Katherine Howe: A boszorkányoskönyv

"Connie Goodwinnak egész nyáron anyagot kellene gyűjtenie a gyarmati történelemről tervezett disszertációjához, de amikor anyja megkéri, hogy adja el nagyanyja házát, amely lakatlanul áll Salem közelében, a lány kénytelen segíteni. Egy napon, amikor a poros könyvespolcon bogarászik, talál egy ódon kulcsot, és a kulcsban egy kiszáradt papírt, amelyre két szót írtak: Deliverance Dane. Connie kutatni kezd Deliverance Dane után, amibe besegít egy Sam nevű, kellemes ipari alpinista. Sorra kerülnek a helyükre a kirakós darabjai, ám Connie-t közben a múlt hazajáró lelkei kísértik, és attól fél, hogy több köze van Salem sötét múltjához, mint képzelte volna. A boszorkányoskönyv, két salemi boszorkány utódjának regénye zökkenő nélkül siklik ide-oda az 1690-es évek pörei és egy modern nő története között, aki titkokon át jut el a tudásig."

Nem olyan régen fejeztem be ezt a könyvet, de még mindig úgy érzem, hogy fogalmam sincs hogyan kéne kezdenem a bejegyzésemet. Nem tudom, hogy miről kellene írnom, mit emeljek ki, vagy mi lehet az amire kíváncsiak vagytok. Teljes a tanácstalanság, ami velem eddig még soha nem fordult elő.

A történet két szálon fut, az egyikben megismerhetjük Salem város történetét, a másikban Connieval nyomozunk egy bizonyos név után az 1991-es években. Ami elsőre feltűnt, hogy a borító egyáltalán nem passzol a történethez. Nektek mi az első gondolatotok, ha ránéztek? Nekem automatikusan valami hátborzongató rémtörténet jut az eszembe, de valójában közel sem jártam az igazsághoz. Hiszen nem, hogy nem sötét, de még csak nem is borzongató. A másik, amit elsőre nehezen szoktam meg az a régies párbeszéd, amivel mindjárt az első oldalakon találkozhattam, de ez természetes, hiszen a XVII. században nagy valószínűséggel így beszélhettek, de ennek ellenére mégis azon kaptam magam, hogy automatikusan javítom a szöveget.

"A szótlan ház visszanézett rá, vénségesen és közömbösen. "

Eleinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy én ezt a könyvet lerakjam, mert a történet egyszerűen vitt magával. Lendületes, sodró a történetvezetése, úgy éreztem elvarázsolt Katherine Howe a történetével. Szerettem a leírásait, ahogy bemutatja nekem a számomra ismeretlen helyeket. Az a csöppnyi romantika is csak hab volt a tortán, ami előkerült a történetben. De a történet háromnegyedénél ez a varázslat mind elveszett. Már nem volt meg az a plusz fűszer, ami vitt volna előre a történetben. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy már csak egy egyszerű regényt tartok a kezemben, ami elvette a kedvemet. Persze ez nem azt jelenti, hogy olvashatatlanná vált volna a regény, mert azért az erős túlzás lenne, csak az a szükséges apró kis varázs veszett el, amiért én annyira megszerettem.

Viszont ami csöppet sem zavart, az a könyv kiszámíthatósága. Nem érdekelt, hogy tudom a történet végét, nem érdekelt, hogy tudom mire számíthatok, mert úgy éreztem Katherine Howe arra koncentrált, hogy elmesélje nekünk Salem történetét.

Connie semmi mást nem szeretett volna, csak megtalálni valamit, vagy valakit, amit "Delivarence Dane" takar, de ő ennél sokkal többre bukkant. Nem csak önmagát fedezte fel, hanem megtalálta az édesanyjához vezető fura, ismeretlen utat. Nem mondom, hogy teljes mértékben megértettem az ő alakját, mert maradtak bennem megválaszolatlan kérdések, de jó volt nézni, ahogy fejlődik, amint egyre jobban megismeri önmagát. Amit viszont sajnáltam, hogy Sam nem kapott nagyobb teret a könyvben, nem igazán lett kidolgozva és átgondolva az ő karaktere. De talán valamikor egy folytatásban kicsit több hely marad a számára.

"Törékeny rézkorlát mögött álltak, amely körbefutotta a templom harangtornyát. Connie alatt kitárult a mélyben Salem városa, amely most kezdett lámpákat gyújtani a közeledő éjszakának. Ebből a magasságból leláttak az összebújó téglaházak, lombkoronák, kirakatok fölött a rakpartig, ahol ültek, az öbölig, és a marbleheadi kis félszigetig a feketeerdő éjszaka hátterén. Fölöttük az ég átváltozott gyenge rózsaszínből mély vérnaranccsá, és leöntötte tüzével a fodros vizet."

Tudom, hogy vannak apró hiányosságai a könyvnek, tudom, hogy néhol igenis kiszámítható a történet, de mégis mély benyomást tehetett rám, hiszen még mindig nehezen találom meg a szavakat, ha a Boszorkányoskönyvre gondolok.

