Kitámasztó nélkül

Május elseje vasárnapra esett az idén, de mint minden nemzeti és nemzetközi ünnep esetén, ami hétvégére esik a hétfőt szabadnapként ezúttal magkapták a dolgozók. Mondjuk már aki, mert a bevásárló központok éppen úgy működtek, mint minden rendes hétköznapon.

A mi szempontunkból viszont nagyon jól jött ez a plusz nap, hiszen Dani pénteken szabadságon volt, hétfőn pedig nem dolgozott. Szeretem ezeket az együtt töltött négy napokat, ennyi kell ahhoz, hogy mind leeresszünk, nem is szólva arról, hogy így csak négy napos a munkahét.

Hétfőre nem terveztünk túl sűrű programot, inkább csak egy kis sétálgatást, készülődést az ismételt ovikezdésre. A nem messzi ttdi (olyan neve van, mint egy autómotornak... igazából Taman Tun Doktor Ismail rövidítése, akiről nemcsak a parkot, hanem a körülötte elterülő városrészt is elnevezték) parkba ruccantunk. Itt egyszer jártunk eddig, mert bár van egy kis tó a közepén és a játszó része is egészen jó, késő délután nem a legideálisabb hely, mert rengeteg a szúnyog. Pedig nagyon kellemes, és most, hogy délelőtt voltunk, a tó egyik oldala még árnyékos is... padokkal. Ücsörögve elképzeltem, milyen volna egyszer egyedül egy jó könyvvel kijönni ide. (gyerekek nélkül egészen más életet élnék azt hiszem :):))

Node, amiért mentünk, az Hanna kívánsága volt. Ugyanis biciklizni szeretett volna, méghozzá kitámasztó nélkül. Mióta megkapta, nem szereltük le róla a pótkerekeket, mert egy picit nagy a váz, és elég nehéz is, én pedig úgy éreztem, előbb legyen sikerélmény a dolog, majd aztán küzdhet is ha szeretne. Penangra nem vittünk semmi kerekezőeszközt, egyrészt mert nem fértünk volna be az autóba tőlük, másrészt meg mert volt elég program enélkül is, de amint hazaértünk, Hannának eszébe jutott az oly kedves elfoglaltság.
Igy történt, hogy a parkban lekerültek a segédeszközök, és Hanna nekiállt, hogy megmutassa, tud ő bringázni, pont úgy, ahogy a nagyok.

Tény, hogy anno a Decathlonban már ment egy párszor és nagyon ügyes volt, de azoknak valamivel kisebbvolt a vázuk és egészen más a formájuk, szerintem könnyebben kezelhetőek voltak, mint ez a darab. Vagyis, amikor először ült most kétkerékre, billegett, Peti próbált neki segíteni, de mindannyiszor eldőlt. Peti lemondott róla, azt mondta, inkább tegyük vissza a pótokat.
Hanna hallani sem akart róla. Nagyon sokat próbálgatta, esett is, meg el is dőlt, és persze nem maradt el a méltatlankodás sem, sőt, egyszer úgy tűnt, feladja. Ültem a padon, és mosolyogtam... annyira jó volt látni, hogy nem adja fel. Eszembe jutott az Anna és Peti sztori, mesélni kezdtem neki, ő meg vigyorgott rajta, láttam az arcán, hogy most épp Annácskával versenyez.
Danival eljutottak a játszóig, ott letette a biciklijét, és nem is foglalkozott vele egy darabig.

Aztán visszafelé a szélesebb utat választottam, a többiek a keskenyebb járdás parton mentek. Jó döntés volt a miénk, mert itt volt elég helye, hogy míg fel nem gyorsult, kacsázhasson, esés nélkül. Azt mondtam neki, hogy először csak csináljon úgy, mintha futóbringázna, és amikor már elég gyors, akkor kezdjen el tekerni. A futóval már hosszan tudott egyensúlyozni, vagyis ezzel nem is lehetett gondja most sem.
És úgy tűnik, hogy megérezte, mert az első ilyen akció után már hosszan tekert, és csak azért éllt meg, mert nem érte el a féket (nem kontrás a gép), és túl gyorsnak találta a tempót.
Ragyogó arccal tekert, haza sem akart menni.

