Annyi minden kavarog, és annyira nem számít.
A lényeg, hogy hiszek abban, hogy ami Áronnak jó és nekünk nem teher, az jó és kész. És abban is hiszek, hogy megváltoztatni valami fontosat nem lehet egy nap alatt. Egy hét is kevés hozzá.
Áron saját ágya nem Áronról szól.
Szerintem.
Áron különalvása lehet cél, de ezt sokkal finomabban és sokkal türelmesebben kell akarni. Ha valóban ezt akarjuk...
Mindenesetre ma este Áronnal a hasamon vártuk meg, míg Lelle elalszik mellettem. Áron fogta a kezem, és hallgatta a szívdobogásomat, néha suttogtunk egymásnak valamit, Lelle pedig hol fogta a kezünket, hol forgolódott.
Aztán elaludt egy pillanat alatt, ahogy szokott, mi meg Áronnal átkúsztunk a másik ágyba, Áron kuckójába, hogy együtt elaltassuk a majmocskát, ahogy megbeszéltük, mielőtt letette a fejét a mellkasomra a nagyágyban.
Beszéltünk még pár apróságról, hogy miért nem tudnak a bálnák a földön úszni, hogy a majom már elaludt, jobb lesz nagyon csendben suttognunk, meg hogy nemsokára lemegyek dolgozni, de aztán visszajövök majd hozzá, aztán csak fogta a kezem, a másikkal a majmot, és félálomban gondolkodott.
Végül gondosan betakargattam azzal a takaróval, ami addig rajtam volt, és elmondtam neki, hogy ez a takaró fog addig vigyázni rá, amíg én lent dolgozom, megpuszilgattam, és kijöttem.
Alszik.
Megnyugodtam.
Hajnalban ha ébred jön, de lehet, hogy csak reggel.
Bárhogy jó, ha nem fáj a szívünknek.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron alvás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron alvás. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 19., kedd
2013. február 18., hétfő
Áron alvása
Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.
A főztömre egyébként ameósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.
Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.
Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.
Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.
Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.
Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?
Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.
A főztömre egyébként a
Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.
Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.
Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.
Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.
Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?
Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.
2013. január 9., szerda
Az altatásról
Niki kérdezte, és igaz, hogy nem nagyon boncolgattam ezt a témát mostanában. :) Pedig Hanna kétéves koráig szerintem kétnaponta volt bejegyzés erről, talán meguntam :)))
Komolyra fordítva a szót, az alvás szerintem az a terület, amiről mindig, mindenkinek volt és lesz véleménye, és bárhogy is történik, lesz olyan, akinek bizonyosság, másnak meg kötekednivaló, egy dologban biztos vagyok. Ahány gyerek és ahány család, annyi féle a mód, a rítus, és ezt csak azok tudják, akik benne vannak.
Hogy ez külső szemnek milyen, az századrangú.
És hogy belülről milyen, azt sem nagyon lehet objektíven leírni. Szerintem.
Számomra a kérdés az csupán, hogy jó-e benne lenni az altatás helyzetében, vagy sem. Ha igen, akkor mindegy, hogy az hogyan történik.
A jóban benne van az is, hogy bizonyos helyzetekben a cél szentesíthet eszközt is, és most eltekintek a hosszútávú következményekbe való belebonyolódástól, hosszú ideje nem hiszek abban, hogy el lehet rontani egy gyereket azzal, ha együtt, külön, szivacson, franciaágyban alszik.
A magunk példáján ez egyszerűen annyit jelent, hogy mindegy hogyan, csak nyugodtan és gyorsan aludjanak el.
A napokban hallgattam Feldmárt, aki azt mondja, hogy egy örök konfliktus szülők és gyerekek között az, hogy a gyerekek általában jobban szeretnének ébren maradni mint aludni, a felnőttek meg pont fordítva.
Emellett meg hányszor eszembe jut Nándor, aki egyszer azt mondta, amelyik gyerek álmos, az aludni fog.
Akkor még csak Hanna volt, és fejbevágott ez a mondata, többek között azért, mert akkoriban inkább Feldmárral értettem egyet.
Ma pedig, négy gyerekkel esténként úgy vélem, ez a kulcs.
Ha nekem nem az a fontos, hogy elaltassam, hanem az, hogy a fáradt és álmos gyerekemnek segítsek elaludni, akkor minden rendben.
Bármikor, amikor kizárólag magam miatt akarok valamit tőlük, a tökéletes radarjaikkal azonnal reagálnak. Teszik az ellenkezőjét. Legyen szó gyors elindulásról, időben történő evésről, vagy vendégek miatti elpakolásról.
Csak abban az esetben működnek közre, ha érdekük fűződik hozzá. Szívesen öltöznek például, ha azzal közelebb kerülünk a vágyott programhoz. Szívesen esznek, ha valóban éhesek, vagy ha a kedvükre valót kapnak. Szívesen pakolnak, ha azt együtt csináljuk. És bármit szívesen tesznek, ha azzal önmagukban is léphetnek egyet. Ez az utolsó mondat mostanában érik bennem, és hiszek benne, hogy jó irány az, hogy amit a saját érettségi szintjükön egyedül is meg tudnak tenni, azt nem teszem meg helyettük. Önmagunkra büszkének lenni az egyik legfelemelőbb érzés.
Visszatérve az eredeti témához.
Hanna akkor aludta át az éjszakát először, mikor Mimit hazahoztuk a kórházból.
Valószínűleg fáradt is lett hirtelen a sok újdonságtól, de abban is biztos vagyok, hogy az addigi folytonos huzavonánk egycsapásra megszűnt azzal, hogy már nemcsak ő volt a fontos, nemcsak az ő elalvása volt fontos, így egy halom elvárás kikerült ebből a szeánszból.
Tökéletes belső békével kívántam neki jóéjt a saját ágyában, és jöttem ki tőle.
Míg azon aggódtam, hogy elalszik-e, addig ő is azon görcsölt, hogy vajon sikerül-e elaludnia. Az én befeszülésemből neki is jutott.
Persze közel sem ennyire egyszerű ez, mert bár azt gondolom, hogy az egyik sarokpont éppen ez, az igazi receptet akkor tudnám megosztani, ha lennék olyan zseni, hogy megmondjam, hogyan kell rettentően lazának lenni.
Fogalmam sincs.
