M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…

Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás :))

amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?) 

Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”

A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds

A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.

Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).

Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!

 

Érdekesség!

Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))

Gillian Flynn: Holtodiglan

Huh, kicsit fellélegezhetek. Hát mondták, hogy odavágós ez a könyv, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tény, hogy nem vagyok egy nagy elmebajnok, amikor ki kell következtetnem egy történet végét, de hogy oldalról oldalra változtassam az álláspontomat, és megállás nélkül cipelgessem a szimpátiámat egyik szereplő után, aztán hirtelen a másik után. Ide-oda imbolyogtam, döntésképtelen voltam az érzelmeim, indulataim "hovahelyezése" terén.

Van egy teljesen átlagos, boldog házaspár. Óriási összhangban, nagy szerelemben, tényleg irigylésre méltó kapcsolatban léteznek és ez egy percre sem tűnik mulandónak. Ó, hányszor olvasok bulvárlapokban ilyen sztorikat, aztán pár hét, hónap, jobb esetben 1-2 év múlva kiderül, hogy az egész egy nagy parádé. Ahogyan Amy és Nick esetében is szép lassan fény derül a szőnyeg alá söpört dolgokra, amikor ötödik házassági évfordulójukon Amy szőrén-szálán eltűnik gyönyörű, közös otthonukból. Ekkor elképzelhetetlennek tartom (hiába a sok baráti figyelmeztetés, hogy nem lesz egyszerű a könyv), hogy bármiféle probléma is legyen köztük, pedig a nyomok egyértelműen bűncselekményre utalnak.

Nick folyamatos hazugságai, a rendőrség félrevezetése nyilvánvalóvá teszi, hogy sáros az ügyben, közben pedig Amy és az ő oldaláról is megismerhetjük szép lassan a belül dúló harcokat, amelyek évek óta, szinte kapcsolatuk kezdete óta megmérgezte a légkört. De hogy mennyire másként tudja látni egymást két ember, vagy akár ugyanazt a megtörtént helyzetet milyen másképpen értékelik...

Macska-egér harc kezdődik, de hogy ki kit kerget, miért és hogyan, az már más kérdés. Erre percenként más válaszom volt, ahogy fentebb utaltam már rá. :-) Elképzelhetetlenül beteg dolgok derülnek ki mindkettejükről, amelyek teljesen összezavarják az embert, képtelen tisztán látni. Ahogy a rendőrség sem.

Amy küzdelme azért, hogy Nick elismerését minden pillanatban kivívja, Nick küzdelme, mert ez már egyre nehezebben megy, a mérleg oldalát ide-oda ingatja bennük is, bennem is. A kezdetben lángoló kapcsolat feldolgozatlan szálai mindkettejüket kísértik.

Mértani pontossággal vannak kimérve, összerakva a részletek, és ezeknek adagolása is tökéletes. Ha nem lenne egyértelmű, biztos, hogy férfi íróra tippelnék.

Végső szimpátiamutatóm Nick felé lendült, Amy... hát... ő Amy.

Amikor már azt hittem, hogy vége, picit megnyugodhatok, újabb fergeteges fordulat adódott, és ismét lélegzetet alig kaptam.

Ó, gyorsan kell valami idegnyugtató, mert a minap a férjem nem tette be a mosogatóba a poharát és Flynn ötletgazda sugdosott a fülembe...

10/10

Viveca Sten:Sandhamni gyilkosságok Csendes vizeken

        Igazából a borító fogott meg,annyira igényes,szép és kézbe illik.Nem rettentett el,hogy krimi,néha el tudok egyet-egyet olvasni.
A történet egy csendes kis szigeten zajlik,ahol egy halászhálóba gabalyodott férfi holttestére bukkannak.
Thomas Andreasson-Ő a főszereplőnk-bízzák meg,hogy derítse ki a halál okát...
A könyv különlegessége,hogy bár krimi,annyira kisvárosi élet elmesélős hangulata van,hogy olykor el is felejtettem,hogy krimit olvasok.A szerző biztosan azért volt ennyire részletes az első résszel,mert ez egy sorozat első darabja,és ha jól sejtem mindegyik rész kapcsolódik a festői kis szigethez, a lakóihoz na meg persze a nyomozónkhoz.A könyv részletessége egészen odáig terjed,hogy még a pékség alapítására is kitérünk.
Thomas barátunk persze nincs egyedül, a szigeten nyaral gyerekkori barátja Nora is aki aztán egyre inkább Thomas segítségére lesz a nyomozásban.
Persze később lesz még hulla,de sajnos annak ellenére,hogy nem vagyok egy agytröszt,már az első információk után sejtettem,hogy mi is zajlik a háttérben-ez egy vérbeli krimiolvasót lehet,hogy kissé bosszantani fog,hogy ennyire egyértelmű a megoldás.Engem annyira nem zavart,mert engem inkább a magánélet,az emberi kapcsolatok foglaltak le olvasás közben.
Sandhamn egy létező hely,a szerző nyaranta ott tölti az idejét.

A nyomozó nekem nagyon szimpatikus volt,akárcsak Nora de az a klisé zavart,hogy szegény Thomas is egy azok közül a nyomozók közül akiket megviselt az élet,vagyis valami rettenetes dolog történet velük a közelmúltban-sajnos ez a momentum majd' minden valamire való nyomozónál képbe kerül.

Aki szereti a" könnyedebb" krimiket,és legalább annyira érdekli a körítés mint maga a nyomozás az nagyon fogja élvezni.

Jo Nesbo: Leopárd

Egy picit kezd eldurvulni Jo! Eddig sem volt kispiskóta, amilyen eszközöket adott a randák kezébe, no de most...

A lényeg pedig, hogy végre újból itt van Harry, sokak kedvence. Jó, én is bírom! :-) Kicsit megkopva, szétesve, nem túl kívánatosan, de itt van.

Szóval, mint említettem, kissé brutális eszközökhöz nyúlt ismét Nesbo, és rögtön a legelején kaphatunk is ebből ízelítőt. Valakinek valamiért - az okokat persze nem tudjuk - érdekében áll, hogy egy csoportot, akik hajdanán egy időben voltak egy helyen - mondhatnánk rossz időben, rossz helyen -, szépen, akkurátusan kinyírjon. Ráadásul látszólag ez a közösség előtte nem ismerte egymást, és a későbbiekben sem találkoztak többet. Szóval az indok ismeretlen az áldozatok előtt is. Az is egy külön kérdés, hogy vajon a Hóember után ismét egy sorozatgyilkossal van-e dolga a norvég rendőrségnek!? Mindenesetre teljesen tehetetlenek, azt sem tudják, merre induljanak el a nyomozásban, abszolút megrekedtek már a kezdet kezdetén.