Aimee Agresti: Megbűvölve

"A tizenhat éves Haven Terra, az illinoisi iskolás lány nyugodt életében hatalmas változás következik be: két társával együtt gyakornok lehet a híres chicagói szállodában, a Lexingtonban. Ebben a hotelben lakott egy időben a neves gengszter, Al Capone is. Havennek kalandos gyermekkora volt: öt évesen egy árokparton találtak rá, és az őt gondozó ápolónő fogadta örökbe; testén különös sebhelyek vannak; érzékeny, értelmes és fogékony lány. A patinás hotelépületet nemrég újították fel, és most gőzerővel készülnek a megnyitóra. Haven megismerkedik a szállodával és közelebbi kapcsolatba kerül az igazgatónővel, a gyönyörű, ám kiszámíthatatlan Aureliával, segédjével, a jóképű Luciannel, a fennhéjázó szakáccsal, Etannel, valamint a különös személyzettel is. Ahogy telik az idő, Haven és legjobb barátja, Dante, valamint a másik gyakornok, az okos Lance nyugtalanító felfedezéseket tesz: egy üres könyv lapjain üzenetek jelennek meg, fotók kezdenek el átváltozni, egy szoba magától tüzet fog, egy átjáró mögött elmondhatatlan titok lappang… Minden jel arra mutat, hogy semmi sem történik véletlenül…

De miért az ő életük változik meg? Miért akarja Aurelia olyan nagyon, hogy Haven beálljon a titokzatos Társaság tagjai közé? Egyáltalán: hogyan kerülnek ide, hiszen egyikük sem jelentkezett gyakornoknak a Lexingtonba? És a legfontosabb kérdés: túlélik-e életük legizgalmasabb, ugyanakkor legveszélyesebb kalandját?"

Fogalmam sincs mi alapján sikerül kiválasztanom azokat a könyveket, amiket mostanában olvasok, hiszen semmi ráció nincs benne. Nem mintha bármi problémám lenne ebből, csak szeretem amikor látom az összefüggéseket.

Aimee Agresti regényére biztos nem vetettem volna szemet, ha nem lenne ennyire kellemes a könyv külleme. A borító szerintem nagyon klassz lett és pont ez volt az, amiért annyira vonzott engem. Na most persze kérdezhetnétek, hogy mi van a fülszöveggel? Mivel egy párszor befürödtem velük (elspoilerezték a lényeget), ezért messziről kerülöm őket, legfeljebb csak felületesen vetek rájuk némi pillantást, hogy nagyjából behatároljam, érdekelhet-e engem a történet. A lényeg, hogy a Megbűvölve szó szerint azért került  a közelembe, mert elbűvölt a borítójával. Meglepődtem mikor a kezembe vettem, mert jó kis vaskos kötet, a maga ötszáztizenhét oldalával. Viszont nagyon rossz volt tartani, mert nem akartam megtörni a gerincét, de a betűk annyira a széltől-szélig folytak, hogy néha muszáj volt egy kicsit meghajtani, aminek egyáltalán nem örültem.

Nem mondom, hogy teljesen meg vagyok elégedve a történettel, mert ez távol állna a teljes igazságtól, igaz, azért eltöltöttem vele néhány kellemes órát. De még ne szaladjunk előre. A regény legnagyobb hibája maga a történetvezetés. Rengeteg olyan pontja volt, ahol legszívesebben átlapoztam volna, de ez leginkább az első száz oldalra vonatkozik. Ahogy elértem ezt az oldalszámot egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy lerakjam a könyvet. Nem tudom mi történhetett az írónővel, biztos megcsípte a cecelégy, de úgy beindult a történet, hogy lehetetlen volt abbahagyni. Csak azt nem értem, hogy ezt miért nem tudta már az elején megtenni.

Ami különösképpen megfogott az a részletgazdagság, ahogyan ábrázolta a környezetet. Szerettem, hogy a szerző ennyire belemélyed a helyszínek leírásába, mert sokkal könnyebben tudtam magam odaképzelni, gond nélkül ment a fantáziavilágom létrehozása. Mivel hasonló történethez még nem volt szerencsém eddig, ezért különösképpen nem érdekelt, hogy rájöttem valójában mik is a szereplők. Igyekezett az írónő nagyon titokzatos lenni, de azért annyira nem, hogy ne jöjjek rá a megoldás kulcsára. A befejezés számomra meglepő és furcsa volt. Nem is igazán tudom hova tenni, és nem is igazán értem.

Haven, Dante és Lance voltak az iskola éltanulói, emiatt kerülhettek be az egyik leghíresebb szállodába, ahol gyakornoki munkát végezhettek. Haven a történet szószólója, az ő szemüvegén keresztül ismerhettem meg a történetet és pont ezért nem is igazán rá fókuszáltam. Inkább a többiek személyiségét, átalakulását figyeltem volna. Sajnos itt egy kisebb falba ütköztem, mert az írónő kevésbé koncentrált rájuk, mint ahogyan azt vártam volna, nem igazán mutatta be őket a könyvében. Pedig Lance érdekes karakter, ő állt hozzám a legközelebb a csöndességével, a szerénységével. Bízom benne, hogy a folytatásban több teret enged Amiee Agresti a fiúknak és nem Haven lesz az, aki elviszi a hátán a történetet. 

