Scott Westerfeld: Behemót

Manapság divatosak a többkötetes regények. Én, ha író lennék, egy kötetnél biztosan nem merészkednék tovább. Túl sok a buktató: ha az első kötet sikeres volt, meg tudok-e felelni az olvasók elvárásainak? Meg tudom-e tartani a cselekmény vonalát, nincs-e benne törés? A főszereplők sorsa továbbra is érdekli-e majd az olvasókat? Westerfeld regénye minden kérdéssel kapcsolatban jól vizsgázott nálam! Hogy milyen a Leviatán-trilógia második része? Röviden: izgalmasabb, érdekesebb, aranyosabb és színesebb. Westerfeld biztos kézzel gördíti tovább a Leviatánban megismert szereplők történetét.

Deryn és Sándor kalandjai Isztambulban folytatódnak- egy hosszabb kitérő után újra együtt, új segítőkkel és ellenlábasokkal gazdagodva.. Számomra fordulatosabb, sodróbb volt ez a második kötet, itt inkább éreztem azt, hogy nehéz letenni a könyvet. Mintha kitágult volna a világ a szereplők számára. Külön élmény volt az újabb darwinista lények  és az barkács-szerkezetek bemutatása. Mindenképpen be kell szereznem egy Bovrilhoz hasonló éleslátó lórit! 

-Sok a bőrkeményedés -mondta Nene, és óvatosan megtapogatta. -Keményen dolgozol, fiú, nem úgy, mint barátod, Hohenberg hercege. Kicsit rajzolsz és fiú létedre sokat varrsz.
Deryn megköszörülte a torkát, és eszébe jutottak a nagynénéi, akik steppelni tanították.
-A légierőnél mi magunk foltozzuk a egyenruhánkat.
-Milyen szorgalmas! Az unokám azt mondja, nem bízol bennünk!
-Aha... nos, ez kissé kínos, asszonyom. Parancsom van rá, hogy titokban tartsam a küldetésemet.
-Parancs? -Nene végigmérte Derynt. -Nem látok rajtad egyenruhát.
-Lehet, hogy álruhában -mondta Deryn -, de akkor is katona vagyok, asszonyom.
-Álruhában -mondta kuncogva Bovril. -Mr. Sharp!

Egyetlen kifogásom volt az első két kötet elolvasása után, és erre most jöttem rá: számomra valahogy túl jól sikerült Deryn "fiúvá változtatása" -egy idő után nem is gondoltam rá lányként, hiába a könyv romantikus szála..

Ennek ellenére vagy emellett kíváncsian várom a trilógia befejező kötetét, ami ha jól tudom, már egy másik kiadónál fog megjelenni- remélhetőleg megtartva az első két kötet igényes megjelenését.

10/10
Ad Astra
2013

Scott Westerfeld: Leviatán

Mindig őszinte csodálattal töltöttek el az olyan történetek, amik egy ismeretlen, új világot mutatnak be, új szokásokkal, új lényekkel, olyan aprólékosan leírva, hogy szinte hétköznapinak érezzük létezésüket. Muglik és varázslók. Tündék és törpök. Barkácsok és darwinisták. Ez az első steampunk regény, ami a kezembe került- nem tudom, mennyire klasszikus képviselője a műfajának, de kétségkívül magával ragadó. Westerfeld egy olyan alternatív valóságot, jobban mondva alternatív múltat vázol fel, melyben az első világháborút- a valóságban is létező nagyhatalmak- gépekkel és "szörnyecskékkel" (koholt lényekkel) vívják. A történet két főszereplője Sándor herceg (a meggyilkolt osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd fia) és Deryn Sharp, a Brit Légierő aeronautája. Fiatalok, naivak, és mindketten súlyos titkokat hordoznak. Sándor származását titkolja -inkább kevesebb, mint több sikerrel, míg Deryn a nemét. Sorsuk egy ponton, épp a Leviatánnak köszönhetően találkozik.

A címadó Leviatán a Brit Légierő alkotása, tulajdonképpen egy monstre -élőlényekből álló- élőlény, egy repülő, hidrogénnel teli bálna; egy komplett ökoszisztéma.

...Deryn kedvenc órái azonban azok voltak, melyekben a nagyeszűek a természetfilozófiáról magyaráztak. Hogyan jött rá a vén Darwin, hogyan szőjön új fajokat a régiekből, hogyan húzgálja ki az élet apró fonalait és fonja őket össze egy mikroszkóp alatt. Hogyan tömörített az evolúció egy másolatot Deryn saját életfonalából teste minden egyes sejtjébe. Hogyan alkotja kismillió különféle fajzat a Leviatánt -a hasában élő, mikroszkopikus hidrogéneregető baktériumoktól kezdve a hatalmas, hámba fogott bálnáig. Hogyan küzdenek a léghajó lényei a természet többi részéhez hasonlóan mocskos, acsargó egyensúlyban.

A könyvet már kézbe venni is igazi élményt jelent, köszönhetően Keith Thompson gyönyörű és izgalmas illusztrációinak.

Westerfeld Leviatánja  ifjúsági kalandregényekhez híven inkább az akcióra helyezi a hangsúlyt, kevésbé erős a regény lélektani-motivációs oldala. A szereplők szerethetőek, csak olykor-olykor csap át viselkedésük az idegesítően naiv tartományba. A darwinista lények bemutatása külön izgalmassá teszi a történetet -személyes kedvenceim a futárgyíkok.. Ami biztos, hogy soha nem unatkozunk, minden oldalon aggódhatunk kicsit a főszereplők sorsa miatt. Élvezhető, kedves regény - és kivételesen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már vár rám a trilógia  következő része, a Behemót is.








10/9

Ad Astra

2012

A könyv trailere. A szereplők bemutatása a kiadó oldalán.

