sorát. Este mozgókép a mese, eleinte nagyon rossz érzés volt ez, de ma már látom, nincs kárukra (három mese forog folyamatosan lassan három hónapja).
És mégis, hiányzik a rutinból az igazi összebújós mesélés.
Hanna, miután a könyvet kibújtatta a csomagból, mindennek háttal csak ült és lapozgatta, míg a végére nem ért... nagyjából egy negyed órán át. Közben a többiek bontogattak mást, de őt csak a könyv érdekelte. Megható volt, és nagyon jó érzés látni, mennyire kell neki is a nyomtatott forma.
Azóta minden nap mesélek nekik nap közben egy rövidet.

Nagyon sűrű volt a három ünnepnap. Szentesete Paliék voltak nálunk, aztán anyukámékhoz is átmentünk még, másnap Mariéknál ünnepelt a nagycsalád, huszon hatodikán pedig mi láttuk vendégül az én oldalam tágabb körét. Elfáradtam nagyon, de semmivel sem cserélném el ezeket az órákat, ahogy mindenhol örülnek és örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek. Szeretem, hogy a felnőttek már nem ajándékoznak igazából, csak a gyerekek kapnak.
És nagyon szeretem, hogy a dédi még mindig itt van köztünk, most már mind az öt dédunokája körülveszi.

Szeretem ezeket a pillanatokat...

Lelle első karácsonya

Mielőtt elregélném az idei év legszebb napját, muszáj feltennem ide ezt a kis képregényt, annyira szép lenyomata ez annak, amilyen Lelle ötésfél hónaposan.

Épp ma nézegettem a pici babakori képeit, és erős nosztalgia lett úrrá rajtam... ami egyben jele is annak, hogy Lellénk már nem pici baba... sőt.
Figyel, jelen van, ért, jelez, próbálkozik. Már nemcsak a hangjával, hanem a kezeivel, az arcával is.

Mindezt a maga kiskirálylányos finomságával és bájával, ezernyi édesebbnél édesebb grimasszal teszi.
Az az igazság, hogy nem tudok elfogulatlan lenni... :)

A megunhatatlan avagy a mi karácsonyi üdvözlőlapunk

Két évvel ezelőtt (mikor Hanna épp annyi idős volt, mint most Mikolt) már elhangzott itt ez a dal...

Sokminden változott azóta (a ruha nem :):)), és ma már Mimi is lelkesen ült oda Hanna mellé, hogy elküldhessük ezt az üzenetet (főleg azoknak, akik nagyon nagyon messze vannak, pl. auntie Juleenak, Nadianak, Maynek, Yohanának, Yunak és szüleinek, Szilvinek, Boginak, Krisinek, Ákosnak (ez volt Hanna rövid listája... :):)).

Áldott, békés Karácsonyt kívánunk szeretettel Mindannyiótoknak!

Kis karácsony

A nagy hólapátolásban annyira megfeledkeztem minden egyéb földi dologról, hogy végül itthon maradt az, ami a legfontosabb lett volna az ügy elintézéséhez. Bosszankodtam rajta egy sort, de mert Dani a gyerekekkel megnézette a gumimikulást, hamar ismét jó kedvem kerekedett, nevettünk a helyzet abszurditásán, ahogy a kicsinyek hitetlenkedve osztják egymás között a tapasztalatokat a már hazaért lappföldiről, meg a billegős sapkájáról.

Végül néhány aprósággal vettük az irányt újra hazafelé, út közben csodáltuk a nagypelyhekben hullót, a sötétben fehérbe burkolózó tájat. Késő is volt már, meg éhesek is lettek a cseppek, és a könnyebbik utat választva betértünk a legpazarlóbb helyi egységbe egy nagy adag üres kalóriáért. A sorban ácsorogva ismerős arc bukkant fel.

G. a tanítványom volt, de annál jóval több. Nemcsak a közös óráimra járt, hanem mert nagyon szeretett volna bejutni az egyetemre, külön is foglalkoztam vele. Elsőre nem is sikerült az álma, így a következő évben folytattuk a munkát, miközben természetesen megismertem a történetét, és szép lassan meg is szerettem őt is, a történetet is.

Ahogy álltunk a sorban, hosszan figyeltem, olyan ismerősek voltak a mozdulatai, nem akartam félbeszakítani a fimemet egy köszönéssel, olyan régen láttam őt... és annyira élesen előkerültek az emlékek arról a nyolc évvel ezelőtti önmagamról, akihez ott, a sorban állva úgy tűnt, semmi közöm sincs már.

Végtelen nosztalgiát éreztem, egyre erősödő vágyat az emlékeim minél színesebb felidézésére, miközben a kinti sötétségből tükörré vált ablaktábla visszahangozta a fáradtságot az arcomon, a kócos hajamat, amiről lekaptam csak a sapkát mikor beléptünk, és úgy, de úgy szerettem volna abban a pillanatban csillogó szemű, tiszta hajú, magabiztos tanárnéni lenni...

Aztán megszólítottam G.-t, aki tényleg semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta, lefutottuk a teljesen érdektelen sziahogyvagyderégen, mivanveled, perszeakkor majdafacebookon, örülökfusscsak jóvoltlátni köröket két percben, amiben csak a helyzet volt érdekes, az, hogy ő, aki akkor, ott, sokkal jobban volt a bőrében, mint ahogy kívántam neki valaha, mégis ugyanazzal a segítséget kérő tekintettel nézett rám, mint nyolc évvel ezelőtt. Az anyaszerepemből egyszerre esett jól és volt nehéz ebbe a tükörbe néznem, és hiába tudtnuk ott kapcsolódni, ahol anno, mégis mellbevágott, mennyire elfelejtettem már, ki is voltam én azelőtt, hogy Hanna megszületett.