Joggal kérdezhetitek magatoktól miért is adtam a végén neki egy négyest, amire én azt válaszolnám: mert a könyv elejétől a végéig egy hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ahogy az írónő belelendült a mesélésbe, úgy lett izgalmasabb a történet. Jó ez a könyv, csak még egy kicsit dolgozni kellett volna rajta.

Richelle Mead: A szukkubusz dala

"Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz.

Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.

A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan."

A Tövisek hercege után nagyon nehezen találtam meg azt, amit olvasni szerettem volna. Három könyv is a kezem ügyébe került, de valahogy egyik sem volt az igazi, egészen addig míg Richelle Mead regényébe bele nem kezdtem. Amikor elolvastam az első sorokat már tudtam, hogy megleltem azt, amire most igazán szükségem lehet. Egyből beszippantott a történet és a szívem is örömujjongásba kezdett. 

"– A szerelem ritkán tökéletes – jegyezte meg Carter. – Az emberek szívesen gondolják azt, hogy annak kell lennie, de áltatják magukat. Mert a szerelem tökéletessége éppen abban rejlik, hogy tökéletlen."

Nekem pöttyet jobban tetszett, mint a Vámpírakadémia. Az okát teljes mértékben nem tudnám megfogalmazni, de mindenképpen humorosabbnak, sziporkázóbbnak és elevenebbnek éreztem ezt a könyvet. A történetvezetés gördülékeny és pörgős, nem volt olyan oldal, ahol hangosan ásítottam volna, mert felért egy koffeinnel teli kávéval. Az sem igazán érdekelt, hogy nagyjából sikerült megfejtenem a megoldást, mert nem arra koncentráltam. Helyette inkább élveztem ezt a furcsa történetet, ahol a főszereplő könyvimádó, ahol megfordul egy igazi író, angyal és démon barátok és persze az elmaradhatatlan vámpírok és nemphilimek is megjelennek.

Természetesen nem Richelle Mead írta volna, ha ebben a történetben sem bukkantak volna fel a vámpírok a szukkubuszuk mellett (jelentése: a férfiak energiáját szívja el, miközben mind a ketten a gyönyörben úsznak). Nem mintha gondom lett volna ezzel, sőt kifejezetten élveztem, hogy több lény is bekerül az egyébként sem unalmas történetbe. Annak ellenére, hogy Georgina valójában maga is "vámpír" és az ördögnek dolgozik, mégis nagyon szerettem a karakterét. Életrevaló, okos és a sziporkázó párbeszédeivel hamar meg lehet kedvelni, legalábbis velem ezt történt. Másik nagy kedvencem Seth volt,  az író. Igazság szerint sok szerepet nem kapott, de valahogy mégis ő az egyetlen, akit még szeretnék kiemelni. A vonzódásom onnan ered, hogy magam is szívesen részt vennék abban, ahogy egy neves író megalkotja élete művét.

"Vámpírok. Komolyan, néha mintha az óvodában lennék."

Richelle Mead felnőtt könyve teljes mértékben betalált nálam és biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is kiválóan megleszünk, csak jöjjön gyorsan a folytatás. 

Értékelés: 5/5***

Gail Carriger: Soulles - Lélektelen

"Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke. Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt. De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?"

Szerintem sokan vagyunk, akik örömmel fogadták a hírt, hogy idén a könyvhéten a kezünkben foghatjuk a könyvet. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy előolvasója lehettem ennek a fantasztikus regénynek. Mert bizony az volt! Nem volt olyan sora, amit ne élveztem volna. Humoros, könnyed és olyan korban játszódik, ami egy kicsit a szívem csücske.

A történet színtere a XIX. századi Anglia, amivel Gail Carriger azonnal le is vett a lábamról. Most persze legyinthetnétek, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, de higgyétek el, tévedtek. Ez a könyv felfrissíti a könyvpiacot. Nem csak azért, mert szórakoztat és megnevettet, hanem egyszerűen jól érzed magad közben. Legszívesebben egész nap benne lennél, mert nem kell foglalkoznod a hétköznapokkal. Nem fog felidegesíteni az a sok ember a tolongó buszon, nem fog idegesíteni az otthoni munka. Főzni kell, de kit érdekel, ha olvasni is lehet. Inkább olvasod Alexia és Lord Maccon izgalmas történetét, akik között sziporkázó párbeszédek zajlanak.

A szerző remekül ír, gördülékenyen, izgalmasan. Mert nem elég a jó párbeszéd, ha a történet mit sem ér. Nem igaz? Hidd el, ebben a könyvben nem fogsz csalódni, hiszen megkapsz benne mindent, amire szükséged lehet. A szereplőket könnyen meg lehet szeretni, Alexiát azért, mert eszes és izgalmas, míg Lord Maccon az igazi férfi megtestesítője. Ketten együtt olyan párost alkotnak, mely tovább növeli a regény színvonalát. Annak ellenére, hogy a könyvben vámpírok és vérfarkasok vannak, mégsem éreztem azt, hogy ezzekkel már találkoztam, lerágott csont az egész,  mert egyedien és különlegesen vannak tálalva. Egyszóval a könyv egyszerűen csillagos ötös.

"- Mindenképpen muszáj beszélnem Lord Akeldamával.
Miss Hisselpenny arcán, ha ez lehetséges, még az eddiginél is nagyobb aggodalom tükröződött.
– Muszáj? Formabontóan iszonyú jelenség."