Arthur és Carly Fleischmann: Carly hangja

Két emlék jutott eszembe a könyv olvasása közben. Pszichiátria gyakorlaton vagyok és az egyik tanár egy idős, demenciával küzdő bácsi segítségével mutatja be az óratesztet (amikor egy óra számlapját kell lerajzolni). Amikor a bácsi végez, a tanár felemeli az elkészült rajzot, a bácsi arcát kitakarva, és ecseteli, milyen katasztrofálisan sikerült. Óra végén megkérdezem a tanárt, nem gondoljuk-e, hogy ez a bácsi számára megalázó volt? A válasz: nem, dehogyis, ő már nem érti mi folyik körülötte.
A másik emlékem egy családon belüli emlék: nagymamám éber kómában, élete utolsó heteiben. Az orvos biztatja anyukámat, nincs értelme bemenni "látogatni a nénit", hiszen már úgysem fog fel semmit, nem érez, nem szenved.

Carly súlyos autizmussal és a kifejező beszéd zavarával küzdő lány, aki első 11 évében azt a benyomást keltette még szüleiben is, hogy nem ért semmit, úgysem tudja mi folyik körülötte. Többnyire artikulálatlanul kiabált, sztereotip mozgásokkal és kényszercselekvésekkel töltve idejét. A szülők terápiás programokban vesznek részt (ABA-terápia - viselkedéselemzésen alapuló terápia), otthonukban szinte együtt élnek Carly terapeutáival, emellett több bentlakásos intézményt is kipróbálnak, hogy legalább a hét egy részére tehermentesítse őket. A terapeuták a viselkedéselemzéses terápián felül képszimbólumok használatával próbálják rávenni Carlyt, hogy közölje igényeit. Ezután a betűket is megtanulja, és egy program segítségével egy napon "hallatja hangját is", azt gépeli: "SEGÍTS FÁJ A FOGAM". Innentől nincs megállás. Carly végül állami iskolába kerül, szerepel a TV-ben, közösségi oldalakon több ezer rajongói kérdésére válaszol és küldetésévé válik, hogy az autizmus "szónoka" legyen. (Miközben testét még mindig nehezen kontrollálja, és miközben minden billentyű leütése kifárasztja...) Facebook-oldalának tanúsága szerint jelenleg egyetemre jár.

Értékes és nagyon érdekes Carly beszámolóit olvasni, egyszerűen azért, mert teljesen új szempontot ad az autizmushoz. Bevallom, Carly írásaiból áradó humor és önreflexió bennem is megkérdőjelezte néha a diagnózis helyességét (C. több alkalommal szerepelt a TV-ben és ott is felmerült, talán nem is autizmusról van szó.) Szakmailag is nagyon érdekesnek találtam Carly élményeit, pl. amit pl. az audioszűrésről ír:

Később kezdtem rájönni, hogy másképp fogom fel az információkat, mint a körülöttem lévő normális gyerekek. Mindig nehezemre esett megérteni, hogy mit mondanak az emberek. Már kisgyerekként is csak egy-két szót értettem egy mondatból, amit valaki mondott nekem. Most már tudom, hogy nem a szavakat nem értettem, hanem az agyam nem tudott közvetlenül a beszélgetésre fókuszálni. Hadd bontsam részleteire neked, hogy kialakuljon a kép a fejedben, mint a CSI-ban, és a többi tévéműsorban. Képzeld el magad egy kávézóban, ahol szemben ül veled egy másik ember. Ő beszélni kezd, és te képes vagy közvetlenül arra figyelni, amit ő mond. Nekem ez így nem megy. Ha a nő, aki letörli az asztalunkat, erőteljes parfümöt visel, akkor az én fókuszom elmozdul. Aztán a mögöttünk lévő asztalnál elhangzó beszélgetés kerül képbe a bal vállam felett. A bal mandzsettám belső oldalát elkezdem le és fel magamhoz dörzsölni. Felfigyelek a kávéfőző suhogó és fütyülő hangjára, amint az más, körülöttem lévő hanggal keveredik. Teljesen lefoglal a látvány, ahogy a kávézó ajtaja kinyílik és becsukódik. Közben már elvesztettem a beszélgetés fonalát, a velem szemben ülő mondandójának nagy részét. Aztán még több illat jön, még magával ragadóbb vizuális információ a kávézóból, még több hanghatás ér, miközben a többi ember beszélget, és aztán azt a szót hallom meg véletlenszerűen, amit a velem szemben ülő mond. [...] Körülbelül másfél évvel ezelőtt alkottam egy kifejezést, audioszűrés. Sok autista csinálja ezt, amit valahogy megtanulunk. Szerintem sem az orvosok, sem a tudósok vagy a pszichológusok nem tudják, hogy mi ezt csináljuk.

Érdekes volt megfigyelni a családon belüli viszonyok megjelenését is az apa narrációja alapján, illetve Carly levelein keresztül. Furcsa volt látni, ezekben az anya mennyire háttérbe szorul. Ő mintha mellékszereplő lenne, csak az intézményes részt képviselné (melyik iskolába járjon Carly, milyen terápiát vegyenek igénybe, milyen programot pályázzanak meg), míg az apa az érzelmeket. Bát micvájára írt köszönőlevelében Carly mindenkit említ, csak az anyát nem. A szülők az első 11 évben és még az azt követő néhány évben is csak a terapeuták segítségével, közvetítésével ismerik meg Carly-t, eleinte szüleinek nem is hajlandó írni. Dühös szüleire azért, mert ignorálták, amikor róla beszéltek, az ő sorsa felől döntöttek, és sokszor a szülők is dühösek Carlyra, minden (türelmetlenségük és kimerültségük miatt érzett) bűntudatuk mellett.

