Gyermekvasút van az úgy

Mostanában sokszor kapom magam azon, hogy nem tudom eldönteni, hová tegyem a napi aktuálist.
Az írás sokszor meghaladja az erőmet, időmet, képekkel pedig akár megmutathatnám, hogy mi történt velünk, de annak írás nélkül inkább a másik blogban volna a helye.
Ugyanakkor igyekszem betartani azt a szabályt is (de az is lehet, hogy egyre kritikusabb vagyok önmagammal szemben), hogy sokat fotózom és csak a legeslegjobbakat mutatom meg.
Bár ez nehéz is, mert én még pici gyerek vagyok fotózás szempontjából és mégha elég maximalista is, azért nagyon tusok örülne egy egy jó képnek, akkor is, ha az nem a legjobb.
Ezért van olyan is, hogy sem ide, sem odavalónak nem gondolom az elkészülteket...

Mindenesetre mostanra oda fajult a szerelem a kattogtatás iránt, hogy igazi lelki tusa, ha valamiért úgy kell legyen, hogy C. nélkül indulok útnak. Pénteken osztálytalálkozóra mentem, ami úgy kezdődött, hogy Dani és Lelle is elkísértek, aztán vacsoraidő után kicsivel elindultak a többi háromért Paliékhoz, én meg maradtam.
A háziaknál volt egy kamera, és mikor az első fecskék hazaszállingóztak jutott eszükbe, hogy kellene egy csoportkép, mindjárt hozták is a sajátjukat (én azelőtt pár órával komoly küzdelmek árán letettem a konyhában a gépet táskástul, és elhatároztam, hogy csak jelen leszek...) és a kezembe is nyomták (azt azért elárulom, hogy ahhoz, hogy valaki jó képeket tudjon készíteni, az első és legfontosabb, hogy ismerje a kamerát, ami a kezében van... no ezzel elbíbelődtem egy darabig :)).
Azt hittem, hogy kamera nélkül is van élet, de tévedtem.
Bármikor, mondom, bármikor kamerát kapok a kezembe, megszűnik az idő... Fogalmam sincs, milyen képeket kreáltam, remélem van köztük azért használható :):), de az élmény akkor is ugyanaz maradt. Feltétlen öröm.

Nos akkor a gyerekvasút.
Reggel telefonált Manó, hogy ők a negyed 11es vonattal felmennek a János hegyre. Kilenc óra tíz és kilenc óra negyvenöt között felöltöztettünk három gyereket, egyet fel is kellett ébreszteni (ő már egyedül öltözködik), mindet megreggeliztettük, almát, vizet, kekszet pakoltam, Dani pelenkákat cserélt, és tíz nullanullakor a volt Ságvári liget parkolójában voltunk. Én közben az életemért küzdöttem, annyira fájt a hasam, mint Lelle születése után, és soha azelőtt és azóta sem. Gondolkoztam rajta, míg az út szélén görnyedtem, hogy hazamegyek egyedül... végül nem tettem, abban a reményben, jobban leszek, vagy ha nem, hát akkor is legalább látom a gyerekeket miközben agonizálok.
Már majdnem beért a vonat, mikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgép a kocsiban maradt.
Dani visszafutott érte, hátán Lellével (olyan nagyon érti ő ezt a függőségemet...), miközben én Áronnal a padon csodáltam a begördülő pirosat. Míg kanyargott felfelé a vasút, kezdtem összeszedni magam, és mikor kicsit túlmentünk a célon, már annyira jól voltam, hogy leugrásra ösztökéltem az összes felnőttet és gyereket, és még sikerült futva elérnünk a visszafelé tartót is, Áron legnagyobb örömére. :)

Játszottunk az Anna réten, ezúttal Áronnak saját felügyelő jutott, lufit kaptak, a háromból kettő elszállt, egyet Lelle hátára kötöttem viccből, homokoztunk, Blanka lassan, de mindenképpen biztatóan oldódott az unokatestvérekkel, Áron egy másik családdal buborékozott is, és végül fára másztak, és mind megették a csokiskekszet, aztán megnéztük a gőzmozdonyt, és megvártuk a simát. Lelle elaludt Dani hátán, a többiek pedig vérmérséklet szerint lógtak az ablakból ki, és integettek az útnak. Áront megcsípte a csalán, Blanka pedig megkóstolta a cicás kulacsból a vizet, mert az biztosan finomabb.

Közben pedig fotóztam, és lett kedvencem már megint egy pár, de a legjobban tetszőt tettem csak ki a másik oldalra, és aki előbb ezt olvassa, az mondja meg, neki melyik... vagy próbálja meg kitalálni, hogy nekem melyik.

Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy

Valahogy nem akarózik megírnom ezt a bejegyzést. Nem mintha zavarna a születésnapom, neadjisten a korom (bár Manóval vasárnap jól megbeszéltük, hogy manapság nem nagyon szeretünk a tükör előtt forgolódni, fel is merült bennem, hogy vagy többet kellene aludnom, vagy el kellene kezdenem sminkelni magam, de egyikre sincs sok esély... így marad a tükörellenségeskedés), inkább úgy van ez, hogy attól lesz születésnap, hogy mások örülnek. :)

Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)

Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...

Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).

Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)

A dédit is megajándékoztuk, bár gyanítom, neki a legnagyobb ajándék, ha láthatja az összes gyerekét, unokáját, dédunokáját egy halomban. Néha elgondolkodom, vajon nekem lesznek-e ilyen kerek pillanataim 84 évesen. Szeretném.

Ami engem illet, valami olyat kaptam, amire már nagyon régóta vágytam, és amihez még nőnöm kell, megtalálni a helyet és az időt, de lelkes szolgálója leszek, annyi bizonyos. Egy varrógéppel lepett meg a család, és egyelőre nem is tudom felfogni, hogy van egy ilyen a házban. (Ma már dolgozott is, Hanna balettos zsákját szabtam át és csinosítgattam egy kicsit, sajnos csak majdnem lett készen, valamiért egy óra után beadta a kulcsot, és olyat produkált, amire egyelőre nem találom a magyarázatot... varrógépbarátok segítség!!! Mennyire jó a kezemet használni... )

A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.

Mint ahogy arról sem szóltak egy szót sem, hogy Palival egy egy virágtündért gyártottak, pedig ez igazán izgalmas elfoglaltság lehetett, hiszen ragasztani, vágni és színezni is kellett hozzá. Fantasztikusak... a gyerekek pláne, de nem különben Pali és a virágtündérek.

Meg az egész család, úgy, ahogy van. :) Mondtam már párszor, mennyire szeretem ezeket a délutánokat. Manó kedves, még akkor is, ha keveredik bele őszinte fájdalom is. Sőt...