Amint beszerzem a könyvet biztos, hogy újra olvasom. Először is, mert utálok gépről olvasni, másodszor a papír mást élményt nyújt, mint a számítógép. kijelzője :) Meg különben is, ez a könyv megérdemli, hogy újra és újra elővegyük.

Ha szeretnéd aláíratni a saját példányodat akkor a könyvhéten megteheted 2012. április 21.-én 14-15 óra között a Könyvmolyképző standjánál. És ez itt most a reklám helye. :)

Selmeczi Mari: Randevú a Broadwayn

"Jack Strimmer, a középkorú, sikeres Broadway-rendező egy új musical bemutatására készül, amelyben Thomas Banks, a körülrajongott bonviván és a színház új üdvöskéje, a gyönyörű Fanny Caron játsszák a főszerepet. Jack boldogan éli kétlaki életét: otthon szerető, szép, fiatal feleség és két aranyos gyerek várja, egyébként pedig egyik színésznő követi a másikat az ágyában. Fannyt is kiszemelte már magának, ám ekkor borzalmas dolog történik: Thomast megmérgezik - csak a gyors orvosi beavatkozás menti meg az életét -, és a fiatal színésznőt is támadás éri. A rendőrség nyomozni kezd a két gyilkossági kísérlet ügyében. A szálak a távoli múltba és távoli országokba vezetnek, és a hősöknek mélyen eltemetett, megrázó családi titkokkal kell szembesülniük. De vajon elégtételt lehet-e venni a múltért?"

Selmeczi Marival a Libriben találkoztam. Megfogtam, beleolvastam és azt gondoltam magamban, hogy ez jó lesz, hiszen mindjárt az első oldalon felnevettem. Igyekeztem hamarjában beszerezni, ha már szerelem volt első látásra. Bizseregtek az ujjaim azért, hogy végre elkezdhessem, ami rég történt meg velem. Amilyen nagy hévvel kezdtem neki, olyan rossz szájízzel váltunk el egymástól.

A történet New Yorkban játszódik, melynek főszereplője egy középkorú rendező. Ez viszonylag jól hangzik, nézzük csak mi sült ki ebből. Először is érdekes és szórakoztató, érdekfeszítően mutatja be nekünk a Broadway világát, de egy olyan férfival a főszerepben, aki egyszerűen elviselhetetlen. Képtelen voltam magam túltenni azon, hogy folyamatosan azt kellett olvasnom, milyen úton-módon próbálja meg önmagát kielégíteni. Rengetegszer kellett elolvasnom, hogy mennyire szexéhes őrült és hogy álmaiban is azon fantáziál, hogy az új színésznőt, hogyan tudná magáévá tenni. Nincs problémám az ágyjelenetekkel, különben el se olvasnám a romantikus irodalmat, de ez egyszerűen már az elviselhetetlen határát súrolta. Ha valaki megkérdezné mi a könyv legkritikusabb pontja, egyből rávágnám, hogy maga a rendező.

Jack Strimmer nem más, mint egy egoista, önző férfi, akinek az agyában csak a szex jár. Sajnálom, hogy ilyen karakterre lett felhúzva az egész történet, mert maga a környezet, ahol játszódik igazán érdekesre sikeredett. A krimi szál nagyon ütős és jól is van felépítve, ezt nem is tagadom. Ha összességében nézem a könyvet, akkor valójában nem érzek vele kapcsolatban semmi gondot. De tényleg. Selmeczi Mari jól ír, csak ne ilyen karaktert tett volna a középpontba, akit szerintem egy női olvasó sem fog szeretni. A könyvet sziporkázó párbeszédek, rengeteg csavar jellemzi és a színházi élet titkaiba is betekintést nyerhettek. Ha esetleg valakit elsősorban ez érdekel, és szemet tud hunyni a szereplők felett, akkor nem lesz gondja, biztosan tetszeni fog neki.

Kivételesen nem szeretném értékelni, melynek nyomos oka van. Sajnos nem tudok elszakadni Jack Strimmer karakterétől és nem lenne fair, ha emiatt húznám le az egészet. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan olvasója lesz, aki szeretni fogja a könyvet, mert már most is olvashattok jobbnál-jobb értékeléséket, többek között a molyon.

Tatiana De Rosnay: Sarah kulcsa

"Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat. Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés."

A fülszöveg elolvasása utána mindenképpen be akartam szerezni a könyvet, mert roppantul érdekelt a francia történelem. Valamikor még az iskolában biztosan tanultam róla valamennyit, de ilyen megvilágításban mint ahogy a regény ábrázolja még soha sem volt hozzá szerencsém. A történelem miatt már megérte olvasni, de arra senki nem készített fel, hogy ennyire meg fog viselni. Először is, mert egy kislányról szólt. Másodszor  pedig olyan mélységben ír a háborúról Tatiana De Rosney, amitől még jobban magába szippantja az olvasót.