Mióta négy gyerekünk van, estére annyira fáradtak vagyunk, hogy mire ágyba kerülnek, már sehova sem siet egyikünk sem (jóesetben), nincs bennünk vágy arra, hogy aludjanak már mert dolgunk lenne, így nem teher, hogy fogni kell az egyikük kezét, a másik mellett meg ott kell lenni, és lám, egyszercsak alszanak.
A mostani rutin is csak egy átmenet, nem volt mindig így és gyaníthatóan nemsokára ez is megváltozik, viszont valahogy az idők során idomultunk ehhez a hullámzáshoz, és engem már csak nagy ritkán zavar, ahogy éppen van.
Ez most annyit jelent, hogy Lelle és Áron velünk, és az ágyunkban alszik, a lányok pedig a saját szobájukban, a saját ágyukban.
A változásra való igény néha erősebb, néha meg semmilyen, most épp Hanna szeretne nagyon velünk lenni, és ez okozz is némi fejtörést, meg lelkiismeret furdalást számomra, csakhogy a szép elméletemet jól fel is rúgjam.
Jöhetne, mert Áron ágya üres, de akkor reggel biztosan felkeltene mindenkit, mikor elindulnak lefelé Danival, és Mikolttal szemben sem fair, mert neki már nem nagyon jutna hely, hacsak nem Lelle ágya, ahová nagyritkán most is beteszem.
Így egyelőre Dani megy esténként és ücsörög mellette, és ez pillanatnyilag elégnek tűnik.
A rutin pedig emilyen:
Fürdés a zuhanyzóban, szorosan összepréselve. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól működik. Hanna általában előbb kiszáll, mint ahogy Lelle bemegy, de van úgy, hogy négyen ülnek az egy négyzetméteren.
Vagy én fürdetek, vagy Dani, mostanában felváltva, sőt, mióta nem lesznek porosak, csak kétnaponta, ami pedig ismét egy önmagam meghaladása, az elmúlt hat évben egyszer sem volt olyan este, hogy ne fürdött volna mindenki. Lejjebb adtam az elvárásaimból ügyesen.
Nagyjából nyolckor kezdjük, és egy fél óra biztosan kell, mire végzünk.
Ezután mesenézés következne, de mióta a laptopomból asztali gép lett, bekuckózunk Mimi ágyába és előveszünk egy pár könyvet. Ennek a jó oldala, hogy mesélek, a kevésbé jó pedig az, hogy három félét kérnek, Lelle pedig kiabál, mert unatkozik. Dani ilyenkor szokott fürdeni, tehát velem van mindenki. Hanna meséje a kicsiknek sok, a kicsiké meg Hannának kevés, így valaki biztosan beszél, vagyis van egy jókora alapzaj. Ezt leszámítva szeretjük mind ezt a félórát. :)
Miután mindenki megkapta a kiválasztottat, és Dani is megérkezik, a lányoktól elköszönök, leoltom a lámpájukat, és kijövök tőlük. Van egy kis éjjeli fényük, enélkül félnek, de a jóéjtpuszi és az ölelgetés nekik már elég.
A kicsikkel átvonulunk a miágyunkba, mindenki megkeresi a helyét, Áron meglehetősen lassan, a karunkat simogatva alszik el, Lelle pedig cumizik, és fogja a paplanját, néha a kezemet. Ő viszonylag gyorsan elalszik, viszont mindenképpen mellette kell lennem, különben kiabál. Ezalól kivétel, ha nem vagyok otthon a fürdetéskor sem, mert ilyen esetekben Danival is remek neki.
Áronnak gyakorlatilag mindegy, hogy én, vagy Dani, csak valamelyikünk adja a bőrét. Ha egyikünk sincs, akkor Hanna a sorban a következő.
A lányok még egy puszira általában átjönnek, ilyenkor Dani megölelgeti őket, aztán egyedül vissza is mennek az ágyukba. Áron, ha elalszik, semmi sem ébreszti fel, Lelle pedig úgy is el tud aludni, hogy Áron még suttogva kérdez, vagy mocorog. Sosem hittem volna, hogy két gyerek simán elalszik egymás jelenlétében is, de működik.
A legkedvesebb képem erről, hogy a hátamon fekszem, Lelle feje a hasam egyik oldalán, kispárnának használ engem, Ároné a másik oldalon, és gyanús, hogy Áron nem birizgál. Nem akarok megmozdulni, nehogy ledőljön a kis kupacom, megvárom, míg egyenletesen szuszognak. Akkor megsimogatom Áront, akinek a keze Lelle karján van.
Úgy aludtak el, hogy Áron simogatta Lelle kezét. :)
A három nagy átalussza az éjszakát, senki sem költözködik (Áronnak nincs miért, a lányok pedig nem jönnek, kivéve Hannát, aki évente egyszer megjelenik hajnalban, de ez tényleg nagyon ritka), Lelle pedig változó okból és számban ébreszt. Mostanában volt, hogy büszkén néztem az órára reggel, hogy nocsak, már ő is, de ellenőrizve a cumisüvegét, kiderült, hogy csak nagyon felszínesen ébredtem fel éjjel, mert az üvegből hiányzik, de nem emlékszem rá, hogy odaadtam volna neki.
Minden igyekezetem ellenére visszaálltunk a tíz órás elalváshoz (ez az egyetlen dolog, amiről azt gondolom, rajtam múlik, és tudatosabban kellene csinálnom), cserébe reggel a lányok nyolckor, a kicsik pedig fél kilenc, kilenc tájékán kelnek. És ez igaz a hétvégékre is, amiért meglehetősen hálásak vagyunk mind.
A délutáni alvás hasonlóképpen történik, csak mese nélkül, és sokkal gyorsabban. Egyelőre mindenki alszik egyet ebéd után, ha elmarad, akkor elég elviselhetetlenek estére. Még van nyolc hónapunk, aztán ez is megváltozik, amint Hanna iskolás lesz.
Komolyra fordítva a szót, az alvás szerintem az a terület, amiről mindig, mindenkinek volt és lesz véleménye, és bárhogy is történik, lesz olyan, akinek bizonyosság, másnak meg kötekednivaló, egy dologban biztos vagyok. Ahány gyerek és ahány család, annyi féle a mód, a rítus, és ezt csak azok tudják, akik benne vannak.
Hogy ez külső szemnek milyen, az századrangú.
És hogy belülről milyen, azt sem nagyon lehet objektíven leírni. Szerintem.
Számomra a kérdés az csupán, hogy jó-e benne lenni az altatás helyzetében, vagy sem. Ha igen, akkor mindegy, hogy az hogyan történik.
