Összeesküvésekről

A szeptembert végigbetegeskedték a gyerekek. Akkor azzal ütöttem el a tényállás élét (azét, hogy mindenki egészséges, mi meg nem), hogy majd legközelebb márciusban lesznek.
Nem vártak addig, ma már kettő köhögött, meg rekedt is volt.
Így holnap itthon élvezzük egymás társaságát.
Nem mintha borzasztó volna, sem az együtt töltött idő, sem a betegség, de jobbnak gondolom most a fészekben tartani őket.
Na de a lényeg, hogy ma éjjel készen lett az utolsó ovis album is.
Vajon van-e összefüggés a majd másfél hónapos munka leadása és a gyerekeim betegségfaktora között?

Távirda

Ma korábban fekszem.
Hazajöttek a lányok.
Lelle kicsit kiakadt, nem találja a helyét. Mint egy kis trónfosztott.
A lányok egyébként nagyszerűen mulattak, egy kis esti csetepatét leszámítva semmi panasz nem érkezett senkitől. :)
Délután Áron beszélt Mimivel telefonon:
- Mimi, mit csinálsz?
- Mandulát tör a nagypapa nekem.
- Mimike, én erős vagyok török neked mandulát.
Mimike a hazaúton kifejtette, hogy Áron egy rosszcsontka, de az első ölelés után lefejtődött rólam, és szaladt megkeresni.
Megettünk a picinyekkel egy kiló szedret, egy fél sárgadinnyét meg egy kiló málnát. Nekem is sok volt...
Írnám a nyaralást, meg Mikolt szülinapját, de ma korábban fekszem...
A fotósblogban kép, meg egy pár sor.
Beköltözött egy tücsök a házba, Dani szerint sáska, de az is lehet, hogy szöcske. Áron retteg, pedig lassan le is tudnám rajzolni, olyan alaposan megfigyeltük ezerszer.
Iskolába vágyom, meg mozogni.
Bevezetőként elég ránézni a szilvafára... lesz vele munka. Még úgy is, hogy a nagyvihar letört egy nagy ágat és most az egész kert tele van félig érett gyümölccsel.
Megint rövidebb lett a hajam.
Mennyire szeretem, ahogy Viki alkot. Nem csak úgy hajat vág. Azt hiszem most értettem meg a fodrászat lényegét. Legalábbis, hogy minden hajszálam szerephez jutott kedden, az biztos.
Ez meg itt a mivan a fotózással kérdésre a válasz.
Mindenki nyaral. 
A nap meg süt, és ezt a fényt nem tudom megunni. Ha meg nincs más, akkor maradok magam. :)

Gyermekvasút van az úgy

Mostanában sokszor kapom magam azon, hogy nem tudom eldönteni, hová tegyem a napi aktuálist.
Az írás sokszor meghaladja az erőmet, időmet, képekkel pedig akár megmutathatnám, hogy mi történt velünk, de annak írás nélkül inkább a másik blogban volna a helye.
Ugyanakkor igyekszem betartani azt a szabályt is (de az is lehet, hogy egyre kritikusabb vagyok önmagammal szemben), hogy sokat fotózom és csak a legeslegjobbakat mutatom meg.
Bár ez nehéz is, mert én még pici gyerek vagyok fotózás szempontjából és mégha elég maximalista is, azért nagyon tusok örülne egy egy jó képnek, akkor is, ha az nem a legjobb.
Ezért van olyan is, hogy sem ide, sem odavalónak nem gondolom az elkészülteket...

