Jodi Picoult: Gyere haza

*Vigyázat, enyhe SPOILERVESZÉLY!*

Öööö, azon túl, hogy hol a felkiáltójel a felszólító módú cím végéről, tulajdonképpen ki is jöjjön haza? Zoe az új, női házastársától az ex, férfi házastársához, Maxhez? Vagy Zoe térjen haza végre a hetero eltévelyedése után az őt váró Vanessa karjaiba? Vagy Zoe és Max korábban lefagyasztott embriói a saját anyjukhoz, ahelyett, hogy mások nevelnék fel őket? Nekem ez nem jött át, ahogyan az egész könyv mondanivalója sem. Nagyon nem. 

Van ez a nő, Zoe, aki különleges foglalkozást űz, zeneterapeuta és aki sok éve próbálkozik teherbe esni a macsó, szörfös, néha alkoholista, szexi férjétől, Maxtől. De ez sokadik próbálkozásra sem jön össze. Max feladja a harcot, válik. Majd megtér Jézushoz. Hát, talán....Zoe pedig nősül. Igen. NEM!  

Szóval nem tudom kikerülni, hogy a saját véleményemet a homoszexuális családról ne szőjem bele az erről a könyvről alkotott értékelésbe. 

Nem érdekel, hogy ki mit csinál szabadidejében négyszemközt a partnerével, amíg abba mindkét fél beleegyezik és örömét leli. Nem is tartozik ez senkire. Viszont ne mondja senki, hogy ez természet szerint való. Itt akárhogy is, szerintem valami hibádzik. Genetikailag vagy agyban, én nem tudom. Az egészséges ösztön mást diktál, ez szinte biztos. A szaporodást, reprodukciót, ami csak ellenkező nemű egyeddel lehetséges. 

Aztán itt van a házasság. Azt gondolom, hogy ennek egyik fő célja, hogy stabil hátteret nyújtson a belőle születendő gyermekeknek.

Nem zavar, ha melegek együtt élnek, egészen addig, amíg nem hivalkodnak a szexualitásukkal és a másságukkal. Mi sem hivalkodunk ezekkel. Csendben, feltűnés nélküli párkapcsolatban létezünk. 

De nem értek egyet azzal, hogy házasságot köthessenek. Bevallom, émelyeg a gyomrom, ha két menyasszonyi ruhás házasulandóra gondolok, mint Zoe és Vanessa voltak. Ez számomra teljesen természetellenes. 

Úgyhogy a könyv témája, sugallata nálam nagyon-nagyon nem talált megértő fülekre. Hogy teljesen rendben van ez így és joga van bárkinek házasságot kötni bárkivel, valamint gyermeket nevelni bármilyen kapcsolatban. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy homoszexuális partnerek nem képesek utódot nemzeni egymással. Ennyi. 

Azt meg, hogy Jodi egy szinte bigott vallási gyülekezetet állított a melegek ellenpontjaként a történetben, nagyon hatásvadásznak  és szélsőségesnek gondolom. A vallásosak nem feltétlenül kardforgató és bigott alakok. Nagyon fekete-fehér nekem tehát a történet, tele szélsőségekkel és sablonokkal.

Pedig igazán jól kezdődött. Az eleje kifejezetten tetszett. Jó a dramaturgiája, az írónő jól választotta ki a megírandó múltbéli és jelenbeli jeleneteket, jól hordja össze az anyagot, amiből összeáll a kép és frappáns párbeszédeket folytattat le a szereplőivel. Gördülékenyen folyik a történet, a szöveg nem igénytelen, nagyon kellemes a nyelvi közeg és kifejezetten tetszett Picoult szarkasztikus, finom humora is. De ennél több jót nem tudok elmondani róla. A sarkított elemeken túl egyúttal sablonos is a történet, ami természetesen happy enddel végződik. A "gonosz" meggondolja magát és a legnormálisabb szereplőn kívül a végén tulajdonképpen mindenki boldog lesz és elnyeri méltó jutalmát. Ennek semmi köze a valósághoz, pedig Jodi valós társadalmi problémákat ábrázol a regényeiben, csak sajnos nem valószerűen oldja meg őket a történeteiben.

És persze berakta a végére a 6 éves kislányt, akivel még engem is sikerült kizökkentenie az ellenállásomból pár pillanatra, mert ha valakivel, hát egy 6 éves kislánnyal biztosan le lehet venni a lábamról. Hasonlóan, mint  a cukormázzal a dobostorta tetején...

Szabó T. Anna: Tatoktatok

Véletlenül került hozzám Szabó T. Anna verseskötete. Először csak érdektelenül belepillantottam, de olyan helyen sikerült kinyitnom, hogy rögtön megragadott. A modernsége, az ötletessége, a humora. Sőt, még kicsit elborult is, pont ezért tetszik :D

Érdekes vonulat figyelhető meg a költészet terén is a magyar irodalomban szerintem. Bár nem nagyon vagyok otthon benne, de amit elcsíptem mostanában belőle, az alapján szerintem nyugodtan állíthatom.
Hogy ugyanúgy, ahogyan a hétköznapi nyelvben, a költészetben is a minél egyszerűbb, modern szóhasználat jellemző, a régiekre jellemző barokkos szóvirágok szinte eltűntek, hiszen egy újfajta világban élünk, ahol sajnos az emberek már nem értik meg a bonyolultabb dolgokat...

Szabó T. Annánál is észrevehető valamennyire ez az irány, ugyanakkor a szóvirágok helyét sokszor nagyon jó ötletekkel pótolja, ügyesen játszik a szavakkal. És hát a pihent ötletei is nagyon jellemzőek a mai gondolkodásra. Ezt igazából pozitív értelemben mondom, mert rég tetszettek ennyire versek.

Mondjuk nem mondanám egyértelműen, hogy kifejezetten gyerekeknek való, pedig első blikkre gyerekversek, de valahogy nem mind. Kicsi gyerekek sok játékos kifejezést nem biztos, hogy értenek belőle, nagyobb gyerekek pedig szerintem nem olvasnak verseket, de lehet, hogy tévedek.
Én viszont kisgyerekes szülőként tudtam értékelni. Egyébként a rajzok is jól tükrözik az egész kötet jellegét.

Egy nyelvtörő szösszenet:

PÖRÖLŐ

                                 (Szülők mondják)            (Kamaszok mondják)

                       Ördögkörből bökölődtök!        Örökkön zsörtölődtök!

                           Föltöltőkön tökölődtök!        Pöröltök, kötözködtök!

                      Könyököltök, sört öntötök!       Körömpörköltöt főztök!

                  Lődörgő kölykökön győztök!       Főnökökhöz dörgölőztök!

                      Lökött köldökhöz öltöztök!       Ködös nőkhöz költözködtök!

A kötet legvégén található Nemzetközi Medve-Induló pedig szerintem megkoronázása a kötetnek, könnyesre nevettük magunkat rajta a 6 éves lányommal. (Mondjuk a párom nem akarta újra hallani :D) Aki nem hiszi, járjon utána :P

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Ez a könyv alaposan meglepett. Nem tudom pontosan mire számítottam vele kapcsolatban, de talán valami színes kavalkádra, fejkapkodásra, sok szereplőre, érthetetlen érzésekre és viszonyokra. Ha India vagy Afrika kerül szóba, akkor nekem ezek jutnak eszembe.

Helyette kaptam egy tiszta, érhető, higgadt és mesélős elbeszélésmódot. A regény terjedelméhez képest kevés szereplőt. Egy tiszta szívű és érzékeny narrátort, aki a főszereplő ikerfiúk egyike.

Egy viszonylag bonyodalmas családtörténetet, ami az elbeszélésmódnak köszönhetően mégis teljesen világos volt.