Örülök, hogy magyarul megjelent ez a könyv! Autizmussal küzdőknek reményt adhat, a családjuknak támogatást, szakembereknek egy új szempontot. (Mindamellett hasznos lett volna egy pszichológus  is a könyv lektorálásához, legalább a szakvélemények fordításához. Vannak olyan tesztek -pl. a WISC IV gyermek intelligenciateszt, amik nálunk is használatban vannak, itt jobban mutatott volna, ha a szubtesztek magyarul is használatos nevét írják le. De ez persze igazán mellékes a könyv igazi jelentőségéhez viszonyítva.)

Könyvmolyképző Kiadó
2013

8/10

Könyv trailer:  http://www.youtube.com/watch?v=N1WVzG8HHlc&feature=youtu.be
Carly honlapja:  http://carlysvoice.com/
Carly facebook-oldala:  https://www.facebook.com/carlysvoice
És a róla készült TV-felvétel:  http://www.ctvnews.ca/carly-fleischmann-blogs-about-her-journey-with-autism-1.579345

Matthew Quick: Napos oldal

Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet,  nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.

Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá,  hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.

A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv  szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket.  Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog! :o)

9/10

Catherine Ryan Hyde: A jövő kezdete

Az ötlet úgy nagyszerű, hogy egyszerű. Egy kisfiú szorgami feladatként megváltoztatja a világot az elgondolásával: mindenki segítsen három emberen, akik a segítséget másik három embernek adják tovább.. Egyszerű, de nagyszerű. 

A könyv, a történet, az irodalmi alkotás is egyszerű, de épp emiatt nem olyan nagyszerű. A könyv rövid fejezetekből épül fel, minden fejezet a történet egy-egy fő- vagy mellékszereplőjének szemszögéből íródott. Könnyen, gyorsan olvasható, gyorsan emészhető fejezetek ezek, kicsit instantak, kicsit amerikaiak, mint egy gyorséttermi burger. Ha már eléd került, gyorsan megeszed, olykor jól is esik, de maradandó élményt nem okoz.

De az ötlet... az az ötlet... az azért mégis nagyszerű, nem?

10/6

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Nagy betűs szégyen, hogy nem olvastam még a könyvet, sőt, a filmet sem láttam. Vannak még ilyen "szégyellnivalóim"...

Lehet valami úgy nyomasztó, hogy közben vicces? Lehet-e úgy röhögni, hogy közben sírni van kedvünk? Persze,  én is reménykedtem közben, hogy a végén a pofájába röhögünk az Üzemnek, és az nem fog minket bedarálni. Csak McMurphy-t ne! Csak a Főnököt ne! - próbáltam egyezkedni, alkudozni az íróval a regény végéig, de a csudába' is ezekkel az önpusztító amerikai írókkal! A regény első fele csupa zűrzavar és Köd volt számomra, de McMurphy megjelenése mindent megmutatott a maga nyomasztó valóságában. Hát kellett ez nekünk?

A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiri-biri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp nem is lehet védekezni ellene... már a csirkéknél... csak úgy, hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit.

 9/10

Karácsonyfaerdő (válogatta és szerkesztette: Hunyadi Csaba Zsolt)

Egyik nap, mikor a barátnőimmel a színházban a Diótörőt néztük (nem felvágásból írom, most láttam először), eszembe jutott, milyen speciális érzés is ez a karácsony előtti... És szinte mindegy, hogy fehér karácsony van, vagy fekete, van-e a bejgliben elég mák és a forraltborban igazi szegfűszeg, vagy hogy TV-ben adják-e idén is a budspencert... Megfoghatatlan valami ez, talán az emberek nyüzsgésében, a karácsonyfa díszeinek csillogásában lakik vagy a kemény tél füstös illatában, nem tudom. A könyv tizennyolc elbeszélése legalább tizennyolc választ ad erre a kérdésre. Némelyik talán kissé erőltetett, túlságosan tanmeseszerű, propaganda ízű, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig meglakol; akadnak köztük giccsesebb mesék is, ahol az angyalok trombitálnak a felhők fölött. De vannak kevésbé hagyományos történetek, ezek ha lehet mondani, sokkal jobban tetszettek. Kosztolányitól 'A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai' zseniális szerintem, de Mikszáth, és Herczeg Ferenc egy-egy novellájáért is érdemes kézbevenni karácsony előtt a válogatáskötetet.

VII.
Az év siralomvölgy, a kötelesség a földi élet: a karácsony a túlvilág, a mennyország. Aki nem viselkedik illedelmesen, az elkárhozik, karácsonyra nem kap semmit.
VIII.
Apám a kellékes. Ő tárgyal az angyallal, egy titokzatos égi bankárral, aki a csekklapján minden elképzelhető s el nem képzelhető játékot kiutalhat. Anyám az ügyelő, a felügyelő, a rendező, az áldott súgó, aki titokban értésemre adja, mit kell hazudnom apámnak.
IX.
A világosító - a fölvilágosító- az a barátom, aki már évekkel ezelőtt közölte velem, hogy a karácsonyfát nem az angyal hozza, hanem a sánta viciné, s az egészet a nagyok találták ki, mert életük oly sivár és szürke, hogy szeretnének gyönyörködni a gyermekek tudatlanságában és ártatlanságában.
X.
Épp ezért tilos őket felvilágosítani. Kegyetlenség volna. Hadd higgyenek egyetlen káprázatuk boldog hazugságában. Csitt, ne beszéljünk a felnőttek előtt. Inkább zsaroljuk őket mi is, a magunk módján, az úgynevezett "tág gyermekszemünkkel".
XI.
Én erre a napra mindenesetre fehér kívánati lapot kapok, melyet kedvem szerint töltehetek ki.
XII.
Mit óhajtok? Várjatok, hadd gondolkozom! Nem olyant, mint tavaly, hanem másmilyent. Olyan gömbölyűt, amit ki is lehet nyitni és be is lehet csukni, olyan sárgát, olyan kereket, ami muzsikál is, olyan furcsát, olyan görbét, nem szabályost, de azért mégis egyenest, ami magától megy, süstörög, robban, tündököl, ezenkívül föl lehet kapcsolni a fülemre is.
...
XIV.
Olyant akarok, amit még senki nem látott, ami érdekes és borzasztó, ami csodálatos. Olyant akarok, ami nincs.
XV.
Csodát nekem, a csodát, ide a kezembe. Más nem kell.

(Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai)

Talán jólesett volna egy melegebb színű borító, és hasznos lett volna tudni az elbeszélések keletkezésének idejét is, de összességében megér egy ünnep előtti olvasást.


10/6

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Dráma, dráma, dráma. Meg egy kis egzotikum és századelős misztérium. Báró Herzfeld Clarissz és a birtok intézője, a szilaj Szergej elerotizálja magát a tragikus végkifejlettig, amelyhez egy indiai táncosnő és számtalan kérő asszisztál.
Eleinte nem tudtam hova tenni ezt az egészet, felettébb unatkoztam Clarissz filozofálgatásain. De valahogy a többedik erotikus jelenet után beindultak az események és rájöttem, érdekel, mi lesz ezzel a cédával, akit tulajdonképpen utálok. Elsősorban is nagy francz lehetett ez az Erdős Renée, másodsorban remek jellemábrázoló, már ha az indulatok kiváltása volt a célja! Erre csak később jöttem rá, miközben puffogtam Clarissz játszámáin és a mellékszereplők sorsán. Hát nem ez volt a cél?
Egyetértek @entropic-kal, a cím ellenére a könyv megérdemli az olvasást. Kékharisnyák előnyben!

8/10

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Nem szoktam történelmi regényeket olvasni, pedig biz'Isten ráférne a történelmi tudásomra egy kis frissítés. Ez a könyv például, mióta az eszemet tudom, a családi könyvtár szerves részét képezi (második szekrény, alulról a harmadik polc), és azt is tudtam, hogy a szüleim egyik kedvence, de ha nem lett volna lehetőségem az új kiadáshoz hozzájutni, valószínűleg még évekig nem került volna a várólistám legsürgetőbb helyére... És milyen kár lett volna érte! Hetekkel ezelőtt olvastam, de csak rágtam-rágtam magamban az olvasottakat, és nem jött számra a fogalmaznivaló... Bár @Frenki-től megtudhattuk közben, hogy Kosztolányi szerint Sienkiewicz középszerű prózaíró (remélem, helyesen idézem), rám mégis nagy hatással volt a regény. Szerettem, hogy nem egy kivételesen gondolkodó patrícius a főhős, hanem fajtájának tipikus képviselője, és szerettem, hogy a rossz sem úgy rossz, és nem is úgy bűnhődik, és a jó sem úgy nyeri el a jutalmát. A keresztényüldözés naturalisztikus leírása eléggé megviselt az utolsó fejezetekben, de azt gondolom, a kegyetlenség ilyen mértékű ábrázolása egyáltalán nem volt öncélú, minden mondatnak helye volt. Chilon története pedig... (spoiler!) a legmegrázóbb, amit valaha olvastam...
Igazi hittanlecke és ezt most a jó értelemben írom...

Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre. Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Péter! Péter!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtották feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyáról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínea lombjai között.
Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
-Ő az. Krisztus első tanítványa, egy halász!
Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a kereszt jelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad.

Vinicius nem tudta, alszik-e, vagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. S noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, odalépett hozzá, s így szólt:
-Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
-Álmomban láttam a lelkedet.

Mary Westmacott (Agatha Christie): A lányom mindig a lányom

Most olvastam először olyan könyvet, amit Agatha Christie Mary Westmacott álnéven írt. Korábban sosem mertem belefogni, mert ... igazából nem is voltam kíváncsi a nem krimiíró Christie-re.. De aztán elhatároztam, hogy elolvasom a teljes életművet, így nem kerülhettem ki az álnéven írt regényeit sem.

Miközben olvastam, a könyv kb. 4 csillagról tornázta fel magát ideáig. Eleinte furcsa volt, hogy a regény gyakorlatilag csak párbeszédekből áll, ezen felül az egészet túlzottan szájbarágósnak, egyszerűnek találtam. Aztán megpróbáltam úgy tekinteni rá, mint egy színműre, és ez hatott, megelevenedtek a szereplők: a szenvedélyes lány, a másodvirágzását élő anya, a pszichológiai érzékkel megáldott barátnő, a szégyenlős kérő, és lány körül legyeskedő jó fiú/ rossz fiú. Agatha Christie meglepően modern párbeszédeket ad a szereplők szájába, és a könyv tulajdonképpen lélektanilag is rendben van, szépen fel van építve az anya-lánya kapcsolat. Mégis azt gondolom (tudom, hogy ez nem fair), nem véletlen, hogy Christie nem a lélektani regényeivel vált híressé...

Tóth Krisztina: Pixel

"Csak még egy fejezetet... csak még a következőt... na még egyet!" -győzködtem magam az utóbbi két napban. És olvastam metrón (mert négy megálló épp egy történet), buszmegállóban, konyhában és evés közben, majd elalvás előtt és ébredéskor. Nem mindig esett jól, de mindig hatott. Olyan volt, mint amikor félálomban összefolyik a valóság, mindenből lehet minden, rejtélyes módon összekapcsolódnak addig összekapcsolhatatlannak hitt dolgok, majd ébredéskor kikristályosodik az egész. Olykor fájt, hogy olyan éleslátó, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megcsalunk/megcsalatunk, elmaszatoljuk az életünket és végül az egészben nincs semmi pátosz. Mégis szívesen nekiállnék most újra, hogy olvassak csak még egyet és még egyet, na meg a következőt.

"Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna."

Gábriel Motta: Egy apa viszontagságai

Te kezdted, ő kezdte. Enyém a fúrógép, a bőr ülőgarnitúra az asztallal, a Videoton televíziót '99-ben vettük, ha visszaemlékszel, a te anyád szólt be először, rácsaptál a húgom gyerekére a hólapáttal, igen, mert megdobott kővel, ellenem neveled a gyerekeket, inkább te nem foglalkozol velük, magnóra veszed amit mondok, a gyümölcscentrifugát viszont az én anyámtól kaptuk, az közös vagyon, a húgomék segítettek a telket megvenni, nem fizeted a rezsit, lenyeled a családi pótlékot, Tibikével nem foglalkozol, sosem rajzoltál vele, előttem még mondókákat sem tudott...

Egy válás akut fázisában lévő apa életébe nyerhetünk bepillantást a könyv segítségével. "Láthatjuk küzdelmeit, átérezhetjük érzéseit, drukkolhatunk neki vagy haragudhatunk rá."-ígéri a fülszöveg. De nem. Inkább váltakozva hol az ő fentihez hasonló monológját, hol a válóperben részt vevő felperes és alperes ügyvédjének levelezését izgulhatjuk unatkozhatjuk végig. Hogy mi vezetett a kapcsolat megromlásához? Nem derül ki. Hogy mit élnek át a gyerekek? Nem derül ki. A történet főhőse, Nagy János alperes, édesapa semmit nem árul el erről; annyi derül ki, hogy a felesége gonosz, mindig is az volt. Önző, mert soha nem foglalkozott a gyerekekkel, most meg bezzeg akarná őket. Az ő olvasatában a feleség váratlanul beadja a válópert, és ennyi. A gyerekek este megtudják, vállat vonnak ("hiszen kicsik még"??) és ennyi. Az ügyvédek elkezdenek levelezni, jön a tárgyalás és ennyi.

Számomra rejtély, hogy ennek a könyvnek miért kellett megjelennie. Ez egy megtörtént válás dokumentálása? De miért kell ezt nekem olvasnom? Mi az érdekes abban, hogy az ügyvédek oldalakon keresztül tételesen felsorolják, ki milyen vagyontárgyat hozott a házasságba, és mire tart igényt ezekből? Hogy egy három gyermekes anya (a szerző) miért írja azt, hogy egy 6 és egy 10 éves gyerek túl kicsi ahhoz, hogy a kíméletlenül arcába tolt tényt, miszerint a szülei elválnak, ne békés elalvással jutalmazza? ("-Anyátok el akar válni tőlem -mondtam nekik. A reakció várható volt -semmi, hiszen kicsik még, azt sem tudják, ez mit jelent. Adtam nekik egy jó éjszakát-puszit, ők békésen elaludtak…") Szintén rejtély... A válás kapcsán annyi lélektani jelenségről írhatott volna a szerző- a fájdalmakról, csalódottságról, magánytól való félelemről, gyanakvásról stb.- de ez az anyagi huzavona, és mocskolódás mindennek csak a felszíne. Vagy a legalja?

Csalódtam ebben a könyvben. Nem vitatom, hogy hűen visszaadja, miként néz ki egy válóperes dokumentáció. De ezen felül nem érzem úgy, hogy ez egy értékelhető irodalmi alkotás lenne. A két csillag a borítóért jár. Műfaji besorolás? Nem tudom.

2/10

Jane Austen: A klastrom titka

A molyon Jane Austen Könyvklub indult @Esmeralda vezetésével. Ez volt az első könyv, ami "kötelezőként fel volt adva"... Régebben, olvasva a Büszkeség és balítéletet, és látva a belőle készült, remek BBC sorozatot, azt gondoltam, nincs is olyan ember, aki ne szeretné Austent, hiszen vicces, okos, kellőképpen irónikus regényeket ír. Aztán a könyvklubnak köszönhetően kiderült, nem mindenki van oda a könyveiért, de éppen tőlük olyan színes a klub, amilyen... Viszont az ő szempontjukból talán nem volt túl szerencsés, hogy ezt a könyvet választottuk első Austen-olvasmánynak.

A klastrom titka ugyanis (három elolvasott könyve után állíthatom) nem egy tipikus Austen-regény. Az írónő már az elején siet leszögezni, Catherine-ből hiányzik minden, ami egy valamire való hősnő sajátja. Sem nem elég bölcs, sem nem elég büszke ahhoz, hogy igazi tragika váljék belőle (szemben a Büszkeség és balítélet főhősnőjével, Elizabeth Bennettel). Mi az, amiben mégis különleges? Nehéz másképp fogalmazni: tökéletesen lökött! Meglehetősen naív és éppen annyi fantáziával van megáldva, hogy egyik galibából a másikba keveredjen (a gótikus regények bűvkörében éli mindennapjait, és ezért hajtja a vágy, hogy rejtélyeket derítsen fel). Legyen bármennyire is antihősnő, azért helyén van a szíve, és ő sem kerülheti el sorsát, ami (vigyázat, spoiler!) természetesen egy minden szempontból tökéletes fiatalemberrel való házasságot jelent.

És hogy miért jó Jane Austent olvasni? Mert egyáltalán nem az a habos-babos, rózsaszín szerző, mint ahogy azt egy 19. századi lányregény írójától várnánk. Minden mondata tele van iróniával és csipkelődéssel; és remek jellemábrázoló mindemellett. A klub soros ülésén ráébredtünk, hogy három különböző fordítás van forgalomban; azt mondanám az általam olvasottra, hogy kissé túl modern fordulatokat alkalmaz olykor, ("...netalán mással flörtölt volna...") de összességében véve én elég könnyednek éreztem az egészet. Tetszett a könyv, de kedvenc két okból nem lehet: mert klasszisokkal jobb a Büszkeség és balítélet, és mert néha leül a történet.

