Drew Lerman: Bűvös város

Random emeltem le a polcról, amikor fel akartam fedezni a nem feketébe kötött ifjúsági irodalmat. Persze, így sem sikerült elszakadnom a kedvenc kiadómtól.

Azonnal megfogott. Charlie az, aki megmondja hogyan kéne élnem. Vagy valami ehhez hasonló mondatba ütköztem és azt hittem, a főszereplő, Henry skizo és Charlie a másik énje. De nem, Charlie nagyon is valóságos figura. Vagy legalábbis... Nem lövöm le a poént.

De Henry nem skizo, csak poszttraumás-stresszbetegségtől szenved. De ez nem egy szenvedős regény. Igazából arról szól, miként próbál Henry normálisan élni, miközben belül szenved. A normalitás különféle változatait pedig a barátai nyújtják. A maguk módján, mert mi számít normálisnak a tinédzsertársadalomban a 21. században?

Elképesztő, hogy mennyire él ez a könyv! Emlékszem, már a vége felé jártam, valahonnan mentem hazafelé metróval és álltam a fémrúd mellett, mint szinkronszínész a mikrofon mellett, és ugrált a szemöldököm, a kezemet ökölbe kellett szorítani, hogy ne gesztikuláljak. De azért minden reggel úgy ébredtem, hogy megvitattam magammal a problémáimat a regény stílusában. Nem tudom miért, de engem feldob, ha ennyire átitat egy könyv nyelvezete.

Akinek meséltem róla, azt kérdezte: Szóval olyan Zabhegyezős? Nekem is ez ugrott be, bár sosem olvastam a Zabhegyezőt és nem tudom, ha kiteszem mellé a Zabhegyezőt azzal szűkítem vagy bővítem a könyv iránt érdeklődő olvasók körét.

De eszembe jutott a Gépnarancs is. Persze totál más, "[d]e itt is a társadalmi elvárásokról és hasonló baromságokról van szó", hogy magamat idézzem.

Végtelenül megérintettek azok a jelenetek, amelyekben Henryn eluralkodik a betegsége. Mert küzd. És nagyon nehéz, és tudom, hogy nem mindenki képes rá. Számomra óriási élmény volt, hogy ahelyett, hogy megállna egy helyben és várná, hogy elmúljon a roham, fut egészen addig, míg végül el nem ájul.

Érdekes volt az is, ahogy szintén a könyv vége felé néhány szereplő felveti, hogy azért Henry nem is annyira pozitív hős, és kiderül, hogy akit végig negatív szereplőnek hittél, mégis csak szerethető vagy legalább megérthető.

És vajon Charlie tényleg tudja, mi a tuti frankó? Tényleg azt mutatja meg, hogyan kellene élned ahhoz, hogy életben maradj ebben az idióta társadalomban vagy ő is téved?

Sokat röhögtem, elképesztő jelenetek vannak benne néhol. :)

Bár a szerző 17 éves volt, amikor a regényt írta, (most 24) ez egyáltalán nem érződik a könyvön. Vérprofi.

"Ütős könyv. Ha nyernék a lottón, mindenkinek adnék egy példányt, akinek szerintem olvasnia kellene."


"Hát durván jó ez a könyv. Fedezzétek fel magatoknak!"

Denise Vega: Ide kattints!

Emlékszem, azonnal beleszerettem a fülszövegébe. Bár olvastam olyan véleményeket is, miszerint a fülszövege béna. Én mindenesetre mindenképpen el akartam olvasni. Amikor először fogtam a kezembe az első dolog, amit kiszúrtam, hogy "12 éves kortól ajánljuk". Ajjaj! Attól féltem, mellélőttem, de hamar kiderült, hogy nem. Az igazat megvallva nem ez az első olyan ifjúsági könyv, amelyben 16 évesnél fiatalabb a hősnő és felnőtt fejjel olvastam. És rájöttem, hogy míg 16-tól felfelé az élet véresen komoly (paranormal fantasy), addig ezek a könyvek még arról szólnak, hogy mennyire szar a suli és végtelenül viccesek. Természetesen képtelenség együtt érezni a hősnővel, amikor arról mesél, hogy a barátnőjével ugyanabba a srácba szerelmesek és mi legyen, de ezek a hősnők fantasztikus szóvicceket produkálnak.
Aki nincs annyira otthon a kortárs, hagyományos ifjúsági (lány)regények világában, annak érdekes lehet figyelni, miként változnak a hősnők. Egyre kevesebb az irodalom rajongó vagy a művész, és kezdenek divatba jönni a tudós, sportos-fiús lányok. (Az anyukák viszont többnyire művészek. Vicces, nem?) Így aztán Erin is kosár párbajra hívja Markot, de Mark sem a szónoki
képességeivel vagy az énektudásával kápráztatja el Erint.
Amiért különösen tetszett a könyv, az az, hogy bár felvonultatja az amerikai tinivígjátékok összes szereplőjét, mégsem olyan nyálas vagy drámai, sőt, a szereplők kifejezetten talpraesetten, frappánsan oldják meg a tipikus helyzeteket.
Olykor azért kiszól az írónő, és olyan dolgokat ad Erin szájába, amit nehezen lehet elképzelni egy 13 éves lánytól, főleg, hogy 2009-es könyvről beszélünk, de persze ki tudja mikor íródott valójában. (Pl. Meryl Streepért rajong és imádna olyan farmert hordani, amit valaki Woodstockban viselt.)
Összességében remek könyv. Ha a lányod kilóg a sorból, mindenképpen nyomd a kezébe, de te is bátran elolvashatod, ha vihogni szeretnél egy jót. :)

Ha olvastad E. Lockhart: A pasilista c. könyvét vagy láttad a Junot (annak ellenére, hogy ott idősebbek a hősnők), ez is tetszeni fog!