És itt jön a képbe Harry Hole, aki jó messzire menekült a saját démonaitól a Hóember-ügy után. Kaja Solnesst, az ifjú rendőrnőt küldik utána a világ másik végére, hogy hozza haza. A lány nem is sejti, milyen állapotban találja meg a sztárnyomozót. A feladat nem egyszerű, hiszen Harry szeretne mindent, de tényleg mindent elfelejteni. Nyomozásban pedig végképp nem szeretne részt venni.

Na mindegy, végül sikerül valahogy hazacsábítani, és belevetik magukat a munka mélyébe, hiszen a lányt választja maga mellé segítségként. A dolgot nehezíti a gyilkossági osztály és a Nemzeti Nyomozó Iroda közötti hatalmi harc is.

Ismét egy sokszereplős, sok szálon futó cselekményt követhettünk nyomon, és egy megszokott izgalmas befejezést kaphattunk. Az tényleg nem újdonság már, hogy szeretem a skandináv krimiket, különösen Nesbo munkáit. Cseppet sem csalódtam ebben az új könyvben sem.

Michelle Richmond: A köd éve

Vannak könyvek, amikről ha előre tudnám, hogy mennyire ledöntenek a lábamról, akkor nem várakoztatnám őket hónapokig, évekig. Ez a könyv is ott állt már jó ideje a polcomon, de mindig megelőzte valami. Csenga barátném is hiába mondogatta, hogy nagyon jó, ráadásul kicsit olyan Picoultos is, ami szintén a szívem csücske. Mindegy, most jött el az ideje, és nagyon élveztem mindvégig.

Abby és Emma idillikus hangulatban sétálgatnak a San Franciscó-i tengerparton. Abby Emma apjának a menyasszonya, az esküvői időpont is ki van már tűzve. Abby keresett fényképész, így minden pillanatot megragad, hogy újabb fotókat készítsen akár a kislányról, akár a környezetről, ahol sétálnak. Amikor egy halott fókakölyöknél elidőzik egy pillanatra, nem is gondolja, hogy az az egyetlen egy perc lesz mindennek a vége, hiszen mire felnéz, Emma már nincs sehol. Persze a szíve megáll hirtelen (kinek ne állna meg???), de eszébe sem jut a legrosszabb. Egyre csak abban bízik, hogy a kislány újabb viccelődéséről van szó, és a parkolóban, az autó mellett újból összetalálkoznak. De nem! Emma szőrén-szálán eltűnt!

Természetesen annak rendje és módja szerint értesítik a rendőrséget, nyomokat keresnek. Semmi. Leginkább mindenki arra az álláspontra jut, hogy a kislány a vízbe veszett, kár minden fáradtságért. Apró emlékfoszlányai ugyan vannak a nőnek, de egyik sem vezet sehova sem. Ő viszont érzi, tudja, hogy van valami az emlékeiben, ami a kislányhoz elvezet, de ezeket az emlékképeket képtelen előhívni, illetve ha elő is jön valamelyik, nagyon szórványosan, homályosan, így nem sokra jut velük. Mindent kipróbál, a hipnózistól kezdve az emlékezést segítő filozófiai könyveken keresztül, de ezek sem vezetnek semmiféle eredményre.

Aztán előkerül Emma fél pár cipője, úgyhogy az apa ezzel fel is adja a harcot, a keresést, a reményt. Temetést rendez a lányának, és a továbbiakban hallani sem akar más eshetőségről, viszont Abby továbbra is kitart amellett, hogy a kislány él. Önmagával való vívódása szívszorító, viszont emlékei segítségével eljut arra az elhatározásra, hogy Costa Ricába kell mennie. A feladás határán, utolsó esélyként állítja maga elé ezt a célt! Csak még ezt az egy esélyt meg kell adnia, aztán vége.

Abby (érthető okokból) mindvégig magát hibáztatja, illetve azt a pillanatot átkozza, amikor egy fotó kedvéért levette a figyelmét a kislányról. Fantasztikus módon ábrázolja annak az egy pillanatnak a másfajta eshetőségeit, elmélkedéseit az időről, térről, azok kölcsönhatásait.

Annak ellenére, hogy én el nem tudom képzelni, hogy egy néptelen tengerparton eltűnjön a rám bízott gyermek, szenzációs volt a könyv, mindvégig nagyon sajnáltam a lányt, ugyanakkor csodáltam kitartásáért. Én biztos beleőrültem volna...

Lassú folyású, szépen kibontakozó, nagyon mély részletekbe menő jellemrajzokkal, leírásokkal tarkított, izgalmas krimi.

Másik regénye, az Úgysem ismered nem fog ennyit várni, ígérem!

Ruth Rendell: Lopott élet

Úgy néz ki, most üldöz a téma, mármint a gyermekrablással, -eltűnéssel kapcsolatos történetek. Az előző olvasmányom is hasonló volt a lényegét tekintve, így most jól ki vagyok művelve.

Hű, azért hátborzongató volt sok tekintetben ez a könyv. Azon túl, hogy a központi téma a gyermekrablás, ami önmagában sem egyszerű eset, itt a különböző kapcsolatok, akár pár-, akár szülői viszonylatban is elég bonyolultak, problémásak voltak, külön-külön megérnének egy saját történetet. Főszereplőt sem tudok kiválasztani, mert párhuzamosan több fontos szál fut, ide-oda ugrálunk a helyszínek, családok között.

Az egyik helyszínen sem rózsás helyzetet igencsak bebonyolítja, és így a gépezetet beindítja, hogy a híres írónő, Benet anyja látogatóba érkezik. Az anyáról egy dolgot fontos tudni, mégpedig azt, hogy súlyos ön- és közveszélyes pszichiátriai eset. Benet egyedül neveli kisfiát, aki a nagymama ott tartózkodása alatt megbetegszik. Anya és lánya kapcsolata rémes, Benet folyamatosan az anyja elleni utálattal küzd, illetve annak elkerülésével. Anyja ténykedéseit, nyomulását egyszerűen nem tudja kikerülni, pszichikai nyomással rákényszeríti a legszörnyűbb dolgokat is.