8/10

Margot Berwin: A vágy virágai

"Történetem jó barátommal, Armand-nal való viszonyomon alapul.. [...] Az évek során Armand-tól sok mindent megtanultam mind a növényekről, mind az életről. E tudás kellett ahhoz, hogy megalkossam ezt a könyvet. Akár azt is mondhatnám, a könyvemben megírt dolgok konkrét részleteiben fiktívek, elvont lényegüket tekintve nagyon is valósak. Mindenki úgy veszi, ahogy csak akarja. Olvassa úgy, hogy a legtöbb örömet okozza!" -e szavakkal ajánlja első könyvét az olvasó figyelmébe Margot Berwin, aki a fülszövegben felvázolt életútját tekintve meglepően hasonlít főhősnőjére: reklámszakemberként dolgozik, New Yorkban él egy trópusi növényekkel megrakott lakásban, és ide a rozsdás bökőt, hogy elvált is...

A könyv pedig éppen egy ilyen elvált, new yorki reklámszövegíróról, Lila Nova-ról szól, aki egy unalmas nap a virágpiacon egy egzotikus papagájvirágba, és annak szexuális kisugárzással jócskán megáldott eladójába botlik. E ponttól sorsa megpecsételődik; lakását a trópusi növényekkel, életét pedig egy csomó fura figurával nyomja tele. A furcsa figurák egyik jeles képviselője Armand, aki egy egzotikus mosodát tart fenn, a mosoda hátsó részében pedig a vágy kilenc virágát rejtegeti... egy darabig, Lila rövid idővel később Mexikóban találja magát, ahogy az esőerdőben kajtatja a kilenc növényt, közben még jónéhány fura figurát, sámánt, és különleges növényt ismer meg.

Az már biztos, hogy a könyv elvarázsolt. Nagyon izgalmas hangulata van, mi más bizonyíthatná ezt jobban, minthogy a vizsgaidőszak közepén 2-3 nap alatt elolvastam... A hangulaton túl azonban egy-két dologba bele lehetne kötni, pl. számomra nem volt világos, hogy a főhősnőt miért tartja mindenki oly különlegesnek, holott ezt többször is említésre kerül. Volt sok hókusz-pókusz, pszichedelikus utazás meg minden fittyfene, amihez nagyon vonzódom, a misztikus növényekről nem is beszélve, mégis gyakran azt éreztem, hogy az írónőnek csak felszínes ismeretei vannak erről, de mivel megtetszett neki ez a világ, és maga is arra vágyik, hogy jöjjön egy sámán, aki kiemeli az életéből, ezért kerített köré egy sztorit(,aminek ízelítője itt található). Ami azért nem volt rossz... Én pl. egészen kedvet kaptam a trópusi növényekhez és Armand-t is szívesen megismerném!

PAPAGÁJVIRÁG STRELITZIA REGINAE

Ezt a Dél Afrikában őshonos, a banánfélék családjába tartozó növényt magasra növő, színpompás levelei és virágai miatt szeretik. Nem való olyan embernek, aki könnyen feladja, türelmetlen , vagy nem tűri az ellentmondást: akár hét évbe is beletelhet, mire egyetlen virágot hoz. Tökéletes választás viszont olyanoknak, akik csak adnak és adnak, még akkor is, ha semmit sem kapnak cserébe. Mindenki magáról tudja legjobban, milyen.

DATURA INOXIA

Ez most kimondottan a férfiaknak szól. A Datura inoxia pontosan úgy viselkedik, mint egy gyönyörű nő. Ha hagyja hogy vele legyél, attól hatalmasnak érzed magad. De ugyanakkor gyenge is leszel, mert azt tesz veled, amit csak akar. Ha jól bánsz vele, és a lehető legóvatosabb figyelemmel, tisztelettel viseltetsz iránta, olyan jövők képét villanthatja fel előtted, amilyenek legvadabb álmodban sem szerepeltek.

Kiadja: Athenaeum

Boldizsár Ildikó: Mesék életről, halálról és újjászületésről

Nemcsak szakmámból kifolyólag, hanem általában is azt gondolom, a történetek gyógyító hatással vannak ránk. Azt is gondolom, ezt a nézetemet a legtöbb könyvesblogger és -bloggerina osztja. A mese végigkíséri életünket, kisgyermekként (szerencsés esetben) erre alszunk el, egy-egy történetből tanulunk, és ezáltal gyógyulunk. Ezt a gyógyító hatást használja ki Boldizsár Ildikó mesekutató is, aki módszerét meseterápiának hívja. E felnőtteknek szánt kötetben a teremtésről, a halálról és az újjászületésről szóló meséket gyűjtötte egy csokorba.

Hangsúlyozom, hogy e mesék sokszor brutálisak (tudom, a Piroska és a farkas sem smafu, ahogy általában a Grimm-mesék), gyakran végzik a szereplők több darabban életüket, a tesvérek megölik egymást, a szülők felgyújtják gyermeküket, szóval lehetőleg ne erre altassuk a gyereket! A különböző népek meséiben azonban nemcsak a brutalitás közös, hanem a gyermekekre és a primitív népekre jellemző mágikus gondolkodás is feltűnhet: pl. a Halál gyakran egy ember, aki maga is gyarló, olykor túl lehet járni az eszén, azonban a "dolgát" mindenkor el kell végeznie. Nemcsak tartalamilag, de szóhasználatukban is érdekesek e mesék. A kedvenceim pl. a különböző mese-befejezések voltak:

"Ez van.", "Így volt." "Ennyi elég." "Íme, engem, Ndumembát az apám, Mba tanított meg erre a történetre, ő is az apjától hallotta, de hogy a legelső ember kitől hallotta, azt nem tudom, mert én nem voltam ott. Így volt."

