Igy fürdünk mi

Anyukáméknál (is) az egyik lesűrűbb napszak az este. A négy bogarat megvacsoráztatni, megfürdeti, ágyba tenni nem kevesebb, mint másfél óra alsó hangon, még úgy is, hogy ilyenkor legalább négy felnőtt jut a négy gyerekre és pörög a dolog.

A fürdést szeretem a legjobban ezen programpontok közül, azért is talán, mert itt olyan nagy a kád, hogy hárman kényelmesen elférnek benne. Sőt, mióta Manóék nekünk adták a bébipancsolásra is alkalmas fekvőkét, már négyen lubickolnak. Mondanom sem kell, hogy mind a három nagy készséggel segít megfürdetni a legkisebbet, aki egyelőre nagyokat pislog a dolog felett, de hagyja magát. :) Tegnap este már harmadszorra volt ugyanaz a forgatókönyv, úgy tűnik, megunhatatlan. :) Igy aztán nekünk pár percig nem marad más dolgunk, mint csodálni őket, meg mosolyogni a kádnyi gyerekünk csodálatos idomain. :):)

Találkozások

Az elmúlt 10 nap a nagy találkozások ideje volt.
Lelkileg éppoly megmozgató, mint amennyire csodaszerű. Mert olyan régen volt már, és mert mégis olyan, mintha nem is telt volna el majdnem egy év.
Ha most nem tudnám, hogy sok ilyenünk lehet, és nem a klasszikus expat életet éljük, amikor évente pár hétbe kell besűríteni minden fontos találkozást, akkor eléggé mélyen magam alatt lennék most.
Igy viszont egyszerre nagyon jó érzés, hogy ennyi barátunk van, ugyanakkor néha alig bírom feldolgozni, hogy most egyszerre ennyi sok szeretetet, törődést, érdeklődést, beszélgetést, kapok.
Persze a fényképezés rendre elmarad, pedig olyan jó volna visszaadni most képekben is azt a sok örömöt, amit a gyerekeken is látok, minden alkalommal, amikor újabb és újabb régenlátott barátjuk kerül elő.
Áron az egyetlen (Lelle még csak a szokatlant igyekszik feldolgozni), aki minden új helyen megilletődve figyel, vajon ma este ott alszunk-e. Idővel azért ő is oldódni szokott, és lelkesen próbál ki minden új játékot, kapcsolódik az aktuális csapathoz.

A lányok pedig olyanok, mintha el sem mentünk volna, pedig az ő életükben elég hosszú idő telt el, mióta utoljára látták a barátokat, nekem pedig örül a lelkem, ahogy minden alkalommal bebizonyosodik, valódi barátságok ezek, pont olyan egyetértésben, ahogy egy éve, csak a játékok mélysége változott a korukkal együtt.
Nem is sorolom a múlt hét összes együttlétét, mind hihetetlenül fontos volt nekem, és nem győzném betűkkel, mennyire hálás vagyok ezeknek az óráknak. Mert segítenek hazaérkeznem, megerősítenek abban, hogy elhiggyem, képes leszek megküzdeni a most hegyeknek tűnő nehézségekkel (amit a sokgyerek-tél-egyedüllét-bezártság félelmteli gondolatai okoznak), és elsősorban okot adnak arra is, hogy megtapasztaljam, az igazi barátságaink nem múltak el, sőt... És még nincs is vége a sornak, előttünk van még egy jópár találkozás.

És már alig várom, hogy hazaköltözzünk, és kinyíljon az ajtó, és jöhessen akinek kedve van.
Remélem, sok ilyen lesz. :)

És hogy mégse múljon el kép nélkül ez a poszt, íme néhány a tegnapi dunaparti Leólátogatásról, és bár a vízhez nem jutottunk el, egy cseppet sem bánom. :)

Mert volt benti játék összhangban és kisebb csörtékkel, ahogy az már lenni szokott ha öt gyerek együtt játszik, és volt játszóterezés is, és legközelebb lesz kacsaetetés is... Ha Hannán múlik, mielőbb. :)