I. J. Parker: Sárkánytekercs

Hölgyeim és Uraim!
Amennyiben Önök is éppoly tudatlanok, mint én, fogadják alázatos felvilágosításomat: I. J. Parker (P. D. Jameshez hasonlóan) nő.
Vajon mindenki azonnal férfi írót sejt a monogramokká sűrített keresztnevek mögött, vagy csak én vagyok ennyire előítéletes?
Persze egy jó könyv esetében mit sem számít, hogy a szerzője férfi-e avagy nő.
Amiért mindenképpen vetni akartam egy pillantást az íróra, mielőtt belefogtam ennek a bejegyzésnek a megírásába, az az volt, hogy végtelenül laposnak találtam a szöveget. Annak ellenére, hogy a könyv viszont letehetetlen volt. Máskülönben képtelenség lett volna 3 nap alatt kiolvasni.
Bár más korszakban és más országban játszódik, Kate Furnivall gyönyörű, költői körmondatai és szófordulatai (Az orosz szerető) után hihetetlen csalódást jelentett ezt a döbbenetesen lapos, minden zeneiséget nélkülöző szöveget olvasni. Persze az írónő itt-ott próbálkozik, de erőltetettnek ható sorai meg sem közelítik Kate Furnivall mesteri szó-ötvös művészetét. És azt kívánjuk, bár inkább ne is próbálkozna!
Amit a leginkább szeretni fog az olvasó ebben a könyvben, azok a szereplők. Akitada, Simon Scarrow Catojához hasonlóan egy meglehetősen vértelen hivatalnok. Ahogy azonban haladnak előre az események, akárcsak Cato a Sas sorozatban, Akitada is igazi férfivá és hőssé válik. De nem ő az egyetlen, aki az olvasás során a szívünkhöz nő; valamennyi pozitív hősre szívesen gondolunk vissza miután becsuktuk a könyvet; mindegyikükkel könnyedén azonosul az olvasó.
Ha úgy vesszük, magában a cselekményben sincs semmi különös. Az író egyszerűen a minden mindennel összefügg elvét alkalmazza. Ennek ellenére az események sodrása önkéntelenül is magával ragadja az embert, és csak a könyv végén érzünk némi csalódottságot: hát csak ennyi volt?
És képtelenség szabadulni ettől a csalódottság érzéstől. Az ember annyira szeretné, ha valahogy jobban lenne megírva ez a könyv. Ha a társalgások költőibbek lennének, ha az író tudná, hogyan játsszon a szavakkal, ha lenne hozzá tehetsége (ezt mindenképpen nagyon szeretnénk!). Ha az izgalmas részek arra ösztönöznének, hogy egy picit gyorsabban szedjük a levegőt, ha a szertartások leírása hangsúlyosabb, hosszadalmasabb és ünnepélyesebb lenne… De minden olyan halvány, mint egy kifakult falikárpit. Az olvasó csak falja a sorokat, mert szinte minden oldalon történik valami, de valami mégis hiányzik.
Ennek ellenére a könyv megérdemli a 4 csillagot (5-ből), és érdemes is elolvasni, hiszen láttunk már nagyon pocsékul megírt, mégis letehetetlen könyvet. Ha csupán egy kellemes kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágyunk, bátran emeljük le a polcról a Sárkánytekercset!

A. J. Baime: Híres piák… és a nagy emberek, akiket ugyanúgy hívtak

Volt valahol egy ajánló, amely szerint, aki elolvassa ezt a könyvet, az biztosan nem fogja tudni megállni, hogy ne kóstolja végig a könyvben szereplő italokat. Pont úgy hangzik, mint egy felfuvalkodott, amerikai reklámfogás. De ezúttal az állítás igaz. Ráadásul az embernek nem feltétlenül kell alkoholistának lennie, csupán kíváncsinak. És persze nem is egy délután alatt kell mindent végigkóstolni.

Nem véletlenül világhírűek az amerikai Playboy magazin interjúi. Nem fontos tudnunk, hogy kicsoda is A. J. Baime, és mi mindent alkotott még ezen a könyvön kívül. Az, hogy az amerikai Playboy szerkesztője, már maga garancia a könyv színvonalára. (Külön köszönet illeti a két fordítót, akik nem töketlenkedtek, hanem kiváló minőségben közvetítették a könyv szellemiségét. Ha elolvastuk a könyvet, igyunk rájuk!)