Lellével a kezemben toporogtam miután elbúcsúztunk, Dani egy másik fontos "gyerekemről" mesélt, akivel valahol találkozott pár napja, én pedig szokás szerint hat dolgot futtattam odabenn egyszerre. Lellére figyeltem, miközben nem tudtam levenni a szememet a tükröződő önarcképemről, kutattam az emlékeimben, de sehogy sem találtam "P"-t, akiről Dani beszélt még mindig, de legintenzívebben a snittet próbáltam megtalálni a múltam és a jelenem között.

Aztán Dani visszafordult a háromhoz, a kiszámíthatatlan időzített bombám a kezemben pedig adott egy tízperces haladékot. Épp elég volt arra, hogy hátat fordítva a képnek végigfuttassak egy miniterápiás programot. Képkockák villantak fel, régelfelejtettek, abból az időből, amikor Dani a síbusz sokadik sorában figyelte, ahogy az előtte ülő lány befonja a hosszú haját, éjszakák a Szondi utca körfolyosója és egy üveg bor társaságában, vacogva a félelemtől, hogy elvész, amiben hittem, mindent felülíró vágy, hogy nekem is gyerekem lehessen.

Bármi, amit csináltam, csak akkor volt az enyém, ha nagyon és nagyon jól csinálhattam. Hogy ennyi gyerekem lett, és hogy ennyire elveszett az egykori én, ugyanabból a fészekből való. Az út, amit megtettem velük, általuk, csak így, ezzel az elveszettséggel lehet kerek, mert hiszek, hittem benne, hogy az első néhány év olyan kitüntetett, ami miatt az, aki felőtt nőként voltam, egy időre tökéletesen a háttérbe kell, hogy vonuljon. A sok szerepem közül a jelenben az csak egy, és nem a fő. Még akkor is, ha mindenki óvott volna ettől a mélyrepüléstől, tudtam, bátornak kell lennem, hogy engedjem egy időre meghalni önmagam, de megéri. Most úgy érzem, igazam volt.

Annak ellenére, hogy Dani épp ma mondott mindenféléket a blogom evolúciójáról (büszkeséggel fűszerezett féltés is volt ebben), csak akkor, ott, abban a tükörben vettem észre először, hogy a metamorfózisom a végéhez közelít, a negyedik, legkisebb érkezésével, a hosszú utunkkal a hátam mögött szép lassan ismét lezárulhat egy szakasz.

És minthogy minden becsukott ajtó újabbak kinyitását is jelentheti egyben..., nem hagy nyugodni az az emlék, amikor 18 évesen, a kíváncsiság egy asztrológushoz vezetett, ahol olyan útravalókat kaptam, hogy sok gyerekem lesz, és sok messzeföldi utazásom, és úgy negyven éves korom körül találom majd meg az igazi hangomat.

Hogy mindenki maga írja-e a sorskönyvét, és ebben lehet-e olyan erős bárki jóslata, hogy azt a kiszáradás veszélyének tudatos vállalása mellett is beteljesítsem? Nem tudom... Mindenesetre ma is kaptam valami esszenciálisat.

Megértettem, hogy nekem az anyává váláshoz kellett, hogy mindent feladjak, azért, hogy valami sokkal jobbat teremthessek mindabból a készletből amim volt. Meg kellett haladnom önmagamat és ez azt hiszem az énem sok színében sikerült is. Mára már csak a csiszolgatás maradt, abból, hogy kikristályosodtak a skillek, tudom, melyik helyzetben mihez, kihez nyúljak, megadja annak a biztonságát, amiből el lehet kezdeni ismét valami újat alkotni.

Akár annak a talaján, aki valaha voltam (bár a mindenhol feszes bőröm már odavan, de szőke, rövid hajam még bármikor lehet :)), akár (és ez talán a legfontosabb: az én döntésem) összegyúrva mindazt, amit ezalatt a majdnem 35 év alatt sikerült magamba szívnom, létrehozhatok egy új ént.
Ettől a felismeréstől hirtelen még sokkal jobban szerettem Danit, a gyerekeket, és önmagamat is, és már nem is vonzotta a tekintetemet annyira a csillogó ablakból visszatükröződő, unottan ásító, kitaposott csizmám sem.

És ismét csak megerősödött bennem annak a hite, hogy ha megőrzöm a nyitottságot, akkor a legváratlanabb és egyben legjobb pillanatban kapok. Talán éppen erről szólnak a karácsonyi Angyalok...
Köszönöm G., kár, hogy végül Lelle befejezettnek tekintve a belső monológot dalra fakadt, és nem tudtam odamenni hozzád boldog karácsonyt kívánni... majd legközelebb. :)

A kép: Laura Zollar, Tree of life. www.laurazollar.com

Mondjuk a harmadik

:):) eltűntek a karácsonyi cédéink. Lehet, hogy a kisemcsomagolt tvszekrény fiókjában parkolnak, mindenesetre nincs mivel hangolódni.
Arról már csak nagyon suttogva szólok, hogy ha lenne is, szívem szerint egy nagy kockás plédbe burkolózva egy hatalmas bögre teát szürcsölgetnék szigorúan CSENDBEN... miközben a tűz pattogását vagy a pehelyhóesést nézegetném, mikor mihez van épp kedvem.

A valóság ellenben egy meglehetősen intenzív fogzás tüneteit produkáló Áron, egy majdnem beteg Lelle, és még két apróság. Alvásmegvonás tüneteit vettem észre magamon, a kedvem pedig... mondjuk kevéssé ünnepi.

Egészen addig volt ez így (dacára a cinkének és a hóesésnek egyaránt), míg homlokomra csapva előbb Gryllust, majd egy kis Sebestyén Mártát hallgattunk a gyerekekkel youtube, de mert a letargia fokozódott csak az emelkedés helyett, gyerekbarátabb hívószavakat pötyögtem a szörcshelyére.
Mickey és Minnie riszáltak, aztán egy kis Micimackó, míg utolsó egyszerélünk próbálkozásra egy állóképnek is megnyugtató két kis böngyörbabára mutatott Hanna, én pedig kapva az alkalmon (mijöhetmég... haddszóljon) klikkeltem is.