Megérkezős

Dani mesélte, hogy van egy nép, akik ha repülnek valahova, egy jelentős időt a reptéren ücsörögve töltenek, arra várva, hogy a lelkük is megérkezzen. Valahogy így vagyok most én is ezzel a megérkezéssel. Fizikailag már itt vagyok, a lelkem egy része viszont még kering valahol a világban. Időről időre rámtör a hiányérzet, a melegé, néhány emberé, pár ételé, és néhány helyé. Odafelé ez nem volt, tudtam, Magyarországra biztosan eljutok még :). Malajziával más a helyzet. Oda, épp oda, ahonnan jöttünk már soha nem fogunk visszatérni.
Ezt feldolgozni pedig idő.
Annyira más az itt és az ott, hogy még közös pontot sem találok, nem mondhatom, hogy nem baj, mert ez itt jobb, mert nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. Nagyon más.
És persze bosszankodom, mikor rettenet sok idő a négyet elkészíteni, akkor is, ha utána nyomban normális hőmérsékletben játszhatnak odakinn, ameddig csak tetszik nekik.
Például.

Lelle úgy tűnik lelkileg megérkezett, épp olyan mosolygós-sírós, mint amilyen volt... :) Neki fizikailag kellene végre ráállnia a magyar valóságra, mert a fél ötös ébredései kicsit elveszik az erőnket. :) És ha nem hatan laknánk egymás hegyén hátán (aminek kétségtelenül vannak igen szép pillanatai is), lehet, hogy könnyebben menne a szoktatás, de egyelőre nem örülnék, ha mindenki hajnalban kukorákolna, így aztán kénytelen vagyok Lellét kihozni a szobából, amire persze teljesen fel is ébred általában. Egyébként viszont szereti a hűvöset, ellentétben az előzetes félelmeimmel. :)

A többiek lassan megérkeztek testileg, lelkileg pedig látványosan. Összeszorul értük a szívem, ezért az egy évért, amiben nyilvánvalóan több volt a munka, mint az élvezet számukra, és ez ahogy nézem őket az én lelkiállapotaimtól is részben függetlenül igaz. Itt, bár én még dolgozom, ők olyan arcaikat mutatják, amelyekről emlékeim vannak csak, és bizony majdnem mind ide köthető. Hanna teljesen felszabadult, csacsog az összes útjába kerülővel, legyen az felnőtt, vagy gyerek. Kipattan az ágyból, és rohan öltözni, és egészen kinyílt az összes vonatkozásban. Veszekszik, kiáll magáért, szeret, kedveskedik, figyel, vagy épp nem. Mint egy rendes gyerek. :)

Mikolt egyelőre néha zavart, de Hannát figyelve a legtöbb helyzetben otthonosan mozog. Ő inkább figyel, és mindent megkérdez. A póznákról lógó vezetékektől kezdve a villamos vs vonat kérdéskörig.
Áron folyamatosan az udvaron lenne, hintázna. :) Neki a játszó is újdonság, a homokkal és a mászókákkal együtt. Szereti.
Persze az új helyek azonnal beindítják nála a menekülési reakciót, Vikiéknél a minap mindenre az volt a válasza "nem". Gyaníthatóan, ha azt hallotta volna, hogy ma ott alszunk, meg sem lepődött volna. Remélem, lassacskán hazaérünk majd végképp, és mindent szépen megszoknak itt.
Ezek a képek szerintem magukért beszélnek, úgy látom, jó nekik itt. :)

Dani érzéseiről nem tudok, annyi biztos, hogy nagyon jólesik neki a fehér kenyér, az almáspite... :) de majd megkérdezem, ha végre egyszer rendesen tudunk két szónál többet váltani. Mert most épp elég hajszolt azért az élet, és ha együtt vagyunk, akkor is legalább három gyerek van körülöttünk.

Bőrönd sztori

Naszóval.
Isztambulban elvileg áttették volna a bőröndjeinket a Magyarországra tartó gépre, gyakorlatilag hiába vártuk a reptéren őket... Sebaj, gondoltuk akkor, majd a délutánival megjönnek.
Este az ikeából hazafelé (szivacsot kellett vennünk, hogy elférjünk) Dani rájuk telefonált, mert a megbeszélés alapján úgy volt, hogy valamikor kilenc körül fognak befutni a ruhák, cipők, miegymás...
A telefonzsinór túlfelén az ember sajnálkozva magyarázta, hogy a délutáni géppel sem érkeztek meg a bőröndök, de ne búsuljunk, mert ha meg is jöttek volna, akkor sem szállították volna ki ma este (vagyis moshatom a bugyimat, hogy legyen holnapra... többek között), és miután Dani picit ingerültebben ecsetelte neki, hogy most épp saját otthonunk sincs, ahol halomban állnak a dolgaink és csak válogatni kell... a fickó megígérte, hogy fut mégegy kört, hogy kiderítse, mit tudnak a bőröndök tartózkodási helyéről.