Baime, amerikaiként a különböző amerikai whiskey (én meg így írom!) fajták történetével indít. Aztán átnavigál Európába, ahol mesél a vodkáról és a ginről; Dél-Amerikába, a rum és a tequila hazájába; majd elkalauzol a Johnnie Walker és a Bailey’s világába, hogy a végállomás előtt még tegyen egy gyors kitérőt Franciaországba (pezsgők).

A könyv leggyengébb része egyértelműen a végállomást szimbolizáló 14. kör, ahol a szerző villámgyorsan felsorol néhány még említésre érdemes italt megspékelve némi nyúlfarknyi információval, aztán vége. Valószínűleg ezek az italok valóban említésre méltóak és valószínűleg nincs olyan jelentős történelmük, mint a többinek, de akkor is. Ez így suta.
Viszont a könyv többi része annyira ütős, hogy mindenképpen érdemes elolvasni, függetlenül attól, hogy az olvasó milyen viszonyban áll a szeszes italokkal.

Baime kiváló érzékkel válogatja ki az említésre érdemes információt, értsd a hülyeségeket is, és lehengerlő stílusban tálalja őket, anélkül, hogy káromkodna. Az ember gyakran fetreng a röhögéstől, máskor a koktélrecepteket olvasva (amelyek állítólag a szerző saját verzióját tartalmazzák) majd kiguvad a szeme a hitetlenkedéstől. Az biztos, hogy valamilyen módon mindenkit magával ragad a könyv. Lesz, aki elszánt kóstoló hadjáratba kezd majd, és lesz, aki megpróbál kikeverni egy újabb koktélt, míg az igazán tapasztaltak a hírnév és a gazdagság reményében esetleg piacra dobják a saját főzetüket.

Ha azt gondolják, hogy ez a könyv tökéletes ajándék lesz valamelyik italrajongó ismerősüknek, mindenképpen vegyenek maguknak is egy példányt, mert ha elolvassák, biztos, hogy nem fognak tudni megválni tőle.

Kiadja: Athenaeum

Terry Breverton: Kalóznapló

Morgan kapitány és a karib-tengeri kalózok rémtettei, ahogy Alexander Exquemelin a saját szemével látta

Már maga a borító is lebilincselő, jóval komolyabb, mint más, kamaszoknak szánt ismeretterjesztő könyv borítója, így el is bizonytalanodik az ember, hogy vajon idősebb kamaszoknak vagy felnőtteknek szánták-e a könyvet. A cím sem segít sokat, hiszen felnőtt ritkán vesz a kezébe kalóznaplót, meg aztán a karib-tengeri kalózokról is mindenkinek a hollywoodi kasszasiker jut az eszébe.

Döbbenetünk csak nő, amikor belelapozunk a könyvbe, és meglátjuk az illusztrációkat. Fiataloknak szánt ismeretterjesztő könyvekben ritkán találkozunk ennyire komoly képvilággal. Aztán a könyv elején található tartalomjegyzék is gyanús, mert egy átlagos ismeretterjesztő könyvhöz képest meglepően részletes.

Egy olyan olvasó, aki érdeklődik a kalózok világa iránt, méltán veszi izgatottan kézbe a könyvet. Mindjárt a szerkesztő előszavából kiderül, hogy komoly irodalommal állunk szemben. A hajóorvos, Alexander Exquemelin beszámolója számos kiadást ért meg, és annyira népszerű volt, hogy több szerző is felhasználta saját, fiktív történeteihez. Köztük a Robinson Crusoe írója, Daniel Defoe, aki Captain Charles Johnson álnéven írta meg saját verzióját A leghírhedtebb kalózok rablásainak és gyilkosságainak históriája címmel.
Az első rész a bukanérok eredetével foglalkozik. Megtudjuk hogyan foglalták el a franciák Hispaniola szigetét és, hogy milyen volt az élet Tortugán. Exquemelin beszámolójában említést tesz a helyi növény-és állatvilágról is, különösen sokszor említve a különféle teknős fajokat, amelyek minden bizonnyal nagy hatást gyakoroltak rá.

A XVII. századi hajóorvos feljegyzéseit Terry Breverton újkori információi egészítik ki. Ez helyenként igencsak zavaró tud lenni. Míg Exquemelin írására (nem véletlenül) a Robinson Crusoe stílusa a jellemző, addig a Breverton által írt részek (értelemszerűen) a 21. századi nyelvhasználatot tükrözik, így bár mindkét forrás értékes információkat közöl, a kétféle stílus folytonos váltakozása megakadályozza, hogy az olvasó elmerüljön a könyvben, és az igazán magával ragadja.