Az eredmény: :):):):) ha nem ült volna három gyerek az ölemben, biztosan táncra is perdülünk. :):) És hogy legyen egy kis meglepetés mára is, most tessék kicsit hátradőlni, és kikapcsolni.

Ha esetleg kedvet kapott volna bárki, hogy megtanítsa, a szöveget pl. itt megtalálja. :)

... update, mert este végül kijutottunk a házból, és megörökítettem a kedvenc olajfámat, a házunk szomszédságában, amint fehér bundában pompázik. (Hogy ne csak más tollaival ékesítsem ezt a mai posztot...)

A második ablak

És itt a második. :)

1983 szeptemberében, a Bagolyvárban három osztály kezdte meg az elsőt. Az A-sok a mellettünk lévő emeleti kis szobában "laktak", mi B-sek a nagyobb, világosabb termet kaptuk. Már ahogy hat évesen a nagyra emlékszem.
Olajkályha volt, amihez nem szabadott közel mennünk, mert a nejlonköpenyünk hamar megolvadt volna, nagy ívben kerültük is... a padok okkersárgán világítottak, ma is emlékszem a festék szagára, és a helyenként hibásan túlzott mennyiségre, ami miatt a ceruzák hegyét bűntelenül bele tudtuk mélyeszteni... és lukat hagytunk.

A másodikat már nem itt folytattuk, mert az épületet életveszélyesnek nyilvánították. Szerettem oda járni, a templom és a patak közvetlen közelébe, a nyikorgó falépcsők tekervényes kastélyszerű épületébe, ahonnan meglehetősen sok emlékem maradt. Többek között egy fotó is, amin két gyereknek nem volt ünneplője, és volt, akinek kisdobos nyakbavalója sem, vallási hovatartozás okán, de akkor ebből mit sem értettem... Csak azt, hogy Kati néni a templom kertben az első sort térdreszólította, mi meg vihogtunk ezen... gyanítom kicsit kínunkban is.

Elég sok lány volt az osztályunkban, a többséggel a nyolcasik osztály végéig jóban voltam, és sokan közülük az évek soárn elköltöztek.
Barbi volt az első, ő nem nőtt a szívemhez, aztán Panni is elment, ez a búcsú kicsit nehezebb volt, majd Gabiék is elmentek. Épp úgy, ahogy Petra is, a hugával, meg a szüleivel... Petrát igazán sajnáltam, mert bár nem voltunk országos barátnők, mindig úgy éreztem, jó vele játszani, kedves volt, szelíd, mosolygós. Ahogy a testvére is, ahogy a mamájuk is...

Óbudára költöztek, ahol minden hétvégét a nagymamámnál töltöttem, és minden alkalommal azon tűnődtem ott, vajon egyszer véletlenül összetalálkozunk-e, és ha igen, mit fogunk majd mondani egymásnak. Azt hiszem ez a találkozás soha nem valósult meg, az évek pedig szépen elrepültek...

Végül egyszer, egy osztálytalálkozót szervezve ... vagy valami más okból, rákerestem Petra nevére, és hatalmas örömmel konstatáltam, nem ment világgá, vagyis kicsit igen :), és éppen ikreket vár. Akkor már Hanna velünk volt, Petra mindig írt pár sort, ha újabb képet tettem fel Hannuról, én pedig alig vártam, hogy legalább képéeken láthassam a "makikat", ahogy Petra hívta a kis gombócokat.

A kis gombócokból azóta daliás fiatalemberek cseperedtek, Petra pedig szívemnek, szememnek nagyon kedves képeket kezdett készíteni róluk. Ámultam és bámultam, mígnem egyszercsak megszületett a P E T R A p h o t o.
Szeretem Petra tiszta képeit, azt a látásmódot, amivel hozzányúl bármilyen témához, nemcsak az emberek, hanem a körülötte létező bármit képes olyan lencsén át megmutatni, amitő mindig kedvet kapok, hogy elővegyem a saját gépemet és kiszaladjak a Duna partra, vagy észrevegyem a meggyfánk göcsörtjeit is. Itt és itt találtok néhányat közülük.

Megkerestem hát őt is a levelemmel, mert úgy éreztem, ő is egyike azoknak, akik számomra értéket képviselnek, Petra pedig válaszolt :) Ime az ő levele, amolyan interjú stílusban, olvassátok, használjátok.

K: Van-e olyan általános szabály, amit jószívvel osztanál meg az amatőr fotóssal, hogy egy egy kép láttán ne szisszenj fel?...
P: Ami szerintem különösen sok figyelmet érdemelne, de sokak nem fordítanak kellő figyelmet ezekre a jelentős apróságokra (engem személy szerint különösen zavar is...), az három dolog.

1. Kivágás:
Nyaralás, kirándulás alkalmával készítsünk olyan képet, amin látszik az adott nevezetesség, látványosség, DE pl. kukák, éppen fenekét mutató turisták nélkül. Ne legyünk restek egy lépéssel odébb menni, vagy fotóalanyunkat (ha éppen nem egy zsezsgő gyerekről van szó) odébb tessékelni. Ugyanez beltérre is rvényes. Hagyjuk ki a szennyes ruhákat, képen a fejből kiálló virágokat, kabátjukat görcsöcsen felvenni igyekvő rokonokat.

Ügyeljünk arra, hogy a kép nagy részét ne az ég/fű/beton/szekrény/csillár töltse ki, tényleg a lehető legszűkebb kivágással láttassuk a lényeget. Én nagyon szeretem az igazán közeli arcképeket, profilokat, lábakat, kezeket is.

2. Beállítás:
Próbáljunk a természetességre törekedni! Hogyha kisgyerekeket, nagy-gyereket, felnőtt gyereket fotózunk, legyen vidám az a kép, mutassuk meg a fotóalany személyiségét, ne "egy darab fát" fényképezzünk. Gyerekeket hagyjunk játszani, bogarászni, felnőtteket nézelődni, dolgozni és lessük és vadásszuk a pillanatokat. Készítsünk 3-4 képes mozgó sorozatot pl. labda feldobásáról, pitypang fújásáról, vagy viccmesélés közben a hallgatóságról. Ezeket később montázsként is összeállíthatjuk.

