Piszkozatok garmada...

 Elég hullámzó volt az elmúlt hét. Elég hullámzó voltam az elmúlt héten. Elég hullámzó volt a hangulatom az elmúlt héten...

Ezek így mind igazak. A külvilágban "úgy" nem történt semmi olyan érdemleges vagy nagy dolog, mármint ami engem érint valójában, ami okot adott volna a mélységhez vagy a magassághoz, szóval nem is értem, de tényleg elég libikókás volt az egész. 

Ami jó volt, hogy hosszú idő után azt éreztem, hogy megint voltak olyan pillanatok-órák-napok, amikor, ha beléptem egy helységbe - lásd:bárhol felbukkantam - akkor úgy beéltem azt a helyet. "Megjelentem". Olyan jó értelemben - amikor nem egy vagy a sok között, hanem akire úgy felkapja az ember a fejét. Így nőnap után lehet tán Karinthy szavaival lehet ezt jól kifejezni:

“Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.

Valahogy így, ahogy írta. Vannak emberek, akik "beragyogják" azt a helyet, ahol éppen vannak, ahova belépnek. Férfiak, nők, vegyesen. Akikre valahogy nem tudsz nem oda figyelni. Ebben az ötvenes szürkeségben, vagyis láthatatlanságban éppenséggel egyre ritkábbak ezek a pillanatok - illetve talán mégse. 

Tegnap színházban voltunk, ismét egy felejthetős, egyszer nézhetős, de vidám, bolondos zenés darabot néztünk meg (ezek kb. olyanok, mint a limonádé-regények, amik totál kikapcsolják az agyad, ha leveszed a polcról, nem üli meg a lelked, és egyszere jó... ), és mindegyik szereplő jó volt, de ahogy belépett Sztárek Andrea, olyan szinten MEGJELENT, hogy ihaj. Pedig nem egy szép nő, de NŐ,  hihetetlenül, és 65 évesen. Ajj, de jó volt látni-nézni! És nem volt benne semmi túljátszás, egyszerűen a nőiség volt maga.

Közben pedig ottvoltak a hulllámvasutak is, hogy jaj, nem érek már semmit... ezek azért megviselik a lelket.

A nőnap körül voltunk sütizni a kollléganőkkel, kaptunk bent tökjó ajándékokat, voltam a kedvenc zenekarom nőnapi koncertjén nanáhogyTisottfeszített,komolyan, lehetne benne annyi, de ugye nincs..., aztán Gyerek is megjött, és vele voltunk színházban... azt nem mondom, hogy könnyű Vele a helyzet, rengeteget nyelek vissza, hogy ne vitázzuk végig ezt a minimális pár napot, míg itthon van, de katassztrófa, mennyire lepattint úgy mindannyiunkat, és mennyire nem is érdekli szinte semmi, ami ithhon, ami család. Nagyon fáj, és fogalmam nincs, hogy lehetne ezt most megoldani. Annyira keveset vagyunk együtt, hogy esély sincs megbeszélni, mert vitába megy át, és nem lehet normálisan átbeszélni az idő rövidsége miatt, baaa. Ha nem kérdezek, szinte nem is beszél, kérdezni meg végképp nem kérdez,nem is érdeklődik. Én meg nyelem vissza a könnyeimet, És nem akarom, hogy ez így legyen most már a továbbiakban, bármennyire is saját élet meg minden - azért na. És piszok kevés az a péntek estétől-vasárnap délelőttig idő, amit itthon van, én pedig valahogy nagyon nehezen viselem, amikor elmegy, és persze ez is egy ilyen hülye körforgás, mert látom, hogy ha észreveszi rajtam, még jobban "menekül", ergo azt gondolja, hogy itthon magányosan csoffadok és belé kapaszkodom, és ez taszítja. Nem így van, mert még mindig meglepően jól elvagyok magam, DE Ő az életem része, és nagyon hiányzik minden szarság és egyetnemértés ellenére is, persze. Én szeretném kihasználni az itthonléte minden percét, Ő meg menekül... hogy lett ez így? jah, nehéz elveszíteni az "anyaisten"-pozíciót, nagyon lehet huppanni, amikor felnőnek, és lepattannak....

Tegnap egész délelőtt vágtuk ki a dzsumbujt nagybátyámmal, végre volt kis időm erre, és ezer fok is volt - jah, a színházba is kis zakó elég volt a rövidujjas felső fölé,  a kocsitól az épületig, hihetetlen - és ez egy picit megnyugtató, hogy haladok ezzel is. Ma talán folytatom, bár jó lenne egyet menni is valamerre.