Tavasz

Abban, hogy nem írok sokáig, az a legrosszabb, hogy nagyon nehéz újra felvenni a ritmust.
Jó lenne legalább a gyerekekről megírni a gondolataimat... Naja. Mostanában arra a kérdésre sem tudok válaszolni, hogy hogy vagyok.
Komolyan...
Amíg cseppek voltak, sokkal könnyebben ment mögéjük bújni, ha bajom volt, akkor kibukott ide belőle a java. Most, hogy nőnek, és a saját utamat járom, úgy érzem, kevesebb a megosztható, talán a megosztani való gondolat is.
És persze egyáltalán nem erről akartam írni :). Hanem arról, hogy kimaradt a komplett március, ami úgy száguldott el, hogy még azt sem vettem észre, hogy közben tavasz lett.
Lehet, hogy mégsem ma kellene írnom.
Mindenesetre a késztetés ismét bennem van, a hullámzásom meg intenzív.
Miről olvasnátok?

Az iskolás Hanna

 

Az első két képért köszönet Bereczki Zsuzsának, a szöveggel ezúttal is adós maradok...

Hazajöttek

Rengeteg élménnyel, kisimulva (na jó, Mikolt szerzett egy púpot a fejére ma, épp mikor velem beszélt Mari), csillogó szemekkel.
Hanna interpretációja rajzos formában:

Nekem nagyon hiányoztak.
Tökéletesen kettéváltam, az egyik felem a kicsikkel volt, a másik felem a nagyokkal. Elég fárasztó dolog amúgy. :)
Tavaly sokkal könnyebben engedtem el őket (nem fizikailag, hanem lelkileg, természetesen egy cseppnyi dilemma nem volt bennem, hogy menjenek-e vagy sem), talán több volt a tennivaló, talán kicsik voltak még a kicsik ahhoz, hogy értsék, a nagyok elmentek.
Áron még kedden is emlegette Hannát, pedig nyoma sem volt annak, hogy a játékban, a fürdésben, vagy bármiben hiányozna neki. Dehát ő egy ilyen érzelmes típus, ha eszébe jut, hiányzik neki. Nem konkrétan, csak úgy.
Lellével egyébként szoros párt alkotnak, Áron a maga szintjére emelve mindenbe bevonja, úgy beszél vele, mintha Lelle tudna válaszolni is, vannak közös akcióik, sőt, mostanában Lelle spontán megöleli Áront, ha a közelében van.
Jó látni őket együtt, pláne, mert annyira nagyon hasonlítanak egymásra. Két egyforma arc, egy fiús, meg egy lányos verzióban.

Szóval hiányoztak, és tényleg sokkal könnyebb volt az ebédeltetés, és az esti fürdés-fektetés program (nap közben pedig lényegesen nehezebb, hiába, ha négyen vannak, mindig akad valaki, akivel lehet játszani, aki odafigyel, mégha több a hajbakapás is), és hiába nyafogok most, a legnagyobb öröm, hogy tudom, mennyire jó volt nekik, hogy hallgatom ahogy mesélnek vég nélkül, és ez tulajdonképpen teljesen felülír bármiféle érzést a hiányukkal kapcsolatban.

Azt gondoltam, hogy ha csak ketten lesznek a háznál, majd jól utolérem magam, de természetesen nem így lett, úgyhogy holnap szépen nekiállok, hogy legalább a lányok szobájából kiköltöztessem a porcicákat. Mert ha négyen vannak, akkor nyugodtabban hagyom a kicsiket a szemem nélkül, Hanna is, Mimi is azonnal szól, ha néznem kell velük. :)

No és persze mi sem unatkoztunk, kedden délelőtt például busszal mentünk halakat etetni a Millenárisra. Nagyon ügyesek voltak odafelé (akkor mondjuk tömeg sem volt és nem voltak sem fáradtak, sem éhesek), és a városban (amihez egyáltalán nincsenek szokva gyalogosan) is (Áron futóbringával, Lelle babakocsiban), visszafelé kicsit kalandosabb volt az út, amikor a tömegben mászókának használták a székeket és a kapaszkodókat, és minden másodpercben jeleztek, mert épp kézügyben volt a kapcsoló, de igazán nem zavartunk senkit, és tudtam, hogy rettentően elfáradtak, és melegük van és éhesek is, úgyhogy büszke vagyok rájuk teljesen.
Azért a jövő héten nem buszozunk ekkorát. :)

