Lovak régi és új helyeken

Régóta érik már Csobánka cseréje.
Nem mintha nem lenne jó program kiruccanni oda, gyönyörű a táj minden évszakban, és megesik, hogy nem megyünk a gyerekekkel, amiért cserébe kapunk egy intézkedős délelőttöt.
Viszont messze is van, és nem is vagyok egészen meggyőzve arról, hogy igazán, alaposan foglalkoznának ezekkel a kicsikkel.
Persze nem elvárás, hogy egy év alatt díjugratókat neveljenek belőlük, de valahogy mégis azt érzem, hogy juthattak volna előrébb is, és ami még fontosabb, hogy mélyülhetett volna ezidő alatt a tudásuk.
Vagy ha komolytalankodnak, akkor azt tegyék úgy, hogy közben mégis valamilyen kapcsolatot alakítanak, alakíttatnak ki az állatok, és a gyerekeink között.
Csobánka mindig telve van, percre pontosan jön a következő, sok ember foglalkozik az enyémekkel, így aztán hétről hétre fogalma sincs az épp aktuális oktatónak, hol tartott az épp aktuális a múlt héten.

Kaptam már egy, sőt két helyről is ajánlást, menjünk Piliscsabára, ott van az egyik legjobb, legkedvesebb, leggyerekbarátabb lovas hely közel s távol. Valószínűleg így is van, amit olvastam, no és amit hallottam ezt erősíti. Piliscsaba ellenben szintén nem a szomszéd innen.
Pláne, ha összeszámolom, hány lovarda működik kisfalunk tőszomszédságában, minden alkalommal arra jutok, hogy kell legyen egy éppenjó hely itt a közelben is.

Tudom is, hogy van, és jártunk már itt is néhányszor, és máig nem tudom, mi volt az pontosan, ami miatt mégis abbahagytuk. Talán mert Feri mindig megszervezte, szervezi Csobánkát, nekünk meg csak annyi a dolgunk, hogy összeszedjük a csapatot, és döntsünk, megyünk vagy maradunk.
Egészen három héttel ezelőttig csak néha dilemmáztam.
Aztán kirándulni mentünk Nagyszénás felé, ahol az erdőszélen lakik Ibolyka, meg a lovai.
Nem egy hatalmas terület, ahol a gyerekek lovazhatnak, viszont pont az a tempó és stílus amit Ibolyka képvisel az, ami számomra a kapcsolat kialakításában, és az alapok elsajátításában a legfontosabb.
Épp kint volt harmadmagával a kerítés mellett tereplovagolni (:)), kértünk is egy időpontot, és egy hét múlva a lányok már nála csutakoltak, futószáraztak.

Ibolyka lassan halad velük, annak érdekében, hogy biztonságban, és alaposan beléjük plántálja az alapokat. Közben a többiek kutyázhatnak, fára mászhatnak, gyapjút fésülhetnek, mert Ibolyka udvara olyan, mint egy mesebeli mézeskalácsház, csupa érdekes, és az enyémek számára új tárgyakkal, tennivalóval. Nagyon szeretem ezt a természetközeliséget, és bár nem tudnék ennyire nomád módon élni azt hiszem, végtelenül jólesik látni, mennyire felszabadulnak itt a gyerekeim, mennyi olyan tudást kapnak észrevétlenül, amit én nem tudok megtanítani, testközelből megmutatni nekik.

A lovakkal is egyre ügyesebben bánnak, öröm részese lenni az örömüknek, a fejlődésüknek. Hanna a maga megfelelős módján ügyesedik, bár Ibolyka mindent megtesz a lazításáért, Mikolt pedig ragyog itt, és csacsog, és ha lóra kerül azonnal ki akar próbálni mindent, amit csak tud.

Hogy mennyire volt sikeres a döntés... Nos a múlt hétvégén szombaton egy szülinapi zsúrban voltunk, ahová Ibolyka lehozta a lovakat, vasárnap délelőtt Csobánkán iskoláztak, délután pedig Nagyszénásban.
Úgy tűnik a lovakból sosem elég. :)
Lellének egyelőre csak messziről nem, bár a múlt vasárnap délután a nagyok közé felült ő is, és a végén nem akart leszállni. 
És hamár megemlítésre került a kis negyedik is, épp ma jöttem rá, hogy Lelle szerint a ló Ná. Énekelve természetesen. Pedig tudja mondani azt is, hogy ló...