A másik szál Carolék zűrzavaros élete. A fiatal anyának három gyermeke van, kettő nevelőintézetben, egy picit pedig "élettársával" "nevel". Hát az itteni élet sem szívderítő. A központi helyen az alkohol, a cigaretta, a pénz áll, amelyből nincs túl sok. A kapcsolatuk sem túl stabil, így simán beférkőzhet egy tragédia az életükbe, tárva-nyitva van előtte a kapu.

Aztán akad még itt néhány apróbbnak tűnő szál, amelyek utólag végül is fontosnak bizonyulnak. Egy aranyifjú, aki idősödő özvegyasszonyokra les temetők közelében, hogy aztán elcsábítsa őket busás haszon reményében. Itt van Benet gyermekének apja is, aki időről-időre felbukkan, szeretne együtt élni a nővel és közös gyermekükkel, de a másik erről hallani sem akar. És ezek a szálak szép apránként összekapcsolódnak, és tisztul előttünk is a kép, hogy ki miért hova?

Nagyon érdekes volt az anya-gyermek kapcsolatot vizsgálni mindkét családnál. Annak különbözősége, egészséges-beteges mivolta szerintem nagyon sok fontos kérdést vet fel, legalábbis bennem mindenképpen.

Tudom, hogy van a költői szabadság, meg a képzelet hatalma, de sokszor vájtam a tenyerembe a körmömet, hogy ilyen bizony nincs, nem létezik. Miért nem csinál már valaki valamit? Dühítettek bizonyos esetekben a reakciók, ill. a reakciók hiánya. Ugyanakkor a végén sok helyütt elvarratlannak éreztem szálakat, kis hiányérzetem maradt a befejezésnél. Alapvetően izgalmas kis krimi volt.

Stieg Larsson: A tetovált lány

Hát én nem tudom, hogy mit művelnek ezek a skandinávok, de krimit azt nagyon jól tudnak írni. Eddig is ennyire tudtak? Csak mi nem tudtuk róluk? Idézhetném most itt a velős Molyos értékelésemet, de viráglelkű blogomat nem akarnám csúnya beszéddel tarkítani, úgyhogy inkább csak úgy diszkréten idebiggyesztem.

Az tény, hogy az első 50 oldal környékén én bizony kivettem a könyvjelzőt, és visszatettem a könyvet a polcra, hogy na ne, hiába itt a tömeghisztéria a könyv körül, ez borzalmasan unalmas, meg kit érdekelnek itt holmi gazdasági elemzések. Aztán győzött a józan ész, erőt vettem magamon és nekiduráltam magam újból. És milyen jól tettem. Úgyhogy én is hisztérikus nőszemély lettem, csápolok a rajongók között. Ez a könyv eszméletlen izgalmas, de ez már tényleg nem újdonság ezektől az északiaktól.

A történet nagyon összetett. Sok minden történik, sok szálon, és külön-külön a szereplők jelleme, háttere sem elhanyagolható. Van miből mazsolázni, és aztán a végén összerakosgatni a puzzle darabkáit. Jó kis játék.

Eleinte három főszálon fut az esemény. Mikael Blomkvist, a Millenium című lap újságírója. Épp elveszít egy nagyszabású pert rágalmazásért egy nagymenő pénzmosó ellen. Bár Mikael tudja az igazságot a gazemberről, mégsem tudta azokat kellőképpen bizonyítékokkal alátámasztani a bíróságon. Szavahihetősége, ezzel egy időben a lap hitelessége is meginog.

A másik szálon ott van Lisbeth Salander, a számomra igencsak rémisztő, anorexiásnak tűnő (de csak tűnő), egész testén tetkókkal varrt, millió piercinggel felékszerezett lány, aki 15-nek tűnik, pedig jóval több. Egyszóval elsőre elég hátrányos helyzetűnek tűnik, másodszorra pedig kiderül, hogy tényleg az. Viszont bitang jó tényfeltáró, adatgyűjtő képességekkel rendelkezik, ezért nem véletlenül alkalmazza egy nagynevű magánnyomozó iroda. Mindemellett pedig az egyik leghatékonyabb hacker.

És itt van a harmadik szál. Egy Isten háta mögötti kis helyen él egy nagyszámú család apraja-nagyja, akiket valami furcsa misztikum vesz körül. Az egyik ezek közül, hogy több évtizeddel azelőtt minden nyom nélkül eltűnt az egyik nagy konszern vezetőjének a hőn szeretett unokahúga. A mai napig nem tudta feldolgozni a lány vélt halálát, azt meg végképp nem, hogy mi módon történt ez a gyilkosság.

No és akkor hogy kapcsolódik össze ez a három szál? Először elkezdtem itt bőszen írni, hogy miként is, de kitöröltem az egészet, mert bár a végét nyilván nem írnám le, de annyira izgalmas a szálak összetalálkozása is, hogy spoilernek ítéltem, úgyhogy rábízom a kíváncsiságra. Mindenesetre annyit, hogy mindenki szeretne valamit. Mikael a hitelességét szeretné visszaszerezni, és újabb, erős bizonyítékokkal ismét felvenni a versenyt régi ellenfelével. Lisbeth figyelemre, szeretetre, elismerésre vágyik. A nagybácsi pedig az unokahúgával kapcsolatos rejtély megoldását szeretné végre kézhez kapni.

Mikaelről még annyit, hogy röptében a legyet is... Ami az egyébként sem unalmas befejezést még jobban megbonyolítja, de a "legrosszabb" az volt a befejezésben, hogy olyan kapukat hagyott nyitva, annyi kérdést vetett fel bennem, hogy én nagyon dühös voltam az íróra. Bár nem véletlenül sorozatról van szó, aminek a folytatását azonnal ide nekem!!!

És most irány a mozi, mert már vetítik a könyv alapján készült filmet! És kitartás az első 50 oldalig!!!! Megéri!

Jo Nesbo: Fejvadászok

Fejvadászok? Mi jut elsőre az ember eszébe? Lehet, hogy a beteges fantáziám miatt van, és mindig egyből a rossz jut eszembe, és talán a véres borító is hozzásegített, hogy egyből valami háborús vagy akár alvilági hajsza jusson az eszembe. Mindenképp egy fizetett gyilkos ugrott be elsőre, aki az élet elvételére szerződött. Nos valami ilyesmire számítottam, aztán rögtön az elején észbe is kaptam, hogy dehogy, hiszen teljesen más jellegű fejvadászatról lesz itt szó, olyan emberekről, akik felsővezető szakemberek felkutatásával foglalkoznak, nagyon sok pénzért, nagyon sok munkával és jó sok ésszel, ráérzéssel. Itt akkor meg is nyugodtam, hátradőltem, olvastam tovább.