Nagyon szerettem olvasni. Megnyugtatott. Menekültem ebbe a világba, az etióp főváros adományokból fenntartott, három orvossal működő, szegény kórházába. Holott volt itt gyilkosság, politika, árulás, súlyos betegségek, minden. És mégis. Az író olyan nyugalommal, higgadtan, mégis színesen meséli a történteket, hogy nem lehet nem szeretni. Talán ezt nevezik bölcsességnek? Indulatok helyett megpróbálni megkeresni a dolgok mögötti összefüggéseket és elfogadni a megváltoztathatatlant? A jót keresni mindenben? Megbocsátani?

Azt hiszem igen.

Multikulturális, kissé szentimentális, szelíd, elfogadó regény ez, de talán éppen ezért tetszett nagyon. És persze, mert nagyszerűen van megírva, élvezet olvasni. A benne szereplő borzalmak ellenére az élet emberi oldalát mutatta nekem.

(Hadd tegyem még hozzá, hogy számomra elképesztő, hogy egy orvos ilyen összeszedett, jól felépített, színes regényt képes írni. Hivatásos írókat meghazudtolva… Tökéletesen érhetően, az olvasóit nem túlterhelve beleszőve a történetbe bizonyos betegségek, műtétek leírását.)

C. W. Gortner: Medici Katalin vallomásai

Hiába, imádom a történelmet. Pedig anno a suliban utáltam. Ehhez persze kellettek a rettenetesen száraz tankönyvek és a még szárazabb tanár…

Pedig a mai fejemmel gondolkodva nem tudok izgalmasabb dolgot elképzelni a múltban lezajlott események megismerésénél. Ehhez persze kellenek ilyen írók, mint pl. Gortner, aki rettentően lebilincselően, eseménydúsan tudja tálalni nekünk a valaha történteket. Gortner ráadásul egyetemi tanár, kutató, a reneszánsz szakértője, tehát a regényében foglaltaknak még megalapozott háttere is van, azaz nagyjából hitelesek, ami nagyon fontos számomra.

Ezen a könyvön nem lehet unatkozni. Az első laptól, attól a perctől fogva, hogy megismerkedünk a kb. 10 éves Katalinnal, aki Firenze legnevesebb uralkodójának és a művészetek legnagyobb támogatójának, Lorenzo de Medicinek a dédunokája, filmként peregnek előttünk e lány, majd asszony életének legfontosabb eseményei. És habár Medici Katalint kora egyik legveszedelmesebb és leggonoszabb uralkodójának tartották, ez a regény próbált a felszín alá ásni és könyvtárnyi levelezés, naplófeljegyzés és egyéb jegyzetek alapján elénk tárni Katalin valódi személyét, amely egy nagyon erős és határozott asszonyt mutat, aki tűzön-vízen keresztül védte egy olyan ország, Franciaország érdekeit és stabilitását, mely nem is a szülőhazája… A birodalmán kívül a családja, annak további boldogulása és a királyi cím megtartása volt az, amiért tíz körömmel küzdött. Viszont azt is megmutatja ez a regény, hogy ez az asszony hogyan vált sokszor a körülmények és a sajátjain kívül a mások intrikáinak áldozatává.

Számomra az olvasottak alapján közel sem volt ő egy vérengző és okkult dolgokkal foglalkozó őrült, sokkal inkább egy bátor és erős nő, aki nem volt lusta tenni. Én sokszor sajnáltam, mert nem igazán volt választása: belekerült a királynéi pozícióba, gyermekeket szült (a 10 világra hozott gyermeke közül 8-at túlélt…) és próbálta a feladatát a lehető legjobban elvégezni. Persze követett el hibákat, de az a kép, ami a sors fintora és a körülmények furcsa játéka során a közvélemény szemében kialakult róla, nem tűnik igazságosnak. Illetve ennek a könyvnek az alapján én remélem, hogy nem is igaz.

Azért is tetszett a regény, mert elsősorban a katolikusok és protestánsok/hugenották között dúló vallási háború köré fonódott és ezek a vallási dolgok engem mindig érdekeltek. Minden intrika, amit akár Katalin, akár vetélytársai szőttek, azon kérdés körül keringett, hogy a mindaddig katolikus Franciaország engedje-e a szabad vallásgyakorlást a kálvinista tanok követői számára. És miközben Katalin az első uralkodók között volt, akik toleranciát hirdettek az ügyben, az a fonák helyzet állt elő, hogy a vallásháború legvéresebb eseményének tartott Szent Bertalan-éji mészárlást az ő nevével pecsételték meg, amikor is a katolikusok több ezer hugenottát mészároltak le Párizs szerte…

Egy csillagot azért vontam le, mert a tökéletesen szőtt események és a világosan ábrázolt ok-okozati viszonyok mellett kevésnek találtam a hangulati elemet a regényben, illetve a mellékszereplők ábrázolása is lehetett volna mélyrehatóbb, pl. Katalin gyermekeié.

Ettől függetlenül nagyon ajánlom a könyvet annak, akit érdekel a kor és a téma, de annak is, akit nem, mert ezek után garantáltan érdekelni fogja :)

Kate Chopin: Ébredés

Örültem, hogy megjelent magyarul ez a kisregény, mert angolul már egy ideje megvan, de valahogy nem volt kedvem hozzá.

Igazából azért is szereztem meg, mert angol szakos Molyos ismerőseim többen is nagyra értékelték.

Arról szól, hogy van ez a nő, Edna, aki feleség, családanya a XIX. század Amerikájában, lenn délen, New Orleansban. 2 kicsi gyermeke van, férje dolgozik, ahogy azt kell, ő meg otthon unatkozik, a nyarakat pedig a tengernél tölti egy kellemes társasággal. Itt ismerkedik meg Robert-rel, akivel együtt tölti a napjait és aki közelebb kerül hozzá, mint a férje valaha is.
A nyaralás, a tenger, a természet közelsége, a szabadság szele és persze ez az új, izgalmas ismeretség ébreszti őt öntudatra, hogy ő igazából nem akar tovább a házasság és az élet által a nőkre kényszerített börtönlétben tengődni tovább.
Zajlanak az események, felborítva Edna addigi teljes életét, lelkét és szellemét. A végén viszont valamelyest letisztulnak a dolgok, az írónő nagyon ravaszul feltárja a női lét disszonanciáját.

Egyszerű kis regény ez, mégis vannak benne fantasztikus mondatok, nekem nagyon megragadta az érzékeimet és a gondolataimat helyenként. De legtöbbször csak zajlanak benne a felületes szemlélő által unalmasnak is ítélhető események, viszont ha jobban elmélyülünk benne, látható, hogy Chopin mennyire érzékeny az apró, nüansznyi dolgokra. Ezért emlékeztetett engem Virginia Woolfra, bár annál kevésbé ideges és sokkal tisztább a szöveg, de szerintem ez a nagyszerű fordításnak is köszönhető.

A vége nálam majdnem ütött, tetszett, ahogyan az írónő ebből a viszonylag egyszerű alapszituációból ilyen mély, megcsavart, a regény elejéről származó halvány áttűnésekkel átszőtt helyzetet hozott létre. Ami a mai napig nem veszítette aktualitását, éppen ezért fontos ez a regény.
Nekem a vége olyan volt, mint amikor megszólal az előadás végét jelző hangos gong, de a közönség csak döbbenten ül maga elé meredve a nézőtéren.

Theresa Révay: A hársak felett az ég

Eléggé zavarba hozott Theresa Révay ezzel a regénnyel, ami tulajdonképpen jót jelent.