Mindenesetre mostanra oda fajult a szerelem a kattogtatás iránt, hogy igazi lelki tusa, ha valamiért úgy kell legyen, hogy C. nélkül indulok útnak. Pénteken osztálytalálkozóra mentem, ami úgy kezdődött, hogy Dani és Lelle is elkísértek, aztán vacsoraidő után kicsivel elindultak a többi háromért Paliékhoz, én meg maradtam.
A háziaknál volt egy kamera, és mikor az első fecskék hazaszállingóztak jutott eszükbe, hogy kellene egy csoportkép, mindjárt hozták is a sajátjukat (én azelőtt pár órával komoly küzdelmek árán letettem a konyhában a gépet táskástul, és elhatároztam, hogy csak jelen leszek...) és a kezembe is nyomták (azt azért elárulom, hogy ahhoz, hogy valaki jó képeket tudjon készíteni, az első és legfontosabb, hogy ismerje a kamerát, ami a kezében van... no ezzel elbíbelődtem egy darabig :)).
Azt hittem, hogy kamera nélkül is van élet, de tévedtem.
Bármikor, mondom, bármikor kamerát kapok a kezembe, megszűnik az idő... Fogalmam sincs, milyen képeket kreáltam, remélem van köztük azért használható :):), de az élmény akkor is ugyanaz maradt. Feltétlen öröm.

Nos akkor a gyerekvasút.
Reggel telefonált Manó, hogy ők a negyed 11es vonattal felmennek a János hegyre. Kilenc óra tíz és kilenc óra negyvenöt között felöltöztettünk három gyereket, egyet fel is kellett ébreszteni (ő már egyedül öltözködik), mindet megreggeliztettük, almát, vizet, kekszet pakoltam, Dani pelenkákat cserélt, és tíz nullanullakor a volt Ságvári liget parkolójában voltunk. Én közben az életemért küzdöttem, annyira fájt a hasam, mint Lelle születése után, és soha azelőtt és azóta sem. Gondolkoztam rajta, míg az út szélén görnyedtem, hogy hazamegyek egyedül... végül nem tettem, abban a reményben, jobban leszek, vagy ha nem, hát akkor is legalább látom a gyerekeket miközben agonizálok.
Már majdnem beért a vonat, mikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgép a kocsiban maradt.
Dani visszafutott érte, hátán Lellével (olyan nagyon érti ő ezt a függőségemet...), miközben én Áronnal a padon csodáltam a begördülő pirosat. Míg kanyargott felfelé a vasút, kezdtem összeszedni magam, és mikor kicsit túlmentünk a célon, már annyira jól voltam, hogy leugrásra ösztökéltem az összes felnőttet és gyereket, és még sikerült futva elérnünk a visszafelé tartót is, Áron legnagyobb örömére. :)

Játszottunk az Anna réten, ezúttal Áronnak saját felügyelő jutott, lufit kaptak, a háromból kettő elszállt, egyet Lelle hátára kötöttem viccből, homokoztunk, Blanka lassan, de mindenképpen biztatóan oldódott az unokatestvérekkel, Áron egy másik családdal buborékozott is, és végül fára másztak, és mind megették a csokiskekszet, aztán megnéztük a gőzmozdonyt, és megvártuk a simát. Lelle elaludt Dani hátán, a többiek pedig vérmérséklet szerint lógtak az ablakból ki, és integettek az útnak. Áront megcsípte a csalán, Blanka pedig megkóstolta a cicás kulacsból a vizet, mert az biztosan finomabb.

Közben pedig fotóztam, és lett kedvencem már megint egy pár, de a legjobban tetszőt tettem csak ki a másik oldalra, és aki előbb ezt olvassa, az mondja meg, neki melyik... vagy próbálja meg kitalálni, hogy nekem melyik.

Az új gyerek

Nehezen engedem útjára, ritka az ilyen torkomban dobogós érzés, most mégis elérkezett a pillanat, hogy elmeséljem, mivel telt az elmúlt három hónap.
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...

Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.

És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.

Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.

Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.

Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.

Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.

Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.

Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)

Vizek és napsütés

No meg a hóvirág...

A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.

Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...

Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.
Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.

Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.

Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.

Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.

Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.
Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.

A második ablak

És itt a második. :)

1983 szeptemberében, a Bagolyvárban három osztály kezdte meg az elsőt. Az A-sok a mellettünk lévő emeleti kis szobában "laktak", mi B-sek a nagyobb, világosabb termet kaptuk. Már ahogy hat évesen a nagyra emlékszem.
Olajkályha volt, amihez nem szabadott közel mennünk, mert a nejlonköpenyünk hamar megolvadt volna, nagy ívben kerültük is... a padok okkersárgán világítottak, ma is emlékszem a festék szagára, és a helyenként hibásan túlzott mennyiségre, ami miatt a ceruzák hegyét bűntelenül bele tudtuk mélyeszteni... és lukat hagytunk.