Főhősünk, Roger Brown igazán jó a saját szakmájában, szinte hiba nélkül találja meg a megfelelő személyeket bizonyos állásokra. Háttere is lenyűgöző, hiszen gyönyörű felesége, luxus otthona nem nagyon ad panaszra okot. De azt egy ember kivételével senki sem sejti, hogy a luxushoz jelentősen hozzátesz sunyi kis műkincsrablásaival is.

Egy napon felesége galériájában, ahol egy kiállítás zajlik, neje bemutatja egy üzletembernek, aki pont megfelelő lenne egy épp meghirdetett top állásra, ráadásul a pali még egy rendkívüli festmény birtokosa is... Mindenképpen csábítóak a lehetőségek. Beindulnak az üzleti tárgyalások, vagy inkább mondjuk úgy, hogy egymás puhítása, a másik felől való puhatolódzás. Szinte minden tökéletesnek tűnik, ám történik egy kis "baki", és hirtelen rádöbbentem, hogy jók voltak az első megérzéseim, hiszen itt kőkemény hajsza kezdődik, tényleg az életért. Brown lába alól kicsúszik a talaj, minden addigi szilárd dolog az életében összedől, és nincs mese, menekülni kell.

Én tényleg azt hittem, hogy betojok olvasás közben. Rém izgalmas és a szokott módon szövevényes, körömrágós az egész sztori, és ha már krimi, akkor bizony ilyen legyen!

A borító nekem nagyon bejön, teljesen kifejezte az egész történetet. Jó, tudom, valószínűleg bármit csinál, megeszem...

Nesbo nem tud nálam 10 alá menni, bírom a palit, úgyhogy nosza, ismét megkapta! :D Azért Harry hiányzott egy kicsit.

Joanne Fluke: Meggyes túrótorta és gyilkosság

Ismét a már megszokott, könnyed kis történettel lepett meg minket Joanne Fluke a sütis krimik 8. részében. A helyszín, a szereplők, az ételek-édességek szeretete nagyjából ugyanaz.

A mostani sztoriban ismét történik valami az unalmas kisváros életében, amitől igencsak felpezsdül az élet. Lake Edenbe érkezik a híres rendező, Dean Lawrence stábjával együtt, aki itt akarja leforgatni legújabb filmjének egy részletét. Természetesen nagy a felfordulás, mindenki hajt a különböző szerepekre, mindenki valamilyen módon részt szeretne vállalni az izgalmas eseményben. A Süti Édent bízzák meg a finomabbnál finomabb sütemények elkészítésével, köztük a rendező kedvencét, a meggyes túrótortát is nekik kell kikísérletezni, ugyanis nem túl könnyű a finnyás ízléssel megáldott rendező kegyeiben járni.

Miközben társával, Lisával folyamatosan készítik a csodás desszerteket, ismét alkalmuk adódik egy szaftos kis öngyilkosság, vagy netán gyilkosság(?) felgöngyölítésére, amely forgatás közben történt, első látszatra véletlenül. De persze a női rafinéria és a nyomozás utáni "éhsége" igencsak dolgozik Hannahban.

A vörös hajú cukrászlány élete így sem egyszerű, mivel különböző házassági ajánlatain töpreng egyfolytában, hiszen abból kettő is van. Viszont Mike és Normann most már nemcsak egymással, hanem az egyik stábtaggal is komoly küzdelmet folytatnak, hiszen újabb udvarló is a színre lép, Hannah egy régi ismerőse.

Miközben Mósét cipelgeti egyfolytában a forgatásra, merthogy ő is szerepet kapott, egyfolytában izeg-mozog a lány, egy perc nyugta nincs, de addig nem is nyugszik, amíg a végére nem jár a dolgoknak.

Abszolút gondelterelő hatása van a könyvnek, a valóságalapjait nem muszáj keresgélni, csak egyszerűen olvasgatni kell. Persze receptekből sem volt hiány, el is készítettem párat, valóban "működnek", és ami a lényeg, tényleg komolyan és gyorsan elkészíthetőek.

Tasha Alexander: Gyöngyként hulló könnyek

A borító és a cím alapján picit másra számítottam. Hogy mire? Némiképp csöpögős, kicsit Romana-szerű romantikus, néhol erotikus történetre. Végül is romantikusnak romantikus volt, viszont vicces is és krimi is. A kettőt nagyon szeretem együtt, és a végeredmény tényleg kellemes volt.

Az 1800-as évek végén játszódó történet világa egy picit emlékeztetett A huszadik feleség c. könyvre. Csupán annyiban, hogy ott is rendkívül színesen ismerkedhetünk meg a varázslatos(?) hárembeli élet mindennapjaival.

Most Konstantinápolyba, ott is a világ egyik leghíresebb háremébe, a Topkapi Szerájba kalauzol el bennünket a szerző, megspékelve egy jó kis gyilkossági üggyel. A főszereplők, Emily és Colin ifjú házasok, akik pont Törökország felé indulnak az Orient Expresszen mézesheteiket eltölteni, de már a vonaton gyanús események kellős közepén találják magukat. Sok jel utal rá, hogy ezennel lőttek a romantikázásnak.

Egy fiatal háremhölgyet gyilkolnak meg, hőseink pedig pont akkor érkeznek meg a szerájba, amikor éppen megtalálják a holttestet. Kinek állt érdekében megölni őt, a szultán kedvence volt, illetve pont az ellenkezője? Ráadásul még máshonnan is ismerős lehet a hölgy, ami tovább bonyolítja a helyzetet, megnövelve ezzel a potenciális gyilkosok számát is.

Emily nőként viszonylag könnyen bejut a hárem belső világába, így engedve a nyomozás iránti vágyának, csillapíthatatlan tettrekészségének. Többször kerül ő maga is életveszélybe, de nagy leleményessége, szerencséje folytán mindig megússza a rázósabb helyzeteket. És persze addig nem nyugszanak férjével együtt, amíg a gaztettet fel nem göngyölítik.

Ez a könyv egy sorozat negyedik része, de abszolút megállja a helyét önálló olvasmányként is. Van pár visszautalás az előző részekre, de nem éreztem hiányt amiatt, hogy nem ismerem a múltban történt részleteket.