3. Fényviszonyok ls vakuhasználat:
Keressük a fényes, világos helyeket. Szabadtéren ne tűző nappal szembe állítsuk alanyunkat, hanem annak háttal. Igy nem fog csíkszemmel vicsorogni ránk. Keressünk világos, félárnyékos helyeket, használjuk ki pl. a hó áldásos fényvisszaverő hatását, DE ezt se közvetlen, erős napfényben. Beltéren használjuk ki a fehér falak által visszavert fényt és az ablakokat.

A beépített vaku "öl", ezért ha a gépünk beállításai engedik, ne használjuk! Keressünk természetes fényt. Ha az nincs, vagy nem is volt, használjunk házi készítésű diffúzort, ami lágyítja a vakunk kemény fényét. Ez lehet egy vékony fehér papírlapka is a vakura rögzítve.

Tükörreflexes gépeknél használjunk gépvázra helyezhető külső vakut, amit a plafonra, falra tudunk irányítani, így gyönyörű visszavert fényt kapunk. Ügyeljünk arra, hogyha sárgás vagy színes a falfesték, ez a fényt is "megszínezi" majd.
Állítsunk be REAR funkciót, azaz hátsó redőnyre szinkronizálást. Ez a funkció láttatni engedi a hátteret, környezetet, amibe fotóalanyunkat helyeztük.

K: Kifejezetten karácsonyi, családi, beltéri, sárgafényű helységben történő fotózáshoz milyen trükköket javasolnál?
P: Karácsonykor is fő a természetesség, semmi csicsa", a hangsúly is a családon legyen. Mutassuk meg a díszítést, hangulatot, de csak módjával, ízlésesen. Készítsünk pl. egy-egy külön képet is a díszítésről, portrét háttérben a karácsonyfa fényeivel, vagy a csillogó szemekről.
Ne hirtelen elhatározásból fotózzunk, legyen végig a közelünkben a fényképezőgép. Nincs annál rosszabb, mint amikor az embernek hirtelen eszébe jut, hogy meg kéne örökíteni a pillanatot, születik 3-4 teljesen egyforma kép és semmi több. A kis kompakt lógjon a nyakunkban és néha dobjuk el a fakanalat és fotóztassuk le magunkat is!

- Tudnál-e tippet adni, milyen gépet vegyen az, akinek nincs rá sok pénze, akinek van valamennyi, és akinek mindegy mennyit költsön? Objektív, vakuajánlat?...

- Rendkívül széles a skála a fényképezőgép piacon. Tényleg csak a pénz szab határt, de ész nélkül, pénzzel sem érdemes gépet venni, hiszen lehet, hogy ki sem használjuk annak adottságait. Aki tükörreflexes gépet vagy MILC gépet (tükör nélküli, átmenet a kompakt és a tükörreflexes gépek között) szeretne, érdemes a félmanuális vagy manuális funkciókat is használni, ha már adottak, ehhez pedig idő, elszántság, nyitottság kell. (Félmanuál funkciót én is szoktam használni pl. szbadtéren, ha a szaladgáló gyerekeimet fotózom.) Viszont, csak azért, hogy olyan legyen nekünk is, mint a főnökünk feleségének, de amúgy mindent automatán fotózunk, nem érdemes, arra tökéletesen megfelel egy jó, de olcsóbb kategóriás kompakt gép is. Elég ha picit ügyelünk a fent leírtakra (kompozíció, fények), máris profinak tűnő képeket készíthetünk.

Aki szeretne ezzel foglalkozni, mindenképpen járja körül a funkciókat. Pl. egyáltalán mir használom majd? Milyen eszközökkel kell később bővítenem a gépet? Mi-mivel kompatibilis? Milyen fájlformátumot tudnak? Van-e megfelelő tárhelyem a képeknek? stb.

Úgy vegyünk gépet, hogy ki is használjuk annak adottságait és maga a gép is kielégítse a mi igényeinket.

Vaku: Akinek pénze van, vegye a gyártó vakuit, akinek szűkösebb a költségvetése, rendeljen az e-bay-en Yongnuo vakukat. Hobbi, de még profi fotósok is előszeretettel használják ezeket a távolkeleti termékeket.

Objektívek: Ajánlott a gyártók eredeti objektíveit beszerezni, vagy Tamron, Sigma objektívek kompatibilis megoldásait.
Cserélhető objektíves gépek esetén érdemes beruházni egy jó fényerejű objektívre (f1.4-2.8), hogy rosszabb fényviszonyok között is zajmentes képeket készíthessünk és a portréhátteret gyönyörűen "elmossuk", kiemelve a fotóalanyunkat. Az alapfelszereléseket általában 18-55mm-es nagylátószögű és 55-220mm-es telével lehet megvásárolni.

A nagylátószögűt portrékhoz ritkán használjuk, mert torzít, ha mégis, akkor csak az 55mm-es tartományban tegyük, és menjünk közelközelközel a fotóalanyhoz. Szeretem beltérben használni, De csak úgy, hogy ügyelek a kivágásra, a fotóalany elhelyezkedésére... Ne csináljunk lófejű anyóst vagy nagymamát, inkébb csak a "teret növeljük", mutassuk meg.

A teleobjektívekkel (100-200mm-es látószöggel) tökéletes portrékat lehet készíteni, kültéren pedig a távolból figyelni a játszó gyerekeket, parkban könyvükbe mélyedő embereket...