A történet két különböző időszakban játszódik, így összefonódik a jelen és a múlt. 1942: Saraht és családját a francia rendőrség letartóztatja, de mielőtt engedelmeskedne a rendőröknek, a testvérét bezárja egy kis szekrénybe,  hogy majd később visszajöjjön érte.
2002: Julia Jarmond írónőt felkérik arra, hogy írjon az 1942-ben történt eseményekről. Mindeközben a családjával egy másik házba szeretnének költözni, melynek története szorosan összekapcsolódik Sarah múltjával.
Bár a szerző kikötötte, hogy a könyvben szereplő események és szereplők mind csak a fantáziája szülöttei, ezek mind valós történelmi eseményekhez kötődnek.  Amikor olvasod nem tudod, hogy hol van a határ a fikció és az igazság között. A fájdalom olyan szinten tárulkozik ki előttünk, hogy a szívünk nekünk is majd meghasad. Legszívesebben eldobtam volna, de valami mindig visszahúzott. A történet egyszerre lebilincselő és borzalmas. A Sarah kulcsa annyi érzelmet mozgatott meg bennem, amit még egyetlen könyv sem tett meg soha. Amúgy volt egy-két dolog ami kicsit szúrta a szememet, de a regény olyan hatással volt rám, hogy simán szemet tudtam hunyni felettük. Annak ellenére, hogy milyen hatást gyakorolt rám és sokszor félve lapoztam a következő oldalra, mégis kedvenc könyv lett. Hogy miért? Mert a Tatiana De Rosnay kiválóan tárja elénk a francia megszállás időszakát, muszáj olvasni és még tovább olvasni. Ennyi.

Meg kell említenem azt az aprócska dolgot, ami szúrta a szememet, hogy teljes képet kapjatok a regényről. Számomra Julia kislánya, Zoé volt a kakukktojás. A korához képest én túlságosan érettnek találtam őt. Még anyja helyett is anyja volt, amivel én nem tudtam azonosulni. Biztos vannak ilyen emberek, csak nem az én környezetemben. Ezért Zoé szerepe számomra egy kicsit hiteltelenné vált.

"Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriásabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült."

Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy a franciák nem beszélnek erről az időszakról. A helyükben én is megpróbálnám magam elásni, mert mások helyett is szégyellném, hogy képesek voltak megtenni ezeket a dolgokat. Képesek voltak csak úgy elmenni a segítségre szorulók mellett még ha parancsot teljesítettek is. Remélem a jövőben ehhez hasonló események nem fognak megismétlődni.

A Sarah kulcsa egy olyan regény, amely egészen biztosan mindenkiből kivált valamit, nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Legalább egyszer érdemes elolvasni.

Értékelés: 5/5***

Lakatos István: Dobozváros

"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízi manóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Lakatos István nevével akkor találkoztam először, amikor megjelent első képregénye, a Lencsilány. Mivel hihetetlen sikert ért el nálam ez a rövidke kötet, tudtam, hogy azonnal be kell szereznem a megjelenő regényét is. Igen jól olvastad! Most nem képregénnyel állt elő, hanem egy regénnyel.

Teljes mértékben meglepődtem amikor először megpillantottam, mert nem gondoltam, hogy ez ilyen vaskos kötet lesz. Na jó, annyira nem vaskos, de közel 312 oldal. A kiadás az valami eszméletlen jóra sikeredett. Igényes borító kemény fedéllel, fantasztikus a belseje, gyönyörű rajzokkal van tarkítva. A fekete-fehér illusztrációk pedig segítenek abban, hogy még könnyebben magunk elé tudjuk képzelni az amúgy sem szegényesen kidolgozott helyszíneket, a főbb karaktereket. Természetesen a rajzok hasonlítanak a Lencsilányban megismert rajzokra, ami nélkül nem maradhat el egyetlen Lakatos István könyv sem.

A történet eleje nekem valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, mintha már valahol találkoztam volna vele. Aztán egy kis kutakodás után rájöttem, hogy Neil Gaiman Coraline című regényére hajaz. Legalábbis nekem hangulatra rettenetesen közelített hozzá. Mindemellett igazi letehetetlen könyv annak ellenére, hogy a célközönség a tíz éves korosztály. Ugyanúgy tudtam én is élvezni a felnőtt fejemmel, mintha gyerekként olvastam volna. Persze ehhez az is kell, hogy egy kicsit szeressük az elrugaszkodott dolgokat, hiszen ebben a kötetben egyszerre találhatóak meg a sárkányok, vízimanók, egyszóval a természetfeletti lények.

Zalán karaktere iszonyat jól sikeredett. Igazi gyerek. Na persze nem csak Zalán, hanem az összes szereplő kiváló. Szívem csücske Székláb, akit néha olyan szívesen megszorongattam volna, mert olyan igazi öregapós. A szereplőkkel bejárjuk Tolnát-baranyát, miközben megpróbáljuk megmenteni a világot és Zalán szüleit. Alapvetően ifjúsági regény, de mégis van benne egy kis kalandregény is. Olyan izgalmasra sikeredett Lakatos István regénye, hogy kénytelen voltam együltő helyemben olvasni.

"– Tudod, biztosan neked is vannak olyan nadrágjaid, amiknek a zsebébe mindenféle holmit pakolsz – anyukád nyilván azt mondaná rájuk, hogy haszontalan ócskaságok, de szerintem nem, mert bármikor szükség lehet rájuk. – Persze. Gyufásdobozok, üveggolyók, törött játékkatonák és kiszáradt, döglött bogarak. A döglött bogarak a leghasznosabbak, mert a lányokat meg lehet velük dobálni."