A borító és a cím nálam nem jött össze a történettel, nem tudtam őket összekapcsolni. Egyébként pedig pihentető, könnyed, tényleg szórakoztató könyv volt, jól esett!

A törökországi Topkapi Palota.

Karin Alvtegen: Árnyak

"Gerda Persson egyedül él, így a hiánya napokig nem tűnik fel senkinek. Amikor végül rátörik stockholmi otthonának ajtaját, ő már halott. A lakásban tökéletes rend és tisztaság uralkodik, s minden jel arra mutat, hogy az elhunyt után nem maradt rendezetlen ügy. Ám amikor a szociális munkás kinyitja a hűtőszekrényt, hihetetlen látvány tárul a szeme elé: a gép dugig van egy rendkívül népszerű Nobel-díjas író gondosan befóliázott, névre dedikált könyveivel. Vajon milyen titkokat rejt e különös, zúzmara lepte gyűjtemény? Mit mond el Gerdáról és Axel Ragnerfeldtről, a magának való íróról, akit egy egész nemzet istenít?"

Ha meglátom Karin Alvtegen nevét az új megjelenések között, akkor tudom, hogy hamarosan én is el fogom majd olvasni a legújabb könyvét. Az írónő regényei egyszerre letehetetlenek és különlegesek, ezért lett az egyik nagy kedvencem.

Most is nehezen találom meg a szavakat, mert lehetetlen leírni azt az élményt, amit nyújtott nekem. Olyan hétköznapian indult az egész. Van egy nő, aki megpróbálja felfedezni és megérteni egy halott ember életét. A kutatása olyan titkokat fed fel amire az ember nem is gondolna. Ezek a titkok azok, amikre az olvasó nem is számít, még csak nem is sejti őket. Legalábbis bennem fel sem merült, hogy ilyen csavarokra lehet majd számítani. Sokáig nem is értettem, hova fogunk majd kilyukadni, hiszen egyre több és több ember bukkant fel a történetben, akiknek köszönhetően újabb szálak bonyolították az egyébként is szövevényes cselekményt.

Ne tévesszen meg senkit sem a borító, mert ez sem igazi klasszikus krimi, hanem inkább lélektani. Persze vannak hullák benne, némi vér, meg csupa olyan dolog, ami egy krimit nagyszerűvé tesz. Az első oldalaktól kezdve a feszültség áthatja a történetet, amitől az olvasónak tutira feláll a hátán a szőr. Hiába nem történt még semmi különös, mégis érezzük, hogy rengeteg minden fog még következni a történet hátralévő részében. Ennek oka a feszültség folyamatos fenntartása egy-egy mozzanattal vagy elejtett megjegyzéssel, amelyektől ugyan még mindig nem fog összeállni a történet, viszont a hatás garantált.

Most így a végére azt is megsúghatom, hogy Karin Alvtegen magyarul megjelent könyvei közül eddig ez vezet magasan a toplistán. Így aki most ismerkedik az írónő könyveivel az elsőként ezzel kezdje.

Az Árnyék igazi hajtépős könyv, ezért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Aki viszont nem fél egy kis izgalomtól, annak viszont kötelező. :)

Értékelés: 5/5***

Jo Nesbo: Hóember

És igen, végre én is kitaláltam az első harmadban, hogy nagyjából kik lehetnek sarasak az ügyben! :D Ettől persze egyáltalán nem volt kevésbé izgalmas a történet, sőt! Már az első oldalaknál belém állt a frász, pedig alapvetően valahol elég komikus egy gyilkos, aki hóembereket épít, nem? Na ez a komikum az olvasás közben elkerült, feszülten rágtam a szám szélét végig, mert Nesbo ismét nagyot alakított.

Ahogy a skandináv krimiknél megszokhattuk, a bevezetőben egy olyan történetrészletet olvashatunk, amiről halvány fogalmunk sincs, ki kicsoda, mit miért csinál, és az hogyan fog az egész sztorihoz kapcsolódni. Persze a végén szépen összeáll a kép, de jól megkavarja már az elején a szálakat. Szóval egy "anya" kisfiával a dermesztő hideg télben leparkol egy ház előtt, ahova a nő betér szeretőjéhez egyet hetyegni, miközben fia kint várakozik az autóban.

Következő jelenetnél már egy meleg családi fészekben vagyunk, ahonnan eltűnt egy nő. Ha nem ismerném ezeknek a krimiknek nagyjából a menetét, azt gondoltam volna, hogy ugyanarról az anyáról van szó, mint fent, de nem, ez már egy másik család. Amint megjelenik az első hó, évről évre nyomtalanul tűnnek el nők. Mindenképpen hasonlóság, hogy egytől egyig mind családos anyák. A kérdés, hogy sorozatgyilkost kell-e keresni!?

Harry Hole, az oslói rendőrség főtisztje szerencsére hamar bekerül a képbe. Azért szerencsére, mert rajongó vagyok, és még mindig nagyon bírom fejét. Dögös mint mindig, bár férfiassága már kezd egy picit megkopni a sok pia miatt. De ez szervesen hozzátartozik személyiségéhez, annak ellenére, hogy keményen küzd ellene! :D Már korábban névtelen levelet kap Hóember aláírással, bár akkor még nem tudja mihez kezdjen a levéllel.

Segítségül új munkaerőt kap egy gyönyörű, ámde rideg nő személyében. Együtt próbálnak a gyilkos nyomába eredni, bár úgy tűnik, az mindig egy lépéssel előttük van. Sokszor úgy tűnik, a nyomozónő is picit előrébb van, mint maga Harry. A nő munkája kifogástalan, ennek ellenére személye kérdéses a férfinek, miközben volt szerelmével, Rakellel kapcsolatos érzelmeivel is folyamatosan küzd.

Közben pedig a hóemberek csak épülnek és épülnek a titokzatos gyilkos nyomában. Tényleg eléggé viccesnek hangzik az egész, de nekem közben nem volt az, rendesen be voltam tojva végig, letenni képtelen voltam!

Rengeteg félrevezető szál van a történetben, a legelején már olyanra is gyanakodtam, akinek az egészhez köze nem volt. De mint írtam az elején, azért végre, nagyjából tényleg kisilabizáltam a gubancot.

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Az utóbbi időben egyre több krimire veszem rá magam, és ez nagyban köszönhető Lehane bácsinak is! :) Most is megkaptuk a magunkét! A szokásos Lehane-színvonalat! Nem nagyon kellett győzködni, hogy olvassam el a könyvet, szó szerint ráugrottam.