K: Mit adnál végül útravalóként az olvasónak? :)
P: "Mesterem", Pallagi Roland mindig azt javasolja, hogy ne szégyelljünk másolni mésokat, olyanokat, akik munkája, személyisége inspirál minket. Lehet egy egy híres művész festménye, vagy egy másik fotós munkája. Akinek van ideje és kedve belemélyedni a fotózás rejtelmeibe, próbálkozzon nyugodtan a MacGyver-féle DIY (do it yourself), azaz saját megoldásokkal, mint pl. a külső vakura eszkábált, kis papírdobozból, szívószálból készített, tépőzárral rögzített mini méhsejtrács a vaku fényének szabályozására, vagy a derítésre (fényvisszaverésre) tökéletesen alkalmas, építkezésről szerzett Hungarocell darab használata... vagy pusztán nyitott szemmel járva vegyük észre a park vagy a vízpart fehér kavicsát, homokját.

Készítsünk saját, kis projekteket. Találjunk ki egy történetet, merítsünk egy meséből, érzésből, illatból és mondjuk el képekben. Akár egy családi kirándulás, kézműveskedés, barátnős csevej alkalmával, vagy fényképezzük le gyerekeinket és kedvenceiket különböző szögből. Akár aktualitásképpen lehet egy sorozatunk mondjuk "Egy mézeskalács élete" címmel. :) A folyamat és a végeredmény mindenkiből mosolyt csal majd elő és nem marad el a "Hű" meg a "Haaa". :)

Remélem hasznos és használható információkat adtam. :)
Jó fotózást és kellemes ünnepeket kívánok Nektek!

K: Köszönöm szépen, mindenképpen :). Szépséges, fényekben és fotókban gazdag, meghitt Karácsonyt kívánok Neked!

Az első ablak

íme az első...

Szeretettel mutatom be Nagy Danit, a Splendor Ékszer megalkotóját. Dani az egyik legkreatívabb és egyben legenergikusabb, legsokoldalúbb ember, akit ismerek, nemcsak Magyarországon, hanem a világon is. Ékszerügyekben egészen biztosan, erről tanuskodik az a rengeteg díj és elismerés is, amivel világszerte méltényolják a munkáit. Nem mellesleg feleségével, Orsival együtt alkotnak, három gyermekük van, és ha ez nem lenne elég csendesen hozzáteszem, fiatalabbak nálam :):)

Amikor azon tűnődtem, kik legyenek azok, akiknek a munkáját szeretném megismertetni veletek, ő volt az egyik első az egyértelmű példaképek közül, mert nemcsak 3D-ben, de kettőben is olyan az, amit Dani csinál, amiről úgy gondolom, egyszerűen lenyűgöző. Hogy ezt "csak" hobbiszinten teszi? Itt megnézhetitek, mennyire...

Már azt sem igazán értem, hogyan volt ideje még a levelem estéjén válaszolni (ráadásul nem két sorban :):)), mindenesetre erre a felvetésemre ennyit írt: " Energia kevés marad, de van amire (akire) áldozok".
Én pedig pironkodva köszönöm meg, mert azon kívül, hogy az összes ékszerünk Tőle való, és ez azt hiszem nem véletlen (bár nyilvánvalóan a fizikai közelség is nagy előny volt kezdetben, de mára úgy gondolom, bármeddig elmennék, hogy velük készíttessek el egy egy örök darabot), Daniban egy olyan értéket ismerhettem meg, amit legszívesebben mindenkinek megmutatnék.

Következzen az ő levele, a fotózásról, nekünk, Nektek.

A tanácsaim:
Ahhoz, hogy kevés fényben készíts jó képet, elég spec. szerkó kell, mert a fényből épül a kép, és ha az nincs, akkor zsebbe kell nyúlni.
A fényerő az objektív egyik fontos tulajdonsága. Rá van írva mindegyikre. Pl.: 17-55 / 5.6

Ez azt jelenti, hogy nagy látószögű zoom alap objektívet nézel (ilyesmit adnak egy belépő tükör refelexeshez), a 17-55 a gyújtótávolság két szélsősége, az 5.6 jelenti a legtágabb blendét. Minél magasabb a számérték, annál gyengébb az objektív, és annál olcsóbb is. Lehet egy 5.6-ossal is szép képet csinálni, de kevés fényben bajban vagy.

A kis kompaktokat vagy a jó objektíveket általában 2.8-as fényerővel ruházzák fel, ami már egészen sok fényt ad, de egy karácsonyi gyertya fénynél ez is bazi kevés. Ez már az a kategória, ami általában a legtöbb fényt adja (efőlött már extrém), de láthatóan még így is kevés lesz a fény, tehát további trükkökre van szükség.

A legfontosabb az egy állvány !!!!

Két módon készíthetsz elmosódott képet: 1 te mozogsz a géppel (ilyen kevés fénynél erre nagyon nagy az esély), 2 a téma mozog el (erre is nagy az esély). Ha nincs állványod, mindkettő egyszerre lesz jelen, nem lesz jó képed. Ha állványról fotózol, te is rajta lehetsz a képen. Tök jó nem? :)

Ha beállított képet csináltok, akkor a nagyobbak már kontrollálhatóak, hogy ne mozduljanak be, és így esély nyílik az éles képre, vagy pillanat képeket. Ilyenkor csinálj nagyon sok fotót, és lesz közte talán amin mindenkinek látszik az arca, esetleg még a szeme is, de ami még fontosabb, hogy talán nem csak elmosódott képeid lesznek, hanem lesz értékelhető is.
Állvány kipipálva.

Fehér egyensúly:
A fehér egyensúly rossz beállítása miatt szokott egy képen narancsban úszni minden szín beltérben. Ha az előre beállított villanykörte ikonra tekered ezt a beállítást (FE vagy WB-white balance), akkor szebbek lesznek a színeid. Ha a géped képes RAW-ban (nyers formátumú fénykép) fotózni, azt választanám, mert az nem csak a beállított értékeket, hanem ennél nagyobb spektrumot jegyez meg, és így utólag is be tudod a természetes színeket állítani. Ez nagyobb képeket jelent, azaz kevesebb fér a kártyára, de ha előre ürítetted, elég helyed lesz az egész esti fotózához, hidd el.