Ezek a képek a nyolcezer forintos ixusszal készültek, aminek az lcdjét a nagy napsütésben esélytelen volt látni, és mivel tök automatikát tud csak, kevés beleszólásom maradt, hogy hova élesítsen pl. (rettenetesen idegesítő :)).
Szóval csak itthon derült ki, hogy mit csináltam, de hogy őszinte legyek (bár természetesen látom a különbséget, naná) cseppet sem hiányzott a hátamról a nagygép, és egy minimális utómunka után egészen jó képek születtek. Íme a vak fotós sorozata. :)))

Egyszercsak

A minap szerettem volna egy adag képet cd-re írni, de akármennyi üreset tettem be a notebook megfelelő (jólmegnéztem) nyílásába, egyszer sem sikerült.
Bosszantott a dolog, mert ez amolyan munkaeszköz, és egyébként is...
Aztán a hónom alá csapva konstatáltam, hogy ráadásképpen zörög is benne egy alkatrész, így hirtelenjében eltemettem magamban a cd írás lehetőségét.

Mígnem ma mesélem Daninak, hogy mármegint, ő meg viccesen kérdi, hogy az olvasó működik-e. Butuskán nézek rá, azt nem is próbáltam még, de hamár így eszmefuttatunk, megpróbálom kideríteni, mi zörög odabenn.
Kinyitom a kistálat, mint már sokszázszor az elmúlt hetekben, és mi van rajta? Na mi?
Egy memóriakártya.
Egy 1GB-s memóriakártya.
Az elveszettnek hitt, megsiratott, eltemetett kis kártya, amin igeeeen :), Mikolt születésnapi képei voltak. Vagyis vannak. :)

Minden jó, ha a vége jó. Mégsem oly galádak a tárgyak.
Csak azt tudnám, melyik gyerek és hogyan applikálta be oda. Egyre jobban érdekel a laptopom belseje.
Ja, és a képek itt.

Poszt helyett

Nem bírom rávenni magam, hogy írjak.
Meleg van, és még melegebb és ha van egy kis szusszanás, akkor a közeledő születésnapok bűvöletében kavargok, és nagyon nagyon jólesik.
Viszont ezt a képet mégiscsak muszáj volt idebiggyesztenem, hogy más is decukizhasson rajta, mert annyira édes a kis félrecsúszott háromszög frufrujával, a csipás eszementkék szemeivel, a cakkal a szemöldökében, meg a kékeszöld púppal a homlokán...
A nagylátószög pedig kifejezetten jólállneki. Szerintem.
Ja, van egy új objektívem. Cserébe két másikért. Megérte :)

Gyermekvasút van az úgy

Mostanában sokszor kapom magam azon, hogy nem tudom eldönteni, hová tegyem a napi aktuálist.
Az írás sokszor meghaladja az erőmet, időmet, képekkel pedig akár megmutathatnám, hogy mi történt velünk, de annak írás nélkül inkább a másik blogban volna a helye.
Ugyanakkor igyekszem betartani azt a szabályt is (de az is lehet, hogy egyre kritikusabb vagyok önmagammal szemben), hogy sokat fotózom és csak a legeslegjobbakat mutatom meg.
Bár ez nehéz is, mert én még pici gyerek vagyok fotózás szempontjából és mégha elég maximalista is, azért nagyon tusok örülne egy egy jó képnek, akkor is, ha az nem a legjobb.
Ezért van olyan is, hogy sem ide, sem odavalónak nem gondolom az elkészülteket...

