Egy újabb korszak vége

Tobzódunk ebben a műfajban mostanság... már alig várom, hogy a legjobbikat publikálhassam, de ehhez még tizenpár napnyi haladékot kell kérnem mindenkitől.

Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.

A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.

A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).

De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.

Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)

Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.

Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.

Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.

Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.

Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.

Hanna hercegkisasszony

A lányoknak sok, ám nagyon vékonyszálú selyemhaja van. Emiatt elég nehéz olyan frizurát készíteni nekik, ami egész nap tart, és nem lóg néhány tincs tíz perccel az elkészítés után a szemükbe.
Mikolt, mert velem van egész nap, a könnyebbik eset, neki akármikor újra lehet gondolni a haját, de Hanna, aki az oviban tölti a délelőttöket, fejtörést okoz. Pláne, mert a reggelek zömmel Danira hárulnak, ő a fodrász és a dresser egy személyben, és azt hiszem az már nem lehet elvárás, hogy kreatívkodjon. Bár nagyon tehetséges, mára háromra emelkedett a száma a lehetséges verzióknak, amik közül van egy, ami nagyjából tart délig, míg újra látjuk egymást Hanna, meg én.

Volt idő, amikor befontam a hajukat, ez egy nagyjából tartós megoldás volt, de csak abban az esetben, amikor már nem volt frissen mosott a hajuk. Ráadásul elég időigényes is, és bár mindketten igazán jó alanyai a fodrászkodásnak, Mikolt többször nehezményezte a folyamat hosszát és kényelmetlenségait egyaránt.

Mígnem a napokban rátaláltam a legjobb megoldásra. :) Majdnem olyan, mintha fonnám, de sokkal gyorsabb, és a végeredmény annyira tetszett mindkettejüknek, hogy azóta kérik, csináljak koronát a fejükre. Mert tényleg olyanok vele, mint a hercegkisasszonyok. :) Ime Hanna haja ma reggel (ez még mindig csak akkor működik, ha reggel nekem is van lehetőségem részt venni az elkészítésben):

Ez a második kép csak azért kerül most ide, mert nekem ezen Hanna teljesen Dani. Az arcformája, a szája, a szeme vágása, a haja színe. Olyan nagyon jó látni, ahogy megsokszorozódnak ezek a szeretett, ismerős vonások. :)

És hogy a hercegkisasszonysághoz vezető út milyen kihívásokkal teli is tud lenni... Hanna lelkesen hordja a fogszabályozós cumiját. Anna nálunk járt hétfőn, és félve mondtam neki, hogy lehet, hogy csak nagyon szeretném, de én úgy látom, hogy sokkal szebbek Hanna fogacskái a két héttel ezelőtti állapothoz képest. Anna csendben visszasúgta, hogy ő is :):) Ez egy két héttel ezelőtti kép, ez pedig a mai.

A cumikérdésben egyébként nagy előrelépés történt, Hanna néhány napja a délutáni alváshoz a nagylányossla alszik. Szerdánként az oviban sziesztázik, ma reggel kérdeztem tőle, mindene megvan-e amire szüksége van.
- Cumit nem viszek.
Mondta, és kiderült, hogy a gyerekek kinevették a múlt héten a cumija miatt, de erről ő nem szólt. Csak megoldotta azzal, hogy hihetetlen ügyesen leszoktatta magát mára a délutáni cumizásról.
Egyfelől nagyon örültem a kitartásának, másfelől pedig belesajdult a szívem, hogy ezt kellett megtapasztalnia, átélnie ahhoz, hogy megtegye ezt a nagy lépést.
Büszke vagyok rá.
És csendben hiszem, hogy van elég muníciója már ahhoz, hogy a csúfolódás a jó oldalát élje meg csak igazán (azt, hogy milyen ügyesen letette a cumit, ami miatt Dani is és én is sokszor megdícsértük már azóta), és ha szüksége van ránk a feldolgozáshoz, szólni fog.

Hanna új cumija

Pár napja írom ezt a posztot, és napról napra jobban csodálom, és egyre büszkébben figyelem Hannát.
A cumikérdésről, vagyis inkább a bennem lakó disszonanciáról a cumi irányába már írtam egy párszor (annak ellenére van ez így, hogy mégis mind cumis lett végül...), így aztán erről most nem sopánkodénk, bár van némi lelkiismeret furdalásom a kialakult helyzet miatt, ez tagadhatatlan.
Arról van szó, hogy Hanna gyöngyfogacskái az elmúlt másfél évben látványosan kifelé deformálódtak, részben a cumi miatt, részben pedig tőlem örökölve némi előlharapásra való hajlamot is.
Anna barátnőm, aki remek fogorvos, sőt fogszabályozással foglalkozik, természetesen már a maláj küldetés alatt született képek alapján látta, hogy lesz teendőnk velük, és mikor hazaértünk, az első dolga volt, hogy megbeszéljük a stratégiát, hogyan lesznek szép szabályos fogacskái a széparcúmnak.
Az első lépés egy olyan "nagylányos" cumi viselése, amit mintegy fogvédőt, a fogak és az íny közé szorítva kell a szájában tartani, amitől az izmok maguk visszadolgozzák valamelyest az eltévedt alanyokat.
A nagylányos cumi viszont nem okozza azt az örömöt, amit eddig a rendes igen, így persze teljesen benne van a pakliban, hogy egy laza mozdulattal kerül a kukába a segítség.

Viszont úgy tűnik, hogy annyira jól sikerült beharangoznunk Annával a dolgot (erre rásegített, hogy volt két hét ígérgetés, és Hanna alig várta már, hogy megkapja a speciális, csak neki szánt cumit), majd kialakítani a módot, ahogy nem fogja azonnal megutálni az egészet, hogy ma már egyszer negyed órát, este pedig teljes negyven percet volt a szájában.

Nem alváshoz kezdtünk vele, mert tudtam, hogy mivel a cumit még egyáltalán nem tette félre, nem fog menni, és azt szerettem volna, ha sikerélménye van. Igy aztán először délben adtam neki azzal, hogy míg mi ebédelünk a kicsikkel, ő csak cumizgasson. Nem egyszerű, mert ezzel nem lehet beszélni, a főcsacsogónak pedig nehéz csendben maradnia, de ment.
Aztán este a mesenézés közben (míg én Lellét fürdettem, előkészítettem, majd még gyorsan ki is teregettem, amitől hosszabbra nyúlt ez a szeánsz, mint szokott) majdnem háromnegyed órán keresztül volt a szájában.
Tegnap reggel ő maga vitte le, és szopogatta egy darabig, nekem pedig ma már azt újságolta, hoyg lehet ezzel is cumizni :) Ami nagyjábó azt jelenti, befogadta.

És lehet, hogy csak én szeretném, de én már látom is, hogy javul a helyzet. :)
Nagyon nagyon büszke vagyok Rád Hanna.