A jóban benne van az is, hogy bizonyos helyzetekben a cél szentesíthet eszközt is, és most eltekintek a hosszútávú következményekbe való belebonyolódástól, hosszú ideje nem hiszek abban, hogy el lehet rontani egy gyereket azzal, ha együtt, külön, szivacson, franciaágyban alszik.
A magunk példáján ez egyszerűen annyit jelent, hogy mindegy hogyan, csak nyugodtan és gyorsan aludjanak el.
A napokban hallgattam Feldmárt, aki azt mondja, hogy egy örök konfliktus szülők és gyerekek között az, hogy a gyerekek általában jobban szeretnének ébren maradni mint aludni, a felnőttek meg pont fordítva.
Emellett meg hányszor eszembe jut Nándor, aki egyszer azt mondta, amelyik gyerek álmos, az aludni fog.
Akkor még csak Hanna volt, és fejbevágott ez a mondata, többek között azért, mert akkoriban inkább Feldmárral értettem egyet.
Ma pedig, négy gyerekkel esténként úgy vélem, ez a kulcs.
Ha nekem nem az a fontos, hogy elaltassam, hanem az, hogy a fáradt és álmos gyerekemnek segítsek elaludni, akkor minden rendben.
Bármikor, amikor kizárólag magam miatt akarok valamit tőlük, a tökéletes radarjaikkal azonnal reagálnak. Teszik az ellenkezőjét. Legyen szó gyors elindulásról, időben történő evésről, vagy vendégek miatti elpakolásról.
Csak abban az esetben működnek közre, ha érdekük fűződik hozzá. Szívesen öltöznek például, ha azzal közelebb kerülünk a vágyott programhoz. Szívesen esznek, ha valóban éhesek, vagy ha a kedvükre valót kapnak. Szívesen pakolnak, ha azt együtt csináljuk. És bármit szívesen tesznek, ha azzal önmagukban is léphetnek egyet. Ez az utolsó mondat mostanában érik bennem, és hiszek benne, hogy jó irány az, hogy amit a saját érettségi szintjükön egyedül is meg tudnak tenni, azt nem teszem meg helyettük. Önmagunkra büszkének lenni az egyik legfelemelőbb érzés.
Visszatérve az eredeti témához.
Hanna akkor aludta át az éjszakát először, mikor Mimit hazahoztuk a kórházból.
Valószínűleg fáradt is lett hirtelen a sok újdonságtól, de abban is biztos vagyok, hogy az addigi folytonos huzavonánk egycsapásra megszűnt azzal, hogy már nemcsak ő volt a fontos, nemcsak az ő elalvása volt fontos, így egy halom elvárás kikerült ebből a szeánszból.
Tökéletes belső békével kívántam neki jóéjt a saját ágyában, és jöttem ki tőle.
Míg azon aggódtam, hogy elalszik-e, addig ő is azon görcsölt, hogy vajon sikerül-e elaludnia. Az én befeszülésemből neki is jutott.
Persze közel sem ennyire egyszerű ez, mert bár azt gondolom, hogy az egyik sarokpont éppen ez, az igazi receptet akkor tudnám megosztani, ha lennék olyan zseni, hogy megmondjam, hogyan kell rettentően lazának lenni.
Fogalmam sincs.
Mióta négy gyerekünk van, estére annyira fáradtak vagyunk, hogy mire ágyba kerülnek, már sehova sem siet egyikünk sem (jóesetben), nincs bennünk vágy arra, hogy aludjanak már mert dolgunk lenne, így nem teher, hogy fogni kell az egyikük kezét, a másik mellett meg ott kell lenni, és lám, egyszercsak alszanak.
A mostani rutin is csak egy átmenet, nem volt mindig így és gyaníthatóan nemsokára ez is megváltozik, viszont valahogy az idők során idomultunk ehhez a hullámzáshoz, és engem már csak nagy ritkán zavar, ahogy éppen van.
Ez most annyit jelent, hogy Lelle és Áron velünk, és az ágyunkban alszik, a lányok pedig a saját szobájukban, a saját ágyukban.
A változásra való igény néha erősebb, néha meg semmilyen, most épp Hanna szeretne nagyon velünk lenni, és ez okozz is némi fejtörést, meg lelkiismeret furdalást számomra, csakhogy a szép elméletemet jól fel is rúgjam.
Jöhetne, mert Áron ágya üres, de akkor reggel biztosan felkeltene mindenkit, mikor elindulnak lefelé Danival, és Mikolttal szemben sem fair, mert neki már nem nagyon jutna hely, hacsak nem Lelle ágya, ahová nagyritkán most is beteszem.
Így egyelőre Dani megy esténként és ücsörög mellette, és ez pillanatnyilag elégnek tűnik.
A rutin pedig emilyen:
Fürdés a zuhanyzóban, szorosan összepréselve. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól működik. Hanna általában előbb kiszáll, mint ahogy Lelle bemegy, de van úgy, hogy négyen ülnek az egy négyzetméteren.
Vagy én fürdetek, vagy Dani, mostanában felváltva, sőt, mióta nem lesznek porosak, csak kétnaponta, ami pedig ismét egy önmagam meghaladása, az elmúlt hat évben egyszer sem volt olyan este, hogy ne fürdött volna mindenki. Lejjebb adtam az elvárásaimból ügyesen.
Nagyjából nyolckor kezdjük, és egy fél óra biztosan kell, mire végzünk.
Ezután mesenézés következne, de mióta a laptopomból asztali gép lett, bekuckózunk Mimi ágyába és előveszünk egy pár könyvet. Ennek a jó oldala, hogy mesélek, a kevésbé jó pedig az, hogy három félét kérnek, Lelle pedig kiabál, mert unatkozik. Dani ilyenkor szokott fürdeni, tehát velem van mindenki. Hanna meséje a kicsiknek sok, a kicsiké meg Hannának kevés, így valaki biztosan beszél, vagyis van egy jókora alapzaj. Ezt leszámítva szeretjük mind ezt a félórát. :)
Miután mindenki megkapta a kiválasztottat, és Dani is megérkezik, a lányoktól elköszönök, leoltom a lámpájukat, és kijövök tőlük. Van egy kis éjjeli fényük, enélkül félnek, de a jóéjtpuszi és az ölelgetés nekik már elég.