Mindenesetre mostanra oda fajult a szerelem a kattogtatás iránt, hogy igazi lelki tusa, ha valamiért úgy kell legyen, hogy C. nélkül indulok útnak. Pénteken osztálytalálkozóra mentem, ami úgy kezdődött, hogy Dani és Lelle is elkísértek, aztán vacsoraidő után kicsivel elindultak a többi háromért Paliékhoz, én meg maradtam.
A háziaknál volt egy kamera, és mikor az első fecskék hazaszállingóztak jutott eszükbe, hogy kellene egy csoportkép, mindjárt hozták is a sajátjukat (én azelőtt pár órával komoly küzdelmek árán letettem a konyhában a gépet táskástul, és elhatároztam, hogy csak jelen leszek...) és a kezembe is nyomták (azt azért elárulom, hogy ahhoz, hogy valaki jó képeket tudjon készíteni, az első és legfontosabb, hogy ismerje a kamerát, ami a kezében van... no ezzel elbíbelődtem egy darabig :)).
Azt hittem, hogy kamera nélkül is van élet, de tévedtem.
Bármikor, mondom, bármikor kamerát kapok a kezembe, megszűnik az idő... Fogalmam sincs, milyen képeket kreáltam, remélem van köztük azért használható :):), de az élmény akkor is ugyanaz maradt. Feltétlen öröm.

Nos akkor a gyerekvasút.
Reggel telefonált Manó, hogy ők a negyed 11es vonattal felmennek a János hegyre. Kilenc óra tíz és kilenc óra negyvenöt között felöltöztettünk három gyereket, egyet fel is kellett ébreszteni (ő már egyedül öltözködik), mindet megreggeliztettük, almát, vizet, kekszet pakoltam, Dani pelenkákat cserélt, és tíz nullanullakor a volt Ságvári liget parkolójában voltunk. Én közben az életemért küzdöttem, annyira fájt a hasam, mint Lelle születése után, és soha azelőtt és azóta sem. Gondolkoztam rajta, míg az út szélén görnyedtem, hogy hazamegyek egyedül... végül nem tettem, abban a reményben, jobban leszek, vagy ha nem, hát akkor is legalább látom a gyerekeket miközben agonizálok.
Már majdnem beért a vonat, mikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgép a kocsiban maradt.
Dani visszafutott érte, hátán Lellével (olyan nagyon érti ő ezt a függőségemet...), miközben én Áronnal a padon csodáltam a begördülő pirosat. Míg kanyargott felfelé a vasút, kezdtem összeszedni magam, és mikor kicsit túlmentünk a célon, már annyira jól voltam, hogy leugrásra ösztökéltem az összes felnőttet és gyereket, és még sikerült futva elérnünk a visszafelé tartót is, Áron legnagyobb örömére. :)

Játszottunk az Anna réten, ezúttal Áronnak saját felügyelő jutott, lufit kaptak, a háromból kettő elszállt, egyet Lelle hátára kötöttem viccből, homokoztunk, Blanka lassan, de mindenképpen biztatóan oldódott az unokatestvérekkel, Áron egy másik családdal buborékozott is, és végül fára másztak, és mind megették a csokiskekszet, aztán megnéztük a gőzmozdonyt, és megvártuk a simát. Lelle elaludt Dani hátán, a többiek pedig vérmérséklet szerint lógtak az ablakból ki, és integettek az útnak. Áront megcsípte a csalán, Blanka pedig megkóstolta a cicás kulacsból a vizet, mert az biztosan finomabb.

Közben pedig fotóztam, és lett kedvencem már megint egy pár, de a legjobban tetszőt tettem csak ki a másik oldalra, és aki előbb ezt olvassa, az mondja meg, neki melyik... vagy próbálja meg kitalálni, hogy nekem melyik.

Virágos

Van egy emlékképem KL-ből.
Minden reggel, amikor kihúztam a függönyöket a miszobánkban, az első emelet magasságából a végtelen zöld udvar képe kacsintott vissza rám. Olyan igazi kacérkodó látvány volt ez nekem, fricska a megszokott decemberi, januári szürkeséglenyomaton, ami a képzeletem retinájába égett az elmúlt harminc év alatt, és nagyon nehezen szoktam meg, hogy akármikor végetért ez a mozdulat, a kép azonos maradt.
Mély rózsaszín futó virágok, és a zöldben pompázó lombkorona.
Sokszor csak álltam, és csodáltam az üdeségét ennek a látképnek, aztán becsuktam a szemem, és a hazai tavasz illatát próbáltam felidézni, annak a friss földnek az illatát, ami az első virágoktól kezdve annyira jellemző Magyarországra, a mi tavaszunkra.

