Az interneten találkoztam először a könyvvel, és a borító első pillantásra magával ragadott. Joanne Harris könyveinek borítójára emlékeztetett, és valami hasonló történetre is számítottam, csak magyar környezetben. Így aztán alaposan meglepődtem, amikor kézhez kaptam a könyvet és kiderült milyen vékonyka kötetről van szó (ráadásul ez nem egy regény, hanem novellás kötet).
A hátsó borítón lévő fülszöveg első mondatával sokadszori olvasásra sem tudtam mit kezdeni. Vajon mit rejthet az a könyv, amelyet úgy ajánlanak, mint „A 77 magyar népmese és a Mónika Show násztánca egy Excel táblázat rácsai közé szorítva.”? Aztán elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy a fenti mondat három különböző történetet kiragadva próbálja elénk vetíteni az egész kötet keresztmetszetét.
Bevallom, szerencsém, hogy elolvastam a könyvet, mert sokkal több annál, mint amit ez a kissé szerencsétlenül megválasztott bevezető mondat sugall. Hiszen ki az, aki a kezébe vesz egy olyan Joanne Harris-re emlékeztető, kulináris élvezetekkel kecsegtető kötetet, amelyben a Mónika Show és a teljesen érdektelen Excel táblázat is játszik?
Hogy a külsőségeknél maradjunk, meg kell említenem a kötet tördelését, ami hihetetlenül vonzó, ugyanakkor az ember elgondolkodik, vajon miért ilyen apró betűvel van szedve a szövegtest? Nem lehetett volna ez egy kicsit vaskosabb könyv, standard Times New Roman 12-es betűmérettel, vagy bármely konvencionálisabb betűtípussal, de mindenképpen olvasóbarát méretben? Mert bár a történetek hol kedvesek, hol érdekesek, egy idő után az ember feladja, és felidézve a miniatűr betűket egyre nehezebben szánja rá magát a továbbolvasásra. A könyv vékonysága ugyanis megtévesztő. Bármennyire is magával ragadóak az egyes történetek, képtelenség egy szuszra elolvasni mindet.
Ami a finomabbnál finomabb ételek mellett lebilincselt, az a páratlan gazdagságú szókincs volt, amellyel a szerző elénk varázsolja ezeket a történeteket. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen sokat ismerek ezekből a szavakból és mégsem használom őket, sem szóban, sem írásban, és számomra most derült csak ki, hogy a legtöbb fordító is milyen szegényes szókinccsel dolgozik. Hiszen nincs ezekben a szavakban semmi rendkívüli, a többségük egyáltalán nem különleges, csak most válnak azzá, amikor szembe állítjuk őket saját, illetve a más könyvekben előforduló szókinccsel.
Kern Ágnes novelláiban a konyhaművészet segítségével tálalja a mai magyar társadalomról alkotott megfigyeléseit. Nem kifejezetten társadalomkritikáról van szó, mint inkább arról, hogy a szerző tükröt tart elénk. És, bár ebben a tükörben megjelenik a népmese, a Mónika Show és az Excel táblázat is, ez a kötet jóval többet rejt, mint a divatos és egyben elcsépelt klisék egyszerű elismétlését. Kiváló példa erre a Sütőtök című történet, ahol a kamaszlány olykor-olykor a nagymamájánál alszik, aki egyszerű ételekkel kínálja, és amelyek mégis fenséges lakomáknak tűnnek az unoka szemében; olyannyira, hogy igyekszik azokat megosztani éjjel-nappal robotoló anyjával, aki azonban már csupán azt érzi ebből az egész árnyalt történetből, hogy a lányának milyen zsírszaga van.
Az almárium, a vánkos meg a baracklekvár tehát egy különös kis kötet, tele a népmesékhez hasonlóan okos, kedves történetekkel. Jólesik befészkelni vele a kedvenc olvasó sarkunkba, és elmerülni a szókincsben meg az illatokban, és elmerengeni azon, mit is mutat ez a tükör.
Megrendelhető a www.kernagi.hu honlapon.