A kicsikkel átvonulunk a miágyunkba, mindenki megkeresi a helyét, Áron meglehetősen lassan, a karunkat simogatva alszik el, Lelle pedig cumizik, és fogja a paplanját, néha a kezemet. Ő viszonylag gyorsan elalszik, viszont mindenképpen mellette kell lennem, különben kiabál. Ezalól kivétel, ha nem vagyok otthon a fürdetéskor sem, mert ilyen esetekben Danival is remek neki.
Áronnak gyakorlatilag mindegy, hogy én, vagy Dani, csak valamelyikünk adja a bőrét. Ha egyikünk sincs, akkor Hanna a sorban a következő.
A lányok még egy puszira általában átjönnek, ilyenkor Dani megölelgeti őket, aztán egyedül vissza is mennek az ágyukba. Áron, ha elalszik, semmi sem ébreszti fel, Lelle pedig úgy is el tud aludni, hogy Áron még suttogva kérdez, vagy mocorog. Sosem hittem volna, hogy két gyerek simán elalszik egymás jelenlétében is, de működik.
A legkedvesebb képem erről, hogy a hátamon fekszem, Lelle feje a hasam egyik oldalán, kispárnának használ engem, Ároné a másik oldalon, és gyanús, hogy Áron nem birizgál. Nem akarok megmozdulni, nehogy ledőljön a kis kupacom, megvárom, míg egyenletesen szuszognak. Akkor megsimogatom Áront, akinek a keze Lelle karján van.
Úgy aludtak el, hogy Áron simogatta Lelle kezét. :)
A három nagy átalussza az éjszakát, senki sem költözködik (Áronnak nincs miért, a lányok pedig nem jönnek, kivéve Hannát, aki évente egyszer megjelenik hajnalban, de ez tényleg nagyon ritka), Lelle pedig változó okból és számban ébreszt. Mostanában volt, hogy büszkén néztem az órára reggel, hogy nocsak, már ő is, de ellenőrizve a cumisüvegét, kiderült, hogy csak nagyon felszínesen ébredtem fel éjjel, mert az üvegből hiányzik, de nem emlékszem rá, hogy odaadtam volna neki.
Minden igyekezetem ellenére visszaálltunk a tíz órás elalváshoz (ez az egyetlen dolog, amiről azt gondolom, rajtam múlik, és tudatosabban kellene csinálnom), cserébe reggel a lányok nyolckor, a kicsik pedig fél kilenc, kilenc tájékán kelnek. És ez igaz a hétvégékre is, amiért meglehetősen hálásak vagyunk mind.
A délutáni alvás hasonlóképpen történik, csak mese nélkül, és sokkal gyorsabban. Egyelőre mindenki alszik egyet ebéd után, ha elmarad, akkor elég elviselhetetlenek estére. Még van nyolc hónapunk, aztán ez is megváltozik, amint Hanna iskolás lesz.
2012. december 22., szombat
Amikor nagyokat nevetünk
Mert persze vannak ilyenek is. :)
Napok óta téma, hogy a kicsik aludjanak-e a miágyunkban vagy sem. Mióta Lelle is ideszokott, kicsit szűkös lett a hely, bár ez engem nem zavar igazán, csak a fejem fáj úgy egy hete, és azt gondolom, hogy az egyetlen pózban történő alvás ludas lehet a dologban.
Áron az, aki miatt sokat kerül napirendre a téma, elsősorban az állandó karunksimogatása miatt, mert ez a szokása rettenetesen irritáló tud lenni, elsősorban akkor, ha fáradtak vagyunk, meg akkor, ha épp alszunk, és erre ébredünk. Egyébként nagyon jó együtt aludni vele, mert nem forgolódik, viszont puha, meleg és illatos. :)
Teljesen magától értetődő számára hogy a helye kettőnk között van (ezen is változatnék egyébként szívem szerint), ha megszólítva érzi magát, akkor pedig reagál. :)
Tegnap még lett volna dolgom az altatásuk után, azt terveztem, hogy lemegyek, miután elcsendesedtek, de mikor végre vízszintesbe kerültem, egy sóhaj szakadt ki belőlem:
- Dehogy megyek én le....
Áronom suttogva csattant fel erre:
- Ki mondta, hogy jemenjéj?
Miután kikacarásztuk magunkat ezen, Dani elköszönt tőlem:
- Jó éjt Kinga.
- Jó éjt Kinga.
Vágta rá a kisebbik. :)
Napok óta téma, hogy a kicsik aludjanak-e a miágyunkban vagy sem. Mióta Lelle is ideszokott, kicsit szűkös lett a hely, bár ez engem nem zavar igazán, csak a fejem fáj úgy egy hete, és azt gondolom, hogy az egyetlen pózban történő alvás ludas lehet a dologban.
Áron az, aki miatt sokat kerül napirendre a téma, elsősorban az állandó karunksimogatása miatt, mert ez a szokása rettenetesen irritáló tud lenni, elsősorban akkor, ha fáradtak vagyunk, meg akkor, ha épp alszunk, és erre ébredünk. Egyébként nagyon jó együtt aludni vele, mert nem forgolódik, viszont puha, meleg és illatos. :)
Teljesen magától értetődő számára hogy a helye kettőnk között van (ezen is változatnék egyébként szívem szerint), ha megszólítva érzi magát, akkor pedig reagál. :)
Tegnap még lett volna dolgom az altatásuk után, azt terveztem, hogy lemegyek, miután elcsendesedtek, de mikor végre vízszintesbe kerültem, egy sóhaj szakadt ki belőlem:
- Dehogy megyek én le....
Áronom suttogva csattant fel erre:
- Ki mondta, hogy jemenjéj?
Miután kikacarásztuk magunkat ezen, Dani elköszönt tőlem:
- Jó éjt Kinga.
- Jó éjt Kinga.
Vágta rá a kisebbik. :)
2012. december 20., csütörtök
Három éves a kiskirályfi
Emlékmorzsákká zsugorodnának a múlt legfontosabb történései a blog nélkül.
Még sosem fordult elő velem, hogy egy születésnaposról négy nappal később írjak, de ez egy rendhagyó év. A maga pörgésével, az én pörgésemmel, és a december látszólag áthatolhatatlan sűrűjével együttesen.
Áron az egyszem.
Nincs okom, és jogom meg végképp elkényeztetni, mégis megtörténik, megtörténhet ennyi lányság között. Édesanyám szokta mondani, hogy Áron az a gyerekem, aki mindig is képes volt annyit meríteni belőlem, amennyire szüksége volt. Lehetett akárhány testvére.