Lepergett előttem a KL reptere, annak méretei, és elképzeltem, hogy három koffer épp Costa Ricában áztatja a testét a fehérhomokos partokon, másik kettő meg mondjuk Bangladesben héderel... Azért igyekeztünk a lehető legjobb arcot vágni, és vártuk a telefont.
Szerencsére nem kellett túl sokáig, még aznap későn este hívtak, hogy a bőröndöket elfelejtették feltenni Isztambulban a gépre, de a másnapi elsővel jönnek.

Végül vasárnap este meg is érkezett majdnem minden... a babkocsi cimkéje is fel volt vezetve a hat eltűnt dolgunk közé, pedig azzal együtt már hét itemet kellett volna keresni. Újabb kör, javítás, majdmeglátjuk mi lesz. Ember el, mi pedig rettentően boldogok voltunk, hogy mindenünk megvan.

Mígnem éjjel egy szoptatás közben eszembe jutott, hogy az egyik bőröndhöz fóliáztattuk a pihenőszéket egy pelenkázós szivaccsal együtt. Ez nem volt már rajta a bőröndön.
Másnap Dani ismét telefonos segítséget kért, az info: a vámosok nem szokták szétszedni azt, ami le van fóliázva. Vagyis ezt valamikor máskor tette valaki. (kinek kell egy pihenőszék for GS? ...) És ezért ők nem tudnak semmit sem tenni.

A babakocsit azóta is keresik, mert tegnap a KLIA-ról telefonált valaki, hogy vannak-e virágok a mi eltűntünkön. Nincsenek... De legalább tudjuk, hogy foglalkoznak a dologgal. Ha 21 napon belül semmi, akkor lehet kártérítést igényelni.
Öröm a helyzetben, hogy a leggagyibb tilitolit vitték el, nem a méregdrága verziónkat. Az összkár így "csak" kb. 20ezer. Ja meg a bosszankodás. :)

Első játszóterezés

Tegnap reggel fél tízkor már úton voltunk. Egyelőre gyalog, mert az autókérdés még a levegőben, vagyis pillanatnyilag anyukám jószívéből néha egy kölcsönautóval tudunk közlekedni (ebben nem férünk be hatan, ha mind gyerekülésben utazik), és hogy mikor lesz sajátunk, azt csak találgatni tudom.

Viszont itt helyben is olyan sok az újrafelfedezésre váró hely, hogy simán belefér, hogy csak úgy gyalogosan jöjjünk menjünk. És míg ilyen gyönyörű az idő, végképp megéri csatangolni.
Az első utunk a játszóra vezetett. A bőröndök híjján (külön posztban majd erről... szép hosszú történet) a hirtelen talált ruhákba öltöztettem őket (dejó, hogy volt itt is mindenünk), Lellét pedig bundába csomagoltam.
A nagyok, ahogy kiszabadultak az udvarra, azonnal nekiláttak makkot, levelet gyűjteni, felfedezni a füvet, fákat, hintaágyat. Olyan jó látni őket ebben az idillben, mégha az én szívem egy darabja még mindig nem ért ide... És persze nézegetem az új outfitjüket is, hosszú ujjakban, farmerban. Olyan csinosak :)

A játszón mi voltunk az elsők, nekem az odaút is fantasztikus volt, ismét megállapítottam, olyan, mintha egy két hetes nyaralásból érkeztünk volna. Azonnal birtokba is vették az összes játékot, homokoztak, olyan csendben, és nyugiban, amit már egy jóideje nem láttam tőlük. Az eszkimónak öltöztetett gyerekeimről a napsütés hatására egyre több réteg került le, Hanna végül mezítláb rohangált a homokban.
Találkoztunk pár ismerőssel is, jólesett magyarul beszélgetni. :) Aztán megérkezett Manó is a kis Blankával, Hanna azonnal a szárnyai alá is vette. Végül majdnem dél lett, mire elszakadtunk, én meg azon tűnődtem, mekkora kincs ez az idő, ez a környezet.