Lezsák Levente könyve után jó volt újra meseregényt olvasni. Élveztem minden sorát, mert amikor ilyen regényt olvasok, akkor egy kicsit mindig visszarepülök a gyerekkoromba.

Georgette Heyer: Különös özvegység

"Elinor Rochdale nem abba a hintóba száll, amelyet érte küldtek, így nem reménybeli munkaadójánál, hanem a rossz hírű és romlott, ám éppen halálán lévő fiatal Eustace Cheviot birtokán találja magát. Eustace Cheviot unokabátyja, Lord Carlyon meggyőzi Elinort, hogy pusztán anyagi megfontolásból menjen feleségül unokaöccséhez. Reggelre Elinor gazdag özvegy, de egy nemzetközi kémjátszma kellős közepén találja magát: betörők, hívatlan vendégek és gyilkosság zavarja lelki nyugalmát. És Mr. Carlyon nem hagyja békén."

Amióta olvastam a Francia négyest, azóta szeretném begyűjteni az összes Georgette Heyer könyvet. A kérdés csak az, hogy miért? Hát azért, mert az írónő regényei egyszerre bájosak, szórakoztatóak és humorosak. A Különös özvegységben szintén nem csalódtam, Georgette Heyer ebben a kötetben is hozta a megszokott formáját.

A történet az eddig megszokott regényeihez képest nem csak romantikus, hanem titokzatos is. Nem csak arról szól, hogyan keres magának egy fiatal nő férjet, hanem a főszereplő egy különös rejtélybe is belecsöppen, amire fényt kell derítenie. Igaz, nem sok Heyer regényt olvastam eddig, de azt elmondhatom , hogy számomra eddig ez a legjobb. A karakterek kellően érdekesek, a párbeszédek pörgősek és humorosak, a történet izgalmas és ettől lesz még letehetetlenebb.

Egy valamin viszont nem igazán tudom túltenni magam. Nem értettem meg Elinort. Nem értem, hogy mászhatott bele ekkora kalamajkába. Tudom, hogy ez csak egy történet, de ha beleképzelitek magatokat a hősnő helyébe, akkor ti is ugyanezt tennétek? Mert szerintem nem. Elinor meglepően magabiztos bizonyos helyzetekben, de amikor az elején dönteni kellett volna, hogy mit tegyen, mégis azt az utat választotta, ami a legtávolabb állt tőle. Engem érdekelt volna a miért? Miért döntött végül így? Mert akkor éppen gyenge volt és hirtelen kellett választania? Ebben sosem leszek száz százalékosan biztos, hiszen erre nem kaptam egyértelmű választ.

Ennek ellenére mégis maximális pontszámot kap tőlem, mert Georgette Heyer regényeit még mindig jó olvasni. Olyan régi, olyan XIX. századi, amibe mindig jó egy kicsit elmerülni.

Értékelések: 5/5

Karin Alvtegen: Árnyak

"Gerda Persson egyedül él, így a hiánya napokig nem tűnik fel senkinek. Amikor végül rátörik stockholmi otthonának ajtaját, ő már halott. A lakásban tökéletes rend és tisztaság uralkodik, s minden jel arra mutat, hogy az elhunyt után nem maradt rendezetlen ügy. Ám amikor a szociális munkás kinyitja a hűtőszekrényt, hihetetlen látvány tárul a szeme elé: a gép dugig van egy rendkívül népszerű Nobel-díjas író gondosan befóliázott, névre dedikált könyveivel. Vajon milyen titkokat rejt e különös, zúzmara lepte gyűjtemény? Mit mond el Gerdáról és Axel Ragnerfeldtről, a magának való íróról, akit egy egész nemzet istenít?"

Ha meglátom Karin Alvtegen nevét az új megjelenések között, akkor tudom, hogy hamarosan én is el fogom majd olvasni a legújabb könyvét. Az írónő regényei egyszerre letehetetlenek és különlegesek, ezért lett az egyik nagy kedvencem.

Most is nehezen találom meg a szavakat, mert lehetetlen leírni azt az élményt, amit nyújtott nekem. Olyan hétköznapian indult az egész. Van egy nő, aki megpróbálja felfedezni és megérteni egy halott ember életét. A kutatása olyan titkokat fed fel amire az ember nem is gondolna. Ezek a titkok azok, amikre az olvasó nem is számít, még csak nem is sejti őket. Legalábbis bennem fel sem merült, hogy ilyen csavarokra lehet majd számítani. Sokáig nem is értettem, hova fogunk majd kilyukadni, hiszen egyre több és több ember bukkant fel a történetben, akiknek köszönhetően újabb szálak bonyolították az egyébként is szövevényes cselekményt.