Nem erre számítottam, amit ez a könyv adott, nekem hiányzott belőle az előzményének, a Párizs Fehér Fényei -nek a varázsa. Viszont ha jobban belegondolok, ez a II. világháború utáni nagyon nehéz időszakban játszódik, talán csak a háború alatt volt ennél rosszabb a helyzet Európában. Hogyan is lehetne szó bármiféle varázsról, fényekről…? Sötét volt ez a korszak, tele nélkülözéssel, éhezéssel, a háborúban eltűntek után való kutatással, a veszteségekkel való szembenézéssel. Nagyrészt Németországban, a porig bombázott Berlinben játszódik a történet, de időnként Párizsba és kicsit New Yorkba is elrepít minket az írónő.

Tetszett, hogy háborús vesztes németek lelkébe, nehézségeibe is betekintést enged, amiről ritkán hallunk, olvasunk, bár manapság azért egyre többet. És nem csak a polgári lakosokéba, hanem a bűnösökébe és hozzátartozóikéba is valamennyire.

Ebben a regényben ugyan tovább követhetjük az orosz származású Xénia Fjodorovna és a német Max von Passau szerelmének alakulását, de talán egy fokkal nagyobb hangsúlyt kap az ő utódaik, a következő generáció, barátok, rokonok érzelmi élete és szövevényes kapcsolataik.

Egyszerre találtam szappanoperába illően kimódoltnak (ami számomra kissé valószerűtlen és vicces) és nagyszerűnek Révaynak azokat az ötleteit, ahogyan szereplőit összekapcsolta egymással majd egy végső fináléra összeterelte őket. És igen, nagyon romantikus volt helyenként, az én ízlésemnek már túlzottan az, de meg kell hagyni, az a fajta romantika, amitől az ember sóhajt egyet, hogy igen, talán minden nehézség ellenére mégis ezért érdemes élni, mert végül minden jóra fordul és az ember boldog lesz, vagy legalábbis megnyugszik a lelke. Mert minden borzalom ellenére az életben maradt szereplők megerősödve és tiszta lélekkel viselték a sorsukat és bátran álltak az élet további akadályai elé – igen, én időnként szeretem az ilyen magasztos gondolatokat, be kell valljam…, és ez most éppen jó pillanatban talált meg, azt hiszem.

Aztán nem hagyhatom szó nélkül Révay írói stílusát, mert ez volt az egyik, amitől még én is élvezni tudtam ezt a helyenként súlyos romantikát, ami megjelent a regényben. Nem tudok rosszat mondani róla, azt mondom, ha már romantika, akkor minimum ennyire tudjon írni az írónő. Választékos, ötletes, igényes a nyelvezete. Arról nem beszélve, hogy ennyire alaposan ismerje és hitelesen ábrázolja a történelmi hátteret, ha már mondjuk éppen történelmi jellegű romantikus műről beszélünk. És minimum ilyen jól tudja belehelyezni a szereplőit az adott korba, háttérbe.

Sokáig bizonytalan voltam az értékeléssel, mert bár több benne a romantika és kevesebb a fény, mint az előző részben, de még mindig nem tudok Theresának rosszabbat adni, mint 9 csillag.

(Néhány romantikus író számára pedig egyenesen kötelezővé tenném a műveit!)

Kepes András: Tövispuszta

András, könyörgöm, írjon még sok-sok könyvet!

Előző olvasmányom után sírtam a gyönyörűségtől, amikor ennek a könyvnek az első sorait, oldalait olvastam. A tévéből eleve kedvelem Kepes Andrást, az intelligenciáját, a finomságát, az időnként váratlanul, a semmiből felbukkanó vulgaritását, ami az ő stílusában mindig nagyon mulatságosan hat.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, az ő hangját hallottam, ő mesélte végig a fejemben a történetet.

Igazából sok ilyen történetet hallottunk, olvastunk már. A magyar történelem elevenedik meg a lapokon a XX. század elejétől a végéig. Ami érdekesebbé teszi, az a három különböző sorból származó barát - egy paraszti, egy nemesi és egy zsidó famíliából származó fiú - párhuzamos útja. Hogy a háborúk és rendszerek, rendszerváltozások hogyan hatottak az ő és leszármazottaik sorsára.

A közepén egy kicsit untam is, mert mint írtam, hallottuk már százszor ezeket a történeteket és a történet közepe táján csak mesélt, mesélt, nem csillogtatta meg annyira írói eszköztárát Kepes. Az elején és a végén viszont annál inkább. Nem bántam volna, ha még olvashatok tőle több eleven és szép leírást, találó kifejezést, hasonlatot, mert nagyon-nagyon jól bánik a szavakkal. De azt is tökéletesen megértem, hogy nem akart túlzásba esni, mert pontosan ismeri a 'kevesebb több' elvet.

A regény vége pedig… Egyrészt nagyon megható, másrészt nagyon sok bölcsesség villan meg benne, de semmiképp ne a Coelho féle bölcsességre gondoljunk, hanem arra a buddhista félére, ami nem hivalkodó, csak csendesen merengő.

Még mindig remeg a szám tőle.

Alan Glynn: Csúcshatás

Nem lenne rossz, ha létezne az MDT tabletta a valóságban is, persze minden mellékhatás nélkül. Az ember csak bevenne egyet és ha épp arra vágyna, jól felpörgetné az agyát. Percek alatt befogadhatna és meg is tanulhatna nehéz szakszövegeket, fél óra alatt kitakarítaná a lakást, rendszerezné a rendetlenséget, előjönnének szunnyadó képességei, 1-2 nap alatt megtanulhatna egy nyelvet és nem utolsó sorban kiolvashatna egy könyvet egy óra alatt, akár az eredeti nyelven... Istenem.... Mennyit, de mennyit lehetne így olvasni - remélhetőleg élvezetesen. Így nem kellene azon siránkoznom, hogy rövid az élet annak minden szépségének megismerésére és az összes engem érdeklő könyv elolvasására.

A new yorki Eddie Spinola véletlenül hozzájut a szóban forgó csodaszerhez volt sógorától, akit már 10 éve nem látott és aki véletlenül másnap meg is hal. Eddie pedig illegális tulajdonosává válik majdnem 500 db MDT tablettának, ami egy gyógyszegyár titkos, nem piacra dobott, veszélyes terméke. Használja is. Naponta 1-2 szemet. Először csak takarít, aztán megcsinálja pár óra alatt hónapok óta halasztgatott munkáját, majd odáig fajul a pörgése, hogy a tőzsde minden idők egyik legsikeresebb brókerévé válik, sőt egy nagyvállalati fúzió kulcsfigurája lesz belőle. Ezt a karriert mindössze pár hét alatt futja be az MDT segítségével. De persze semmi nem tarthat örökre és Eddie mellékhatásokat is észlel...

Az elején kifejezetten tetszett a könyv, főleg a stílusa. Látszik rajta, hogy Glynn tud valamit az írásról: gördülékeny, választékos, ugyanakkor modern és kissé cinikus. A cselekmény sem hétköznapi, ahogy leírja Eddie kedélyének hullámzásait, attól függően, hogy épp van-e benne anyag vagy épp félig leszokóban van róla.
A regény közepén kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, mert az eleje alapján azt hittem, hogy valami nagy dolog van készülőben, ami valahogy elmaradt és maradtak az átlagos akciófilmbe illő történések, ami nekem kevés volt.
A szerkezete ennek ellenére nem volt rossz, mert az egész regény egy utólagos visszaemlékezés a pörgős napokra, időnként bevillan a jelen a múlt sorai közé, a végét pedig nyitva hagyja az író, gondoljuk mi tovább, hogy mi fog történni Eddie-vel...

Nem vágott falhoz, többre számítottam, nem volt ez több, mint egy tök átlagos akció-thriller. Viszont ha a cselekményt valahogy ütősebbre fogná, Glynn biztos, hogy nagyon jó regényt tudna írni ebben a műfajban.