A második rész a bukanérok általános életformájáról szól, akik itt már nem vadászok, hanem kalózok; illetve Exquemelin említést tesz néhány híresebb kalózvezérről, akiknek a történetét ő maga is csak úgy hallotta, más kalózoktól. Itt szembesülünk először a korabeli beszámoló hiányosságaival, hiszen az olvasó jóval többet szeretne megtudni ezekről a hírhedt gazemberekről, mint amennyit a hajóorvos feljegyzéseiből megtudunk. A hiányosság oka nyilvánvalóan az, hogy Exquemelin maga is úgy hallotta csak ezeket a történeteket, másrészt egyetlen korban sem szokás feljegyezni azokat az információkat, amelyek a kor embere számára egyértelműek. Fájdalmasan hiányoljuk a részletes beszámolókat az egyes kalóztettekről, de emlékeztetni kell magunkat, hogy végső soron ez egy ismeretterjesztő könyv, még ha szubjektív beszámolón alapul is, nem pedig regény, amely tele van hosszú, izgalmas csatajelenetekkel, vagy ahol lehetőségünk van jobban megismerni a főhőst.

A harmadik rész, amely egy az egyben Francois L’Olonnais életéről és tetteiről szól, már némiképp részletesebb, de igazán a Henry Morgant tárgyaló negyedik rész elégíti ki a részletesség iránti vágyunkat.

Minden rész azonban tele van értékes kiegészítő információkkal, mint például a kalóz zászlók egyes változatainak vagy a kalózok fegyverzetének bemutatása, térképek és kalóztaktikáról szóló jegyzetek közzététele, vagy az egyes, nagyobb expedíciókban résztvevő hajók felsorolása. Különösen lenyűgözőek Howard Pyle festményei, aki számos alkalommal örökítette meg a kalózok mindennapjait. De rengeteg korabeli dokumentum is megjelenik a könyv lapjain.
Ami az eredeti szerkesztést illeti, helyenként nem tűnik túl logikusnak. Többször is előfordul, hogy Exquemelin megjegyzi, hogy most már elmeséli, hogyan élt a bukanérok között, de még mindig nem az következik. Így az olvasónak az a benyomása, mintha a padláson egy nagyon értékes, a kalózok életéről szóló feljegyzés gyűjteményt forgatna, amiből hol ezt, hogy azt a jegyzetet, térképet, illusztrációt veszi kézbe, amely éppen megtetszik neki.

Mindazonáltal a könyv valóban nagyon értékes, a kalózok életének minden területére kiterjedő információt közöl. Az olvasó számára egyértelműen kiderül, hogy miért volt annyira népszerű Alexander Exquemelin beszámolója, és hogy miért ihletett meg annyi más szerzőt. Mindez az információ arra ösztönöz, hogy bepillantva a kalózok életébe tovább olvasson az ember, és még többet tudjon meg a kalózhajókról vagy maguknak a kalózvezéreknek az életéről, és elolvasson néhány fiktív történetet is, amelyek révén igazán elmerülhet ebben a kegyetlen, mégis varázslatos világban. (Ehhez nyújt segítséget a könyv végén található Ajánlott irodalom rész is.)

Kiadja: Athenaeum kiadó

Isamu Fukui: Truancy

A cselekmény röviden:
Suzie és Tack testvérek, egy fedél alatt élnek, mégis alig látják egymást az iskolai elfoglaltságok miatt. Tack az érettségire készül. Normális esetben közepes tanuló lenne, de ebben az iskolarendszerben csak bukdácsol. Suzie első éves gimnazista.
Amikor bekapcsolódunk a történetbe már közel 2 éve folyik a háború az iskolakerülő truantok és a polgármester, valamint a hivatalnokaiból álló hadsereg között.
Tack a húgát próbálja menteni a gólyanyúzó felsőbb évesek elől, akik nem egyszer téglákkal támadnak az elsőévesekre, amikor menekülés közben átbukik a saját kerületét a kihalt 19. kerülettől elválasztó palánkon. Itt találkozik Umasival, a pacifista-filozófussal, aki limonádét árul és később a tanítómesterévé válik. Umasi látszólag nem vesz részt a harcban, de mint kiderül, csupán gyilkolás nélkül akarja átvészelni ezt a krízishelyzetet.
Zyid a Truancy vezetője, igazi hadvezér. Egyik akciójuk során véletlenül meghal Suzie és ő az odaérkező Tackkel meglehetősen rideg részvétnyilvánítást közöl. Ettől kezdve Tack semmi mást nem akar, csak leszámolni Zyiddal, akinek a szent célon kívül semmi más nem lebeg a szeme előtt.
A véletlen folytán Tack bekerül a Truancy-ba, és mivel már útközben megmutatja milyen kiváló harcos, azonnal Zyid elé viszik, aki párbajoztatja alvezérével, Nonival, majd miután a fiú legyőzte a lányt, maga mellé veszi. Tack hiába tölti minden percét Zyiddal, az események sodrásában képtelen leszámolni húga gyilkosával. Közben persze változik, fejlődik a karakter és egyre többet tudunk meg Umasiról, Zyidról és Noniról, illetve az őket összekötő kapcsokról.
Többet most már tényleg nem vagyok hajlandó elárulni. :)