Két éve volt utoljára, hogy megéltem a megújulás csodáját. Már nem is emlékeztem erre az érzésre, a hétköznapi ujjongásra, amit minden egyes pici levél előbújása jelent, a várakozás örömét, hogy vajon melyikből mi lesz végül.
Arra pedig végképp nem, hogy a szürkeség után milyen az, amikor melenget a napsütés, előkecmeregnek a színek, és a fények játéka varázslatossá teszi a kertet, mert más reggel és más délután.
Fantasztikus. :)
Ahogy az a változás is, ami mindezzel jár odabenn.

Pedig mennyit emlegettük anno, hogy milyen más az, amikor az életnek van egy körforgása, ami hol próbatételekkel teli, hol pedig olyan lágyan körülölelő, hogy csak rá kell hasalni, és visz, amerre épp jó.
Van persze abban az egyhangú őrült melegben is jó, de aki egyszer ebben nőtt fel, az nehezen szokja a végtelennek tűnő, egyhangúan perzselő öröknyarat. Az idő meg is szépíti, és elfelejtődik az állandó izzadás, a hihetetlen pára, és a fullasztó hőség, főleg amikor napjában háromszor kell havat lapátolni... de most, amikor itt a várvavárt tavasz, semmiért el nem cserélném,

A virágok pedig egymás után bújnak, és mert mielőtt itthon felejtettük volna őket, szépen apránként felástam a kertet, nem törődve azzal, hogy a kiforgatott hagymák hová esnek vissza, most a megszokott helyett egészen máshol bukkan fel a hóvirág, a krókusz, és B. keze nyomán új csomókban érkezik majd a nárcisz, és van íriszünk is. :)
A hátsó kertben sosemlátott ibolyabokrok, és a futó szamóca is elérte a sziklakert magasságait.

Ha tehetném, egész nap kint lennék, és ha kint vagyunk, a gyerekek is mármorosan isszák ezt a csodamárciust, alig lehet őket beparancsolni, még enni sem akarnak. :)
Picike az a rész, ahol vetni lehet, de azt hiszem elérkezett az idő, hogy legyen saját borsó, retek, saláta. :) Addig pedig itt vannak a kertben nyílók közül a mostani legszebbek.
Jajj... a cseresznyét majd' elfelejtettem :)

És hogy mennyire virágos a jókedvünk... a gyerekek manapság ezt a nótát fújják. Már Áron is tudja, Mikolt pedig ma gyakorlatilag tisztán eldalolta elejétől a végéig. :)

Két és fél nap szalmaság

Tegnap majdnem az összes gyerek sorra került a gépem előtt.
Egy új pontját fedeztem fel a lakásnak, hála a kora tavaszi fényeknek, és a nagy nagy ablaknak a nappalinkban, némi derítéssel (amit zsonglőrként próbálkozva rakosgattam míg meg nem találtam a megfelelő szöget (a lábammal egyensúlyozva a lapot, a másikon igyekeztem minél kevésbé billegni, miközben a gyerekek nevetgéltek rajtam, amitől nekem is nevetnem kellett... :) úgy meg elég nehéz kitartani a gépet. Igazán mókás dolog ez... :) egészen puha képeket lehetett róluk csinálni.
Mármint azokról, akik ezt hagyták is, Mikolt nem sorolható a jó modell kategóriájába, bár ő igazán eredeti arcait mutatja, ha lencsevégre kerül. Megunhatatlan.

A dokumentálás oka (legalábbis részben :)) Dani háromnapos kiruccanása.
Gondoltam, ha már ilyen sokáig nem látjuk, legalább legyen pár legfrissebb kópia a gyerekekről, míg nem látja őket újra élőben.
Nem vagyok nagy rajongója a Papanélküli napoknak, sok szempontból jobb amikor velünk tölti legalább az estéket. :) És azt hiszem, a gyerekek is így vannak ezzel. Hanna számolja az alvásokat, Mikolt olyan Mimisen a laptopját hiányolja. :)