Mindennek ellenére nem volt ám könnyű olvasni ezeket a meséket, nagy dózisban ugyanis kissé tömények, ezért igyekeztem időd adni nekik. Lassan, darabonként ízlelgetni őket. A munka mindenképpen 9 pontot érdemel, és plusz egy pontot a szép megjelenésért...

Kiadja: a Magvető.

Stephenie Meyer: Eclipse- Napfogyatkozás

Egyre fokozódó kíváncsisággal és türelmetlenséggel olvasom a sorozat soron következő darabjait. Kíváncsi vagyok, meddig lehet még húzni ezt a sztorit. Nem tudok ugyanis szabadulni a gondolattól, hogy az első három kötet cselekménye simán befért volna akár egy kötetbe is, (gyanítom, ez alól a negyedik sem lesz kivétel). Ennek ellenére az újabb részek rendre 100 oldallal hosszabbak és 1000 forinttal drágábbak. Valamit tud ez az írónő, de írni biztosan nem -sajnos végig ez volt az érzésem.

Bella még mindig szerelmes Edwardba, Edward még mindig szerelmes Bellába. A lány könyörög a fiúnak, tegye már magáévá. Jacob szenved, s mindeközben idegen vérszívók fenyegetik Forks kis vegetáriánus vámpír-kolóniáját. A középiskolában szinte már csak angolórákat tartanak, s egész évben az Üvöltő szeleket veszik, amely meglepő módon rárímel a Bella-Edward-Jacob szerelmi háromszögre.

Sokszor unatkoztam, számomra ez a kötet nem nagyon vitte előbbre a történetet, gyakorlatilag a háromnegyedét hanyagolhatónak találtam. Mondhatnánk, hogy nemcsak a cselekmény, de a lelki vívódás is teret igényel, de én valahogy nem hiszem el, hogy attól lesz érzékletes a szenvedés, ha 300 oldalon keresztül tart. A vérfarkasokat még mindig szimpatikusabbnak tartom a vámpíroknál, az egész lényük élőbb (jó, hát persze) és érdekesebb számomra. Jacobnak drukkolok, na! :o)

3/10

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Kalandos úton jutott hozzám e könyv. Szeee csinált kedvet hozzá, majd néhány sikertelen könyvtári látogatás után végre azt mutatta a katalógus: kölcsönözhető. Másnap el is szaladtam a könyvtárba, mégis csalódottan tértem haza; valaki megelőzött. Aznap este megosztottam csalódottságomat a Könyvmolyokkal is, mire Violina jelentkezett: ő volt a galád, ki elhappolta a könyvet. Miután kiolvasta, találkoztunk a könyvtár előtt, átírattuk a nevemre. És máris olvas...hattam volna, ha nem köszönt be a halmozott munka- és vizsgaidőszak. De ez már más történet.

A könyvben Dallos Saci identitáskeresését követhetjük nyomon. A lány pesti pszichológushallgató, mellesleg zsidó. Mellesleg, mert a család nem tartja a hagyományokat, sőt... Saci nem érzi éppen jól magát a bőrében, a családja épp szétesni kezd, aktuális szerelme, Belga hatására barátaitól is szépen lassan elidegenedik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiúval Izraelbe mennek, ami megváltoztatja a lány életét, megismerteti gyökereivel és elindítja spirituális útkeresését.

Eleinte furcsa volt a könyv nyelvezete, kicsit az "Apám beájulná"-ra hajazott, ami nem igazán tetszett. Az izraeli rész azonban teljesen meggyőzött. Nekem is jólesett olvasni a számomra idegen zsidó szokásokról, amikkel a történetbe ágyazva szinte észrevétlenül ismerkedhetünk meg. Egyetlen bajom volt, hogy bár a héber szavak fordítása, magyarázata minden esetben fel volt tüntetve a lábjegyzetben, viszont második előforduláskor már nem, ami miatt kissé elveszettnek éreztem magam. Ezeknek talán megérte volna egy függeléket csinálni. Máskülönben igazán olvasmányos, érdekes könyv A zsidó menyasszony, bár már majd' egy hónapja olvastam, még mindig gondolok rá.

Sophie Kinsella: A boltkóros babát vár

Mrs. Rebecca Brandon (született Becky Bloomwood) talán nem a legszimpatikusabb kismama szerte a világon (megrögzött hazudozó), tán nem is a legokosabb (születendő gyermeke pénzét Topshop ékszerekbe és a Jövő Régiségeibe kívánja fektetni), de mindenképpen az egyik legszórakoztatóbb. Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, révbe ért: mesésen gazdag férjével készül egy mesés új házba költözni, egy divatáruháznak dolgozik, valamint megcsípte a celebek szülésznőjét, bizonyos Venetia Cartert. Ám ha közelről szemléljük helyzetét, kiderül, a divatáruház készül csődbe menni, a celebek szülésznője pedig férje diákkori szerelme; ráadásul szép is és okos is a vörös hajú szuka. Kismamaként és született boltkórosként hogy másként vigasztalódna, mint hogy bejárja a város összes bababoltját trendi babakocsikra vadászva (nyilvánvalóan legalább 5 kell belőle: egy városi közlekedésre, egy "terepre", a többi 3 meg cuki), és egyéb nélkülözhetetlen kellékek (mininapernyő, gyerekágy beépített hőmérsékletszabályzóval és altató fényjátékkal) után kajtatva.

A boltkóros sorozat előző darabjait nem olvastam, ennek ellenére egészen jól elszórakoztam ezen a köteten. Néhol kissé idegesítettek ugyan Becky húzásai, de összességében megkedveltem a végére, sőt kicsit az amerikai Cilikeként kezdtem gondolni rá. A könyvet Becky morfondírozásai és befektetési tanácsadójának megrovó levelei tarkítják, amik igazán viccesre sikeredtek. A regény bárkinek ajánlható, csak önértékelési zavarban szenvedő kismamák ne olvassák, mert nyugalmuk megzavarására alkalmas lehet!

