Kobak

Áron buksija gyógyul.
Bízunk, és hiszem, hogy a történteknek soha nem lesz utózöngéje.
Beszéltünk radiológussal és a Bethesda kórház egyik vezető orvosával is. Szerintük nincs szükség most MR vizsgálatra, és minden, ami pillanatnyilag veszélyt jelenthet, kiderült volna 72 órán belül. Szerencsére Áron változatlanul jól van, és ahogy jön megy közöttünk, olyan, mintha sosem történt volna a baleset. Persze hosszú távon egy ilyen sérülésnek lehetnek komolyabb következményei, mint pl. epilepszia... és nem is sorolom, mert úgysem lesz, mégis van bennem félsz.
A legjobb két dolog amit tehettünk, hogy hazahoztuk, és hogy megkapta a kis bukósisakot.

Azóta a duzzanat jelentősen csökkent, a kiterjedése nem is annyira, mint a kiemelkedése. Így viszont tapintható a koponyacsont, és az elég ijesztő. (Hogy mindig aggódok valamin...) Ugyanis a duzzanat által határolt terület alatt élesen kitapintható egy bemélyedés, mintha a buksija egy nagyobb részen betört és beesett volna. Nem nagyon szeretem fogdosni, de ez tényleg aggasztott. Ma a duzzanat egyik oldala teljesen eltűnt, és ezzel együtt a negatív kitüremkedés is. Bízom benne, hogy a csont gyógyulása okozza ezt a jelenséget, hétfőn megyünk kontrollra, remélem megnyugtató választ kapok arra, hogy ez micsoda...

Hazajöttünk

Ma délután, amikor elkezdtem készülődni, hogy megyek leváltani Danit Áronnál, hányingerem lett, és zúgott a fejem... Felhívtam Danit és kértem, döntsön ő, maradjak-e még Áronnal, vagy hazajöjjünk, mert én azt hiszem elértem a gödör aljára. Hosszas, feszült beszélgetést követően végül megkérdezte az orvost, vajon mi a kockázati különbség öt nap és hét nap benntartózkodás között. Miután az orvos a protokoll szerinti válaszokat elmondta, és a lényegre ő sem nagyon tudott válaszolni, hazaengedte a fiúkat.

Értük mentem. Hazajöttünk. Nagyon megkönnyebbültem.
Most az a feladat, hogy kipihenjük magunkat, és Áront, mint hímes tojást kezeljük egy darabig. Újra előkerül a pihenőszék, és azt hiszem, behozom a babakocsit is. Vagy magamra kötöm napközben.
Jövő hétfőn mennünk kell kontrollra, Dani pedig MR-t szeretne csináltatni.

Jó, hogy újra itthon vagyunk... A nehezén túl, de egyáltalán nem magunk mögött tudva a történteket.
És újra szeretném megköszönni a sok segítséget, mindenfélét. Még mindig nagyon nagy szükségünk van rá.

Mindig a vége a legnehezebb

Annál is inkább, mert nem egyértelmű, hogy mikor is mehetünk haza.
Az egyik kislányt ma, hat nap után hazaengedték. Egy öt hónapos anyukájának meg azt mondták ma, tíz napig maradniuk kell. Mindketten ugyanazzal vannak bent, mint mi, és nekik sincs semmi tünetük.

Ha nem jöhetnék haza naponta, már fogyna az erőm. Így is, és ez főleg a szent szabályok kiismerhetetlenségén, számomra nem egyértelműen racionális voltán múlik. Ma kitettem Áront a babakocsiban levegőzni, aludt, így tud a legjobban. Egyszer csak jön a legkedvesebb nővérkénk, és szépen kér, menjek be, mert a főorvos asszony (ő szám szerint a harmadik, akit itt így hívnak...) ezt üzente.
A reakcióm nem volt bájos. Végigfuttattam a gondolatot, vajon attól tart-e, hogy a lépcsőn megborul a kocsi és kiesik belőle a gyerek? Mert ennek a legnagyobb a valószínűsége minden eshetőség közül. A kapuban ültem, a babakocsi a pad és a kuka között, még véletlenül sem útban, hogy valaki belerúgjon, Áron mozdulatlanul aludt.
Az a cél, mondja a nővérke, hogy nyugton feküdjön... Akkor elérte, nem? Kérdezem. Persze ahogy bementünk, fel is ébredt.
A főorvos asszony nem jött oda hozzám, inkább küldött valakit. Más micsodájával a csalánt.
Elegem van... Szeretnék hazajönni. Illetve szeretném, ha hagynának bennünket GYÓGYULNI!!! Megfigyelésen vagyunk bent. Akkor szóljon, ha fejjel lefelé lógatom, hintáztatom, ugrabugrál. Hogy tudna egy kilenc hónapos egyhelyben maradni? Nem jó, ha alszik? Muszáj felébreszteni? Mondjuk hatkor is, hogy pulzust mérjenek neki? Ha az a cél, hogy minél többet aludjon? Vagy feküdjön... akkor mi a túrónak baszkurálják folyton???