Ne tévesszen meg senkit sem a borító, mert ez sem igazi klasszikus krimi, hanem inkább lélektani. Persze vannak hullák benne, némi vér, meg csupa olyan dolog, ami egy krimit nagyszerűvé tesz. Az első oldalaktól kezdve a feszültség áthatja a történetet, amitől az olvasónak tutira feláll a hátán a szőr. Hiába nem történt még semmi különös, mégis érezzük, hogy rengeteg minden fog még következni a történet hátralévő részében. Ennek oka a feszültség folyamatos fenntartása egy-egy mozzanattal vagy elejtett megjegyzéssel, amelyektől ugyan még mindig nem fog összeállni a történet, viszont a hatás garantált.

Most így a végére azt is megsúghatom, hogy Karin Alvtegen magyarul megjelent könyvei közül eddig ez vezet magasan a toplistán. Így aki most ismerkedik az írónő könyveivel az elsőként ezzel kezdje.

Az Árnyék igazi hajtépős könyv, ezért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott. Aki viszont nem fél egy kis izgalomtól, annak viszont kötelező. :)

Értékelés: 5/5***

Halász Margit: Éneklő folyó

"A Tisza-parton mit keresek? Ady költői kérdésére végre megszületett a költői válasz Halász Margit kisregényében. A mesefolyam magával ragadja a déli verőn álmodozót, megmutatva, mennyi mítosz, legenda, szépség és báj lakozik a Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek világában, ahol a vad csókok mögött igazi zabolátlan szenvedélyek munkálnak. A falusi rajztanárnő és a cigány festőművész reménytelen szerelmének tragikus krónikájában a magyar népmese és az európai kultúra meghatározó forrásainak a görög mítoszok és a keresztény hitvilág elbeszélői hagyományai örvénylenek."

Ha a Gyöngyhomok öt homok gyöngyöt kapott, akkor az Éneklő folyó hatot érdemel. Sokkal összetettebb, fantasztikusabb és érdekesebb volt számomra, mint Halász Margit általam olvasott előző könyve.

A történet egy boldogtalan házasság és egy szerelmi háromszög elbeszéléséről szól. A befejezés ugyan szomorú, ám az események láncolata igencsak humorosan van tálalva míg eljutunk a kezdetektől a végkifejletig. Halász Margit stílusa ebben a kötetben is különleges és a történetszövése is hasonló a korábban megismerthez. Csodálom, ahogyan az egyik meséből a másikba csöppenünk, miközben a történet mégis egyben marad. A leírások és a szebbnél szebb gondolatok mind-mind segítenek abban, hogy jobban érzékeljük, lássuk és halljuk azt, amit a szereplők. Ez a történet egyszerre mesés és dallamos, olyan amit az ember biztos, hogy nem csak egyszer, hanem majd százszor is el akar olvasni.

"Vladimir pedig olyat tett, amit hosszú hónap óta soha, egyszerűen elmosolyodott. Illetve belemosolygott égszínkék szemével a lány barna szemébe, és a két színből egy szempillantás alatt egy soha nem látott harmadik szín keveredett. És utána, ha egymás szemébe néztek, nem a másik szemének valódi árnyalatát látták, hanem azt a tavasz vegyítette bűbájos színt."

Míg a Gyöngyhomoknál úgy éreztem, hogy az írónő túlírta a történetet, addig az Éneklő folyónál ez meg sem fordult a fejemben. Pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Annyi szereplő van benne, és annyi esemény fordul meg benne, amennyit elbír a történet.

Halász Margit könyvét azoknak ajánlom, akik nem csak egyszerűen olvasni akarnak egy történetet, hanem el is akarnak merülni benne.

Halász Margit: Gyöngyhomok

"A Kétvízközt áll egy hatalmas sárgabarackfa, melynek gyökerei alatt félzsáknyi kincs van elrejtve, a lápi sellő fia ásta el oda összegyűjtött gyöngyeit - meséli estéről estére a Homokhát egyik legendáját hét gyermekének Ördög Rozál, aki maga is mesésen kalandos élettel a háta mögött ismerkedett meg szerelmével, Négyökrű Mihállyal. A hét gyermek felnő, de a 20. század Magyarországán mindegyiküknek tapasztalnia kell, bármerre fordul is a történelem kereke, boldogulásuk kulcsát - a kincset - csak a mesék világában találhatják meg. Halász Margit édes-bús - egyszerre mitizáló és mítoszromboló - történetében a Duna-Tisza köze homokján élő család generációkon átívelő, fordulatos, érzelmekkel teli legendáriumával ismerkedhetünk meg."

Halász Margit könyveit azóta szerettem volna elolvasni, mióta Lobo olyan fenségeseket írt róla. A kíváncsiságomra hallgatva, úgy döntöttem hogy nemsokára eleget is teszek eme óhajomnak, így hamarosan kezembe került a Gyöngyhomok, illetve az Éneklő folyó.

A Gyöngyhomok felnőtteknek szóló mese, mely mind nyelvezetében, mind történetében igazán különlegeset nyújt az olvasóknak. Halász Margit úgy tudja csűrni-csavarni a szavakat, hogy még a lélegzetünk is elakad. Nem létezett olyan pontja a történetnek, amit ne tudott volna még tovább fűzni az írónő. Egyszerre nyűgözött le és egyszerre fojtott meg az a sok-sok esemény kétszáztíz oldalon keresztül. Annak ellenére, hogy néhol túl van írva a történet, én mégis maximális pontszámot fogok adni, mert még ilyen egyedi nyelvezettel bíró, meglepő történettel nem találkoztam és az élmény amit nyújtott felejthetetlen volt számomra. Néhány véleményt olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy míg mások humorosnak vélték a történetet, én bizony pont az ellenkezőjét éreztem. Valóban igyekezett az írónő viccesen tálalni bizonyos helyzeteket, de én ezeken nem tudtam mosolyogni. Sőt, kifejezetten elkedvetlenedtem egy-egy fejezet végén.