Van benne valami, persze bőszen kardoskodom a többiek kizárólagossága mellett is. De tény, hogy ő nem adta fel sosem. Szopizott, ameddig akart, nem zavartatva magát íz, mennyiség és minőség változásokon át.
Mellettünk alszik, a karunkat simogatva, sem a cumi, és semmilyen átmeneti tárgy nem érdekli, bár mindig tele van az ágyunk műanyag lovakkal, autókkal, puha állatokkal, de ez csak alibi.
Olyan őszinte és tiszta szívű, akire nagyon nehéz igazán haragudni, legkevésbé akkor, amikor csillogó szemmel mondja, jaaa, nem csinálok többet ilyet.
Az első találkozásunkkor egy icipici babszem volt még, kezekkel és lábakkal ugyan, de aznap, mikor az orvos azt mondta, december huszonhat, alkudozni kezdtem, ne szúrjunk már ki ezzel a gyerekkel ennyire.
Lett belőle huszonkettő.
Kérem, ha ez így megy.
Áron tudta, mikor van itt az ideje.
Azóta is úgy gondolok a születésünkre, mint az egyik leghihetetlenebb, legmeghittebb történésre az életemben.
Nehezen győztem le a félelmeimet, sokáig nem hittem, fiús anyuka is lehetek. Most meg azon gondolkodom, hogyan lesz majd, mikor elindul a saját útján.
Három éves lett, kiváltságos kor ez. Mehetne óvodába, bemehet a golyókhoz, és a vidámparkban is emberszámba vennék már.
A testvérem vasárnap hitetlenkedve kérdezte: Az Áron most lett három éves? ... És eddig akkor csak kettő volt?
És tényleg. Egy jóideje nem két éves már.
Magas, erős, szépen és választékosan beszél, sokszor megdöbbentő szavakat használ. Helyesen.
Egyedül eszik, egyedül vetkőzik (míg Mimi a fürdőszobában monologizál, mennyire nehéz is levenni egy pólót, Áron már túl van az összes ruhadarabon), lassan egyedül is öltözik.
Vág, rajzol (egészen felismerhető embereket cérnalébakkal, borostával, tüskehajjal), ragaszt. Épít, könyvet lapoz, kardozik (majdnem egész nap van valami kardféle a kezében, ha kimegyünk az udvarra, az első dolga, hogy keressen egy botot) és rombol.
A legkedvesebb játékai változnak időről időre, most épp a távirányítós autó az egyik kedvenc, és az állatok, valamint a majom, amit a Papa hozott a repülőtérről.
Amikor kettesben vannak Lellével, inkább egyedül játszik, Lellét beengedi ugyan, de nem vonja be a játékaiba. Ha a nagyok is itthon vannak, akkor sokszor ő is kezdeményezi a szerepjátékokat:
- Hanna, mondjuk most én vagyok a kiscica, és te megetetsz, mert éhes vagyok.
Hatással van rá a sok rózsaszín, tagadhatatlan hogy lénytestvérekkel van kipárnázva. Karácsonyra fiús hintót kért, és rendszeresen sellőfiú, vagy királyfi ő. Karddal ugyan, amivel az oroszlán ellen harcol, vagy a kedvenc sztorijában krokodillal, ami azt mutatja, hogy a vére a fiús dolgok felé is hajtja, de biztosan tizedannyira húsbavágóan, mintha fiúk között nőne.
Persze rendszeresen szólni kell neki, hogy merre kardozzon, mennyire lökjön, kivel birkózzon, olyankor szokott szorítani a szívem, hogy nincs mindig kéznél egy partner. Összehasonlíthatatlanul több és más a mozgásigénye, mint a lányoknak. Hanna után ez meglepő, és egyben érdekes is, meg jó. Szüksége van napi legalább egy intenzív rohangálásra a szabadban, különben megvadul.
Az oviba ezért (ha nem zuhog az eső) gyalog megyünk, ő futóbiciklivel.
Jóétvágyú, és nagyon édesszájú. Nála egyszer lehet azt a hibát elkövetni, hogy egy adott kabátban csokit ad neki a jóhiszemű szülő, onnantól akármikor az a kabát van rajta, fordul egyet és már kérdezi is: - Kaphatok egy ilyen kicsike csokit?
Reggelire száz százalékban a nutellás kalács habossal kakaóval a rendelés, és ennek én egy cseppet sem örülök.
Sokszor eszembe jut, hogy ha egy kicsivel is több erőm volna, már biztos nem lenne itthon nutella.
A "bevüljéről".
Tükör, a legintenzívebb.
Hatalmas igazságérzete van, és azonnal felismer minden kényes helyzetet. Mama, ez nem volt szép tőled. Most mérges vagyok rád, ne szeress. Mondta a minap, mikor elvettem tőle valamit, és tényleg nem volt igazam. Bocsánatot is kértem, azt válaszolta, ne mondjad, hogy bocsánat.
Sokat és nagyon jókat kérdez, egyelőre a legbárgyúbb válasszal is megelégszik, annyira bízik bennünk, hogy eszébe sem jut visszakérdezni újra. Így aztán igyekeznem kell ha nagyon fáradt vagyok, hogy okos kérdésre okosat is válaszoljak, mert simán kerekre nyitja a szemeit, és mondja utánam, hogy - Ja, azért esik az eső, mert most esik.
Egy napocska, változatlanul, az elmúlt pár hétben meglehetősen gyakori hisztikkel, és kiabálással tarkítva. Ezeket a heteket túl kell élni mellette, de ha van kellő türelmünk hozzá hogy elviseljük a semmi és sehogy nem jó időszakait, akkor ennek elmúltával egy sugárzó, hajlékony, csupamosoly gyereket kapunk vissza.
A mostani negatív hullámzásával újonnan előkerült csapkodásait nehezen viselem (most megütjek, és bumm...), bár az is igaz, hogy ezek a nehezebb időszakok szorosan összeillenek a bennem zajló nehezebb időszakokkal.
Ezek a képek a hároméves morcoskirályfiról készültek, olyan jellemző ez az összehúzott szemöldök, a semmiért megsértődött arcon.
Azt hiszem épp ideje egy kicsit jobban felé (feléjük) fordulnom. Sűrű hónapok vannak mögöttem. Így aztán mögötte is.
Most egyébként olyan, mintha mindig hároméves lett volna.
Jól áll neki ez a kor. :)
Apropó három. Olyan kitolás egy dacos háromévest megkérni, mutassa meg azt a hármat az ujjain. Az enyémek közül egynek sem ment elsőre.