Másnap pedig még az sem érdekelte, hogy esett az eső, még úgy is hajlandó volt kimenni gyakorolni, hogy közben csupa víz lett. :) Álltunk az eresz alatt, ő pedig csak tekert, meg bosszankodott, meg tekert, meg bosszankodott.
Aztán hajat szárítottunk. :):)

Bringa

Hanna tavaly egy futóbringát kapott a családtól a névnapjára.
Nem gondolom, hogy egy névnap a legjobb alkalom ilyen nagy volumenű ajándékok osztására, mégis így alakult.
Gyerekkoromban a húsvét vasárnap kertben csokinyúl kereséssel telt, szerettem nagyon, és cseppet sem hiányzott, hogy még ajándék is legyen a borkok alján... persze mindig kaptunk valami apróságot, de ez csak mint valami ráadás maradt meg bennem. Maga az élmény, hogy keresünk, ez adta a húsvét utánozhatatlan báját.
Amikor eljöttünk, Hanna éppen megtanult kétkeréken tekerni, de már nem volt rá alkalom, hogy a futó helyett egy rendes pedálos járgányt is beszerezzünk neki. Azt tudtuk, hogy nagyon hamar szüksége lesz rá, és folyamatosan emlékeztetett is bennünket, hogy ő már tud kitámasztó nélkül is kerekezni.

A mellettünk lévő kis bevásárlóparadicsomban van egy bringás bolt. Kölcsönözni is lehet, meg venni is kerékpárt, Hanna pedig minden alkalommal, ha arra járunk, kipróbálja, amit ki lehet.
Dani pedig tett neki egy ígéretet, miszerint beszél majd nyúlelvtárssal, hozna-e neki egy rózsaszínt, esetleg kéket, de semmiképpen sem zöldet...
Hanna pedig várta a mai napot, nagyon...
És míg Mikolt betűs matricát kért, majd puha csillagot (???), Hanna konkrétan a biciklit emelte ki, mint óhaja tárgyát.
És tényleg, miért is ne?

Aztán eljött ez a hét, és Mikolt is megtanult a kölcsönzős bringákkal tekerni. Neki elsőként kihívás volt egyáltalán azt elsajátítani, hogy miként kell a pedálokkal bánni. Ő eddig csak motorozott, még Hanna futóbringája is nagy volt neki. (persze, mert Mikolt manó, a bringa meg a legmagasabb ülésmagasságba volt állítva) De amint ráérzett a pedélhajtás művészetére, kitartóan hajtotta a kisebb, de épp ugyanolyan dizájnú kisbringát, mint amilyet Hanna. Kis ázsiai körkép... minden kislánybringa kormányán színes, csillogó műanyag fityerék hullanak alá, a kiskosáron, ami a kormány elé van applikálva, apró művirágok pompáznak, valamint egészen bizarr metál rózsaszín, vagy kék, illetve zöld árnyalatokban kaphatóak. Ez az olcsóbb... A drágább sem szebb, csak kicsit jobb minőségű.
Semmi egyszerű sötétkék, vagy csak szimpla kék... legyen királylány rajta, vagy legalább barbie. A kisfiúkén meg pókember, vagy verdák...