Az igazság az, hogy

...nem akarnék én dicsekedni...
De azt azért nagyon nagy büszkeséggel mutatom meg, hogy ez itt Hanna, aki lovagol.
Vagyis LOVAGOL...

Már a múltkor azzal érkezett haza, hogy egyedül irányította Szofit, és persze elképzeltem, milyen ügyes, közben meg hüledeztem is, hogy ekkora már (mostanában ez megy...), de a saját szememmel látni megdöbbentő volt. El is csúszott a fókusz ittott. :)
Egészen összetett feladatokat kell megoldania ahhoz, hogy minden a helyén legyen, és erre sokszor még nem is képes, de amit csinált, az akkor is szenzációs volt.
Összeérve a lóval, tökéletes harmóniában, pillanatnyi kétség nélkül. Nagy és kicsi is egyszerre, érzi, és sokszor nem érti, mit jelent a külső, meg a jobb, meg a leszorít.

Drukkolok neki, mert amit csinál, azt szerelemből csinálja, eszemben sincs komolyan venni még a sportot, és szeretném meghagyni neki minél tovább ezt az örömforrást. Ez a hely csak részben képes erre, de keresem a megoldást. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy lovagolni komolytalanul, félig felkészülten nem lehet. Valahol középen van az igazság, és belenőni ebbe talán a legjobb dolog, ami történhet Hannával. Részese lenni pedig egyszerűen fantasztikus.

Májusban az áprilisról

Még épp időben :)
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.

Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.

Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.

Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.

Április volt az a hónap is, amikor Lelle rendszeresítette a fürdőkád melletti felállás attrakciót, lelkes szurkolótábort kerítve ezen mutatványával magának. Lassan ő is bekerülhetne a belső körbe, de sajnos a kádunk nem lett nagyobb, a gyerekeink viszont mind... Már gondolkodom a mikénten, azt hiszem kettes turnusokra kell majd osztani őket. :) Áron a megoldóemberem, ő általában bent marad még egy kör lubickolásra Lelle mellett. (Nem igazán szeretek feltenni ruhátlan képeket a gyerekekről, de ez Mimiről az utóbbi idők legjobb képe szerintem, így hosszas hezitálás után úgy döntöttem, maradjon.)

A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.

A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.

Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.

A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.

Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.

Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)

És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.

Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.

A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.

Lovak minden mennyiségben

Sokszor volt már szó a gyereke állatszeretetéről, és arról is, mennyire nagy öröm nekem látni, milyen magától értetődően kapcsolódnak az állatokhoz a mieink, Hanna minden félelem nélkül, Mikolt némi tartással, de nagyobb kíváncsisággal, Áron pedig zömmel a ettő között balanszírozva, de inkább osztozva Hanna lelkesedésében őszinte rácsodálkozással.

Malajziában nem volt túl sok alkalmuk állatos élmények halmozására, a tó mellett kutyáztak, a boltban macskázta sokat, halakat etettünk gyakran, és hétvégénként nyulaztunk, őzikéztünk zömmel. A lovaglást, a lovak közelségét meglehetősen korlátos keretek között tudtuk csak elérni, pedig Hanna nagyon szeretett volna akár minden nap találkozni velük, nem is beszélve a lovaglás gyakorlásáról. De akármennyire is szerettük volna mindannyian folytatni a magyar hagyományokat, ott erre nem volt mód.

Igy aztán természetes, hogy amint Feri felvetette először, hogy lenne-e kedvük, számolták a napokat, hogy mikor mehetnek ismét Csobánkára, Szofihoz és a többiekhez.
Ma másodszor voltak, és mert Danit inkább a munka szólította, csatlakoztam hozzájuk a két kicsivel együtt.