A másodikat már nem itt folytattuk, mert az épületet életveszélyesnek nyilvánították. Szerettem oda járni, a templom és a patak közvetlen közelébe, a nyikorgó falépcsők tekervényes kastélyszerű épületébe, ahonnan meglehetősen sok emlékem maradt. Többek között egy fotó is, amin két gyereknek nem volt ünneplője, és volt, akinek kisdobos nyakbavalója sem, vallási hovatartozás okán, de akkor ebből mit sem értettem... Csak azt, hogy Kati néni a templom kertben az első sort térdreszólította, mi meg vihogtunk ezen... gyanítom kicsit kínunkban is.

Elég sok lány volt az osztályunkban, a többséggel a nyolcasik osztály végéig jóban voltam, és sokan közülük az évek soárn elköltöztek.
Barbi volt az első, ő nem nőtt a szívemhez, aztán Panni is elment, ez a búcsú kicsit nehezebb volt, majd Gabiék is elmentek. Épp úgy, ahogy Petra is, a hugával, meg a szüleivel... Petrát igazán sajnáltam, mert bár nem voltunk országos barátnők, mindig úgy éreztem, jó vele játszani, kedves volt, szelíd, mosolygós. Ahogy a testvére is, ahogy a mamájuk is...

Óbudára költöztek, ahol minden hétvégét a nagymamámnál töltöttem, és minden alkalommal azon tűnődtem ott, vajon egyszer véletlenül összetalálkozunk-e, és ha igen, mit fogunk majd mondani egymásnak. Azt hiszem ez a találkozás soha nem valósult meg, az évek pedig szépen elrepültek...

Végül egyszer, egy osztálytalálkozót szervezve ... vagy valami más okból, rákerestem Petra nevére, és hatalmas örömmel konstatáltam, nem ment világgá, vagyis kicsit igen :), és éppen ikreket vár. Akkor már Hanna velünk volt, Petra mindig írt pár sort, ha újabb képet tettem fel Hannuról, én pedig alig vártam, hogy legalább képéeken láthassam a "makikat", ahogy Petra hívta a kis gombócokat.

A kis gombócokból azóta daliás fiatalemberek cseperedtek, Petra pedig szívemnek, szememnek nagyon kedves képeket kezdett készíteni róluk. Ámultam és bámultam, mígnem egyszercsak megszületett a P E T R A p h o t o.
Szeretem Petra tiszta képeit, azt a látásmódot, amivel hozzányúl bármilyen témához, nemcsak az emberek, hanem a körülötte létező bármit képes olyan lencsén át megmutatni, amitő mindig kedvet kapok, hogy elővegyem a saját gépemet és kiszaladjak a Duna partra, vagy észrevegyem a meggyfánk göcsörtjeit is. Itt és itt találtok néhányat közülük.

Megkerestem hát őt is a levelemmel, mert úgy éreztem, ő is egyike azoknak, akik számomra értéket képviselnek, Petra pedig válaszolt :) Ime az ő levele, amolyan interjú stílusban, olvassátok, használjátok.

K: Van-e olyan általános szabály, amit jószívvel osztanál meg az amatőr fotóssal, hogy egy egy kép láttán ne szisszenj fel?...
P: Ami szerintem különösen sok figyelmet érdemelne, de sokak nem fordítanak kellő figyelmet ezekre a jelentős apróságokra (engem személy szerint különösen zavar is...), az három dolog.

1. Kivágás:
Nyaralás, kirándulás alkalmával készítsünk olyan képet, amin látszik az adott nevezetesség, látványosség, DE pl. kukák, éppen fenekét mutató turisták nélkül. Ne legyünk restek egy lépéssel odébb menni, vagy fotóalanyunkat (ha éppen nem egy zsezsgő gyerekről van szó) odébb tessékelni. Ugyanez beltérre is rvényes. Hagyjuk ki a szennyes ruhákat, képen a fejből kiálló virágokat, kabátjukat görcsöcsen felvenni igyekvő rokonokat.