Hosszú időbe telt, de végül sikerült egyel megbarátkoznunk, és nekem még mindig semmi bajom nem volt a projekttel... egészen tegnapig. Amikor rájöttem, Mikolt is szeretne egy kisbringát. És hogy a húsvét mégiscsak a csokinyúlról szól... nem a csillagos égről... és hogy nincs igazság, mert sehogyan sem jó. Akkor is rossz nekem, ha Mimi most nem kap, és akkor is, ha egyikük sem... hiszen Hanna várja, joggal.
Volt egy néhány futamos csörténk Danival, én nem nyugodtam meg, ő meg nem idegeskedett. Egyre van keret, Mikolt pedig még kicsi, nem is való neki a pedálos bringa...
Aztán arra jutottam magammal, hogy ezt előbb kellett volna jól kitalálnunk, és most már ez van. Ha rosszul érzem magam miatta, az nem segít... no meg arra, hogy akkor legalább Mimi kapja meg a futóbringát, és tegyük egy kicsit Mimisebbé...

Tegnap délután Dani elvitte a kis sérült futót a kölcsönzőshöz (ennek repedt meg a kormánya a költözés alkalmával...), ahol kapott szép új kereket, mert a régi használhatatlan volt, bár Hanna sosem panaszkodott... és az ülését Mikolt méretre állították, valamint megfordították a kormányt, így a repedés alul van, amit pedig egy fémdarabbal és némi piros ragasztószalaggal rögzítettek, aztán hazajött. A csillogó kék biciklivel Hannának, és a piros ülésű, piros kormányú reborn futóval Mikoltnak.

Ma délután pedig fűben keresgélés helyett (menetrendszerinti égszakadás) a nappaliban kutattak a gyerekek (csokitojás és nyúl híjján mangót kaptak), mindnek jutott valami apróság, Hannát pedig várta a járgánya. Szeretem az örömöt látni az arcukon, amikor valami olyat kapnak, amire régóta vágytak. Hanna határtalanul boldog volt.

Mikoltra pedig rettenetesen büszke vagyok. (iszonyatosan nehéz dackorszakos kis rémség amúgy, minden percben robban, elképesztő türelemre lenne szükségem, hogy jól kezeljem... ez egy másik poszt témája lenne, csak érzékeltetés képpen írom, hogy alátámasszam az aggályokat, amiket akkor éreztem, amikor erre a délutánra gondoltam...) Kis Mimink ragyogott Hanna örömétől, nézte egy darabig, ahogy a nővére jön megy a nappaliban a kétkerekűvel, majd elindult a konyha irányába:
- Megkejesem az én bicikjimet.
Mondta...
Annyira édes volt ahogy egy percig sem fagyott az arcára az öröm a hírtől, hogy szerintünk ne nagyon menjen messzire, és még édesebb, ahogyan fogadta a hírt, hogy bár most nincs kétkerekű, mától az övé a futóbringa.
Ragasztottunk néhány fa katicát a kormányra, Mikolt pedig ráült (pedig soha ezelőtt nem akarta úgy igazán kipróbálni) és addig gyakorolt, míg egy negyed óra múlva hangosan kiabálta örömében:
- Nézd Hanna, nééézd, megtanultam futni!
:):)
Aztóta a ragasztószalag helyett szép piros műanyag kötés van a kormányon, nagyon jól néz ki az új külső.

Hannára is rettentő büszke vagyok, mert bár az új biciklivel csak limitált körmennyiséget enged Mikoltnak tekerni (mondjuk szerintem ez is igazán szép tőle), a futóbringát minden fenntartás nélkül engedte birtokon kívülre. Pedig itt is elkövettünk egy bakit... vele nem egyeztettünk a tulajdonos váltásról.

Azért a kölcsönzőben Mikoltnak eszébe jutott, hogy mégiscsak a pedálos az igazi... :) de mert láttam ma futózni, igazat adtam Daninak, neki még nem kell.

Falramászós

A szombati napot folytatva...
A moziprogram mellett felfedeztünk három helyet, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Pedig egészen kézenfekvő, hogy a hol forróság, hol eső ellen az emberek zárt tereket keresnek szabadidős tevékenységek céljából, bár eddig ez kimerült a vásárlás-evés-némi szórakozás, mint játékterem, mozi egyvelegben. KL valójában egy plázaváros.