Hogy átálltunk-e?

Azt hittem, jó úton haladunk.
Bár nekem naponta többször van filmszakadás, át kell billennem holtpontokon, és kóválygok rendesen, de majd szép lassan elmúlik... remélem. Sokat segít, ha megpóbáljuk tartani a rutinokat, legalábbis időben. Márha megy...

Első este kicsit később feküdtek itteni idő szerint, mit ahogy szoktak ott adott esetben. Nem is ébredt egyik sem reggelig, és a délutáni alvást is katonás, megszokott rendben abszolválták.
Lelle ugyan negyed hatkor kinyílt, miután az egész napot amúgy átaludta, és vígan nézelődött. Dani volt vele, egy ideig én is kint voltam velük, de úgy éreztem, nem bírok a lábamon megállni, de hiába mentem vissza a többi mellé, nem aludtam semennyit sem, csak nyitott szemmel feküdtem, és moziztam, meg kattogtam, mert annyi mindent el kell intézni, meg kell nézni, át kell alakítani...
De bíztam benne, hogy a jó kis ritmus megmarad.

Erre ma hajnalban Lelle fél ötkor kelt Áronra, Hanna meg mindkettejükre. Mikolt és Dani alszanak, mi meg várjuk, hogy kivilágosodjon... vagy hogy elfáradjunk. Vagy mindkettőt...

Az első benyomások

Álomszerű volt megérkezni.
Rettenetesen hálás vagyok a napsütésért, és a melegért, ami fogadott minket, olyan volt délben itt, mint este szokott lenni ott. Lelle még mosolygott is, mikor a nap a szemébe sütött. :)

A kicsik természetesen nem ismerték meg a családot, csak szép lassan tudtak mit kezdeni a nagy örömmel, amit éreztek mindenfelől. Áron úgy megijedt a kinyíló ajtótól a reptéren, hogy előbb visszaszaladt, csak egy kis bíztatásra jött velünk tovább, és kint is visszafogottan barátkozott. Aztán idővel oldódott persze, sőt, itthon egy hintázás után meg is barátkozott végül Ferivel. A mamámat persze megismerték, tőle nem régen búcsúztak el utóljára és Mari is ismerős volt azonnal, hiszen őt a skypon sokszor látták. Hanna nagylány. Elképesztő emlékei vannak, olyan régről, hogy csak csodálkozunk hitetlenkedve. Ő előreszaladt, alig várta, hogy megölelhessen mindenkit, az utolsó szakaszon, a fotocellás ajtók előtt eltévedt, és csak rohangált a kijáratot keresve. Akkor úgy éreztem, hiba volt őt elvinni, neki tényleg ez az otthon, és végig ez volt...

A városon jöttünk keresztül, jó volt bringázó, meg gyalogos embereket látni.
Az egyik átszállásnál, még korábban egy férfi magyarul kérdezett valamit, Petivel hirtelen nem tudtunk reagálni, mert egyszerűen nem értettük meg... A repülőn Hannának is hasonló élménye lehetett, mert az előttünk ülő gyerekeket hallgatva nagyra kerekedett a szeme, és mikor kérdeztem, mi olyan furcsa, azt válaszolta, hogy az angol gyerekek nem tudnak magyarul. :) És nem értette, hogy ezek nem angolok... :)

Itthon, belépve a lakásba olyan volt, mintha el sem mentünk volna, mintha ez az egész 11 nónap egy villanás lett volna csupán. A legfurább pedig az volt, hogy úgy áreztem, mintha KL egy kis autózásnyira volna, és ha szeretém akármikor megölelhetném Devit, vagy kimehetünk medencézni.
A félelmem, hogy a hideggel nem tudok majd megbarátkozni, eltűnt, természetes volt az este egyre hűlő levegő, mintha ehhez a képhez ez a hőmérséklet tartozna. Az azért hiányzik egyelőre, hogy a gyerekeket ne kelljen öltöztetni, és reggel, miután felkelnek, azonnal cipőt húzni a lábukra sem egyszerű.