Ügyeljünk arra, hogy a kép nagy részét ne az ég/fű/beton/szekrény/csillár töltse ki, tényleg a lehető legszűkebb kivágással láttassuk a lényeget. Én nagyon szeretem az igazán közeli arcképeket, profilokat, lábakat, kezeket is.

2. Beállítás:
Próbáljunk a természetességre törekedni! Hogyha kisgyerekeket, nagy-gyereket, felnőtt gyereket fotózunk, legyen vidám az a kép, mutassuk meg a fotóalany személyiségét, ne "egy darab fát" fényképezzünk. Gyerekeket hagyjunk játszani, bogarászni, felnőtteket nézelődni, dolgozni és lessük és vadásszuk a pillanatokat. Készítsünk 3-4 képes mozgó sorozatot pl. labda feldobásáról, pitypang fújásáról, vagy viccmesélés közben a hallgatóságról. Ezeket később montázsként is összeállíthatjuk.

3. Fényviszonyok ls vakuhasználat:
Keressük a fényes, világos helyeket. Szabadtéren ne tűző nappal szembe állítsuk alanyunkat, hanem annak háttal. Igy nem fog csíkszemmel vicsorogni ránk. Keressünk világos, félárnyékos helyeket, használjuk ki pl. a hó áldásos fényvisszaverő hatását, DE ezt se közvetlen, erős napfényben. Beltéren használjuk ki a fehér falak által visszavert fényt és az ablakokat.

A beépített vaku "öl", ezért ha a gépünk beállításai engedik, ne használjuk! Keressünk természetes fényt. Ha az nincs, vagy nem is volt, használjunk házi készítésű diffúzort, ami lágyítja a vakunk kemény fényét. Ez lehet egy vékony fehér papírlapka is a vakura rögzítve.

Tükörreflexes gépeknél használjunk gépvázra helyezhető külső vakut, amit a plafonra, falra tudunk irányítani, így gyönyörű visszavert fényt kapunk. Ügyeljünk arra, hogyha sárgás vagy színes a falfesték, ez a fényt is "megszínezi" majd.
Állítsunk be REAR funkciót, azaz hátsó redőnyre szinkronizálást. Ez a funkció láttatni engedi a hátteret, környezetet, amibe fotóalanyunkat helyeztük.

K: Kifejezetten karácsonyi, családi, beltéri, sárgafényű helységben történő fotózáshoz milyen trükköket javasolnál?
P: Karácsonykor is fő a természetesség, semmi csicsa", a hangsúly is a családon legyen. Mutassuk meg a díszítést, hangulatot, de csak módjával, ízlésesen. Készítsünk pl. egy-egy külön képet is a díszítésről, portrét háttérben a karácsonyfa fényeivel, vagy a csillogó szemekről.
Ne hirtelen elhatározásból fotózzunk, legyen végig a közelünkben a fényképezőgép. Nincs annál rosszabb, mint amikor az embernek hirtelen eszébe jut, hogy meg kéne örökíteni a pillanatot, születik 3-4 teljesen egyforma kép és semmi több. A kis kompakt lógjon a nyakunkban és néha dobjuk el a fakanalat és fotóztassuk le magunkat is!

- Tudnál-e tippet adni, milyen gépet vegyen az, akinek nincs rá sok pénze, akinek van valamennyi, és akinek mindegy mennyit költsön? Objektív, vakuajánlat?...

- Rendkívül széles a skála a fényképezőgép piacon. Tényleg csak a pénz szab határt, de ész nélkül, pénzzel sem érdemes gépet venni, hiszen lehet, hogy ki sem használjuk annak adottságait. Aki tükörreflexes gépet vagy MILC gépet (tükör nélküli, átmenet a kompakt és a tükörreflexes gépek között) szeretne, érdemes a félmanuális vagy manuális funkciókat is használni, ha már adottak, ehhez pedig idő, elszántság, nyitottság kell. (Félmanuál funkciót én is szoktam használni pl. szbadtéren, ha a szaladgáló gyerekeimet fotózom.) Viszont, csak azért, hogy olyan legyen nekünk is, mint a főnökünk feleségének, de amúgy mindent automatán fotózunk, nem érdemes, arra tökéletesen megfelel egy jó, de olcsóbb kategóriás kompakt gép is. Elég ha picit ügyelünk a fent leírtakra (kompozíció, fények), máris profinak tűnő képeket készíthetünk.