Node szombaton nagyot fordult a világ, amikor kiderült, hogy az a nagy bevásárlóközpont, ami mellett már annyiszor elmentünk, egy tetőkertet, egy búvárközpontot és Ázsia legnagyobb mászóhelyét is bennfoglalja. A tetőkertben nyílik a világ legnagyobb vízililioma, ezt sajnos még nem láttuk, de a képek alapján nagyon szép a kert. A búvárhely egy kis promenád végében bújik meg, tulajdonképpen egy apró medence az egész, félig nyitott, de tartanak mazsoláknak úszásoktatást, ami szintén nagyon felvillanyozott bennünket.

A mászófal pedig egyenesen mennyei. Mintha egy teljesen más világba cseppenne az ember, rengeteg a fehér (szerintem a vezetők közül is a legtöbben azok), a staff helyi, de mindannyian sportemberek, ami szívnek, szemnek jóleső.
Dani is, én is nagyon vonzódunk a fal, vagy sziklamászáshoz, bár mindketten elég régen műveltük e műfajt utoljára, és úgy tűnik, Hanna is örökölt valamit a szülők szenvedélyéből, aprócska kora óta folyamatosan mászik.
Mostanában a játszótereken, ha van, akkor a függeszkedős, átcsimpaszkodós alkalmatosságokat keresi, az öt fokot hibátlanul megcsinálja, egészen hihetetlen.

Rákérdeztünk hát, hogy vajon egy aligmúlt négy éves eljöhet-e kipróbálni a falakat, bólintottak. Van egy ún. kipróbáló óra, amin nem túl sok (bár Hannánál lényegesen korosabb) gyerek, szülői kísérettel, és oktatóval próbálkozhat.

Ma délutánra kaptunk időpontot, Hanna már két napja egyfolytában emlegeti, olyannyira, hogy tegnap előtt már jártunk ott, és a kicsiknek fenntartott játszóbarlangon mászott is, és azóta nehezen alszik el, a délutáni alvást is összezsugorította, csak menjünk már. És tény. Tehetséges. Annyira magától értetődően szépek, és kifinomultak a mozdulatai, és annyira az ő testalkatához találták ki ezt a sportot, hogy ma csak néztem, fotóztam, és gyönyörködtem benne.

Kapott egy kis bukósisakot, először egy kisebb falon mászott, mint egy kis gyík...
aztán következett a beülő, és felnőtteket megszégyenítő ügyességgel ment egyre magasabbra, míg el nem érte a csúcsot. Sokszor egymás után, mindig más pályán.
Nem szeretek az elfogult szülő szerepében tetszelegni, látom, ha valamiben nem ügyesek, de ez egészen felkavaróan szép volt.
Egy órán keresztül, kitartóan mászott, egyszer egy kisfiú (olyan nyolc éves korú) aztán ő váltásban, figyelt, küzdött, a végén már remegett a keze lába, de csinálta. Élvezetből. És tényleg nagyon szépen...

Mikor letelt az óra, az oktató azt mondta Daninak, hogy nagyon tehetséges és egy magántanárral nagy eredményeket lehetne vele elérni. Persze, hogy nem ez a cél, és persze, hogy eszünk ágában sincs magánórákra járatni, és természetesen nagyon büszkék voltunk rá.

Miután levette a cipőt, sisakot, beájult a babakocsiba, és azt mondta, kér három virslis perecet és négy simát :):) Azt hiszem, megdolgozott érte :):) a mi nemolyanjólevő gyerekünk... :):)
Íme néhány kép, talán átjön róluk Hanna komolysága, és a mászás szépsége.

Ez itt a kilátás, és a kis középső, aki egészen más technikával, de lelkesen utánozta a nagyot :):) aztán szemlélődött. Közben Peti Áron után rohangált, akinek már a kötelek között rohangálás is kielégítő élményt jelentett.