Steven Saylor: Birodalom

Nem is tudom pontosan, de mintha valahogy egyszerre történt volna, hogy megtudtam, hogy meg fog jelenni ez a könyv és az, hogy 3 kedves molytársnőmmel hirtelen felindulásból repülőjegyet foglaltunk Rómába, mert hát muszáj világot látni... :)

Úgyhogy már teljes Róma lázban égtem a szeptemberi út kapcsán, mikor végre megjelent ez a könyv a Könyvhétre. Rá is vetetettem magam azon nyomban és nem csalódtam, sőt még jobban bezsongtam tőle :)

Alig várom már, hogy a saját szememmel is lássam a Flavius-amfiteátrumot (;-)), a Pantheont, a Fórum romjait, a Tiberist, a Palatinus dombot és még sok-sok-sok mindent.

Saylortól a Rómát korábban olvastam és nagyon tetszett. Épp azon keseregtem utána, hogy dehát hol a többi (Augustusnál véget ért a könyv), hiszen azután következett a Római Birodalomnak az igazán izgalmas korszaka, amikor a császárok uralkodtak. És így teljesüljön minden kívánságom, az író megírta a folytatást :)

Határozott fejlődést érzek a Róma után, abban ugyanis két patríciuscsalád nemzedékein keresztül mutatja be Róma történelmét az alapításától kezdve, ami számomra kicsit zavaró volt, mert úgy emlékszem, hogy hol egyik, hol a másik család került előtérbe és az időben is nagyobbakat ugrált, mint ebben a regényben. A Birodalomban viszont csak egy család generációit vonultatja fel Saylor, a Pinariusokét 4 nemzedéken keresztül. Remekül oldotta meg az író azt, hogy mind a főszereplő Pinariusok közel kerülnek az olvasóhoz, mind az aktuális császárokról kielégítő jellemrajzot kapunk, ill. megfelelő mennyiségű alapinformációt a fő cselekedeteikről. Nem egyszerű ugyanis ennyi történést egy ilyen terjedelmű regénybe élvezetesen belefoglalni. Augustus császártól egészen Hadrianusig és még egy kicsit tovább is olvashatunk az uralkodókról és korukról, a rómaiak aktuális közhangulatáról az adott császár uralma alatt.

Saylor stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos, mégis igényes és sok apró részletre kiterjedő. A történelmi hitelesség sem hagy semmi kívánnivalót maga után. Nagyon frappánsan oldotta meg, hogy a nagy eseményeket valóban főhősei, az átlagemberek szemszögéből ábrázolta, akik sokszor az események hátteréről mit sem tudtak, nem értették mi történik körülöttük, csak mi tudhattuk történelmi tanulmányainkból az események magyarázatát. Gondolok itt a nagy római tűzvészre vagy a Vezúv kitörésére például.

Egy apró dolog van még azonban, amin én még javítanék: továbbra is a szereplői szájába adta Saylor a korábbi történelmi események felvázolását, ami kicsit idiótán jött ki, mikor egymásnak magyarázták, hogy mi történt a múltban, amit persze mindenki nagyon jól tudott...:)

A krimijeivel is próbálkoztam az írónak, de azt gondolom, hogy nem az az ő terepe, maradjon inkább a történelmi regénynél, mert ebben a műfajban tényleg kiemelkedő. És várom a következő regényét, remélem lesz még :)

Hadd dicsérjem meg a külcsínt is: az egész kiadvány nagyon igényes, jó volt kézbe venni. Nem emlékszem egyetlen elütésre sem benne, a keménytáblás borító pedig szemet gyönyörködtető képpel: pirospont.

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Mondanom sem kell, hogy ezer éve el akartam olvasni ezt a regényt, mert szinte csak jókat hallottam róla. Ha nem adta volna ki ismét az Athenaeum Kiadó, valószínűleg még évekig tologattam volna. Pedig ez is olyan könyv volt, hogy kár lett volna.

Nagyon fekszenek nekem a történelmi hátterű, kalandos történetek. Hódítások, felfedezések, idegen kultúrák feltérképezése. Ez is egy ilyen regény. Hernandó Cortés útját kísérhetjük figyelemmel, sőt, mivel annyira erős a regény atmoszférája, egyenesen ott lehetünk vele, amint partra száll kis csapatával Közép-Amerikában és ott felfedezi, majd meghódítja az azték indiánok hatalmas birodalmát. Hihetetlen amit ez a társaság véghezvitt. 400 fős csapatával Cortés több tízezres, százezres indián seregeket gyűrt maga alá. Persze ehhez kellettek olyan eszközök, mint az ágyúk, és olyan állatok, mint a lovak, melyek az őslakókat megrémítették, és persze egy jó adag fondorlat, aminek segítségével ilyen embertömeget behódolásra késztettek.

Európa és a "vad nyugat" találkozik tehát a lapokon, hitelesen bemutatva az indiánok életét, szokásait, különös tekintettel többistenhitükre és vallási szokásaikra.
A két világ között egy indián lány, Malinalli a kapocs, akit Cortés ajándékba kap. Szerető, tolmács, közvetítő válik belőle a két kultúra között.

Lenyűgözött az a szemléletmód, amivel Passuth nyúlt a témához. Egyrészt nem éreztem őt egyik oldalon sem, egyszerűen bemutatta a történéseket, úgy, hogy igazán nem engedett közel kerülni egyik szereplő lelkéhez sem. Mert minket, olvasókat szippantott bele a történetbe, amely olyan impressziószerűen van ábrázolva, hogy valóban részeseinek érezhetjük magunkat olvasás közben. Ez a stílus már Ilija Trojanownál is nagyon teszett a Világok gyűjtőjében, ezt a regényt is hasonlónak éreztem.

A másik a stílusa. Olvastam, hogy sokan Passuth írói stílusát hozzák fel hibájának, nehézkesnek találják, de én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Csupán az első 80 oldalt éreztem döcögősnek és nehezen követhetőnek, azután valami megváltozott: elindultak a hajók Európából, a stílus pedig sokkal emészthetőbbé vált - talán az izgalmak hatására. Minden mondata követhető, ugyanakkor magas irodalmisággal van megírva, rendkívül szuggesztíven ábrázolva az eseményeket.

Akik szeretik a történelmet, a kalandot és nem riadnak vissza a szórakoztató irodalom keretein jócskán túlmutató ábrázolásmódtól, azoknak bátran ajánlom ezt a könyvet, nekem hatalmas élmény volt. A címét pedig egyenesen imádom. És én is siratom Mexikót Tláloc-kal, az esőistennel együtt, mert akárhogy is, az emberi kultúra egyik legnagyobb veszteségének lehettünk tanúi akkor, ott...

10/10.

És akkor jöhet a többi Passuth könyv :)

Paul Auster: The New York Trilogy

A "sznob" szó meghatározásánál olvastam magyarázatként a minap a következő mondatot: "A filmet senki sem értette, de a sznobok odavoltak tőle". Nos, ez alapján teljesen sznob vagyok, mert eléggé ködös, hogy mi a fene a konkrét értelme ennek a regénynek, nem tudom, csak érzem kicsit, de teljesen odavoltam tőle.

Olyan volt ez, mint egy Lynch film. Talán nincs is válasz a kérdésekre, amiket felvet, sőt, talán kérdés sincs :P
Azt írtam valahol a Molyon róla, hogy abszurdan groteszken bizarr. Mert az.