Egy vélt (később beigazolódik, hogy valós) bűncselekmény közepébe csöppenünk, ugyanis eltűnik a 4 éves Amanda, akit anyja hagyott magára, nyitott ajtó mellett, alvás közben. No comment... És még ez volt szinte a történet legfinomabb része! Az anya jellemrajza amúgy totál benne van ebben a mondatban, úgyhogy túl sok jóra, segítségre tőle nem nagyon lehet számítani, mivel egyébként is beszámíthatatlan!

A sajtó és az egész bostoni rendőrség kutat az eltűnt kislány után, de semmi nyomravezető adat nem áll rendelkezésükre. A kislány nagynénje kifejezett kérésére vonják be a nyomozásba Angie-t és Patrickot, azaz a Kenzie-Gennaro magánnyomozó párost, akik már más területen is párost alkotnak. Így még érdekesebb volt a dolog, de persze nem erre volt kiélezve a történet.

Nyilván nem egy szálon fut az esemény, úgy az izgalmas, minél jobban összekuszálják itt nekünk a dolgokat. Van itt minden, úgyhogy lehet a mozaikokat keresgélni, rakosgatni. Azt is sejtettem, hogy lesz egy jó nagy csavar a végén, nagyjából kapizsgáltam is, hogy merrefelé, de a logikám azért most sem működött száz százalékosan. :)

Az elején kicsit zavart, hogy töketlenkedtek ezek ketten. Igazából csak "pótkerékként" vonultak a két hivatalból kirendelt nyomozóval, egyébként pedig az égvilágon semmi szerepük nem volt az ügymenetben! :) Persze a szórakoztatásunkról gondoskodtak, azzal nem volt gond, de a nyomozásban betöltött szerepük egyenlő volt a nullával. Aztán a vége felé az aktivitásuk is megnőtt, és persze, hogy hozzájuk kötődött a bűntény szálainak felgöngyölítése!

A téma nagyon kemény! Nem hinném, illetve szeretném mégis nagyon hinni, hogy valaha aktualitását veszti, ám egyelőre nem ez a tendencia. Hátha egy ilyen jellegű szórakoztató irodalom is segíthet abban, hogy jobban figyeljünk ...rájuk!!!

Jó volt, jöhet a következő! :D

Linn Ullmann:Stella zuhan

"2000. augusztus 27-én Stella lezuhan egy oslói toronyház tetejéről. Véletlen baleset történt, vagy férje, Martin taszította le? A világhírű norvég írónő könyve többek közt erre a kérdésre keresi a választ."

Már régóta készülök olvasni a szerzőtől, sokan dicsérték és ennek a könyvének mind a borítója mind a címe megfogott.

Mint a fenti fülszövegből kiragadott idézetből kiderül Stelláról szól a könyv, aki egy nap vagy leugrik, vagy lelökik egy toronyház tetejéről.

Felváltva szólal meg a férj, a kirendelt nyomozónő, Stella egy barátja, lánya.... szereplő van bőven ,mindenkiről megtudhatjuk milyen kapcsolatban állt Stellával, milyen emlékeket őriznek a nőről, bepillanthatunk a közös múltjukba miközben Stella temetésére készülnek.

A történet eleje nagyon vontatottan indul,sőt idegesítően furán.Aztán egy hirtelen váltással jön egy lehengerlően jó rész,csak röpködtek a lapok olyan gyorsan haladtam.

Ullmann stílusára rá kell érezni, arra jöttem rá így olvasás után, hogy el kell fogadni ezt a fura stílust csak így élvezhető a könyv. Engem azért néhol zavart a már-már aberrált szereplők egy-egy tette, története talán ezért is volt picit csalódás a könyv.

Különös módon élteti Ullmann a figuráit, egyrészt vonzódunk hozzájuk, érdeklődve olvassuk a sorsukat másrészt túlzásnak érezzük amilyenek, amik velük történnek.

A borító elején nem igazán tudtam hova tenni az óriáskereket, de nagyon jól bele lett csempészve a könyvbe és remekül ki lett ragadva ez a részlet.

Ami meglepő, hogy kicsit sem krimis jellegű a könyv, bár Stella végig jelen van a történetben mindig elfeledkeztem róla, hogy miért is boncolgatjuk a környezetét.

Fura könyv az egyediséget kedvelőknek.

Annyit elért ez a történet,hogy kíváncsi lettem a szerző többi magyarul megjelent könyvére.

Arnaldur Indridason: Hidegzóna

A Kihantolt bűnöknél nekem már bebizonyította a szerző, hogy izgalmas krimit tud összehozni, úgyhogy nagyon nem aggódtam és nem is csalódtam. Most már azért nem fogok itt áradozni a skandinávokról, hiszen párszor már kifejtettem a véleményemet! :-)

Reykjavík mellett hidrológus vizsgálja a kiapadóban lévő Kleifarvatn tavat. Az apadás következtében előkerül egy hulla, lábára erősített orosz rádiókészülékkel. Az ügyet a szokásos csapat, köztük Erlendur kapja. Ismét sok szál fut keresztül-kasul, úgyhogy újból nehéz ügy előtt állnak.

Nyomozásuk során nagyon sok emberi történet, múltbéli sérelmek, szerelmek kerülnek napvilágra, de leginkább a hírhedt keletnémet titkosszolgálatra vetül a legnagyobb fény. A 60-as évekbeli lipcsei egyetemre nyúlnak vissza a szálak, ahol a politikai zsongás nem kicsi. Úgy tűnik, szinte minden innen indult ki.

Az elején kicsit azért megrémültem, hogy akkor most itt egy kőkemény politikai krimit fogok olvasni? Mert azt annyira én nem komázom. De nem! Vagyis igen, de nem úgy! Teljesen emészthető volt, nem a politikára éleződött ki a helyzet, vagyis arra is, de jómódon! :-) Na erre varrjatok gombot!

A csontvázról kiderül, hogy harminc-negyven éve kerülhetett a tóba, nagy valószínűséggel gyilkosság következtében. Magyar vonatkozása is van a dolognak, erről többet nem szeretnék írni, mert az már spoiler lenne. El kell olvasni, pungtum! A lényeg, hogy az 56-os Magyarországot hogyan látták ők onnan, illetve egy magyar lány onnan.