Aki szeretne ezzel foglalkozni, mindenképpen járja körül a funkciókat. Pl. egyáltalán mir használom majd? Milyen eszközökkel kell később bővítenem a gépet? Mi-mivel kompatibilis? Milyen fájlformátumot tudnak? Van-e megfelelő tárhelyem a képeknek? stb.

Úgy vegyünk gépet, hogy ki is használjuk annak adottságait és maga a gép is kielégítse a mi igényeinket.

Vaku: Akinek pénze van, vegye a gyártó vakuit, akinek szűkösebb a költségvetése, rendeljen az e-bay-en Yongnuo vakukat. Hobbi, de még profi fotósok is előszeretettel használják ezeket a távolkeleti termékeket.

Objektívek: Ajánlott a gyártók eredeti objektíveit beszerezni, vagy Tamron, Sigma objektívek kompatibilis megoldásait.
Cserélhető objektíves gépek esetén érdemes beruházni egy jó fényerejű objektívre (f1.4-2.8), hogy rosszabb fényviszonyok között is zajmentes képeket készíthessünk és a portréhátteret gyönyörűen "elmossuk", kiemelve a fotóalanyunkat. Az alapfelszereléseket általában 18-55mm-es nagylátószögű és 55-220mm-es telével lehet megvásárolni.

A nagylátószögűt portrékhoz ritkán használjuk, mert torzít, ha mégis, akkor csak az 55mm-es tartományban tegyük, és menjünk közelközelközel a fotóalanyhoz. Szeretem beltérben használni, De csak úgy, hogy ügyelek a kivágásra, a fotóalany elhelyezkedésére... Ne csináljunk lófejű anyóst vagy nagymamát, inkébb csak a "teret növeljük", mutassuk meg.

A teleobjektívekkel (100-200mm-es látószöggel) tökéletes portrékat lehet készíteni, kültéren pedig a távolból figyelni a játszó gyerekeket, parkban könyvükbe mélyedő embereket...

K: Mit adnál végül útravalóként az olvasónak? :)
P: "Mesterem", Pallagi Roland mindig azt javasolja, hogy ne szégyelljünk másolni mésokat, olyanokat, akik munkája, személyisége inspirál minket. Lehet egy egy híres művész festménye, vagy egy másik fotós munkája. Akinek van ideje és kedve belemélyedni a fotózás rejtelmeibe, próbálkozzon nyugodtan a MacGyver-féle DIY (do it yourself), azaz saját megoldásokkal, mint pl. a külső vakura eszkábált, kis papírdobozból, szívószálból készített, tépőzárral rögzített mini méhsejtrács a vaku fényének szabályozására, vagy a derítésre (fényvisszaverésre) tökéletesen alkalmas, építkezésről szerzett Hungarocell darab használata... vagy pusztán nyitott szemmel járva vegyük észre a park vagy a vízpart fehér kavicsát, homokját.

Készítsünk saját, kis projekteket. Találjunk ki egy történetet, merítsünk egy meséből, érzésből, illatból és mondjuk el képekben. Akár egy családi kirándulás, kézműveskedés, barátnős csevej alkalmával, vagy fényképezzük le gyerekeinket és kedvenceiket különböző szögből. Akár aktualitásképpen lehet egy sorozatunk mondjuk "Egy mézeskalács élete" címmel. :) A folyamat és a végeredmény mindenkiből mosolyt csal majd elő és nem marad el a "Hű" meg a "Haaa". :)

Remélem hasznos és használható információkat adtam. :)
Jó fotózást és kellemes ünnepeket kívánok Nektek!

K: Köszönöm szépen, mindenképpen :). Szépséges, fényekben és fotókban gazdag, meghitt Karácsonyt kívánok Neked!