Három detektívtörténetet tartalmaz a könyv, egyik sem hétköznapi, de mindhárom New Yorkban játszódik. Az első igazából egy súlyos ügy, egy gyermekbántalmazás és annak következményei köré épül, valaki véletlenül belekeveredik magánnyomozóként ebbe a történetbe. A másodikban szintén magánnyomozás folyik, de nem tudni milyen ügyben, csak figyelni kell, de a végén már nem tudni, hogy ki is figyel kit és miért. A harmadik talán a legemberközelibb. Egy újságíró nyomoz eltűnt barátja után. Mindhárom sztoriról elmondható, hogy rémálommá válik a végére, ha már az elejükön nem lennének azok, ha nem is a hagyományos értelemben. Feszült, abszurd, nem evilági jelenetek jellemzik mindhárom történetet. Auster szerintem olyan kérdéseket feszeget, amikbe bele lehet bolondulni, ha nagyon beleássuk magunkat - ez érződik is a könyvön :P Például, hogy kik vagyunk? Hogyan definiáljuk magunkat? Mi tesz minket azzá, akinek hisszük magunkat? Milyen törékeny az identitásunk? Mi a valóság? Az, amit látunk és érzékelünk, vagy ami bennünk zajlik valamilyen módon?

Én általában azokat az írásokat szeretem, ahol a szavak változatosságával és szépségével fejezi ki az író a mondanivalóját. Nem nagyon találkoztam viszont még olyannal, mint amit Auster ebben a regényében nyújt, azaz ennyire cseles és ravasz módon összekapcsolni három történetet ezer alig látható, pókfonalnyi szállal, finom utalással, illetve egy-egy leheletnyi momentumot megváltoztatva fordítani ellenkezőjére a jelentést. Na, most már ezt majdnem én sem értem, úgyhogy be is fejezem.

Auster elképesztő. A legvégén egy bekezdésben majdnem pontosan leírta, amit erről a könyvről gondoltam. Ez azért eléggé ijesztő. Vagy csak egyszerűen zseniális.

Ja, angolul olvastam, ezért angol a szöveg, lefordítani nem fogom, so it is only for the competents.

"If I say nothing about what I found there, it is because I understood very little. All the words were familiar to me, and yet they seemed to have been put together strangely, as though their final purpose was to cancel each other out. I can think of no other way to express it. Each sentence erased the sentence before it, each paragraph made the next paragraph impossible. It is odd, then, that the feeling that survives from this notebook is one of great lucidity. It is as if Fanshawe knew his final work had to subvert every expectation I had for it. These were not the words of a man who regretted anything. He had answered the question by asking another question, and therefore everything remained open, unfinished, to be started again. I lost my way after the first word, and from then on I could only grope ahead, faltering in the darkness, blinded by the book that had been written for me."

10/10 - Very confusing.

És akkor nem maradhat ki Alicia Keys New York c. dala, mert imádom és mert nagyon illik ide:

W. Somerset Maugham: Színes fátyol

Nagyon szeretem, ahogyan Maugham ír, egy ideje az egyik kedvenc írómmá is avattam. Most sem csalódtam benne, sőt. Talán ez a regénye tetszett eddig a legjobban.

Igazából azt vettem észre, hogy az eddig tőle olvasott Színház, Karácsony Párizsban és ez is, ha belegondolunk, eléggé hasonló, bár az alapszituációk teljesen mások. Mindhárom regényben a főszereplő jellemfejlődését, épülését követhetjük nyomon, mindhárom egy egyszerű szituációból növi ki magát nem akármilyen lélektani mélységekig, mindháromban szerep jut a művészeteknek valamilyen szinten, még a Színes fátyolban is, aminek egyébként nem sok köze van hozzá.

A szövegük pedig... Csodálatosan letisztult, érthető, logikus, a cselekmény illetve a mondanivaló kicsúcsosodásánál pedig briliáns, irodalmi eszközökkel gazdagon tarkított.

Az egyik kedvenc szövegrészem a Színes fátyolban:

Az élénk, színes, változatos és idegenszerű jelenetek olyanok voltak, mint egy szőnyeg, amelyen titokzatos árnyalatokként tűntek föl Kitty képzeletének fantomjai. Egészen valószerűtlenek voltak. A párkányzatos falú Mej-tan-fu egy darab festett vászon volt, amelyet egy régi darabban a színpadra tettek, hogy várost ábrázoljon. Az apácák, Waddington és beléje szerelmes mandzsu nő fantasztikus álarcos szereplők voltak; a többi, a tekervényes utcákon járkáló nép és a halottak névtelen tömeg voltak. Természetesen mindennek, mindenkinek volt valamiféle jelentősége, de miféle? Mintha mindnyájan valami régi rituális táncot jártak volna, amelynek bonyolult fordulatait fontos lett volna tudni, de nem tudta senki, senki.

Számomra ez az irodalom maga.

A Színes fátyol azért is tetszett jobban, mint a másik kettő, mert a lélektani ábrázoláson felül a főszereplő Kitty és férje Edward gyönyörű helyeken utaznak, élnek. Bár a borzalom, a kolera sújtotta városka közepén vagyunk, Maugham mégis csodás szavakkal ábrázolja a kínai tájat, a kultúrát, a misztikus Keletet, ami nekem is a szívem csücske.

És a főszereplő Kitty... Ugyanolyan gyarló és emberi, mint bármelyikünk. Alapból egy ostoba liba, a konvenciók rabja, de nagyon tetszett, ahogy jelleme épülését ábrázolta Maugham és hogy kegyetlen őszinteséggel ruházta fel. Gondolkodtam rajta, hogy Kittynek ez az önmagához való kínos őszintesége vajon butaságából ered-e, de arra jutottam, hogy nem. Igaza volt Kittynek, amikor azt mondta magáról, hogy nem viselkedhetett másképpen lánykorában és házassága elején, hiszen ebben nőtt fel, ezt látta maga körül és a társadalomban mindenhol. Kellett neki egy kínos és súlyos élethelyzet, hogy valódi énje felszínre törjön.

És Edward, a férj. Ő volt a kedvenc karakterem a regényben, mert puszta tekintetével, hallgatásaival és Maugham ezeket körülíró szavaival nagyon-nagyon sok mindent kifejezett. Hát nem ez a zsenialitás?

10/10.

(A filmet láttam korábban, nagyon-nagyon tetszett, annak ellenére, hogy jól elhálivúdiasították a végét.... Naomi Watts és Edward Norton színészi játékai bravúrosak. Kicsit más vetülete van filmen az egész történetnek, sokaknak jobban tetszik a film, de számomra Maugham szövege pótolhatatlan.)

Jodi Picoult: Second Glance

Na, ez az egész onnan jött, hogy már egy ideje szerettem volna angolul olvasni, illetve szerettem volna valami misztikusat olvasni.
Persze az angolul olvasást nem valami keménnyel akartam kezdeni, hanem nyilván valami egyszerűbb szövegű, könnyedebb stílusú könyvvel és ami a misztikát illeti, ennek a fülszövege eléggé csábító volt, szellemek stb.

És igen. Jodi Picoult szuperül tudja, hogy mitől döglik a légy. Azaz mitől válik egy regény bestsellerré: nos, végy hozzá minimum egy beteg gyereket, aztán valamilyen állatot, legjobb a kutya, mert a kutyákhoz általában mindenkinek fűződik valamilyen pozitív élménye, aztán valami jó kis egzotikus népet, mondjuk az Indiánokat, akik ott Amerikában rögtön kéznél is vannak. Adj hozzá egy hosszú hajú, halott szerelmét sirató, megvigasztalásért ordító magányos macsót. 1-2 nagyon erős és magabiztos, gyerekét hősként nevelő magányos nőt. Aki persze még okos is, naná. Ez már bőven elég lenne, de hogy még véletlenül se süssék rád a hétköznapiság bélyegét, fűszerezd meg egy kis misztikával, például szellemekkel, akik rózsaszirmokat szórva hagynak nyomot maguk után. Ja, és ki ne hagyjuk a tudományt, elmésebb és kifinomultabb ízlésű olvasóink kedvéért. Kéne bele kén, vagyis inkább mondjuk legyen egy izgalmas kis genetikai vonal, ami a szociológiával párosítva tuti székhez szegezés, falhoz vágás.
A nyomozás sem maradhat el, mert ki kell deríteni, hogy visszajáró szellemünknek ki volt hajdanán, vagy 70 évvel ezelőtt a gyilkosa. És hab legyen a tortán (sic!), hogy a macsó és a szellem szerelembe esnek. Ennél többet már nem lehet kihozni a hozzávalókból, ebből az ízkavalkádból, tádámm: kész a tökéletes, izgalmas, minden igényt kielégítő finomság.