Mint az utópisztikus művek esetében általában, ezúttal sem tudjuk, hogy mikor is játszódnak az események. Az ember hajlamos automatikusan rávágni, hogy a közeli jövőben, de vajon tényleg így van? Vagy csak azért toljuk a cselekményt jövőidőbe, mert jelenleg ezek a dolgok még nem történnek meg?
A magyar olvasó talán 21. századi Pál Utcai Fiúkként tudná aposztrofálni Isamu Fukui regényét. Van benne valami, ami a klasszikus ifjúsági regényeket, a középiskolás kötelező olvasmányokat idézi, amelyekre mindannyian szívesen emlékszünk vissza, amelyeken generációk nőttek fel, hogy az élményt egy életen át magukban hordozzák.
A Truancy egyszerre klasszikus és modern olvasmány. Miközben a szereplők Molotov koktélokat hajigálnak az ellenfeleikre, addig egymás közt karddal vívják eszményi párbajaikat. A klasszikus vonalat erősíti az elbeszélés lassú tempója is, amely azonban egyáltalán nem megy a történet rovására. Kifejezetten élvezetes az egyes szereplők már-már filozófiai hangvételű párbeszéde, a hosszú (de nem túl hosszú) párbajok leírása a csőbombák füstfelhőinek ködében és a Molotov koktélok okozta lángtengerek visszfényében. Minden bizonnyal ezek a klasszikus elemek jelentik a maradandó élményeket az olvasó számára és egyáltalán nem hiányoznak a gyors tempójú, harsány, reklámszerű villanások.
Szinte mindegyik szereplő hozzánk nő a történet során.
A filozofáló, pacifista tanítómester (17 éves) alakjában rejtve megjelenik az író; saját nevének visszafelé olvasott verzióját adja karakterének (Umasi-Isamu).
Képtelenség nem rokonszenvezni a könyörtelennek tűnő, az erőszakot választó hadvezérrel (Zyid), hiszen szokás szerint ő is jóval többet rejt.
Az olvasó érdeklődéssel követi a főhős, Tack választásait a történet során, miközben maga is azonosul azokkal.
Végül az egyetlen női harcos, az elvakult alvezér, Noni az, aki miatt a leginkább várjuk a folytatást, hiszen a regény végére ő az, aki leginkább fordulóponthoz érkezik, és aki ezáltal kifürkészhetetlen marad.
Egyedül a felnőttekről nem tudunk meg semmit. Nem tudjuk, mit éreznek a szülők a gyerekeik iránt, hogy vajon féltésből nyaggatják-e őket vagy embertelenségből. És nem tudjuk meg azt sem, hogy mit gondolnak a felnőtt hivatalnokok kamasz ellenfeleikről. Vajon a hatalomtól való félelem vagy valódi elkeseredettség, gyűlölet hajtja őket az összecsapások során?
Érdekes, hogy nem katonák, csupán fegyveres hivatalnokok alkotják a felnőttek hadseregét. Katonai képzettségükről semmit sem tudunk. A gyerek szereplők kiválóan gyártanak bombákat, jártasak nem csupán a fegyveres küzdelemben, hanem a harcművészetekben is, de nem tudjuk honnan szerezték ezt a tudást, vagy, hogy képzettségük meddig terjed, a kiképzésükről kevés szó esik.
Bár az író erős túlzásokkal él, érezzük, hogy van igazság abban, amit ír. Különösen megkapó az a jelenet, ahol Tacket megöleli a húga és a fiút szinte földöntúli boldogság járja át a fizikai érintés hatására.

Claire Thornton: Tűztenger

Ha valaki ismeretlenül kapja le a polcról Claire Thornton Tűztenger című történelmi románcát, azt nem csupán a hátsó borítón olvasható rövid ajánló csábítja olvasásra, hanem a tündérmesébe illő borító is. Hiszen a műfajban járatlan olvasó számára nem sok minden ad támpontot. Hiába tűnik érdekesnek a történet, ebben a kategóriában általában nem sok szerepe van, így vagy a szereplők neve szimpatikus, vagy a borító.
A Tűztenger esetében az orgona lila és a hamuszürke színek dominálnak, ami már önmagában is vonzó, de az igazi különlegesség a főhősök ábrázolása. A borító alapjául minden bizonnyal egy festmény szolgált, és ez, ellentétben a fényképet használó borítókkal szemben, különös hangulatot kölcsönöz a borítónak. A fiatalabb olvasót már-már a sárkányos-lovagos fantasy regények borítóira emlékezteti. A másik pozitívum, hogy itt nem cafatokban lógó, sokat mutató rongyokban omlik egymás karjaiba a vad szívű szerelmespár, hanem finom anyagokból készült, rangjukhoz méltó öltözéket viselnek, ami sokkal izgalmasabb és csábítóbb.
Noha a kerettörténet, az 1666-os londoni tűzvész valóban nem kap hangsúlyos szerepet, az nem jelenti azt, hogy nincs történet. Lady Desirée cseppet sem átlagos nemes kisasszony. Otthonába zárva, távol a világ zajától, többnyire cseléd ruhában kertészkedik a háza tetőteraszán, s innen szemléli mindazt, amiben nem lehet része. Egészen addig, amíg fel nem bukkan mellvédjén egy angyal, aki azért jött, hogy elrabolja. A kor mércéje szerint öregecske, tapasztalatlan vénkisasszony cseppet sem üres bábfigura. Nem képzeli magát vadnak és szenvedélyesnek, és többnyire nem beszél hülyeségeket, amivel tűzrőlpattant természetét kellene igazolnia. Már-már hús-vér, de mindenképpen emberi nő, fejlődő hős, valós vívódásokkal, aki végül önmagára talál.
Ugyanígy emberi és fejlődő hős, de Lady Desirée-nél halványabb a férfi figura is, aki nem annyira önmagát, mint inkább otthont keres.
Természetesen a jellemábrázolás meglehetősen vázlatos, hiszen mégsem egy lélektani regényről van szó, de a könyv kifejezett erőssége a szereplők emberközeli alakja szemben a műfajban megszokott sablonos figurákkal.
Könnyed olvasmány ellenére nagyon is olvastatja magát a történet, az olvasó mindig kíváncsi, hogy vajon mi történik Lady Desirée-vel. Az ő önismereti utazása némileg érdekesebb, mint a szerelmi szál, ami szintén eltér a műfajban megszokottól. Noha itt is van perzselő szenvedély, nincsenek vad ágyjelenetek, sőt meglepően visszafogottak az erotikus jelenetek, ami megint csak a történet hitelességét, életszerűségét szolgálja.