Emlegetünk Papa, és igyekszünk minden percet tartalmasan tölteni. :) Ma délelőtt pl. a Millenáris játszóterén voltunk, kacsákat néztünk, ahogy korcsolyáztak a még mindig befagyott tavon, és közben élveztük a tavaszi (egyébként elég erős) szél illatát.
Áron azóta is emlegeti a játszót, ha tehetné, azonnal indulna vissza.
Hanna sünit és nyuszit rajzolt az oviban, mindkettő eredeti, Hannásan izgalmas alkotás.
Lelle reggel elég nyafkán kelt, megint a pocakja fájhatott, de a hathatós segítségemmel megszabadult a bántó beltartalomtól, azóta vigyorog, és alszik... vagy a hátamon cipelődik, és nézelődik lelkesen.

Mikolt csak szimplán hozza a formáját és folyamatosan kalácsot kér. :) Meg civakodik, és hangoskodik. Hogy egy kis eufemizmussal éljek...

Tütűűűű

No és persze ha már a röltexben jártunk, vettem tüllt is (csak egy hirtelenrózsaszín volt, sebaj :)), és elkészült a tütü fele. :) A popsi részén még üres, úgy látszik kell az a két méter. Mikoltnak gondoltam holnapra, aki lebeszélhetetlen a sellő jelmezről, pedig finoman említettem neki, hogy azzal igencsak bajban leszek. Egyelőre kitartó, és a tütüt még csak messziről szemlélte, bezzeg Áron... :)
Lelle se nagy rajongó, azért fotózni hagyta magát... egy darabig.

Kosárban a gyerekek

Találtam az egyébként rusztikusan sötét (ergo fényképezésre majdnemhogy alkalmatlan) házunkban egy zugot, ahová besüt a nap délelőtt, ráadásul ide száműztem a gyerekszobából a plüssökkel teli kosarat (hogy tud öt év alatt egy raklapnyi puha állatka az életünk részévé válni...), ami Áron kötött takarójával tulajdonképpen a legideálisabb fészek.

Mesélésre is, bújócskázni is, és képkészítésre is.

Már csak Hanna hiányzik, de ő oviban volt... (ami egyszerre jelenti azt is, hogy meggyógyult!!!)
A teljes képarzenál az albumban, de nem bírom ki, hogy ne hagyjak nyomot itt is, annyira szépek. Én mondjuk kifejezetten a szempillájuk színébe és méreteibe vagyok belehabarodva. :)

No vajon?

Mimi ünneplése közben ismét előkerült a melyik gyerek kire hasonlít téma. :)
Ez mindig nagyon izgalmas nekem, mert ahány ember, annyiféle vélemény. A legtöbb nem családtag Áront és Lellét nagyon hasonlónak találja.
Nekem Lelle kezdettől fogva Hannás, de már látom, hogy csak belül egyformák ők, külsőre már rég semmi Hannást nem fedezek fel Lellikében.
Hanna szerintem Dani, Mikolt szeme tagadhatatlanul az enyém, de sok egyéb közös vonásunk nincs, pedig pl. Tite szerint Mikolt az én klónom. Áron születésétől kezdve kakukktojás volt Daninak is, nekem is, mígnem egyszercsak egyöntetűen úgy láttuk leginkább Mari nagymamára hasonlít. És ha Lelle Áron, akkor ő is az apai nagymama vonala.

Anyukám persze sokszor mondta már, hogy van bennük belőlem is, de nem hittem neki. :) Pedig jó azért néha látni egy egy ismerős gesztust, vonást, de míg Danit látom bennük, magamat sokkal kevésbé.
Aztán a nappaliban, anyukáméknál feltűnt egy kép. Az én szobámban volt valaha, 9 hónapos vagyok rajta, és azért szerettem annyira hogy kitegyem, mert olyan igazán mély a tekintete annak a kisbabának, aki a nagy szemeivel visszanézett rám a képről. Anyukám pedig a téma tárgyalása közben (mikoris hitetlenkedve legyintettem, ááá rám egyik se...), felmutatott a magasba, nézzem csak meg.
Ha becsukom a szemem is látom a képet, eddig mégsem láttam rajta semmit ami a gyerekekben visszaköszönt volna a kisbabakori önmagamból. Eddig. Mert most Lellét beleláttam.
És mikor Daninak megmutattam, azt mondta, akkor Áron is hasonlít rám. :) Nem tudom, mindenesetre itt egy alig hét hónapos négygyerekes kollázs,

Egy arról a bizonyos képről és Lelléről

És egy a kilenchónaposokról (aki közül egyik sem hasonlít rám :), szerintem)

És akkor most lehet újra játszani. :) Annyi bizonyos, hogy mindben ott volt már akkor a mostani arca is.