Boá...

Tetejébe idegesítő a 2-3 oldalas, filmszerű jelenetekből álló elbeszélésmód. A szöveg nem annyira egyszerű, mint vártam és vannak benne rettentően okos, szép és szívszorító mondatok, ahogyan az viszont elvárható.
A egész végén pedig egy már-már apokaliptikus jelenet, ami mintegy tetőpontként a történet legizgalmasabb jelenete akar lenni, de én itt már sírtam, annyira-de-annyira gagyi volt, hogy alig akartam elhinni, hogy ez a számomra is érdekesen induló és a feléig relatíve normálisan haladó történet itt kötött ki. Pedig gondolhattam volna.

Nyelvleckének jó volt, megtudtam, hogy simán képes vagyok közepesen nehéz szöveget gond nélkül olvasni, érteni, oszt ennyi.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Elfogult vagyok egy kicsit az íróval. Mert magyar, mert az én generációm, mert nagyon tetszett az Isten hozott c. regénye.

Nem csalódtam ebben a könyvében sem. Sőt. Megdöbbentett az őszintesége. Ez ugyanis a családjának története, azon belül is jobban fókuszálva 3-4 családtagra. Szerintem ez sokunknál érzékeny téma, én csak nagyon kevés embernek tudok erről a témáról őszintén beszélni, mert fájdalmas, mert szégyenletes, mert miért kell így lennie...?
De szerintem nincs normális család, nincs olyan, ahol ne lennének takargatnivaló kis dolgok, és csak nagyon kevesen képesek ezt nyíltan felvállalni, a nyilvánosság előtt pedig pláne.

Grecsó megtette. A vele készült interjú szerint a sztorik váza igaz, csak a fehér foltokat töltötte ki a fantáziájára hagyatkozva. Ami külön jó, nekem tetszik, hogy teljesen biztosak nem lehetünk benne, hogy melyek a valós és a kitalált epizódok, ettől csak izgalmasabb. De igazából mindegy is, mert szerintem nincs olyan színes képzelet, amit a valóság ne tudna überelni.

A főszereplő, akit nem azonosít teljesen magával az író, mert nem nevezi meg és más a foglalkozása is, egy szép napon felkérést kap, hogy írjon a helyi lapba egy régi családi fotó kapcsán valami régi történetet. Hősünk elvállalja, leírja nagyapja testvérének rövid történetét, ahogyan ő hallotta a családban, de meglepetésére érkezik egy reakció az írására, miszerint az általa ténynek tudott dolgok mégsem igazak. Így kezd nyomozásba saját családjának valós története után. Rokonok, ismerősök szájából elevenedik meg a múlt, a kendertermesztő falu melletti telep élete, a kosárfonó, kalauz, építőmunkás rokonok egyáltalán nem egyszerű magánélete. A jelen, hősünk magánélete pedig a régi történetek sorai között zajlik szinte eggyé olvadva azzal, ami megint csak nagyon tetszett.

Különlegesnek találom Grecsó egész gondolatvilágát, hogy milyen mélyrehatóan foglalkozik ezekkel a családi dolgokkal, kutatva azután, hogy miként lehetne az ősök külső és belső tulajdonságait, történeteit saját magára, az ő sorsára vonatkoztatni. Van ebben valami ezoterikus, karmikus.

A nyelvezetét is szerettem, jól olvasható, gördülékeny, jól egyensúlyoz a hétköznapiasabb és a szépirodalmi eszközökkel tűzdelt részek között. Érdekessé teszik a szövegbe belesimuló párbeszédek.

Büszke vagyok Grecsó Krisztiánra, komolyan. Örülök, hogy vannak ilyen gondolatvilágú, fiatal, tehetséges íróink is.

Itt látható riport az íróval a regényről.

Chaim Potok: A nevem Asher Lev

Érdekelnek a különböző vallások, a művészetek pedig depláne. Úgyhogy ez éppen nekem való könyvnek ígérkezett. És tényleg.

Potok már az első oldalakon egy olyan hangnemet ütött meg, hogy azonnal látszott, hogy ő egy nagyon jó író. Viszont azután kis csalódást okozott, ugyanis a tetszetős stílus ellenére a könyv feléig elég nyögvenyelősen haladtunk, pontosabban szólva toporogtunk, mert kb. ugyanarról volt szó sok-sok oldalon keresztül újra és újra.
Mégpedig a gyermek Asher Levről és a ladovi zsidó közösséghez tartozó családjáról. Ahogyan Asher rajzolgatni kezd mindenfélét és ahogyan különleges képességét, látásmódját felfedezi. Ahogyan édesapja rendszeresen, hetente többször repülőutakat tesz New Yorkból Amerika különböző részeibe, hogy más zsidóknak segítsen, építve és összetartva ezzel a közösséget. Ahogyan az édesanya először bátyja elvesztésétől letargiába esve vegetál, majd gyógyulása után főiskolai tankönyveivel barikádozza el magát, maradék idejében pedig az ablakon kibámulva aggódik a családtagjaiért.
Asher édesapja nem tudja megérteni, hogy fia miért pazarolja idejét rajzolásra, festésre, a vallásos zsidóknál ez nem szokás, sőt pedzegeti, hogy a fiú tehetsége esetleg a Másik Oldalról való.

A könyv második felében Asher az apja minden értetlensége és negatív hozzáállása ellenére mégiscsak folytatja művészetét és már nagyon fiatalon felfigyel rá egy idősebb festő, aki pártfogásába veszi. A fiú ugyanakkor megtartja vallása előírásait is, eljár a zsinagógába stb. A közösségük vezetője, a Rebbe az édesapa minden ellenérzése ellenére jóváhagyja a fiú művészi tevékenységét és bölcsen próbálja őt úgy terelgetni, hogy a közösség hasznára váljon.

Egyén és közösség, valamint annak szabályai állnak az én olvasatomban a történet középpontjában, de egy érdekes aspektusból, mégpedig a művészet, művészek szemszögéből. Asher az érzelmeit fejezi ki festészetével, ő ezzel kommunikál a külvilág felé, ez viszont ütközik a közösség szokásaival.

A regény fontos kérdése, hogy ha választanunk kéne az esztétikai és a morális vakság között, akkor mit választanánk? Ez egy átlagembernél eléggé egyértelmű szerintem, azonban egy művésznél, aki a művészetén keresztül kommunikál és fejezi ki magát, közel sem.

A regény vontatott első fele egy lassú és fokozatos ráhangolódás volt a címszereplő Asher Lev személyére, érzéseire. A történet utolsó részében viszont Potok egy akkorát írt, hogy csak tátogni tudtam. Régen olvastam ennyire jól megírt, feszültséggel és érzelmekkel, erkölcsi kérdésekkel teli irományt, mint ennek a regénynek a befejezése, csúcspontja. Nekem katartikus élmény volt. (Azt már észrevettem, hogy sokszor a művészethez kapcsolódó írások okoznak nekem ilyet :))

Kétszer is elolvastam ezt a befejező részt, annyira tetszett, pedig nem szoktam ilyet.
Nekem persze megvan a saját kis véleményem erről az egészről, a végkifejletről. De ezt most megtartom magamnak. Az biztos, hogy nagyon fontos kérdéseket feszeget.
Kíváncsian várom, hogy mi történik Asherrel a regény folytatásában, az Asher Lev örökségében.