Dani ma délben beszélt azzal az orvossal, aki felvett minket, szerinte szerdáig biztosan maradnunk kell. Az már csak két nap. Percenként lesz egyre kevesebb a türelmem ehhez. Pedig kell, hogy maradjon, hiszen itthon is fokozottan kell vigyáznunk még Áronbuksira, legalább két hétig... De tényleg nagyon hazahúz a szívem. A lányok is érzik már a hiányunkat, Mikolt leginkább. Korán kelt ma, nyafka, nehezen lehet beszélni vele. Kis kárpótlás gyanánt kapott egy katicát, amit már hazafelé lecserélt volna Hanna szarvasára. :)

Meggyőződésem, hogy a család egy rendszer, és mint ilyen nem lehet belőle büntetlenül kiszakítani részeket. És nem lehet mérlegelés nélkül azt hinni, hogy minden zökkenőmentesen megoldható a részekkel. De ezt minek magyarázzam egy olyan orvosnak, akinek nincs gyereke, családja?

A fáradtságomat, meg a kissé melankolikus hangulatomat Áron ellensúlyozza, tegnap a kobakját adtam neki játszani evés közben, ő pedig bohóckodott vele. Kukucs játékot játszott, ő találta ki. :) Elbújt a kobakban, aztán elvette az arca elől, és közben szélesen vigyorgott. Olyan nagyfiú már ő is :):)
Két nap. Ennyit kibírok, ígérem, de ennél többet biztosan nem. Áron feje 2 cm-vel kisebb, mint mikor bementünk, nem hányt, minden lelete rendben van. Haza kell jönnünk. Pont.

Újabb híradás Áronról

Péntek délutántól vasárnap délig voltam vele egyhuzamban.
Nagyon érdekes, ahogy az ember hozzászokik a kórházi élethez. Amikor a számomra egyik legmeghatározóbb kurzuson azt tanultuk, a legtöbb, amit a kórházban az ott tartózkodókkal tenni lehet, hogy döntési helyzetbe hozzuk őket (természetesen olyan dolgokra kell itt gondolni, mint pl. hogy kér-e még egy takarót vagy sem, hogy merre legyen a feje... stb.), hogy megélhessék a kompetenciájukat, a saját életük feletti kontrollt, sejtettem, miről van szó, most már tudom is.
Elképesztő látni, ahogy felnőtt (amúgy egészséges, hiszen a gyerekkel történt, ami történt) emberek gyerekként viselkednek, mindenben ráhagyatkoznak az ápolókra, semmit nem kérdőjeleznek meg. Ha azt mondják becsukjuk az ajtót, becsukják. Akkor is, ha szakad róluk a víz a melegtől...

Tudatosan törekszem arra, hogy Áron első számú gondozói mi maradjunk. A miénk a felelősség, amit szeretnék is vállalni, az orvosok, az ápolók, és mindenki más azért van mellettünk, mert így biztonságos. A mi feladatunk, hogy éljük az életünket, kicsit koncentráltabb figyelemmel Áronra, de semmiképpen nem a "beteg" bélyeggel. Van egy súlyos fejsérülése, amire oda kell figyelnünk.
Van akit nem engednek ki az udvarra a babakocsival sem, (ugyanannyi idős, a sérülés is ugyanaz, a baleset is ugyanakkor történt, mint nálunk) hogy abban aludjon a levegőn. Nem tologatni szeretné, csak kitenni benne... A folyosón lehet sétálni kézben a babával, a babakocsiba nem teheti bele...
Én kivittem, Áron azonnal elaludt, meg sem mozdítottam a kocsit. Szerintem így stabilabb a feje, mintha nem tud elaludni, és a kezemben forgolódik fáradtan, és közben sétálunk.
Dani hívta fel rá a figyelmemet, hogy egy csomó mindenről nem kell megkérdeznem az ápolókat, mert ha kérdezek, a válasz automatikus nem. Gondolkodás, mérlegelés nélkül. Pedig lehet, hogy hasznos dolgot szeretnék... A fejvédőn mindenki mosolyog, hogy milyen jópofa... szerintem inkább hasznos, és sajnálom, hogy ott ilyen nincs raktáron azonnal. A szórólapot, amit Pali elhozott a forgalmazótól oda sem merem adni, mert félek, kidobják.