Vaku:
kikapcs !!!!!!!!!!!!
Ha nem tudsz fotózni, nem tudsz vakuzni sem, csak elcseszed a képet, mindenképpen kapcsold ki, ezer és egy oka van, hogy miért nem fog passzolni a képhez. Nem állok neki, ne kapcsold be, illetve iktasd ki !!!

Világítás:
Minél több fényt adsz, annál nagyobb esélyed lesz szép képet készíteni.
Ha karácsonyi hangulatú képet akarsz, legyen sok karácsonyi fény, a mennyezeti lámpát felejtsd el. Lehetnek gyertyák, csillagszórók, álló lámpa, karácsonyfa izzók, de a nagy homogén világítást hagyjuk.
A csillagszóró fényében szép kép készülhet, minél közelebb az arc a fény forrásához, annál jobb az esély. (Most nem állok neki viccelődni a ruha kigyulladásáról, pedig nagy kedvem lenne ! :-DD )

Akkor összesítsünk:
- állványon a gép, amin lehetőleg nagy fény erejű objektív van,
- sok karácsonyi fény világít,
- ki van kapcsolva a vakud,
- sok képet készítesz annak reményében, hogy lesz közte jó,
- esetleg ha van rá mód, RAW-ban fotózz az utólagos feljavítás esélyeinek kiterjesztésének reményében.

További tippek:
Ne közelről fényképezz, így nem rúgjátok fel az állványt

Több belefér a képbe. Nem baj, ha körben van a szobából is valami benne, elég nagy lesz a felbontás, hogy kivágd a lényeget

Érdekessé teheted a képet, ha szokatlan szemszögből fotózol: föld közel, mennyezet, kintről az üvegen át (a jegesmedvék mellől :-D) stb.

Lehetőleg ne használj neon vagy energia takarékos izzókat, mert azoknak zöld és lilás fénye van, így összekeverednek az emberi szem számára nem látható színek, és a kép elég furcsa lesz. Pl.: képzelj el zöld fényt a bőrötökön. Nem túl szép... bár fekete fehér kép alapnak még jó lehet... :-)

Sok gyertya egy csomagban jó ötlet lehet

Csavard el életlenre a fókuszt koccanásig, és csinálj egy képet a fenyőről, és az ágain elhelyezett fények színes fényfoltokkal fognak karácsonyfa forma absztraktot eredményezni. Imádni fogod.

Helyezz el fényforrásokat olyan helyekre, melyek nem a témát világítják, de teret adnak a helyiségnek. Megvilágít egy gyertya egy kis szobrot, aminek az árnyéka felnagyobbodva vetül a falra, vagy ha ilyesmit nem szeretnél, akkor a szoba sarkát kivilágítják, és így térbe helyezed a témát, mélysége lesz egy egyébként két dimenziós képnek, ami nagyon sokat dob az eredményen

A mozgás a másik olyan dolog, amit egy álló kép elvileg nem tud bemutatni. Tudom, az előbb azt mondtam, hogy minden mozgást szüntess meg, hogy éles képed legyen. Igen, ez a fő szabály. Ha viszont valakinek mozdul a keze, az egyben érzékeltet egy lendületet, egy érdekes eseményt, így ez feldobhatja a képet. A többi rész lehetőleg ne mozduljon be!

Csinálj olyan csendéleteket és részlet fotókat is, amik nem a családot ábrázolják. A porcukros kuglóf a gyertyás asztalon elég szép, de keress témát, nézd őket szokatlan közelségből, alacsonyról, magasról, és a végén állványról fotózd le őket. Nagyon feldobják az idei képeidet, ha nem csak portrékat kattintasz !

A ház is jó kép ha van sok hó, vagy karácsonyi díszek. Menj ki az udvarra vagy az utcára, igen, oda ahol a jegesmedvék laknak, és ott is állítsd fel az állványodat.

Ha nincs állvány, tegyél egy zsákba babot, lencsét, vagy amit jobban szeretsz (jól tömd ki), és az lesz egy amorf állvány, amivel szögbe tudod a gépedet irányítani. Sajnos ezt minden esetre rá kell tenni valamire, így jobb lenne az állvány. Nem drága, valami gagyi lötyögős párezer forintos is jó lesz elsőre. Lehessen magasra kihúzni, az előny.

Léteznek kreatív szűrők a lencse elé. Ha veszel egy csillag szűrőt www.nika.hu akkor minden gyertya fény csillag formában fog vetülni, nagyon romantikus. De vigyázz, olyant vegyél, amit rögzíteni tudsz. Cokin cég árul a fenti címen nagyon sok jó megoldást, ami egy lap, és egy kis állvánnyal elé tartja az obinak. Akár kézzel is megtarthatod ezt a kis lapot, de azzal bemozdítod az egészet, életlen lesz, és már megint lemaradsz a képről. A szűrőt csak pár képen alkalmazd, mert uncsi és gagyi lesz, ha minden csillagfényben úszik.

Még órákig lehetne mesélni róla, hogy milyen fényképezőt és milyen objektívet válassz, milyen fényérzékenységgel dolgozz, stb. Ebbe nem mennék bele, csak annyit mondanék, hogy nagy látószögű objektívet válassz, ami nagy fényerejű.

Lehetőleg olyan fényképezőt válassz, ami hagy téged beállítani, és nem mindent helyetted akar. Előny az önkioldó (időzített fényképezés), a manuális fényképezés, a hosszú záridő lehetősége, az állítható fényérzékenység, stb., de az első kettő a fontos, meg az állvány.

Remélem segítettem.
Még egyszer BOLDOG KARIT MINDENKINEK !!!

Dani

Karácsonyi ajándék Nektek

Kilépve egy kicsit a gyerekes keretből, úgy éreztem, adnom kell. Most leginkább az olvasónak. Persze mindaz amit írok, sokatok szerint elegendő, most mégis szerettem volna valamit adni, valami olyat, amit még sosem, ami nekem is kedves, és mégis ajándék. Olyat, ami a hálón keresztüljut, itt pedig megmarad, bármikor újraolvasható, és csak kapocs vagyok benne.