Simon Scarrow: A sas vadászata

A sas vadászata már a harmadik, s ez idáig a legizgalmasabb darabja Simon Scarrow történelmi regényfolyamának, amely a Kr. u. 40-es évekbe, Róma britanniai hadjáratának idejébe kalauzolja az olvasót.

Miután nem sikerült legyőzni Caratactust, a kelta törzsszövetségek hadvezérét, a Britanniában állomásozó római hadsereg hosszúhadjáratra rendezkedik be. A római történelmi figurák mellett megjelennek a kelta hősök is, mint például Boudica és jövendőbeli férje, az icenus herceg, Prasutagus. Scarrow karakter ábrázolása azonban jól mutatja, milyen keveset tudunk ezekről a hősökről, noha Arthur királlyal ellentétben ők már mind, hús-vér történelmi személyek. Boudica kifejezetten kidolgozatlan, élettelen figura, de Prasutagust is elnagyoltnak érzi az olvasó, ahogy a szerző erős, de ostoba harcosként jeleníti meg, és nem igazán érti, hogy lehetett belőle druida tanonc annyi ésszel. A könyvben megjelenő hiányosságok azonban nem a történelmi feljegyzések hiányosságaiból fakadnak, hanem az író szakmai hiányosságaiból.

Scarrow nem kíméli a druidákat sem. Képzeletbeli druida társasága, a Sötét Hold hadsereggel rendelkező, vérszomjas, vallási fanatikus papok gyülekezete, akik a legsötétebb pogány isteneket dicsőítik, és nem borzadnak vissza az emberáldozatoktól sem. Ezek az emberáldozatok azonban nagyban különböznek a történelmi feljegyzésekből ismert szertartásoktól. Míg a másutt olvasható, emberáldozatot követelő druida rituáléknak a legtöbbször meghatározott célja és természetesen menete, módja van, addig itt az emberáldozat csupán oktalan vérontásként jelenik meg. Az író 2001. szeptember 12-én fejezte be könyvét és a modern kori párhuzam teljesen nyilvánvaló. Kár. Ennek ellenére a druidák kegyetlen vérontásai teszik izgalmassá, már-már félelmetessé a könyvet, és ez az, ami dinamikát ad az amúgy meglehetősen egyszerű cselekménynek.

Ahogy a hősei, úgy változnak Scarrow könyvei is. Az elsőt egy szuszra olvastuk ki és néhány jelenetnél percekig röhögtünk hangosan. A második részben a cselszövéseké volt a főszerep, így a cselekmény is lassult, hiába a sok fondorlat. A harmadik könyv ismét izgalmasabb, de sokat rontanak rajta a vázlatos karakterek, és nagyon nagyon hiányoznak a vicces jelenetek, amelyek az első részben főként az emberi tökéletlenségre épültek.
Cató alakján viszont érezni, hogy a szinte kamasz, 17 éves rabszolgafiúból, aki a császári palota pompájából került a hadseregbe, mostanra, noha csupán másfél év telt el, felnőtt férfivá és kiváló katonává érett. Ezt az érzést erősítik az író visszapillantó jelenetei is, amelyekben Cató a régi önmagáról és a mostani énjéről elmélkedik.

A sas vadászata egy korszak lezárultával végződik, és noha az angol eredetiben jelenleg legalább 10 kötetes a sorozat, az eladási mutatók ismerete hiányában felmerül az olvasóban, hogy vajon lesz-e újabb rész magyarul, vagy a magyarországi kiadó trilógiává zsugorítja a regényfolyamot a gazdasági válság negatív hatásaira hivatkozva. Pedig azok után, hogy az első három könyv annyira különbözik egymástól érdekes lenne látni, mit mutat az író a negyedik kötetben.