Thomas Mann: A Buddenbrook ház

Én úúúgy örülök, hogy sikerült megint egy ilyen jó klasszikust beválasztanom. Én ezt annyira szerettem olvasni, hogy most nem is nagyon tudok mást, mert még mindig ott vagyok Lübeckben úgy 150 évvel ezelőtt. (Érdekes, Mann nem említi, hogy mely városban játszódik szinte végig a történet, úgy kellett kigugliznom, aztán kiderült, hogy ez Lübeck, az író szülővárosa, és a fiktív szereplői is mintha emlékeztetnének a város egy-két akkori lakójára :))

Egyébként nem volt ez egy vidám történet. Ez nem titok, hiszen az alcíme eredetileg Verfall einer Familie, azaz Egy család hanyatlása.
Mann alaposan meglepett. Persze rengeteget hallottam a nevét, olyanoké mellett mint Dosztojevszkij vagy Kafka stb. és azt hittem, hogy valami sokkal nehezebbre és unalmasabbra kell számítanom. Aztán jól meglepődtem, hogy nem volt benne semmi nehéz meg unalmas. Egy jómódú német gabonakereskedő család mindennapjait mutatja be nekünk Mann a regényben, időnként nagyobbakat ugrálva az időben. 3-4 generáció sorsának alakulását követhetjük nyomon a történet során, kiemelve a legjellemzőbb, legkarakterisztikusabb eseményeket a sorsokból, melyek képesek bemutatni a családtagok jellemét, élethez való hozzáállását.
A fő vonal Johann Buddenbrook konzul 4 gyermekének sorsa: a családért élő Tonyé, aki mindig rossz férjet választ, a céget továbbvivő szorgalmas Thomasé, a szórakozásnak élő Christiané és a mélyen vallásos Klaraé. Rajtuk kívül még jópár szereplővel megismerkedhetünk, családtagokkal és alkalmazottakkal.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi tetszett annyira benne. Eleinte talán a gördülékenysége, flottsága, aztán később az, ahogyan Mann bemutatta, hogy milyen apróságok vezettek a hanyatláshoz és a család kihalásához. Aztán a legvégén egy-két témába mint pl. a halál vagy a zene picit jobban belemélyedt az író, ezeket meg azért szerettem mert tényleg hiányzott már a felszín mellett valami mélység is a regényből. Ezekkel mutatta meg igazán az író az írói tehetsége mellett a műveltségét és sokoldalúságát is.

A nem mindig pozitív hangulat ellenére jó volt olvasni, hogy milyen fontos volt anno a tágabb család, a hagyományok, a gyökerek, a család hírneve. Ezek manapság már egyáltalán nem léteznek vagy nem számítanak fontosnak :(

Azt hiszem ez egy olyan klasszikus, amit bátran a kezébe adnék egy kortárs irodalmon szocializálódott olvasónak is, mert mind a nyelvezete, mind a történések "pörgése" nagyon jól olvashatóvá teszik. Úgyhogy tessék Mannt olvasni!
Ha nem lenne annyi minden más olvasnivalóm, most azonnal nekiállnék a Varázshegynek, aztán meg a József és testvéreinek.

És így egy könyv után Mannt gondolkodás nélkül felhelyezem a képzeletbeli kis polcom tetejére Maugham és Capote mellé, mert ott a helye.

Charles Dickens: Kis Dorrit

Nagy elégedettséggel tölt el, hogy Dickens nevét végre így, a címsorba írhatom le a blogban. Egyrészt mert már régen szerettem volna valaki nagynevű klasszikustól olvasni, akinek az írásmódja még tetszik is. Másrészt nagyon büszke vagyok rá, hogy kiolvastam ezt a könyvet, mert azért ez nem volt kis teljesítmény... Próbára tett rendesen ez a több, mint 800 oldalas, apró betűs regény a terjedelme miatt is, meg amiatt is, hogy meglehetősen nehézkesen, kerülőutakon, rettentő szószátyár módon jutottunk el A-ból B-be.

Viszont Dickens stílusa már az első fejezetben megvett magának. Választékos, de nem érthetetlen, finom humorú, nagyon jó emberismeretről tanúskodó.

A történet meglehetősen sokrétű. Legelőször is a címszereplő, Amy Dorrit sorsát követhetjük nyomon, aki a Marshallsea nevű londoni börtönben látja meg a napvilágot, ott is nő fel testvéreivel együtt, mert édesapja adósként ide került és úgy néz ki, hogy itt is fogja leélni az életét. Érdekes ez a börtönvilág, mert a családtagok ki-be járhatnak amikor kedvük tartja, a rabok nem cellákban, hanem lakás-szerű, berendezett szobákban élnek. Úgyhogy az egész Dorrit család gyakorlatilag itt a börtönben éli hétköznapjait, bár csak apjuk az állandó börtönlakó. Kis Dorrit apróbb munkákat vállal házaknál, például varrást, hogy családját segíteni tudja. Egy munkaadójánál ismerkedik meg Arthur Clennammel, aki pártfogásába veszi a fiatal lányt, az ő és egész családja sorsát próbálja egyengetni, már amennyire tudja. És hogy ez hogyan sikerült neki? Na, erről szól a regény.

A történetben nagyon sok mellékszereplő van, akikről listát kellett írnom, ami eddig még sosem fordult elő... Az ő látszólag mellékesnek tűnő történeteiket is meglehetősen részletesen - már-már érthetetlen figyelmet fordítva rájuk - meséli el nekünk Dickens. De a vége felé persze kiderül, hogy egyetlen kis mozzanat sincs feleslegesen említve ebben a nagyívű történetben, mert nagy kerülőkkel ugyan, de minden erecske megtalálja a maga medrét a hatalmas tóhoz, hogy ott kerek egésszé álljon össze.

Nem volt meglepetés a regény vége, mindvégig benne volt a történetben, hogy mi lesz ennek a kedves és szerény, önfeláldozó lánynak a sorsa. A meglepetés - mint említettem - számomra az író fergeteges stílusában rejlik. Nagyon éles szemmel, szociológiai érzékenységgel, hitelesen ábrázolta ebben a regényében gyakorlatilag az egész korabeli angol társadalmat a legalsóbb rétegektől a legfelsőbbekig. A kifejezőkészsége, szóhasználata, humora, iróniája pedig egészen figyelemre méltó. Azt hiszem a fordítás külön megérdemel egy nagy-nagy dicséretet, szerintem nem lehetett egyszerű ezt a meglehetősen aprólékos és bőbeszédű szöveget ilyen frappánsra és nem terjengősre átültetni.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet és ha maga a történet nem is kap tőlem maximális pontszámot, az biztos, hogy megértettem, hogy miért emlegetik Dickenst a világirodalom egyik legfontosabb és legnagyobb írójaként.

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, a Két város regényét szemeltem ki következő áldozatul. Az szerencsére rövidebb :)

Babits Mihály: Hatholdas rózsakert

Ez nagyon jól esett.
Mert rövid volt. Mert magyar volt. Mert vicces volt.