Hanna a lovardában már otthonosan mozog, bemegy az istállókba, és figyeli, melyik lóhoz lehet közel menni, melyik engedi, hogy megetesse, megsimogassa.
Hátul vannak a pónik, hozzájuk egészen közel lehet menni, Hanna persze kihasználja a lehetőséget, és barátkozik. A lovak pedig érzik ezt a fajta nyitott, szeretetteljes közeledést, és engedik. :)

Fantasztikus látni mindezt, nagyon nagy öröm Hanna felszabadultságát élvezni, akár a földön van, akár a nyeregben.
A kicsik pedig ellesik Hanna lelkesedését, Mikolt bár óvatosabb a földön, a nyeregben magától értetődő bizonsággal ül, és csinálja amit az oktató kér tőle. Egy éve még egy virsli húzóereje kellett az önálló munkához, ma már erre távolról sincs szükség. :) Mimi ügyesen, a maga mazsola módján kőröz a karjával, ül háttal a nyeregben, és miután vége a foglalkozásnak, magától megy és köszön a lónak, simogatja meg a fejét.
Érzik, hogy a ló és a lovas közt van kapcsolat, fontos nekik is ezt kimutatni, nekem pedig mitagadás végtelenül örömteli a látvány.

Ma Áron sem maradhatott ki a sorból, amint látta a lányokat kobakban, neki is a fejére kellett tenni egyet, és ő is büszkén ült fel a nyeregbe, sőt le sem akart szállni, mikor végre egymaga lehetett odafenn. Eljön még az ő ideje is... gondolom hamarosan.

Jó levegő, szép lovak, édes gyerekek... kell ennél több?...

Vannak tökéletes napok

Leszámítva a zárást, a szombati ilyen volt.

Amikor olyan dolgokat látunk, olyan helyeken vagyunk, olyan emberekkel beszélünk, amik és akik számukra észrevétlenül, számunkra pedig megköszönhetetlenül sokat adnak.

A múlt héten, Dani egy rosszabb kedvű hajnalon programot keresett a közelben. Rátalált egy helyre, és miután megnéztem, úgy éreztem, most azonnal oda kell mennem, látnom kell, hogy csak a képeken olyan amilyen, vagy a valóságban is.
A hely a Gentingtől kicsit tovább, de ugyanazokon a hegyeken épült, tőlünk nagyjából háromnegyed óra autózásnyira. Berjaya Hills a hegycsoport neve, az út hosszan kanyarog, a már ismerős pálmafás, ősbuja dzsungelen keresztül, majd megérkezik előbb egy lovardához, majd egy elágazásnál egy buddhista szentély felé is le lehet kanyarodni, de ha továbbra is követjük az utat, akkor először egy kis farmhoz érünk, ahol nyuszikat lehet simogatni, és vannak kecskék, és egy csöpp játszótér is.

Ha még tovább haladunk, akkor felnőttönként 12 ringitért megnézhetünk egy Japán kertet, amiben egy kis kávézó is helyet kapott, amolyan valódi Japán építészetű, vagy végül megérkezhetünk ide:

Nem csalás, ez itt még mindig Malajzia, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sok európai idővel úgy érezte, kell egy hely. Egy ismerős... :) Sikerült. A neve Colmar Tropicale. Bár látni, hogy a szerkezet vasbeton, a végeredmény igazán megtévesztő. És leszámítva, hogy az egy aprócska utca egyetlen gyerekprogramja az a terem, amiben temérdek, zsetonnal működő elektromos kisautó, motor, forgó szolgáltatja a szokásos szórakozást, (a gyerekeinket ezerszeres dícséret illeti, mert önmagukat meghazudtolva türelemmel viselték, hogy nem dobáljuk a kerek érméket, és csak egyetlen egyszer sikerült mozgó dologra találniuk, abba se mi tettünk zsetont...) fantasztikus. Van egy nagyon jó pékség, és az óratoronyba lifttel is fel lehet menni :):)

Az eső is eleredt, ami után a levegő lehűlt, nagyon kellemesre egy kiadós ebédhez, majd miután kisütött a nap, továbbálltunk, hogy a lányok kívánságát teljesítve lovagoljunk egyet az argentin tulajdonú lovardában. Gyönyörű állatok laknak itt, és először fordult elő, hogy a lányok egyszerre ültek nyeregbe. A lovazás után Hanna bevezette Conny nevű lovát az istállóba, majd hosszasan barátkozott vele. Mikoltnak is megjött a bátorsága, Hanna pedig segitett neki, hogy elérje a lovat.
Áron eközben békésen szunyókált az autóban.