2012. június 15., péntek
A kétésfél éves Áronról
Ha idővel a hónapos bejegyzések el is maradnak, ez az egy mindig, mindegyiküknél megíródik. Nem tudom miért érzek késztetést éppen ezt az állapotot bővebben dokumentálni, talán mert annyira édesek és egyben hirtelen nagy gyerekek is, hogy muszáj.
Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)
Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)
Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.
Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.
Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)
Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.
Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.
És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja...
A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)
És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.
Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)
Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)
Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.
Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.
Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)
Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.
Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.
És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja...
A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)
És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.
2012. február 3., péntek
Reggelek
Bagoly vagyok. Nehezen alszom el, későn is, és reggel jobb, ha egy ideig nem szól hozzám senki, időre van szükségem, hogy felébredjek, rácsússzak a napra, egyáltalán használható legyek bármire.
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.
Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.
A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.
Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)
Szeretem a pirosságát, a kócos haját, a sima bőrét, és a megfejthetetlen illatosságát, ami minden ébredését körbelengi.
Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.
A legjobban azt szeretem, amikor mellettem berreg, játszik a sötétben, míg magamhoz nem térek.
A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)
Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.
Mimi hasonlít leginkább rám :):). Ennek ellenére az a másfél óra reggel, míg mind magunkhoz térünk, az egyik legkedvesebb nekem... még úgy is, hogy a nagy idill aztán elképesztő lemaradásokat eredményez, és a nap hátralévő részében csak próbálom utólérni magam, ami nagyjából a délutáni alvás utánig esélytelen. :)
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.
Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.
A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.
Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)
Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.
A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)
Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.
2011. november 15., kedd
Áron 23 hónaposan
Egészen megváltozott az arca. Is.
Hannára emlékszem, aki ebben a korban lett kisgyerek babából. Szinte napok alatt kezdett el megnyúlni a kis feje, és formálódott a pufi puhaságból ez a gyönyörű kislány. Áront is így látom, a kétéves szülinapjára ő is igazi kisember lesz, ha ebben a tempóban halad a változásban.
Néha annyira babás, hogy szívem szerint visszautalnám a pocakomba. Ha elsírja magát, előbb legörbül a szája, aztán néhány másodperc hatásszünet után keserves zokogásban tör ki. Ha fáradt, még mindig keresi a szabad felületet rajtam, azzal fejelve meg az olvadozásomat, hogy mondja "bőjdajab" :):).
Máskor egy igazi sármőr. Huncut, és kedves, és van humora is. Mikolttal igazi kis bandát alkotnak, annyira eredeti mind a kettő, hogy sokszor emiatt kerülnek egymással konfliktusba. Máskor meg el el csípek egy pasis-csajos pillanatot, és ezt is olyan jó látni, pláne, hogy Áronnak nem nagyon van más mintája idehaza, csak Dani. És mégis. Végtelenül fiús, és ezt is annyira szeretem benne.
Mellettünk alszik, gyakorlatilag észrevétlenül kezdte el átaludni az éjszakát, azzal együtt is, hogy Lelle gyakran rázendít a közelében. Néha kimászik és bekuckózik Dani mellé, de többnyire csak kora reggel érkezik, akkor is félálomban, szerintem fel sem tűnne neki, ha nem lennénk mellette. Mintha csak pozíciót váltana. Tulajdonképpen át is tehetném a lányokhoz, de annyira szeretjük mindketten a közelségét, hogy egyelőre marad.
Beszél, harmadik féle módja ez a szavak formálásának, és megunhatatlan nekem. Áron addig mondogat egy egy szót, amíg tökéletesre nem sikerül. Igy aztán sokszor csak hallgatom, ahogy nyolcadszorra végül sikerül teljesen tisztán kiejtenie amit akar. Kevés olyan hangzó van, ami nem megy még tökéletesen, ilyen az "L", és az "R", de azt hiszem alig kétévesen ez is fantasztikus.
Amiket használ, azok zömmel a lányoktól hallott dolgok, így van a repertoárban egy jó sor meghökkentő is, mint például a képzeld el :)
Ragoz, mostanában már múlt időt is használ, a tárgyragot már régóta jól illeszti, és tisztában van az én, te fogalmakkal is. Magára jóideje használja "en". :)
A kisautók mellett a konyha a nagy favorit, és a könyvek is bekerültek a látótérbe. Ez utóbbit nagy komolysággal lapozgatja, kommentálja, szívesen hallgatja.... mint ahogy nézni is szereti. Vannak (vagy lehet, hogy csak voltak) elveim a mesenézéssel kapcsolatban, de a négy gyerek különböző igénye a mesélésre esténként már kivitelezhetetlen, így mozgót kapnak, míg Lelle fürdik. Áron lelkesen kiabál, mikor a hálózsák is felkerül rá: mesje. :)
Vannak színes falaink, és huncutul rámvigyorog, miközben arról győzköd, hogy ahol akisautót tolja, az a föld és nem a fal.
Egyedül eszik, szól, ha pisilt, négy fog híjján teljes a készlet, 14 kiló és 88 centi, érzékeny bőrű, kékszemű, kis felhőcske.
Formás, izmos kisgomóc.
Szerelem még mindig...
2011. október 15., szombat
22 hónapos lett a kisdömper
Nemsokára két éves, de nekünk inkább még alig két éves.
A három legnagyobb változás ebben a hónapban az új fogacskák, a beszéd, és a hosszúujjú-szárú, sok ruha.
A fogakkal, mint mindig most is együttjárt a bújósság, leginkább a letehetetlenség :), amire főképpen Danit szemelte ki magának, de ha Dani nem is lett volna kéznél, akkor is inkább férfiakat keresett magának, mondjuk Ferit, vagy Matyit. Az alsó szemfogak, és a bal kettes bújt ki, a felső szemfogacskák már áttörtek, de gyanítom, ezek is okoznak még fájdalmat néhanap, mert igen változatos a hangulata napról napra. Rosszabb periódusaiban rettenetesen hisztis lesz, sokat sír, megsértődik hamar, és cipelni kell álló nap.
A homeos kúp (végre eszembe jutott, hogy ilyen is van) sokat segít az éjszakákon, gyakorlatilag végigalussza a mellettünk álló kiságyban. Ha fel is ébred, akkor is elég, ha megsimogatjuk... igen, akár Dani is elég most.