F. Scott Fitzgerald: Emlékek a jazzkorszakból (Gondolat, 1970)

Levelek és vallomások, hirdeti az alcím, ám mindez megtévesztő, hiszen a könyvet ebben a formájában nem Fitzgerald jegyzi. Az Emlékek a jazzkorszakból csupán egy, a magyar olvasó számára készült különleges válogatás, főként Fitzgerald leveleiből és kevésbé ismert novelláiból, különféle fordítások alapján.
A jazzkorszak féktelen tombolásával a legtöbb emberhez közel áll. Ugyanakkor F. Scott Fitzgerald, aki feleségével, Zelda Sayre-ral a korszak meghatározó ikonjának számított, műveit már kevésbé ismeri az átlagolvasó, noha a legtöbb műve magyar fordításban is megszerezhető.

Ám, aki azt reméli, hogy a könyvből kirajzolódik ennek a rendkívüli embernek az alakja, annak csalódnia kell. A kötetben szereplő levelek többsége Max Perkinsnek, Fitzgerald irodalmi ügynökének szól, amelyekben az éppen aktuális írásokról esik szó. Csupán az utolsó két fejezet levelei íródtak Scottie-nak, Fitzgerald egyetlen lányának, s ezek tele vannak atyai jó tanácsokkal a kamaszkorát nehezen megélő fiatal lány számára. Később pedig a kezdő írót igazítja útba a tapasztalt róka, aki a kor irodalmi világát kívülről-belülről jól ismeri.

A kötetben közölt novellák egy része ugyan életrajzi vonatkozású, mégsem Fitzgeraldot az embert ismerjük meg belőle, hanem a korszakot, amelyet neve fémjelez. De nem csupán Fitzgerald személyisége marad rejtve az olvasó előtt. Nem derül ki bizonyosan az sem, csupán sejthetjük, hogy min kaphatott össze a korszak két nagy óriása, Fitzgerald és Hemingway. De Zelda az, aki méltánytalanul háttérbe szorul, noha ő Fitzgerald életének legmeghatározóbb alakja. Mindössze három neki címzett levelet olvashatunk az utolsó fejezetben, amikor Zelda már intézetben él.

Bár a könyv elsősorban a jazzkorszak szerelmeseinek valamint a feltörekvő fiatal íróknak nyújthat maradandó élményt, a kötet úgy van megszerkesztve, hogy mindenki talál benne valami lebilincselőt, magával ragadót. Azonban, ha semmit sem tudunk Fitzgeraldról, célszerű előbb egy életrajzott elolvasnunk, mielőtt belevetnénk magunkat ebbe a különleges kötetbe.

Brooks Sigler: Five Finger Fiction

Az ember azt gondolná, hogy egy jó könyvről könnyű ajánlót írni, mert egyszerűen csak áradozni kell róla. Brooks Sigler regénye viszont annyira jó, hogy az ember nem tudja hol kezdje a magasztalást, hogy akik ezt a beszámolót olvassák, azok biztos és mind elolvassák a Five Finger Fictiont. Ezt a könyvet ugyanis muszáj elolvasni.

Noha a könyv Connecticutban játszódik, játszódhatna egy ír kisvárosban is. A Nolan – O’Farrell család ugyanis írebb az íreknél. Senki sem teljesen százas, mindenkinek van egy zavarba ejtő titka és a család Nolan ága tartja a kezében az egész kisvárost.

A regény elméletileg Lila felnőtté válásának története, de akárcsak Lila életében, a könyvben is Lynette, Lila anyja az igazi főhős, aki igazi zsarnokként, nőrokonai támogatásával dirigálja családja életét. Így aztán nem csoda, hogy 30 évesen, a saját esküvőjére készülve Lila még mindig csak próbál felnőtté válni és nem is nagyon hiszi, hogy megteheti, amíg az anyja engedélyt nem ad rá.

Lila maga meséli a 20 éven átívelő történetet a kamaszok fanyar-ironikus hangján, amin azonban képtelenség nem visítva röhögni. A szereplők egytől-egyig olyan figurák, akikre a könyv elolvasása után még hosszú ideig emlékezni fogunk. Az anekdotáikat pedig úgy fogjuk időről-időre felemlegetni, ahogy a saját családunk vicces epizódjait szoktuk.

Nincs mese, el kell olvasni.

Claire Tomalin: Jane Austen: A Life

Jane Austenre a legtöbb olvasó úgy gondol, mint egy bájos, de semmiképpen sem szép, halk szavú vénkisasszonyra, akinek meglehetősen eseménytelen élete volt. Claire Tomalin rendkívül olvasmányos életrajzában ennek az ellenkezőjét akarja bizonyítani. Az írónő egymás után cáfolja meg az Austen körül kialakult mítoszokat. Legfőbb forrása pedig maga Jane Austen. Nem is annyira a művei, mint inkább a levelezése. Már ami megmaradt belőle.

