Karanténos karácsony

Évek óta a saját fenyőágainkból készítünk karácsonyfát. Voltak köztük szebbnél szebbek, de ilyen még soha nem volt.

És íme a mi rendhagyó, karanténos karácsonyfánk! Rendhagyó, mert nincsenek rajta hagyományos díszek, nincs kivilágítás, nincs semmi, ami a régmúlt karácsonyokra emlékeztetne bennünket. De van rajta ölelő kar, minden családtagé. Így legalább virtuálisan tudjuk átölelni egymást a fenyőfa lombján, ha már a valóságban nem tehetjük. Ezek az ölelő karok mind hitelesek, mert jóelőre elkértem mindenkinek a körülrajzolt kezét, amit kinyomtattam, átrajzoltam műszaki rajzlapra, kinyírkáltam őket és izgatottan vártam, hogy felöltöztethessem velük a karácsonyfánkat. És vannak rajta angyalkák, ugyanannyi ahányan a családból távoztak innen a földről,akik már évek óta csak fentről angyalokként lehetnek velünk, onnan óvják féltőn lépteinket. 

A fa elhelyezése sem a megszokott helyén van, hanem a hálószobánk egyik sarkában, mellettem, ahol mindig velünk vannak. Olyan jó, hogy amikor éjszaka felébredek, felnézek rá, különösen jó érzés kerít hatalmába, olyan megnyugvás tölt el. Együtt vagyunk képletesen.

Először a szalagangyalkák kerültek fel a fára, de ők alig látszottak rajta, ezért gyorsan készítettem még a már meglévőkhöz papírból. Az lett a végleges.

"Minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat." (Wass Albert)  

 

Wass Albert: Karácsonyi versek II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?Akkor bizony rútak vagytok,
szegények és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

 Megint egy elgondolkodtató poszt a fb-ról:

Kőváry Anett

ÁptrtmcmSunirtlupgislosn so2areS.d  · 

Mit tettél, ember.

Az elég sem volt elég. Még több kellett, még nagyobb, még gyorsabb, még magasabb, még drágább, még szebb, még hamisabb, még több, még több, még több…

A repülőid eltakarták az egemet, a hajóid eltakarták a tengeremet, vonataid a földemet, felhőkarcolóid a hegyeimet, felhalmozott árucikkeid a tükörképedet, fesztiváljaid zajától nem hallottad a madarakat, nem hallottál engem…nem hallottad magadat.

Ember…mit tettél.

Rohantál, hogy még több országot láss. Nem volt elég egy utazás, nem volt elég száz utazás, hajszoltad a menekülést, a helykeresést, és észre sem vetted az otthont…magadban. Nem volt jó az erkély, az udvar, az erdő, a közeli domb, nem érdekelt a patakpart a házad mellett, mentél, csak mentél, mert azt hitted, menned kellett.

Ember…nem értetted.

Nem értetted, hogy miért lángol a tüdőm, hogy miért olvad a jegem, hogy miért nyelnek el városokat a rengéseim. Nem értetted, miért torpansz meg miért, miért nem jön az újabb siker, miért egyre küzdelmesebb akár csak egy lépést is tenni meg. Nem értetted, mit jelent megállni, mit jelent hátrálni, mit jelent hálát adni. Nem értetted, hogy segítséget, hogy szünetet, hogy figyelmet kérek. Nem értetted, mit jelent rajtam élned.

Ember…vedd észre!

Vedd észre végre a lényeget! Állítsd le kicsit végre az életed! Hagyd az autót, a repülőt, hagyd a bulit, a melleted ülőt, vedd észre a hangodat, a fiadat, a lányodat, vedd észre a napsütést, a szelet, a friss levegőt, az erdőt, fejed fölött a tetőt, vedd észre, hogy jól is használhatod az erőd! Vedd észre a néptelen utcákat, az üres tereket, a máskor mindig oly zsúfolt épületeket. Lásd a világodat, amit építettél! A tiéd! Csak egy kicsit túlsiettél. Halld meg a tenger imáját, a madarak lármáját, a tapsot az erkélyen, az istent a szívedben. Lásd végre a nagyobb képet, vedd észre, hogy ahogy volt, az…az nem élet. Vedd észre, hogy most a te tüdőd lángol, hogy most te vagy a jegesmedve mindentől távol, vedd észre, hogy te vagy most beteg, mert nekem gyógyulnom kell, hogy továbbvihesselek.