RÖVID PSZICHOLÓGIAI TESZT LUKE BRANDONNEK

1. Hogyan jellemezné egykori kapcsolatát régi barátnőjével, Venetiával?

a) Rómeó és Júlia stílusú románc.
b) Unalmas viszony.
c) Soha nem szerettem igazán.
d) A szerelmével üldözött.

2. Általában milyen kezdőbetűjű női neveket kedvel?

a) R
b) B
c) V
d) Nem tudom.

3. Volt már valaha szerelmes? Ha igen, hányszor?

a) A feleségembe és csakis belé, mert ő tanított meg az igaz szerelemre.
b) Felvágós barátnőmbe, Sashába, abba a szukába, aki ellopta a poggyászomat.
c) Diákkori barátnőmbe, Venetiába, akivel ugyan hamar szakítottam, de soha nem említettem a feleségemnek, ezért azt hiheti szerettem.
d) Másokba.

4. Mi a véleménye a hosszú, vörös hajról?

a) Kicsit közönséges és magamutogató.
b) Túl feltűnő.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Van egy -valószínűleg teljes információhiányon alapuló és ezáltal teljességgel engem minősítő- előítéletem a kortárs magyar irodalomról. Mégpedig, hogy a kortárs magyar irodalom az az, amikor öngyilkosok ugranak le a panelházak 10. emeletéről, kiöregedett színésznők vérfertőző kapcsolatot tartanak fent fiaikkal, a családi kapcsolatok kiüresedtek és mindenki káromkodik, mint a kocsis. Tóth Krisztina tárcanovelláit és publicisztikáit összegyűjtő kötet viszont nem erről tanúskodik (igaz, a borító lehetne akár gyanús is...)

Tóth Krisztina szépen ír. A mai magyar valóságról ír, de úgy, hogy egy-egy novella elolvasása után még mindig van kedvem kimenni az utcára, felszállni a metróra, és még dolgozni is képes vagyok. Eleinte éppen a metrón olvasgattam a könyvet. A munkahelyemig tartó 4 megálló alatt pont 2 novellát fogyasztottam el, de egy idő után muszáj voltam egyszuszra olvasni többet is. A legtöbbje tetszett, pedig elég mások: egyszer megnevettettek (Nagy vonalakban a női szexualitásról, A Mansuelo-ügy, Visszapillantó), másszor megríkattak (Űrkutyák, Űrcica), de volt, hogy sokkoltak (Szólánc) vagy elismerő bólogatásokra késztettek (Páternoszter, Vót, Verarjúfrom). Itt kell megjegyeznem, hogy olvasás közben komoly lelki rokonságot véltem felfedezni Tóth Krisztina és köztem, de aztán rájöttem, ha az író jó, valószínűleg mindenki más is így lehet ezzel... Mert a történeteink ugyanazok.

Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Időnként kiválik ebből a zsolozsmából egy-egy részlet, amelyre rábólintunk, hitetlenkedünk, majd előhozzuk a saját legigazabb, legfájdalmasabb történetünket, hogy bekapcsolódhassunk a hullámzó, gesztikuláló, csillapíthatatlanul zúgó kánonba, míg végül megtelik a levegőég, megtelik a föld a születés, elhagyatás, az árulás, a hűtlenség és viszály hangjaival. Leülepednek a történetek a szántóföldeken, belepik a városban az autók szélvédőjét, bemossa őket az eső a fák gyökereihez, árad a szó a lombokból és a folyamokból, és emlékek darabkái bukkannak elő idegenül és mégis ismerősen, ha a gyerek a homokozóban túl mélyre ás.
(Tóth Krisztina: Tavaszi szél)

Kiadja: Magvető

Günter Ogger: A Fuggerek

Nemigen hallottam korábban erről a könyvről vagy az írójáról, így mondhatni találomra választottam ezt a kötetet. A fülszövegben felvázoltak alapján egy zseniális családtörténetet szimatoltam, és...

A könyv valóban egy zseniális családról szól, nem árulok zsákbamacskát: a Fuggerekről. A takácsokból bankárokká avanzsált család története behálózza a történelem nagy csomópontjait: döntéseik meghatározták a történelem alakulását. Császárokat segítettek trónra, részt vettek a reformáció előtti egyházi üzelmekben; sőt, magyarországi érdekeltségeik sem voltak elhanyagolhatóak, lévén Mátyás idején (és utána még jódarabig) az ő kezükben volt a magyar bányászipar. A könyv java része arról az emberről szól, aki naggyá tette a Fugger nevet, Jakobról. Majd a történet utolsó negyedében kap szerepet Anton, Jakob unokaöccse, aki igyekezett az elődje által felépített birodalmat a már zavarosabb időkben kormányozni.

A könyv olvasása során folyamatosan érezni, hogy az író igen nagy kutatómunkát fektethetett a műbe, s a pontosságot tekintette mindenekfelett állónak. Miután elolvastam a könyvet, néztem csak utána, kit takar az Ogger név: egy német gazdasági újságírót. Ezek után nem tudom, mennyire lenne illő számon kérnem az olvasmányos stílust... Végülis ez nem család-regény, hanem színtiszta gazdaságtörténet. Számomra a kevesebb itt is több lett volna: a faltól falig adatok helyett több emberi momentumot igényeltem volna, de ez már legyen az én bajom. Emiatt -és mert az író nem csatolt családfát a függelékbe- az itteni mérce szerint tőlem 6 csillagot kap a könyv, de a történelem fanatikus rajongói tán többre értékelnék.