Kíváncsian várom, hogy ha hazaköltözünk, milyen forgatókönyv szerint változik ez, egyelőre nem is tervezek, vagy ha igen, csak azért, hogy az ágyát be lehessen tenni valamelyik szobába.
Az ősz egyben a sok sok ruhát is ránkkényszerítette, Áron lelkesen öltözik, nem gondoltam volna. Persze néha előfordul azért, hogy zokniban, vagy mezítlán szökik ki az ajtón, és nem zavarja, hogy odakinn farkasordító hideg várja a benthez képest.
Ezzel együtt természetesen új szavakkal bővült a szótár, úgy, mint tapusz (kapucni), és zokki, meg sapi, sapo, és tabát. A kétszavas mondatok tára is bővül, természetesen fogalmam sincs mikkel, mert lejegyezni teljességgel lehetetlen, az egyetlen, amire emlékszem, egy autótologatásos játék kommentje volt, miszerint: autó megy. haza megy. Ellágyult a szívem tőle. :)
A kedvencek most a mezözűsz, amit énekel az autóban, mikor megállunk, és sokáig nem tudtam, mit jelent, mára kiderült :):) megjöttünk. Aztán itt a titössz (kikötsz), amit szintén énekel, a tepüt (ketchup), a nejész (nehéz), amit összeráncolt szemöldökkel préselve mondogat, a pios (piros), amit helyesen használ, viszont minden színre is :).
Egyre tisztábban szól, egyre kevésbé sejpeg, kifejezetten szépek az ó-i, például.
A leggyakrabban használt szava mostanában ez:
Nagyhangú, erős akaratú, figyelmen kívül hagyhatlan kisdömper, igazi fiú, akivel nekem talán a legnehezebb, akivel elindulni olyansmi, amit háromszor veszek fontolóra, mert hangos, erős akaratú és kisdömper. :)
A minap fiús családban voltunk vendégek, akkor azért látszott, hogy mindennek ellenére lányok között szokott, hogy ez előny-e vagy sem, majd kiderül. :) Nekem jólesett látnom mindenesetre, hogy tud ő csendesebb, lágyabb lenni, mint idehaza.
2011. augusztus 22., hétfő
Miágyunk
Képem nincs, és ezt most nagyon sajnálom...
Lelle helye kezdetektől fogva mellettem volt, a néhai Áron helyén, vagyis a miágyunk jobb oldalának legszélén, közvetlenül az ágy mellé állított rácsos ágy szomszédságában. Ha én is ott vagyok, akkor ez nekem a bal oldalamat jelenti.
Áron mostanában kétnaponta csak hét körül érkezik, más napokon pedig már kettő és háom között befészkeli magát Dani és közém, vagyis a jobb oldalamra. Ha Dani bírja és velünk marad, akkor meglehetősen szűk a sáv, amin Áron alszik, de nem bánja, mert amúgy is fogdosós, egész éjjel csípked, simogat, kaparászik. Hol engem, hol Danit.
Reggel aztán, miután felkel és elhagyja a fészket, van még néhány percem, jobb napokon akár egy órám is, hogy úgy feküdjek, ahogy jólesik...
Ma gyanús volt... a csend, és a hely nagysága is.
A lányok már elmentek az oviba, és Devi is megérkezett már, mire magamhoz tértem, mégsem hallottam, hogy beszélgetne Áronnal, aki viszont nyolc körül Dani oldalán lemászott, legalábbis ez volt a legutolsó emlékem róla. (szeretnék én felkelni vele, de amikor van segítség, visszaájulok, és csak Lelle recsegése tud felébreszteni)
Felpattantam, de reptemben azonnal meg is merevedtem.
Áron ugyanis lemászott ugyan adott oldalon, de a másikon azzal a lendülettel vissza is mászott. Lelle alatt, vele egy vonalban feküdt, a hátán, a feje jobbra fordítva, a kezei ökölben, könyökben behajlítva, a feje mellett... Éppen úgy, ahogy Lelléé. Teljesen egyformán feküdtek, az egyik betakarva a paplannal, a másik meg rajta.
Lelle helye kezdetektől fogva mellettem volt, a néhai Áron helyén, vagyis a miágyunk jobb oldalának legszélén, közvetlenül az ágy mellé állított rácsos ágy szomszédságában. Ha én is ott vagyok, akkor ez nekem a bal oldalamat jelenti.
Áron mostanában kétnaponta csak hét körül érkezik, más napokon pedig már kettő és háom között befészkeli magát Dani és közém, vagyis a jobb oldalamra. Ha Dani bírja és velünk marad, akkor meglehetősen szűk a sáv, amin Áron alszik, de nem bánja, mert amúgy is fogdosós, egész éjjel csípked, simogat, kaparászik. Hol engem, hol Danit.
Reggel aztán, miután felkel és elhagyja a fészket, van még néhány percem, jobb napokon akár egy órám is, hogy úgy feküdjek, ahogy jólesik...
Ma gyanús volt... a csend, és a hely nagysága is.
A lányok már elmentek az oviba, és Devi is megérkezett már, mire magamhoz tértem, mégsem hallottam, hogy beszélgetne Áronnal, aki viszont nyolc körül Dani oldalán lemászott, legalábbis ez volt a legutolsó emlékem róla. (szeretnék én felkelni vele, de amikor van segítség, visszaájulok, és csak Lelle recsegése tud felébreszteni)
Felpattantam, de reptemben azonnal meg is merevedtem.
Áron ugyanis lemászott ugyan adott oldalon, de a másikon azzal a lendülettel vissza is mászott. Lelle alatt, vele egy vonalban feküdt, a hátán, a feje jobbra fordítva, a kezei ökölben, könyökben behajlítva, a feje mellett... Éppen úgy, ahogy Lelléé. Teljesen egyformán feküdtek, az egyik betakarva a paplannal, a másik meg rajta.
2011. július 17., vasárnap
Erről, arról...
Tegnap délben Lelle megkapta a bcg oltását. Volt egy kis tanakodás, hogy az itteni, vagy az otthoni protokoll szerint járjunk-e el, de mert egyelőre bizonytalan a jövő, úgy döntöttünk, a magyar szerint oltatjuk.
Itt a születést követő napon adnak bcg-t, hepatitis B-t és K vitamin,t mindet injekcióban. Mi végül csak a bcg mellett döntöttünk, amihez otthonról anyukám hozott kivezetőt is. Lelle az autóban elaludt, és csak az oltásra ébredt fel. Sírdogált, de végül hamar visszaaludt, és gyakorlatilag egész nap folytatta a szunyókálást.