Aztán érkezett egy kérdés, és egyre egyértelműbbé vált, hogy mi az irány, honnan érkezik majd az, amire szívesen emlékszem majd jövőre, és ami talán sokatoknak legalább annyira kedves elméke lesz ennek az ünnepnek, mint nekem. És miután a harmadik impulzus is megérkezett, úgy éreztem, mégha nagy falat is, ha megijednék is, írnom kell...

Mégpedig levelet.
Öt embernek címeztem, hosszan szültem meg a tartalmat, és mint egy amerikai múvi majdnem giccses jelenetében... remegő ujjal nyomtam végül a send-re.
A koncepció az ádvanti kalendárium lett volna, vagyis a szenteste előtti utolsó naptól visszaszámolva ötöt, minden nap kinyílt volna egy ablak, benne a meglepetés.

Az öt, számomra nagyon fontos címzett találkozási pontja a fotózás. :) Mind az ötük olyan hatással van rám, amiről hosszan tudnék írni, a látásmódjuk, a kreativitásuk, az életutuk követendő a számomra, és ötül közül négyükkel személyes kapcsolatom is van. Kedvesek a szívemnek mind, ha pedig fotózásról van szó, egészen biztosan ők jutnak eszembe először.

A levél délután repült el, este már volt egy nagyon jó beszélgetésünk az egyikükkel, majd éjjel megérkezett az első válasz, aztán másnap a második, és szép sorban mind az ötük reagált.
Nekem ez már önmagában felér egy faalját beborító ajándékkal, és hogy a jelenben kettőjük válaszát fogom tudni megosztani veletek, már csak részletkérdés.

Hogy kik ők... szép lassan kiderül majd, karácsonyig kettejük levelét olvashatjátok majd, a többit pedig egyszer a jövőben.
Mindannyiótoknak szívderítő (mondhatnám hogy hsznos, de az a magasztba nem férne bele :)) pillanatokat kívánok ehhez a két bejegyzéshez, és ha tetszettek, ha értékesnek gondoljátok, hagyjatok majd néhány sornyi kommentet a szerzőknek.
Végezetül kívánok lassuló, mélyülő utolsó ádventi napokat, mézeskalácsillattal, igazi találkozásokkal, csillogó fényekkel, csilingeléssel, szeretettel,
Kinga

3euro 60cent

Bármikor bemegyek a "városba", a főbe, az az érzésem, hogy ennél szebb hely nincs a földön.
A nagypapám zenész volt, és rengeteget utazott. Az apukám azt mesélte, hogy bármikor, ha megérkezett, a városon keresztüljövet azt mondta, ez a legszebb város a világon.
Szeretek átmenni az oroszlános hídon, látni a Vár fényeit, az Országházat, de mióta nem is olyan régen az ötödik kerületben sétáltunk a gyerekekkel, úgy éreztem, valóban megérett Budapest arra, hogy az emberek úgy gondoljanak rá, mint az egyik legszebb fővárosra a világon.

Még akkor is, ha a háború alatt rengeteg szépsége lerombolódott, még akkor is, ha a semmit sem kímélő pár évtized megtépázta azt a temérdek szépséget, ami megmaradt belőle. Például éppen a Vár esetében... Mindennemű politikai felhang nélkül, csak a visszatekintés végett álljon itt ez a kisfilm, amit egy ausztrál rokonunk küldött... de szerettem volna akkor, abban a Várban sétálni...

No de visszatérve az ötödik kerületre. :) A Deák tér környéke, a Belvárosi Plébániatemplom előtti tér rekonstrukciója, a Király utca, a Szabadság tér, a Bazilika környéke, számomra mind mind olyan helyek, amiket említve melegség tölt el, és bárhové szívesen megyek, és mutatom meg a gyerekeknek, a világban élő ismerősöknek. Mert jó ott lenni, és leginkább az a jó benne, hogy láttam akkor is, amikor élhetetlen volt, amikor morgolódtam magamban, hogy miért nem lehet Budapesten azon az egy sétálóutcán kívül máshol ődelegni... csak úgy.

És akkor még nem szóltam Pécsről, Szegedről, Miskolcról és sorolhatnám a városainkat. :) Malajziában egy sincs olyan, mint amiből nekünk egy sornyi.

Tegnap Danival (és Lellével) elszöktünk egy napra. Egy gyerekkel lenni olyan, mintha vakációra mentünk volna, pláne, ha az az egy így tesz majd' végig.

Bécsben jártunk, mert ez minden évben kétszer program nekem, és mert Dani megígérte, hogy megnézzük a híres bécsi karácsonyi vásárt.
Már előttünk két család is ugyanazt mondta ottjártukról, a Vörösmarty térnél nincs szebb, és az ételek is finomabbak idehaza... Hiszem, ha látom, mondtam, és bár csütörtök este egyáltalán nem kívántam már a bécsi fánkot (ellenben a puha meleg ágyikómat), nekivágtunk.

Bécs mentségére legyen mondva, esett az eső. Erről nem tehet... De azt az érzést, ami mindig eltöltött, ha ott jártam, most nem éreztem. Azt a stílusos, nagyvonalú, rendezett, jólszervezett Bécset nem találtuk.
Metróztunk, a Schönbrunni kastélyt szerettem volna megnézni, de az orrunkat sem tudtuk kidugni a megállón túlra a zuhatagtól, így visszavasutaztunk, és még egy próbát tettünk a belvárosban... ahol szintén esett.
Bevettük magunkat az egyik aluljáró kávézójába, a sarokban volt még hely, és miközben a koffeinmentesemet kortyolgattam, az akváriumunk üvegén át pislogva állapítottam meg, hogy hiába a sokszínűség (egy maláj leterítette az imaszőnyegét a felújítás paravánja elé, imádkozott, majd kirázta a port a szőnyegből, összehajtogatta, betette a hátizsákjába és távozott, a mellettünk ülő japán lány, az ultramodern kütyüjável zongoraleckét vett néma csöndben, csak az ujjai kopogtak az asztalon, egy indiai asszony a szépruhájára nagykabátot öltött, egy táj félrelökött bennünket és akcentus nélkül szólt: Darf ich durchgehen..., csillogő fülbevalős afrikai fekete férfiak hangoskodtak odakinn) én félek. Percenként jött egy egy újabb alak, akik társaságát sokméternyiről sem viselném jól háttal fordulva, és a soksok náció együtteséből inkább a saját integritás védelme jött át, mint az öröme ennek a kincsnek, ennek a sokféleségnek...