Azért a depresszió, a hideg most sem maradhatott ki, de így teljes a kép! :-)

Volt pár jelenet, amik egy picit lerontották nálam az összképet. Pl. egy idős, szerencsétlen ember betegágya mellett miért kezd el ordítva politizálni egy rendőr? Miért hagyott a szerző ekkora nyitott kapukat Erlendur családjával kapcsolatban? Szeretnék többet tudni a gyerekeiről!!! De ezek csak részletkérdések voltak, így is nagyon tetszett a könyv.

Matti Rönkä: A határjáró

Ez elég gyengécskére sikeredett! Azért persze továbbra is skandináv krimi fan leszek, de úgy látszik, minden azért nem lehet tökéletes! :-)

Napjaink Helsinkijében járunk, az orosz maffia a fennhatósága alatt tartja szinte az egész alvilágot. A magánnyomozóként ügyködő Viktor Kärppät is behálózza a szervezet, mi több, maga a keresztapa tart igényt a férfi szolgálataira. Kiterjedt kapcsolattal rendelkezik mind a rendőrség, mind az alvilág berkein belül is.

Mindeközben próbál megküzdeni a társadalom előítéleteivel. Nincs könnyű dolga, mivel hogy ő egy Sortavalában született szovjet, állampolgár így a finnek túl orosznak tartják, az oroszok meg már igencsak finnek. Szóval nem egyszerű a helyzete.

Kevésbé vérengzős, ámde annál fajsúlyosabb, öldöklésmentes feladatokat bíznak rá. Már majdhogynem megesik a szívünk hősünkön, de azért ennyire nem ártalmatlanok ezek a megbízatások. A férfi jobbára már szabadulna ettől az életformától, mint a családi háttér által rávetülő árnyékoktól is. Persze pont ilyenkor adódik egy újabb megkeresés, amikor is egy eltűnt nő nyomait kéne felkutatni. A dolgot csak nehezíti, hogy a nő családjában szintén az alvilágban ügyködő rokonok is vannak.

Emellett persze vannak folyamatban lévő, pitiáner kis ügyei is, egy kis csempészés, hamis igazolványokkal való üzérkedés, és még cseppnyi magánélet is belefér.

A szerző betekintést nyújtott a finn-észt-orosz határállomásokon történő bűnözésekről. Ez mondjuk érdekes volt, bár néha itt is a zavarosban halásztam, ki kicsoda, melyik népcsoportot hova helyezzem el, bár Rönkä a könyv elején próbál útbaigazítani minket.

Szóval összességében nekem ez a krimi nem nagyon jött be. Picit erőltetett volt, a sok név totális keszekuszaságba csapott át a szemeim előtt. Másrészt olyan nagyon nem is izgultam, sőt... Kicsit bővebben kitérhetett volna a családi háttér nyomasztó részleteire. A főszereplőről így nem igazán tudtam meg sokat, csak azt, hogy lót-fut egyfolytában.

S. J. Watson: Mielőtt elalszom

Hű, ez bitang jó könyv volt!

Nem egykönnyen hajtottam álomra a fejem, két okból sem. Az egyik, hogy bár már szinte kiesett a fáradtságtól a kezemből, alig bírtam esténként félretenni, másrészt pedig alig mertem elaludni a témája miatt. :-)

Vajon milyen lehet minden reggel arra ébredni, hogy fogalmunk sincs ki a mellettünk szuszogó férfi, hol vagyunk, kik néznek ránk vissza a fürdőszobában kiakasztott fényképekről. Ráadásul saját tükörképünk sem mond nekünk semmit kilétünkről. Szerintem félelmetes.

Christine pont ezt éli át napról-napra. Mivel egy jó pár éve történt autóbalesetben elvesztette emlékezőképességét, minden reggel egy újabb kétségbeesés, rettegés, hogy és miért került ő oda, és ki is ő valójában. Az elmúlt húsz évből szó szerint semmire sem emlékszik. Nagyon lassan folydogál az elején a történet, bár cseppet sem unalmasan. Szép lassan kapjuk az információkat kis dózisban. A nőnek minden újabb nap egy hatalmas küzdelem, hogy megtartsa azokat a pici információmorzsákat, emlékképeket, amiket nagy nehezen megszerzett. Arra nagyon hamar rájön, hogy az emlékei által talál rá saját magára is.

Egy orvos tanácsára - akinek a jó szándéka, mint mindenki másé is, kétséges - minden este leírja egy naplóba az aznap birtokába került emlékeket, tényeket. Persze a naplót is minden reggel valahogy újból meg kell találni, hiszen fogalma sincs ébredés után, hogy egyáltalán létezik ez a számára létfontosságú dokumentum.

Ben, a férje is támaszt nyújt neki, évek óta viseli el ezzel a fogyatékossággal élő feleségét, napról-napra újból elmeséli neki életük történetét. Szeretete, támogatása úgy tűnik, Christine számára elengedhetetlen.

Szövevényes családi háttér bontakozik ki előttünk, a végén már Christine mellett, én sem tudtam kiben lehet megbízni.

Watson psychothrillere feladta nekem a leckét. Mindvégig talány volt számomra a történet kimenetele, bár bizonyos kapcsolatokat, gyanús alakokat azért én is felfedeztem benne.

A végén már szinte a végletekig feszíti a húrt, minden idegszálammal őrlődtem, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen nővel, nagyon drukkoltam neki(k).

Na, szóval tényleg nagyon tetszett, jó kis izgi könyv!!!

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Hűűű, gyorsan kell írnom róla, mert nagyon a hatása alatt vagyok. Már eddig is kifejtettem, hogy szeretem a skandináv krimiket, de azért várom, mikor merülnek le!? Eddig nem! :-) Pont fél órája tartottam az utolsó oldalaknál, akkor már azt hittem, hogy a frász tör rám az izgalomtól, amikor valaki a mellettem lévő ajtót elkezdte ököllel ütni. Na akkor csapott csak le rám az igazán nagy frász! Ezzel a nagyfokú izgalmat szerettem volna jelezni! :-)

Izlandon járunk egy fergeteges szülinapi partin, és egyszer csak feltűnik egy iciri-piciri lány, miközben valamit rágcsál. Azonosítás után kiderül, hogy emberi csont az a valami. Na már itt kivert a víz, de azért még a továbbiakban is szolgáltatott épp elég megrökönyödésre való okot a szerző.