A délutánba még belefért egy kis nyulazás is, a nyuszik egy elkeritett, nagyobb területen laknak, ahová beengedik az embereket is, lehet venni elemózsiát, és ki ki kedvére simogathatja őket. Áron mondjuk inkább homokkal óhajtotta teleszórni a bundájukat, ennek kevésbé örültek... Hanna vagy háromnegyed órán keresztül volt bent, a kicsik hamarabb megunták, de nekik a kis játszó nyújtott szórakozást.

Miután mindannyian jól elfáradtak, elindultunk hazafelé. Út közben még találkoztunk Karenékkal is (velük találkoztunk anno véletlenül Lelle kagylójának vásárlásakor), ami most mintha mellékes volna, de a nap és az életünk szempontjából mégsem az, hiszen most volt először olyan szervezett program, amit olyanokkal töltöttünk, akiket már itt ismertünk meg, ráadásul nem is laknak nagyon közel... és mégis. Olyan jó volt együtt lennünk, mégha kicsit hektikusra is sikerült, hiszen öt gyerekkel próbáltunk enni valamit, miközben mindig valamelyiknek épp elintézni valója volt egy egy felnőttel. Úgy váltunk el, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindannyian várjuk a folytatást.

És mert a gyerekek nem sokat aludtak, ezen a napon egy órával korábban kerültek ágyba.

Szofi és Vazul

Néhány hete Feri lelkesen viszi a lányokat valamelyik hétvégi délelőtt Csobánkára, lovagolni.
Hanna minden alkalommal lelkesen készül, és nagy örömmel mesél az ottani élményeiről, a póniról, akit Szofinak hívnak, és akinek a hátán először ügetett.
Mikolt is lelkesen emlegeti Szofit, bár ő az a lassan melegedő fajta, sosem gondoltam volna, hogy egyszer neki is megjön a kedves és lóra pattan.

Pedig így lett... Ibolykánál szóba sem kerül Mimi lovagoltatása, Borzsi nem is póni, Mikolt pedig azt hiszem leginkább a termettől tart.
Volt persze motiváció, amivel Szofi kivételezett helyzetbe került, ugyanis Feri az egyik alkalommal egy szál virslivel kínálta meg a mi kis oroszlánunkat, akik kapva kapott az alkalmon. Igenám, de az ára az volt, hogy üljön fel Szofira. Nekem sosem jutott volna eszembe hogy ilyen csellel vegyem rá Mimit bármire, de tény, hogy a félelmének leküzdésében, és a magabiztossága kialakításában nagy lökést adott az az első szál virsli. Pláne, hogy mindenki a csodájára járt, hogy milyen édes ez a gyerek... Naná. Fapofa, eszegeti a virblit, közben Szofi lassan, gyengéden ringatja.

Ezen a hétvégén, hála a jóidőnek, még egyszer elmentek a lányok Ferivel, de ezúttal én is velük tartottam. Vittem a fényképezőgépet is, hogy megörökítsük kis Mikolt 2 éves lovastudományát.
Szofin aznap egy kislány gyakorolt, így Hannának egy igazi nagy ló jutott, Vazul. Mikolt, mikor meglátta, elszaladt... Mi tagadás, nekem is lettek volna fenntartásaim, Hannának viszont a szempillája sem rebbent, beszaladt egy kobakért, majd indult is.

És míg egyik ámulatból a másikba estem, Mikolt már meg is kapta a megelőlegezett jutalmat, és mikor Szofi Mimikész állapotba került, felült, és ment. Mit ment... Gyakorlatokat csinált. Nyújtotta magasra a csöpp kis kezét, megfeledkezve a virsliről, amit Feri közben elkért tőle. Ragyogott az arca, simogatta Szofit, és negyed órán át kitartóan, ügyesen végigcsinált mindent, amit Barbi kért tőle.

Fantasztikus élmény volt nekem is, látni, ahogy a két kislányom otthonosan mozog a lovak között, az istállóban, a helyiek között. Nagyon örülök, és végtelenül hálás vagyok Ferinek, hogy "elkérte" és ilyen jó helyre hordta a lányokat.
(És nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ez mennyire fog hiányozni... ez is)