Eddig ezzel nem találkoztam, most sokkal inkább éreztem a bőröm feszülését, az idegenség jelentését, és hazavágytam...
Aztán abbamaradt az eső, és kijutottunk a szabadba, megnéztük a már jól ismert karácsonyi világítást, néhány kompakt képet is készítettem, és végül megtaláltuk azt a kis bazárt, ahol a magyar konyha lett volna alegfinomabb :):), ha lett volna nálunk pénz. De Dani pár apró véletlen kivételével az összes dugieurot otthon hagyta, így a 3 euro 60 centünkön, mint egy kamasz pár, vettünk egy icipici apróságot, egy kis fa karácsonyfát, amit itthon a bejárati ajtóra akasztottunk.

Hazafelé még megálltunk a Julius Meinlben, ahol a csokitengerben fuldokova, a bőrborítású bevásárlókosár fülét szorongatva, idétlen kacsázással a tömegen keresztül megtaláltuk a Mozart golyókat, egy kis zacskónyi zsákmánnyal elszaladtunk a pénztárig, ahol nem kértük a nájlonpungát, és rettenetesen elfáradva, de végül tele jó élményekkel ültünk be az autóba, és beszélgettünk egészen hazáig. Annak az örömét, hogy kettesben lehetünk, és egymás kezét fogva sétálhatunk, azt hiszem semmi sem tudja elvenni :):). Hogy egy babakocsit is tologattunk közben? A megszokott biztonsága.

Muszáj elmennem még egyszer a Vörösmarty térre míg ott áll a nagy karácsonyfa. Csak mert szép. Nekem a világon a legszebb...

Adventi készülődés

Elkészült az ádventi koszorúnk.
Idén sem siettem el, lassan már hagyomány mifelénk, hogy a harmadik gyertyagyújtás előtt nincs az asztalon az ádvent amúgy nagyon szép szimbóluma.
Egyszerűen rossz vagyok a határidők betartásában, de leginkább minden évben elszörnyülködöm a kész koszorúk árán, aztán elhatározom, hogy csinálok majd én egy rendes kerekformát, aztán nem találok hozzá semmit itthon, és végül mire eljutnék a hozzávalók beszerzéséig, már el is reppent majdnem két hét.

Ebben az évben majdnem sikerült időben meggyújtanunk az első gyertyát... akarom mondani mécsest, mert a tavalyi, és tavaly előtti kaspóba ágyazott ötletet gondoltam felújítani, de Malajziában, a hazaköltözés előtt kidobtam a kavicsokat abból a bizonyosból, így aztán itt álltam egy üres bödönnel és a nulla hogyantovább elképzeléssel.

Keressünk kavicsot... nem volt :) Még az ikeában sem, de onnan legalább az első hét végére hoztam fahéj illatú kismécseseket. Ezek aztán bevándoroltak egy nagyobb üvegbe, várva jobb sorukat, én pedig feladtam, és két nagyobb üveges gyertyát gyújtottunk meg (minimálprojekt, de szép volt végülis).

Mígnem a múlt héten kitaláltam, hogy van itthon egy zacskó, régen lejárt szavatosságú sárgaborsóm, a gyerekek úgysem eszik, majd jól befestem arannyal, és az lesz a kavicspótlék. Igenám, de festékem nincs, a spájz pedig eldugaszolva gyerekjátékkal (csak ide férnek be az ugrálóizmegazok, fababakocsik...), így a borsók is csak a távolból vigyorogtak felém... De legalább alakul, gondoltam, aztán a fűszerek közül előbukkant a csillangánizs, amit Malajziából hoztunk (hogy miért nem hoztam ebből többet, itthon nem lehet kapni, ott pedig 180 forint volt egy 200 grammos zsacskó), szépséges formájú, karácsonyi illatú... Kerekedik :):)
A gyerekek Marimikulástól kaptak mandulát, héjasat, ez is olyan nagyon szép (hát még a fa mandulatörő, azt hiszem kérek egyet az angyaloktól, mert anélkül kissé nehézkes Dani hiányában mandulát törni, pedig szeretjük nagyon, és méginkább azért, mert házi :)).

Ma reggel tettre készen ébredtem, átkommandóztam csacsin, labdán, babakocsin, megkaparintva a borsót (már nem vigyorgott olyan lelkesen), és kifelé jövet egy kis konzerv répa-borsót is magamhoz vettem (Hanna ovis zsákjának ajándéka (hogy ez miért tartozott a gondolkodj egészségesen felütésű kezdeményezéshez...)), és betettem a kis kaspóba. Felöntöttem az egészet sárga gyönggyel, rá a mécsesek, köré a csillagánizs, és végül három mandulával koronáztam meg a kompozíciót. Egyáltalán nem hiányzik az aranyfestés... szerintem.

Már csak a legkényesebb dísz hiányzott, a szalag. Beletúrtam a szalagoszsákba (van egy kis szalagfixációm, és ha olyan helyen járok, veszek pár méter ilyent olyant, így most is volt éppen a natúrfílinghez megfelelő), kiválasztottam kettőt, és már csak ügyesen meg kellett kötni a masnit, aztán találni egy méltó helyet az idei ádventünk legszebb díszének.
Szerintem szép lett, és nem utolsó sorban összesen 600 forintomba került (ha nem számolom az előzetes kiadásokat, de ezek is elhanyagolhatók). Ime:

Megszaglásztam, az illata igazi karácsony. :)