Három nyomozót állítanak rá az ügyre, miután sikerül meghatározni a csonthoz tartozó további darabok, azaz a holttest maradványainak helyét. Ismét a régmúltba nyúlik vissza a történet. Több személy, család is szóba jöhet gyanúsítottként, már tényleg csak a nyomozókon múlik minden. Közben persze az ő életükbe is bele láthatunk, ők is küzdenek az elemekkel, magánjellegű problémáik vannak nekik is bőven.

Folyamatosan bontakozik ki előttünk a három szálon futó cselekmény. A kis mozaikdarabkák szépen sorban egymás mellé kerülnek, és természetesen most sem hagy minket megoldás nélkül az író.

Bepillantást ad számunkra Indridason az izlandi főváros árnyoldalaiba, a drogosok és családi drámák világába. A drasztikus családi bántalmazásról szóló részek eléggé nyomasztóak voltak, nagyon megviseltek. A szerző nem nagyon bánt csínján a mi lelkivilágunkkal. De persze ez is elősegítette a katarzist a történetben. Számomra rendkívül hihetetlen az a mértékű családon belüli elhidegülés, amivel nem most először találkoztam a skandináv krimisorozatok történetében. Gondolkodóba ejtett, hogy ez valóban jellemző a skandináv országokra vagy csak a képzelet szülötte a jelenség!?

Simán megmondom már akkor is, hogy skandináv krimiről van szó, ha nem látom a szerzőt, egyéb azonosító adatokat. Valahogy nagyon egyformák, de ezt nem hátrányként élem meg! Bírom őket nagyon! :-)

Kondor Vilmos: Budapest romokban

Szégyen, nem szégyen, eddig nem hallottam Kondor Vilmosról, pedig nagyon jó kritikákat kaptak eddigi könyvei. Szerencsére most összetalálkoztunk, és úgy néz ki, jóbarátok is maradunk.

Igazán nem szeretem a háborús történeteket, ezt már többször ki is fejtettem, de ebben a köntösben, amit a szerző "ráhúzott", nagyon is fogyasztható, sőt élvezhető volt. Számomra inkább a dokumentumgyűjteményként tálalt film, illetve könyv a megszokottabb, így egyrészt ismeretlen, másrészt fura, de mindenképp nagyon megfelelőnek találtam a krimi műfaját ebben a témában.

Gordon Zsigmond újságíró szemtanúja lesz az 1946. júniusában történt drasztikus merényletnek, mely felderítésére a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével nagyerejű nyomozást indít el.

Gordon újságírói vénájának engedelmeskedve szintén követi a nyomokat, bár úgy tűnik, egy lépéssel mindig le van maradva. Bátorságot, egészséget, nem is egyszer életet nem kímélve Budapest legmélyebb alvilági életének levegőjébe is beleszippant, miközben letartóztatások sora követi egymást a városban. A szálak egyre bonyolultabb módon kuszálódnak össze, illetve ágaznak egyre inkább szerte széjjel.

Budapest szó szerint romokban, élelemhez csak nagy küzdelmek, illetve furfang árán lehet hozzájutni. A bűnözés a tetőfokára hág, így egyik esetből szinte következik a másik. Hatalmas alvilági pénzek tűnnek el szőrén szálán. Gordon nem is sejti, hogy egyetlen emberhez kell eljutnia, aki az egész gépezetet irányítja. Mindeközben az Ő élete is számtalanszor veszélybe kerül, saját életkörülményei sem a legmegfelelőbbek, azzal is kezdeni kéne valamit.

Emellett hátborzongató bepillantást kapunk az Andrássy út 60. szám alatt folyó "életbe", a kommunista rendőrség munkájába, módszereibe.

Az enyhe, fanyar humor nagyon jót tett a történetnek, valahogy könnyebben emészthetőbbé vált tőle az adott politikai, történelmi háttér.

Gordon Zsigmond egy szerethető, pozitív figura. Néhol picit ellaposodott a történet, a figyelmemet valahogy életben kellett tartani, de nem volt vészes. Most hirtelenjében nem is tudnék jó magyar krimiírót mondani, úgyhogy emiatt is nagyon örülök. Szerettem a könyvet, és az előzőeket is keresni fogom!

A szerző megjelent kötetei időrendben:
- Budapest noir
- Bűnös Budapest
- A budapesti kém

Joanne Fluke: Szemérmes barack és gyilkosság

Figyelem! Fogyókúrázók óvatosan vegyék kezükbe a könyvet! :-) Én mindvégig az asztal szélét rágtam, próbáltam elvonatkoztatni a finomabbnál finomabb sütiktől, de nem volt könnyű.

A Süti Éden eddigi zavartalan életét megzavarja a konkurencia. Az üzlettel pontosan szemben megnyit a pazar berendezésű, finom és ismeretlennek számító süteményeket árusító cukrászda. Ráadásként még a felszolgálást is férfiszemeket gyönyörködtető, mély dekoltázsú lányok végzik. Persze, hogy az újdonság varázsa, a "friss hús" odavonzza még a Süti Éden törzsvendégeit is.

Hannah nagy bajban van, nap végére még a nullszaldót is alig éri el a bevételük, látszólag elpártolt tőlük minden vendég. Teljes elkeseredésében az üzlet bezárásán, felszámolásán gondolkodik. Ez ugye azért is nagy gond, mert ez az üzlet az élete értelme, megszállottan süti a kis csodáit. Különböző éghajlatokra kívánja a konkurens testvérpárt, gondolatban sok mindenre képes, hogy befuccsoljon a másik üzlet.

És megint mennyire igaz, hogy Hannah úgy vonzza a holttesteket, mint villany a bogarat! Naná, hogy megint történik valami... És naná, hogy a vetélytársak közül az egyik nőt találja holtan.

Ismét elkezdődik a nyomozás, bár főként újból csak Hannah tüsténkedik a nyomok felkutatásában. Az egyik szívszerelme, Mike kódorog a saját feje után, igazából az ügy érdekében sok mindent nem tesz. A másik daliás férfi Norman, a fogorvos, aki a lány kegyeiért sok mindenre képes, és segítség tekintetében is sokkal hasznosabbnak bizonyul.

A zsigereket összehúzó izgalomtól senki ne féljen, tényleg kímélő üzemmódban tartja az embert az írónő, a cél ismét a kellemes szórakoztatás.

Arról már leszoktam ezzel a sorozattal kapcsolatban, hogy mély értelmeket, miérteket keressek. Elfogadtam, hogy ezek könnyed, kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő történetek. Már-már Hannah-t is kezdem megkedvelni! :-)