A jobb oldalon való közlekedés meglepően magától értetődő volt azonnal, bár a kikanyarodásnál, körforgalomban azért lennének érdekes pillanataim még. Ugyanígy a gyalogos közlekedéssel is, mindenkit balról kerülök, és először balra nézek. Újra kell tanulnom ezeket.
Az, hogy lehet sétálni, olyan fantasztikus, hogy nem tudok betelni vele. A déditől Márkusszal hazasétáltunk, fújdogált a szél, sütött a nap, volt járda, egészen beleszerelmesedtem a látványba, a fizikai érzésbe.

Az este még az ikeát is megjártuk, az első élményem az volt, hogy milyen kicsit... pedig Feri meggyőződése, hogy nagy maradt :). Hogy az emberek magyarul beszélnek szintén nagyon furcsa, megszoktuk azt is, hogy bármit beszélhetünk, nem értik, illteve nem néznek rám, vagy nem kérdeznek vissza. Most hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel sem, és ha valakihez szólni kell, azt rutinból angolul teszem. Közben meg feszélyez is, hogy mindez, meg rém fura is, és hiányzik is az angol szó...

Az emberek magasak, egészen másképp öltözködnek, mint Ázsiában, sehol egy kendő, vagy egy bindi. Nekem sokkal öntudatosabbnak, önérzetesebbnek tűnnek, és ez nem feltétlenül kellemes élmény. Az ázsiaiakban több az alázat, sokkal többet mosolyognak, sokkal természetesebben veszik, ha kommunikálnak egymással. Itt, mintha az emberek a saját köreiket védve nem akarnának kapcsolódni sem.

A legérdekesebb pedig az volt, ahogyan a gyerekekkel bánnak itt, összahasonlítva az ottal. Mikor kimentünk, nekem iszonyú megdöbbentő volt, hogy nem kezelik a kicsinyeket egyenrangúnak, nem beszélgentenk velül olyan intenzíven, mint itt, nem tanítgatják őket az alapvető dolgokra, nem törekszenek az önálló felfedező kíváncsiság kielégítésére, egyáltalán nem törekszenek semmiféle igény kielégítésére. Akkor ezt nem tudtam megfogalmazni, de ma, mikor egy másfél éves forma kislány mellett guggolt az anyuka, aki épp három féle színű üvegmosót pakolt, és látszólag a dackorszak küszöbén egyáltalán nem őhajtott egyetlen darabot sem otthagyni... a mamája pedig magyarázott, terelt, kompromisszumot ajánlott, közben a színeket emlegette... hát ebben a szituban döbbentem rá, hogy ilyet én Ázsiában nem láttam. Soha senki sem ereszkedett le a gyerekéhez, és soha egyetlen gyereket sem láttam kiabálva hisztizni egy üvegmosó miatt.
Az Ázsiaiak ebből a szempontból sokkal fegyelmezettebbek, a gyerekeiktől már nagyon kicsi korukban elvárják, hogy azt tegyék, amit a felnőtt mond, nincs de még csak ezt, vagy de még egy kicsit... Soha senkitől nem vesznek el ezek a gyerekek semmit, nagyon korán megtanulják, hogy ami a másé, az a másé. A szülők a gyerekek tudásának a fejlesztését kiszervezik, arra az iskola való, hogy ismereteket közvetítsen, a környezet pedig olyan kevés igazán izgalmas ingert kínál a gyerekeknek, hogy talán nem is érdemes kérdezni...
Az ázsiai gyerekek a szüleik számára nem partnerek, hanem befektetés. Nem az a fontos, hogy megéljék a gyerekkort, hanem hogy mielőbb a legjobbak legyenek. És meggyőződésük, hogy ezt minél előbb elkezdik, annál jobb eredményt fognak elérni.
Favágásban, utasítások gyors és pontos végrehajtásában verhetetlenek, a kreativitásuk viszont nagyon csekély.
Sokkal kezelhetőbb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb, kevesebb érzelmi energiát igénylő az a világ, ez itt pedig sokkal színesebb, de egyben zajosabb, kimerítőbb is.
Nekem még szoknom kell, és ugyanakkor meg nagyon izgalmas is.

És végül... nem tudom megunni a fehér kenyeret, a túrós palacsintát, a baracklekvárt, a finom sajtokat. És hiányzik a görögdinnye, a mango lassi, az ananász. De ezekért valószínűleg nem érdemes visszaköltözni :)