Kicsit tartottam tőle, mert azért ezekben a régi írásokban sokszor úgy csikorognak a szavak, hogy azt nehéz elviselni. De Babits egyrészt annyira nem régies, másrészt meg valahogy nagyon kifinomultan ír, a téma, a környezet pedig annyira hétköznapi és egzotikus egyben, hogy az csak jó lehet. Azért írom, hogy egzotikus, mert azért hatholdnyi rózsával beültetett kert nem éppen hétköznapi dolog. El lehet képzelni, hogy nyári estéken milyen hangulatot áraszt egy ilyen hely. Na. Egy vidéki kisvárosban Ilka néninek van ez a kertje, a szerbeknek adja el a rózsaszirmokat, akik illatkészítésre használják. Emellett házába albérlőket is fogad, főleg facér fiatalembereket, jelen esetben Gruber Francit (már ez a név is...:D), aki ifjú joggyakornok. És igen, a név és a titulus alapján máris el lehet képzelni az illetőt. Esetlen, nem egy határozott, férfias jelenség, olyan, akit lehet szivatni.

Ilka néni valahogy a kisváros kerítőnője lett az évek során. Az ő hatalmas kertjében gyűlnek össze nyár estéken a fiatalok nagy beszélgetésekre, nevetésekre és persze párt találni. Franci szerencsétlenségére kiszemeli őt a város leghűvösebb és legokosabb eladósorban lévő hölgyeménye, Irén.

Többet nem árulok el, érdemes elolvasni, hogy hogyan szövi Irén a tehetetlen Franci köré a hálóját ill. hogyan adja meg magát végleg Franci. Vagy talán mégsem...?

A novella alcíme az, hogy vidéki komédia. Tényleg az, de semmiképpen nem nagy, könnycsorgatós röhögésekkel van teli, hanem valami nagyon finom humorral, olyannal amit csak egy intelligens, finom úriember tud írni.
Tetszett ez a visszafogottsága, a valódi és szimbolikus rózsaszirmok.
Jó volt, na. Egy újabb magyar kincs.




Megtaláltam az MTV videótárában a belőle készült filmet Tolnay Klári és Tahi Tóth László főszereplésével. Még nem néztem meg, de valahogy biztos vagyok benne, hogy remek.

Karin Fossum: Indiai feleség

Ritkán olvasok krimit. Ez azonban az indiai nemzetiségű feleség okán felkeltette az érdeklődésemet. Persze igazából nagyon kevés indiai vonatkozás volt benne, mert nagyrészt Norvégiában játszódik.

Egy pici faluban, kb. 2000 lakossal, amely helység a falu ugyanazon jellegzetességeit viseli magán, mint bármely falu Európa szerte. Van egy posta, egy kocsma, egy bolt, egy iskola és sok-sok egymást nagyon jól ismerő vagy ismerni vélő lakos.

Egy ötven körüli szelíd agglegény, Gunder úgy dönt, hogy mivel hazájában eddig nem sikerült feleséget találnia, Indiába utazik, mert megfogja a nővérétől kapott, Indiáról szóló album. Úgy gondolja, hogy ott biztosan talál magának megfelelő nőt, hiszen sokan vannak, szegények és nem utolsó sorban szépek a nők. Érdekes módon azonnal talál is magának megfelelőt a rövidke, két hetes útja során és meg is ejtik a frigyet pikk-pakk. Megmondom őszintén, lehet, hogy mert én túl óvatos vagyok, de ezt a momentumot egyáltalán nem találtam életszagúnak. De hát mi lett volna az Indiai feleséggel, ha nem sikerült volna asszonyra lelnie??? Hát akkor nem hal meg. Ugyanis Poona, az asszony pár héttel férje után, miután mindent elrendez és búcsút mond korábbi életének, Norvégiába repül, hogy végleg ott maradjon. A férj egy tragikus baleset miatt nem tud feleségéért menni a reptérre, és úgy alakul, hogy a nőnek sosem sikerül elérnie álmai otthonát, mert a reptérről a hazáig vezető úton valaki brutális kegyetlenséggel megöli.

Megindul a nyomozás Sejer felügyelő és ifjú kollégája vezetésével. Az események lassan bontakoznak, kezdetben nincs semmi nyom, de lépésről lépésre mégis előbukkannak szemtanúk és vallomások, melyek elvezetnek az esetleges gyilkoshoz. Fossum úgy szövi a szálakat, hogy többen is gyanúba keverednek egy-egy félmondat erejéig és néhány szereplő kis története elvarratlan marad. Éppen ettől életszagú igazából a krimi, mert nem kapunk mindenre választ és az igazság sem derül ki teljes egészében.

Érdekes kriminológiai, megkérőjelezhető módszereknek lehetünk tanúi, legalábbis nekem annak tűntek. Hogyan lehet valakit beismerésre kényszeríteni, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem...

Érdekes volt olvasni, hogy hogyan befolyásolja egy ilyen szűk és zárt közösségben való lét az emberek őszinteségét a tanú- és egyéb vallomásoknál. Hogy akár inkább gyanúba keverik magukat, minthogy a piszkos kis titkaikra fény derüljön...

Nagyon gyorsan haladtam az olvasásával, egyrészt mert érdekelt, valahol tetszett, ugyanakkor rettenetesen nyomasztott a sivárság, a sterilség - van valami steril a skandinávokban, amit nem tudok más szóval kifejezni és megmagyarázni sem - és már le akartam tudni.

Biztos, hogy nem egy átlagos krimi bizonyos szempontból. Azt hiszem tetszett.

Kiadja: Scolar Kiadó

Joyce Carol Oates: Jó étvágyat, Amerika!

Cseri javaslatára nyúltam Oates-nak ehhez a regényéhez. Deeeee.... Nem volt rossz, de nekem ez sem az az Oates, akit a Napfordulóban vagy az Állatokban megkedveltem.

Ez számomra az igazi felszínes, csacsogó, mosolygós amerikaiakat hozta. Persze a jelenség mögé nyúlt az írónő, hiszen természetesen ez csak a felszín, a mélyben ott van a valóság. De valahogy nem érdekelt eléggé a téma, azt hiszem.

Van egy felső-középosztálybeli házaspár, McCullough-ék, középkorúak egy 19 éves lánygyerekkel. A férj demográfiával foglalkozó tudós, a nő szakácskönyveket ír, a lány egyetemista. Nagy társasági életet élnek partikkal, hatalmas baráti körrel. Jólét, biztonság. Többször elhangzik a történet során, hogy a nagy baráti összejöveteleken, partikon úszkálva a saját jólétük és nagyszerű életük mámorában milyen jól érzik magukat, mennyire boldogak. Aztán persze a társaság nem egy tagjáról később kiderül, hogy a háttérben azért nem olyan fenékig tejfel az életük, mint mutatják.

Egy napon a szánalmasan suta és jóindulatú, békés főszereplő férj egy ügyetlen ügye miatt a feleség ijesztően kifordul önmagából és megtörténik a tragédia. Összetörik házuk hatalmas üvegablaka, súlyos sérülést okozva egyiküknek. És összetörik mindnyájuk élete. Bírósági tárgyalás következik, mely azt hivatott kideríteni, hogy szándékosság vagy baleset volt-e a tragikus esemény hátterében. A gyanúsított, bár kezdetben makacs hallgatásával próbálja védeni az áldozat és saját jó hírét, végül mindent bevallva új életet kezdhet. De milyen életet? Okulva a tragédiából? Nem feltétlenül... Hanem mintha újabb "üvegpalotát" építve...

De ha neked ez kell, akkor jó étvágyat hozzá, Amerika!

Az Áldatlan szerelmeket nem bírtam végigolvasni az írónőtől, nekem olyan csapongó, lényegtelennek tűnő dolgokról csacsogó volt, nem tudtam követni igazán a gondolatmenetét, untam. Ez a regény helyenként szintén ilyen volt, de sokkal jobban olvasható, lineáris történetszövéssel. Annál jobbnak találtam, de számomra nem közelíti meg a Napforduló és az Állatok lélektaniságát, feszültségeit.