Tudtam, hogy ennek meglesz a következménye, éjjel most is két órácskát volt fent sírva, nézelődve. A sírása a két szobával távolabb alvó Áront is felébreszti idővel, így felváltva voltam hol egyikkel, hol másikkal. Tudom, hogy két óra nem túl hosszú idő, de mikor elkezdődik, sosem lehet tudni, hol a vége, és mitagadás azért fárasztó is rohangálni hol egyikhez, hol másikhoz.
Lelle úgy működik, hogy amikor a nézelődésből fáradni kezd, akkor még csak sírdogál, abbahagyja, megint sír... aztán idővel egyre fáradtabb, innentől folyamatosan sír, aztán becsukja a szemét, és úgy folytatja a kiabálást. Tegnap már kétszer elaludt kézben, aztán le is lehetett tenni, de tíz perc múlva újra felébredt. Ezeket viselem a legnehezebben...
Meg azt, hogy látványosan nincs közöm a megnyugváshoz.
Tegnap viszont volt egy pont, amikor a mellkasomra fektetve végre elcsitult... és legeslegvégül úgy aludtunk el, hogy szorosan hozzábújtam.
Reggel... vagy mondjuk délben (ismét átaludta az éjszakát, így ötkor volt egy fejős köröm is :)), amikor magamhoz tértem, ott feküdt a takarója nélkül az oldalamon. Szeretem ezt a kis kukacot nagyon...
Dani és anyukám elképesztő energiákkal azon vannak, hogy ezúttal legyen olyanom, hogy gyerekágy... Hannával volt egy hét ilyen, de azt csak azért hívtam így, mert bátorságom sem volt a nagyágyon kívüli világhoz. Ma már tudom, hogy teljesen felborult akkor a hormonháztartásom, a szorongás ennek volt köszönhető.
(apropó, hemoglobin 8.3, a tsh pedig picit alacsony, azon is állított az orvos... msotmár jól leszek)
Most viszont Dani minden délelőtt elviszi a hármat valahova, tegnap pl. nyulazni voltak, ma játszón... anyukám pedig mos, főz, mosogat... és két hét múlva hazamegy, ahogy Dani holnaptól ismét dolgozik. Igyekszem készítgeni magam a változásokra, a legkevésbé azt tudom, hogyan fogok tudni magamhoz térni reggel időben, hogy elkezdjem a napot amikor az egyébként indulni szokott.
Egyelőre viszont annyira jó dolgom van, amilyennél jobbat kívánni sem tudnék.
Tegnap első alkalommal sétálni voltunk, a ház körül, de már a kerítésen kívül. Hanna tolta a babakocsit, olyan jó volt látni, hogy mekkora már, mennyire szépen viszonyul a többiekhez, meg a picikéhez.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...
Mikolt is hasonló szeretettel rajong még mindig, ő egy kicsit visszament kisbabába, ráfekszik Lelle pelenkázólapjára, és mondja is, hogy ő kisbaba. Az anyatejet issza lelkesen, és az első pár nap kirohanásai után úgy tűnik, kezd ismét megérkezni mihozzánk.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...
Áronnak a legnehezebb, és vele is lesz a legnehezebb, hiszen a lányok oviban lesznek, de ő itthon marad velem, és küzd majd a helyzettel... Szeretném, ha neki is jó lenne, ha megtalálná hamar a helyét a hatosban... jó, hogy még szopizik.
Holnap újabb kórházas kör, Lelle sarkából vesznek vért. És holnap lesz a napja az újabb adag ügyintézésnek is, az útlevéllel kapcsolatban.
Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...
És csak egy kis lábjegyzet... annyira fura, ahogy változik a testem... szokni kell, és nem magától értetődő. Mintha külön életet élne, teszi a dolgát, én meg csak figyelem, mert minden nap más. Szeretnék majd egyszer újra tornázni, hatossal kezdődő számokat látni a mérlegen (amit nem is használok...), és beleférni a ruháimba... alul, felül egyaránt. :)
Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...
2011. július 8., péntek
A sikerek fokozhatók
Rajtam kívülálló okok következtében az a csoda történt, hogy Áron este 11től a saját, új, kényelmesen körbeforogható ágyában aludt. Reggel hétig...
Amikor aztán csendes mamázással és talpcsattogással jött át a miágyunkba, hogy egy minimális csatlakozást követően tovább aludjon fél kilencig.
Azért csak 11től, mert Mikoltot végül Hanna püfölte el, mert rámászott... állítólag. Zokogott. Meggívasztaltam, evett egy lekváros kenyeret, aztán elaludt.
Reggel hétkor viszont Hanna is, Mikolt is felébredt Áronra.
Anyukámhoz masíroztak, és ott ébredeztek egy darabig.
Azóta némileg lelassulva játszanak a kuckóban, szintén valamilyen csoda folytán hiszti és sírás nélkül...
Emlékeim sincsenek róla, milyen ennyit egyben aludni... bár hajnali ötkor Lelle beköltözött a tüdőm alá, arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. És nem tudok felülni sem... Végül Dani segített, majd ketten bámultuk az órát hitetlenkedve, hogy még egyik sem érkezett.
Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzik az egyben sokóra alvás.
Illúzióim nincsenek a hosszútávú folytatást illetően, de már ezekért a hatalmas apróságokért is hálás vagyok. :)
Lelle még mindig semmi konkrét jelét nem adta az indulhatnéknak, a tegnapi nap volt a holtpont úgy érzem, végignyűglődtem a napot, ma orvos... Egyszer majdcsak eljön az idő. 11.07.11. Nem olyan rossz... végülis.
2011. május 6., péntek
Alvásról, képekben
Hogy alszik a baba Áron?
És egy sorozat arról, amikor az ebéd ideje belenyúlik az alváséba...
A csukott szemes verzió csak azért nem került rögzítésre, mert miközben én Hannát tisztogattam, Peti megszánta Áront és elvitte az ágyába. :)
Áron jelenidejű alvási szokásai mélyen a húsomba vágnak, épp a mitrontottamel önmarcangolás fázisában vagyok, így most ennek boncolgatása elmarad. Pedig megér egy posztot... majd holnap :)
Áron jelenidejű alvási szokásai mélyen a húsomba vágnak, épp a mitrontottamel önmarcangolás fázisában vagyok, így most ennek boncolgatása elmarad. Pedig megér egy posztot... majd holnap :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)