Majdnem mind, mind

Mitagadás, nem bírok betelni a látvánnyal...
Most, hogy már Lelle is képes hason fekve picit figyelni, itt volt az ideje az első igazi közös képnek.
És nemcsak engedték, de mind rámnézett legalább néhányszor (ezúttal kézrágás és orrtúrás nélkül :):)).

Körmös

Szegény Áronra rájárt a rúd tegnap. Persze mint mindig, ha valamit beüt, akkor azt duplán, triplán teszi.

Reggel együtt vittük a lányokat oviba (apropó... vége az oviszünetnek, örömmel mentek, jól elfáradtak estére, volt is sírás elég, de láttam rajtuk, hogy jó volt nekik az ismerős, lassan barátoknak nevezhető gyerekekkel lenniük), Áron is betrappolt, és megtalálta az egyetlen ajtót az épületben, amit kilinccsel lehetett kinyitni-becsukni. Addig játszott ezzel, míg végül a lábára rántotta, a körme meg félbehajlott, és vérzett is rendesen.

Azon kívül, hogy nagyon sajnálom ilyenkor, annyira édes is egyben, ahogy váó-zik sírás helyett, és összevont szemöldökkel mutogatja, hogy hol fáj... A körme nem nézett ki túl jól, de igyekeztem objektíven megvizsgálni, és végül nem kötöttük be, úgyis lecibálta volna a lábáról.

A délelőtt során többször eszébe jutott az incidens (mióta a kezét odacsukta, gondosan ügyel arra, hogy amennyiben ajtót, fiókot csuk be, mindig elvegye a nemodaillőt, ezért viszonylag ritkák az ilyen jellegű balesetek), és minden alkalommal ugyanazt az arcot vágva váózott a sztorihoz. De a sérülés egészen meggyógyult estére.

Amikor aztán Mikolttal hintáztak azon a bizonyos ikeás műanyag libikókán... ami alá végül odaszorult a lába, Mimi pedig nem vette észre, így aztán egy darabig nem is tudta szegény kiszabadítani.

Jobbnak láttam bekötni ezúttal...

És most nagyon sajnálom... mert nem is néz ki jól... bár ő nem emlegeti.

Kis hazai :)

Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt egy álmom vált valóra (mostanában már csak ilyen az élet... ), amikor elvittem az egész családot Biró Virághoz, hogy végre egyszer olyan képek készüljenek rólunk, amin én is rajta vagyok, no és nem utolsósorban valaki olyan szemén keresztül, aki gyönyörűen látja a szépet.

Fantasztikus képek születtek, néhány azóta is a falon van/volt...
És már akkor tudtam, hogy amint Áron is velünk lesz, hiányozni fog a kis feje a képekről... Mióta megszületett, vártam a megfelelő alkalmat, hogy az immár öttagú család egyszer újra felkerekedjen és elmenjen Virághoz.
Végül majdnem napra pontosan egy év elteltével megszületett bennem az elhatározás...
Aztán pedig a képek.

Virággal egyetértésben úgy gondolom (ő azt mondta, hogy nagyon büszke erre a sorozatra), hogy nagyon jók lettek, választani sem nagyon tudok a zseniálisak és a még zseniálisabbak közül.
Virág idén is elképesztő türelemmel volt felénk, pedig mondhatom, nem egyszerű mutatvány egy bolhakupacot rábírni, hogy maradjanak egyhelyben, pláne egy olyan helyen, ahol két csoda gyerekszoba is teljesen felszerelve minden földi jóval vonzza a gyerekeket. :):)
A közös "munka" eredményét itt lehet egytől egyig megcsodálni, itt pedig egy kis válogatás a szívemnek legkedvesebbekből: