Juhtúrós gnocchi Jó sorsom Szlovéniába vezérelt, ebbe a csöppnyi, kétmilliós országba (nyáron többen vannak). Olyan, mint egy terepasztal, minden a helyén, minden rendben…és minden megtalálható benne. Sűrítve a világ. A fővárostól félórányira csodás síterepek, másfélóra autóútra az Adria. Sok hegy, síkság, finom borok. Nyugdíjasok - is - a szállodákban. Olyan, amilyet mindig is kívántam Magyarországnak: Kelet és Nyugat, Észak és Dél évezredes kapcsolatából csakis a legjobb géneket örökölte: nyugati/északi precizitást, keleti/déli életörömet. Ez a juhtúrós gnocchi is mintha ezt mintázná, szlovák tejtermék az olasz eredetű ételen. És az elegáns szálloda tányérján elegánsan odapöttyentve egy kis adag, előételként, mint ahogyan ezt az ékszerdoboz-országot is odapöttyentették a térképre, végtelenül elegánsan, jóízléssel, minden falat öröm. Hozzávalók A gnocchihoz 1 kiló lisztes krumpli 25+5 deka liszt 2 tojás Só A szószhoz 25 deka juhtúró 3 deci tejföl A tálaláshoz Rucola A krumplit megfőzzük, áttörjük, kihűtjük. Összegyúrjuk a 25 deka liszttel, a sóval és a tojásokkal. Kisfiunk kezével 1-2 centi átmérőjű rudakat sodrunk belőle, elvágjuk őket, és egy villa hátával meghengergetjük, hogy recések legyenek (elmaradhat). A sodráshoz, hengeregtéshez használjuk fel az 5 deka lisztet. Forró vízben kifőzzük (amíg fel nem jön, és még egy kis idő, nagyjából 5 perc). Kiolajozott tálba tesszük, egy picit várunk, hogy megdermedjen, és akkor keverjük össze az olajjal és a már kifőtt gombóckákkal, így nem törik-málik szét. A tejfölt összemelegítjük a juhtúróval, hogy szépen összeolvadjanak. A tányér aljára rucolákat rendezünk csinosan - kisleánykám szerint bükklevelek -, erre kerül a gnocchi, majd egy pöttyintés – vagy sok – juhtúró. A tetejét az étteremben még egy nagyon érdekes, paprikaízű, kicsit kemény, szalmaszáljellegű képződmény is díszítette, ami minket, magyarokat képviselt – legalább is az én képzeletemben – és amire a nemzetközi társaságból senki sem jött rá, mi is lehet az. Viszont finom volt.
Kicsi fiamnak megengedtem, hogy rágózzon. Gondolom, ezért nem kerülök be a Leglazább anyukák rekordkönyvébe. Bár ha alaposabban megvizsgáljuk az előtörténetet…kislányom ugyanis fuldoklós típusú gyerek. Ősz hajszálaim jelentős részét szereztem be azon a módon, hogy gyermekem feje már kékült a félrenyelt alma- vagy barackdarab miatt. Speciális műfogással mindannyiszor kihalásztam a nem rendeltetésszerű helyről, de ezalatt a tizedmásodpercek éveknek tűntek, a hirtelen mozdulatokat pedig lassított felvételként éltem meg, és még most is, ahogy gépelek, fizikailag fájnak az ujjaim a félelemtől. Na és ezen előzmények után, jó sok év elteltével, megengedtem nagyobbamnak és a kisebbemnek is, hogy rágózzanak. A felnőttséghez vezető lépcső egy újabb fokát elérve a törpe méretű Laza Csávó csípőre és zsebre tett kézzel úgy summázta édesanyja életben való csetlését-botlását: - Anyu, te azt hitted, hogy nem tudok rágózni. Pedig én már kisbaba koromban is tudtam!