Áronra visszatérve.
Tegnapi vért vettek tőle, és vizeletet is vizsgáltak. A Főorvos asszony volt bent, ő a legszigorúbb. Hogy miért kell a fejéből vért venni úgy, hogy nem mehetek be vele, nem tudom, ők sem tudtak erre felelni. Ha nagyon fontos, miért a harmadik napon szúrják meg? Ha nem annyira, akkor miért szúrják meg egyáltalán?
A fejkörmérete egy centivel csökkent, vagyis a duzzanat kisebb. Minden egyéb mutatója is teljesen rendben van, olyan, mint itthon. Sírni a szúráson kívül még nem hallottam, de miért is sírna, ha mindig van valaki, aki csak vele foglalkozik? :) Mindenkire mosolyog, az egész osztály a szívébe zárta már. Ez jó.

Én pedig próbálom nyugodtan, vidáman tölteni Áronnal az időt, azon kívül, hogy nagyon nehéz folyamatosan cipelni, élvezem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tulajdonképpen most igazán megélem újra ezt a kort, és ezért nagyon hálás vagyok. Jó vele kelni és feküdni, szeretem, ahogy keresi a helyét elalvásnál rajtam. Nem lesz könnyű visszaszokni a legkisebb testvér szerepébe, ebből a nagyon intenzív egykeségből. Törekszem a legsimább átmenetre... de van ami nem rajtam múlik.
A lányok még mindig csodásan ügyesek, nagyon jó tudni, hogy értik és elfogadják a helyzetet. Az elmúlt két napban nem láttam őket, és iszonyúan hiányoztak. Hogy Áron mennyire hiányolja őket, csak ma derült ki. Figyelgettem, hogy a Mimikorú kislányhoz hogyan viszonyul, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Ma Dani behozta a lányokat. Megígértük nekik, hogy bejöhetnek a játszótérre, az épület elé, és már nagyon várták. Pénteken kérdeztem Hannát, hiányzik-e neki Áron, azt mondta nem. :) Nem hiszem... :)
Végül úgy alakult, hogy bejöttek a szobába is.
Áronnak ragyogott az arca, amikor meglátta a nővéreit, Hanna azonnal rohant hozzá, ölelgette, babusgatta, Mikolt a tőle elképzelhető legfinomabban puszilgatta, szeretgette. Egy kupacban voltak, ölelték egymást, Áron gurgulázott, puszilgatta őket, konkrétan be akarta kapni mindkettőt. Úgy látom szeretik egymást... :):) És ezt olyan leírhatatlan öröm látni, hát még megélni...

Míg bent vagyunk, a kórház is az otthonunkká vált. Én pl. simán a játszószobában felejtettem a telefonomat, egy apuka szólt, hogy talán vigyem magammal inkább, mielőtt más teszi. A pszichológus köpönyegemet is felvettem ideiglenesen. Tegnap egy nagyon fiatal nővérpáros volt ügyeletben, akik nagyon kedvesek és segítőkészek, talán pont ezért. Az idősebbek sokszor türelmetlenek a gyerekekkel, főleg a nagyobbakkal, nem ritka a hangos szó, vagy a csúnya fegyelmezés sem.
Egy tizenéves kislányt hoztak fekvőgipsszel, ágytálaznia kellett volna. Mondogattak neki mindent (szerencsére nem jutott még el a fenyegetésig a dolog), de szegény nagyon meg volt illetődve, semmiképpen nem akart pisilni. Egy darabig hallgattam, és éreztem, hogy egyre jobban elzárkózik, és nem fog sikerülni meggyőzni. Vettem egy nagy levegőt, átmentem hozzá. Eltartott egy darabig, de végül sikerült pisilnie, közben a kezemet szorította, aztán elsírta magát, szégyenében...
Hanna óta először éreztem, hogy hiányzik, hogy a tudásomat (azt a keveset, amit kaptam), újra továbbadhassam. Pedig nem kellene sokat foglalkozni, főleg ezzel a fiatalabb gárdával. Csak annyit kellene megtanítani neki, hogy az első, hogy bizalmi légkört alakítsanak ki a betegekkel. Onnantól nyert ügyük van.

Délután egy 5 hónapos kislányt hozott az anyukája, akinek agyrázkódása volt, vért vettek és branült kapott a fejébe. Az eljárás ugyan az volt, mint nálunk, anyuka nem mehetett be vele. Amikor a kislányt kihozták, anyuka rezzenéstelen arccal tette be a kiságyba, pedig mióta megérkeztek üvöltött szegény. Aztán anyuka hazament... Ruháért.
Két és fél órán keresztül próbáltuk öten felváltva megvígasztani a picit, sikertelenül, enni is adtunk neki, már amennyi volt a cumisüvegében, hiába.
Amikor anyuka visszaért, és közölte, hogy nem biztos, hogy marad éjszakára (???), úgy döntöttem, megkérdezem, komolyan gondolja-e, hogy heten nem alszunk majd a gyereke szívszaggató sírásától.
Majd kértem Danit, hogy költözzünk át a fizetős részbe, egyágyas szobába. Azt felelte, hogy jó intézetvezető lesz belőlem egyszer, majd kezet rázott, hogy spóroltam a családnak három éjszakát eddig, majd fogta a cuccunkat és átvitte az egyágyasba. Nagyon szeretem. A csapatunkat főképp.
Csend volt végre, és kicsit hűvösebb, Áron reggel fél kilencig aludt.
Ma kaptunk egy fürdőszoba társat (a mellettünk lévő szobával közös a fürdő), de még így is nyugodtabb ez, mint az átjáróban.

És egy picit a családról is essen szó. Dani, a nagyszülők, és az egész család, (és a barátok se maradjanak ki!) rengeteget segít. Ha valamelyikünk épp úton van a hely és szerepcsere miatt, akkor a lányokkal mindig van valaki. Tegnap Dani egész nap drámán volt, a lányok Palival Marival voltak, játszóházaztak EmmaFlóráékkal, közben nálunk járt Manó Sanyi és Blanka is. A mamám és Csilla pedig délután jöttek be hozzánk.
Pali pénteken beszerezte, és behozta a kobakot, így Áron már teljes biztonságban közlekedhet. Már amennyire most szabad neki. :)
Folyamatosan ellátnak bennünket finomabbnál finomabb ételekkel, és ez nagyon nagy segítség. És megható is egyben.
Minden alkalommal, ha kérem Danit, nézzen rá a blogra, elérzékenyülök, hogy mennyi komment érkezett. Talán Áron születésekor kaptunk ennyi visszajelzést utoljára, és nagyon köszönöm, mert nagyon sokat jelent nekem. Erőt ad, hogy tudom, hogy nem egyedül csináljuk...

A kis bukósisakos mosolygombóc.

Ami nem öl meg, az épít

Valahányszor nagyobb csomagot kapok, úgy érzem, most élek igazán.
Minden nehézségben az a legjobb, hogy tudom, a határaimat feszegeti, megélem önmagam, látom a gyengéimet és megkapom a lehetőséget arra, hogy változtassak. A lényegre koncentrálni olyan, mintha egy kolostorban ülnék, és meditálnék.
Nagyon jó volna, ha ezt Áron balesete nélkül tudnám megélni, de a lehetőséget most ez teremti. Élnem kell vele...

Szerda óta olyan, mintha egy év telt volna el. Megmerevednek a pillanatok, apró részletek vésődnek be, és azt hiszem mindannyian kaptunk már most is. Az aggódást felváltotta az a biztos tudat, hogy minden rendben van.

Sok jó van abban, hogy kórházban vagyunk. A legjobb persze az, hogy Áron állapota stabil.
Ma megnézte neurológus, és azon kívül, hogy azonnal észrevette azt, ami miatt Kornélhoz járunk, a balesettel kapcsolatban csak megnyugtatót mondott.
A hupli változatlan, és változatlanul nincs sem aluszékonyság, se hányás, se további szövődmény. Tudom, hogy minden perccel közelebb vagyunk a gyógyuláshoz. Az egyik anyukától kaptunk egy fejvédőt (a kórháznak nincs ilyene, pedig azt gondolom, nagyon hasznos lehet...ne és lett volna, ha van nekünk is. Dani épp szervezi, hogy legyen egy sajátunk is), és lassan kialakítjuk a rutinokat is, ott bent és idehaza egyaránt. Ezzel pedig sokkal könnyebb együtt élni.

Minden nap délben hazajövök a lányokhoz, velük vagyok estig, míg Dani Áronnal van bent. Tegnap palacsintát sütöttünk, játszottunk, nagyon jó volt együtt lenni, és itthon lenni egy kicsit. A lányok ügyesen alkalmazkodtak, persze így, hogy Dani velük tud lenni sokkal könnyebb nekik is. Ma reggel már Mikolt is szívesen beszélt velem telefonon, Hanna is sok okosat kérdez, sajnálom, hogy nem jöhetnek be meglátogatni a kicsit.

A kórházban sok időt töltünk a játszószobában, Áron lelkesen fogadja az új dolgokat. Egy három ágyas szobába kerültünk, majdnem tökéletes, csak a folyosó lámpája világított a szemünkbe, de ma már egy egyágyasba kerülünk, ahol nincs ilyesmi sem. Elég sokan hazamentek tegnap, és ma is, így szinte üres az osztály. A legjobban Dávidékat sajnáljuk, viszont ez is egy nagyszerű hozama az itt töltött napjainknak.

Tegnap bevittem a pihenőszéket is (mint utóbb kiderült, a babakocsit is bevihettem volna, de ezt másképp prezentálta az első éjjeles nővér... grrr), amiben Áron, mint aki hazaért aludt délelőtt két órát. Este is sikerült már 11kor elaludnia, és fél nyolcig fel sem kelt. Jó ez, mert alvás közben gyógyul a leginkább. Amúgy pedig valódi egyke lett, csak körülötte forog a világ, amit rengeteg mosollyal, és a legkiegyensúlyozottabb formájával honorál is.

Szép lassan ballagnak az órák, ha hazaérek igyekszem rendet rakni és erőt gyűjteni, pihenni és töltődni a lányokból.
Hamarosan lepereg a homokóránk, nagyon szeretnék újra öt tagú családot.

Ehelyütt is szeretném megköszönni mindenkinek a sok gondolatot, a kommenteket, tényleg úgy érzem, hogy van felettünk, (vagy alattunk?) egy (szeretet)háló, ami véd, megtart. Annyi segítséget kapunk, amennyiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Köszönöm szépen!!!!!

Nem túl jó hírek...

Áron tegnap elesett.
Már egy pár napja mindig ugyanott üti be a fejét. Feláll, aztán leülne, de ha nem sikerül ahelyett, hogy a popsijára huppanna, dől. És támasz nélkül a feje ér le először, nem a keze.

A kisasztalnál ácsorgott, a duplókkal játszott, és így utólag rekonstruálva a történteket, valószínűleg egy darabbal küzdött, ami nehezen, de végül engedett. Nagyot kellett esnie, ezt ma már tudom. Akkor csak azt hallottam sír, szaladtam, azonnal vigasztaltam, abba is hagyta, és ment a dolgára.

Csak egy másfél óra múlva láttam, hogy a bal füle fölött egy Mimitenyérnyi területen púp van a fején. Megtapogattam, és puha volt. Megijedtem, figyeltem, aztán a nap úgy hozta, hogy a lányokat ki kellett vinni, játszótereztünk, Áron a babakocsiban ücsörgött, mint ilyenkor általában, semmi szokatlant nem tapasztaltam, így el is felejtettem, hogy mi történt vele.

Csak amikor Vikiéknél, már Danival együtt voltunk, és levettem a sapiját, vizsgáltam meg újra. A hupli, meg a puhaság maradt.
Dani is, Viki is megijedtek. Felhívtuk a mi dokinkat, aki azt mondta, vigyük be a Jánosba röntgenezzék meg. Lementünk még a rendelésre is, és bár nem a mi orvosunk, de egy nagyon kedves, higgadt, (Dani szerint élete egyik legjobb orvosélményét nyújtó) fiatal doktorbácsi volt, aki azt mondta, ha az ő gyereke volna, bevinné. Ennél több nem kell.

A lányokat Vikinél hagytuk, én el sem köszöntem tőlük, mert az emeleten játszottak.
A Jánosban egyik folyosóról a másikra vártuk a sorunkat, közben adatfelvétel, röntgen... Nincs jó hírem.
Koponytörés. Hat centis... Kicsit meghaltam...

Egy hét kórház, semmi teendő azon kívül, hogy a fejére nagyon kell vigyáznom, de megfigyelésen bent kell tartania a protokoll szerint.
Csakhogy nincs ágy. Rácsos is csak egy átjáróként is funkcionáló szobában, én kaphatok egy fotelt. Hét éjszakára. A nővér hozzáállásáról, vagy hozzánknemállásáról nem tennék említést.

Dani hazajött a lányokat elaltatni, Áronnal éjjel egyig a folyosón sétáltam, mert a kiságyban nem akart elaludni, folyton felállt, amit most nem volna szabad. Aztán Dani megérkezett és hozott egy szivacsot, amin beköltöztünk a játszószobába, ahol "hideg van" a 30 fok helyett csak 23, és éjjel nem lehet bemenni... Gondolom szellemek lakják.

Reggel megkaptam a magamét az ügyeletes személyzettől, hogy ott nem lett volna szabad aludnunk.
- A játszószoba nem arra való, hogy ott aludjanak Anyuka.
- Az a cél, hogy a gyerek meggyógyuljon?
- Persze.
- Akkor azt gondolom jól tettem, hogy elkövettem mindent azért, hogy aludni tudjon.
- Akkor sem lehet ott aludni.
- Miért?
- Mert az játszószoba.

Ühüm... Nem nagyon ment át, hogy Áron mellettem tud elpihenni, máshol nem. Nem csak azért, mert szopik még. Hiszen itt ez a remek szoptatósfotel, abban lehet, és ott a rácsoságy, abban meg alhat.
És akkor szó se essék arról, hogy koponyasérült gyerekre mint hímes tojásra kellene vigyáznom, vagyis jobb, ha én is alszom néha... Hogy az ebédet nem sikerült időre megennem, mert nem tudom letenni a gyereket? Kit érdekel... Etetőszék, pohár nincs. Nem is tudom milyen osztály ez amúgy...

Nos a kezdeti nehézségek után új lehetőséget kerestünk, beszéltünk a Bethesda kórházzal, ahol azt mondták, szerintük indokolatlan a hét nap benntartózkodás. (Értem én, hogy fő, hogy az orvosok kéznél legyenek, de egy baba, aki nem tud pihenni, mert a takarítónő zacskót cserél a szemetesben, miközben Áron alszik, és ezzel felkelti, nem érdekes... szóval szerintem nehezebben, lassabban gyógyul, mint a maga megszokott, biztonságos, pihentető otthonában. Hajlandó vagyok szigorú szobafogságban tartani, és nagyszülői segítséget igénybe venni a lányok miatt akár, de ezeket a körülményeket nem gondolom megfelelőnek... egyikünk számára sem)

Odaát van már ágyunk, de mert ma kaptunk egyet itt is, úgy gondolom, maradunk. Közelebb van, és ha nincs komplikáció, akkor egyelőre érzek magamban erőt, hogy a kukába száműzzem a minket érő negatív hangokat. Hogy meddig, azt nem tudom.

Most Danival felváltva vagyunk Áronnal, vagy a lányokkal, én minden nap hazajövök egy kicsit, és örülök ennek.
Áron pedig a púpján és a kívülről nem látható, de az én szívemnek cseppet sem kedves sérülésén kívül jól van, olyan, mint mindig. Vannak már barátai is, és hála a szivacsnak, amit bevittünk, a játszószobában is tudunk lenni, így jöhet mehet kedvére... Hamár egyszer játszószoba.

Úgy tűnik, én már csak ilyesmit tudok kérni itt... Gondoljatok ránk, hogy minden rendben legyen, Áron hamar és komplikáció mentesen gyógyuljon.
Köszönjük.