A legelső tévhit, amit Tomalin el akar oszlatni, hogy Jane Austen úgy nézett volna ki, ahogyan nővére, Cassandra egyik vázlatán ábrázolja. De mivel a kortársak, és a családtagok visszaemlékezései annyira eltérnek egymástól, újabb, pontosabb portréval ő sem tud szolgálni. Ugyanakkor kapunk egy másik portrét, amely messze túlmutat a külsőségeken. Kiderül, hogy miközben hősnői szavai mögött elvétve felvillannak Jane Austen nézetei, ő maga nagyon is sokban különbözött világhírű teremtményeitől. Csípős nyelvű, olykor megkeseredett, depressziós nő volt, akinek a környezete nagyra értékelte a humorát. Tökéletes nagynéni volt, aki ha kellett, izgalmas játékokat eszelt ki, ha kellett, hasznos tanácsot adott unokahúgainak és unokaöccseinek.

Természetesen az élete sem volt olyan eseménytelen, mint azt gondolnánk. A legváratlanabb pillanatokban kellett elhagynia az otthonát, ami nagy érzelmi megrázkódtatásokkal járt. Egy ízben szándékosan eltávolították tőle szerelmét, mert a házasság anyagilag előnytelen lett volna a férfi számára, évekkel később pedig ő maga bontotta fel eljegyzését egy másik férfival, miután meggondolta magát egy éjszaka leforgása alatt.

Az közismert tény, hogy Cassandra, a nővére kíméletlenül elpusztította Jane Austen leveleinek nagy részét. A könyv végére azonban megértjük, hogy csupán húgát, és családja többi tagját akarta ily módon védelmezni. Oly sok örökössel ellentétben, Cassandra tökéletesen véghezvitte Jane Austen akaratát.

A megmaradt levelek és visszaemlékezések alapján Claire Tomalin regényes formában tárja elénk az írónő regénybe illő alakját, Jane Austen életének meghatározó témái köré szőve történetét. De az életét övező rejtélyek továbbra is rejtélyek maradnak.

Sarah Dunant: Vénusz születése

Bár a könyv még 2004-ben (magyarul 2005) jelent meg, én magam sosem hallottam róla, egészen pár héttel ezelőttig, amikor a szerző, Sarah Dunant egyik cikkét olvastam az interneten. Itt az írónő azt tárgyalja, hogy a történelmi regények szinte kizárólag férfi főhőssel játszódnak, a nőkről alig esik szó.

A cikk elolvasása után tehát rákerestem a szerzőre az amazon.co.uk oldalon és miután láttam, hogy négy és fél csillagot (az ötből) kapott a Vénusz születése, utánanéztem, hogy magyarul kapható-e. Szerencsém volt.

Aznap, mikor kivettem a könyvtárból anyámmal ebédeltem. Míg én sorban álltam és a McDonald’s-os fiúval flörtöltem, addig ő kinyitotta a könyvet ott, ahol éppen tartottam és olvasni kezdte. Mikor visszaértem azonnal dicsérni kezdte, majd felvilágosított róla, hogy bár itt a főhőst Alessandrának hívják, ez valójában egy Boticelli életrajz. Én addigra már tudtam, hogy nincs igaza (a negyvenedik oldalon az ember már általában tisztában van vele, hogy ki a főhős), és bár jó félórámba telt mire engedte elmesélni a szerző történelmi regényekről szóló cikkét, meg, hogy Boticelli ugyan megjelenik, de öregember, valamire mégis ráirányította a figyelmemet. Virginia Woolf az egyik esszéjében eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Shakespeare-nek van egy ugyanolyan tehetséges húga. Sarah Dunant is valószínűleg ezzel a gondolattal játszott, amikor úgy döntött Alessandrának nevezi hősnőjét, regénye címéül pedig egy Boticelli kép címét választja.

Alessandra Cecchi, egy gazdag firenzei kelmekereskedő legkisebb leánya, aki okosabb, mint a bátyjai, rajong a művészetekért és a filozófiáért, valamint titokban fest. Mert bár az anyja hozzá hasonlóan kiemelkedő intelligenciájú nő, és sok mindent megengednek neki, amit más korabeli nőknek nem, szülei igyekeznek némiképpen visszafogni, hogy később könnyebben találjon magának férjet. Azt még elnézik neki, hogy azt olvasson, amit akar, de a festészet már túl sok lenne a jóból.

Az anyagi elvárások már eddig is megnehezítették a lányok kiházasítását, egy intelligens nő még nehezebben talál magának férjet, pedig muszáj, mert a francia hadsereg készül megszállni a városban. Igaz, csak ideiglenesen, útban a Szentföld felé, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Alessandrának szerencséje van. Az utolsó pillanatban válik felnőtt nővé, ráadásul hozzá hasonló, intelligens, művelt férfit találnak neki, aki bár idősebb, nem bánja felesége műveltségét, sőt. A tökéletesnek tűnő házasság egyetlen szépséghibája csupán, hogy a férfi Alessandra bátyjának a szeretője. De nem ez az egyetlen sokkoló részlet a könyvben.

Míg a legtöbb okos nőalak az irodalomban, aki meg akarja valósítani önmagát elbukik, Alessandra mindig megszerzi, amit akar. A könyv azonban nem csupán fiktív életrajz, hanem lenyűgöző korrajz Lorenzo Il Magnifico utolsó éveiről, Savonarola négy évig tartó eszelős uralmáról és a reneszánsz Firenze hétköznapjairól.