Hoztál mindenfélét, igyekeztél kicsit becsapni bennünket. Lejárt az időd, viszlát jövőre! Reménykedem!
Amikor már kezdtem azt hinni, hogy tényleg tavasz van, akkor hoppp, csak visszatért a tél. Egy percig sem hittem, hogy megússzuk az idei telet úgy, hogy belenyugvóan elbúcsúzik. Megcsikorgatja még a fogát mielőtt átadja helyét a kikeletnek. Olyan jó volt hinni, hogy valóban tavasz van, olyan jó volt kint dolgozgatni, közben megfeledkezni még arról is, hogy itt fáj, ott fáj, mindenhol fáj. Áááá, a csodákat! Nem lehet arról megfeledkezni, mert amikor a metszegetés után nem tudok felállni, csak kétrét görnyedve botorkálni, akkor azért eszembe jut. Ez sem érdekel, mert feltölt, örömmel tölt el minden négyzetméter rendbe tétele. Hűűű, de sok négyzetméter van még hátra! Soha nem lesz vége, soha nem lesz rendben minden. Mindeen?! Semmi! Elképzelem én, hogy mit és hogyan fogok csinálni, de ez nem megy ám ilyen könnyen. Ha rájuk nézek, akkor csak mosolyogni tudok, bárhogy is fáj minden porcikám. Aztán mire úgy gondolom, hogy ezzel végeztem, akkor kezdhetem elölről. Hogy én hányszor lombseprűztem már a tavasszal!
A metszegetést a szőlővel kezdtem kint a kertben, mert ahhoz nem kellett nagyon mélyre hajolni. Utána a hortenziák jöttek. Lehet hogy elsiettem a virágok levágását, de belém bújt a kis ördög, csak hajtott kifelé.