"Gyenizse Katica ártatlan életének legnagyobb tragédiája az volt, hogy gyönyörűnek született. Hullámos szőkés vörös hajzuhatag keretezte hófehér arcocskáját, melyre a tavaszi napfény sárgásbarna ujja huncut pontocskákat pingált. Mintha nem lett volna elég szép szeplők nélkül is az a gyerek! Hófehér bőrén átlátszottak az erek, aki belenézett tengerkék szemébe, azt sodorta az ár."

Halász Margit regénye igazi közkincs a számunkra. És nem csak azért, mert egyedi stílussal írja meg a történeteit, hanem azért is, mert úgy képes a régi és a modern stílust ötvözni, hogy az nekünk olvasónak is szórakoztató legyen.

Egyszerűen jó ebben a történetben benne lenni.

Rachel Gibson: Jane vékony jégen táncol

"A kissé önbizalom-hiányos Jane Alcott a nagyvárosi szinglik táborát gyarapítja. Kissé belefáradt már a vakrandikba az olyan férfiakkal, akik heverőt tartanak a furgonjuk hátuljában. Jane kettős életet él: nappal a belevaló Seattle Chinooks hokicsapatáról, elsősorban hírhedt kapusukról, Luc Martineau-ról tudósít, éjszaka ír: álnéven Cicamaca botrányos kalandjait szövi és indítja be minden férfiolvasó fantáziáját. Amióta az eszét tudja, Luc megszállottan dolgozik a sikerért. Még csak az kéne, hogy egy éles nyelvű, tenyérbe mászó újságírónő vájkálni kezdjen a múltjában és feldúlja az életét! De amint a szürke kis nő lecseréli fekete ruháit egy lélegzetelállító vörös estélyire, Luc rájön, hogy Jane-ben több rejlik, mint az első látásra gondolta. Lehet, hogy itt az ideje kockáztatni. Lehet, hogy itt az ideje, hogy kiderüljön."

Azok, akik rendszeresen olvassák a bejegyzéseimet tisztában vannak vele, hogy mindig is szerettem a romantikus könyveket. Hogy miért? Olyasfajta varázslat lengi át a történeteket, amik kicsit elrugaszkodnak a valóságtól és a női lelkem imádja, ha egy könyvnek happy end a vége. Rachel Gibson regényét már azóta kinéztem magamnak, mióta az előző kötetről annyi jó olvastam. Most adott volt a lehetőség, hogy egyet én is kezembe vehessek. Megbántam? Nem. Élveztem? Annyira nem, de mégis volt valami ami arra késztetett, hogy végigolvassam.

A történet egyértelműen hasonlít Suzan Elizabeth Phillips könyveire. A téma ugyanaz, a karakterek ugyanazok, amivel még nem is lett volna bajom, ha valóban jól ki lett volna dolgozva a történet. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól az olvasása közben, mert akkor hazudnék. De nem nevettem annyit, nem izgultam. hogy vajon mi lesz a vége, és a karakterek sem voltak érdekfeszítőek. Tele van klisékkel. Az eleje nagyon jól indult, ezt be kell ismernem. Ahogyan Jane és Luc élcelődtek egymással akkor szórakoztatóak voltak. Ám amikor szembetalálkoztam egy olyan szexjelenettel, amitől még az ágy is vörös lett amin feküdtem, akkor egy pillanatra felötlött bennem, hogy abbahagyom. Nem mintha zavarna egy-egy ágyjelenet, de ebben a kötetben ezt egy kicsit erősnek éreztem.

Viszont az írónő stílusa elkapta a figyelmemet. Pörgős, gördülékeny és olvasmányos. Roppant fantáziadús, azt el kell ismernem, főleg az ágyjelenetnél amibe igencsak belepirultam. De hiába a remek stílus, ha a történet meg rövid. Az a kétszázhatvannégy oldal viszonylag kevés volt, túl hirtelen lett vége. Egy kis csavar itt vagy ott azért még jöhetett volna.

A bejegyzésem ellenére mégis azt gondolom, hogy számos hölgynek lesz az egyik kedvenc könyve. Rachel Gibson jól ír, de nem mondom hogy szaladni fogok, hogy a következő regénye is meg legyen.

Rebecca James: Gyönyörű bajkeverő

"Katherine Patterson egyedül neveli kislányát. Csak pár év telt el azóta, hogy középiskolásként, a sajtó zaklatásai elől menekülve, nevet változtatott, s nagynénjéhez költözött. Az új iskolában igazi kívülállóként mozog, de barátokra vágyik. Az iskola nagyhangú, életvidám sztárja Alice Katherine legnagyobb meglepetésére elhívja őt a szülinapi bulijára. Hamarosan elválaszthatatlanok lesznek, s ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a lány elmeséli Alice-nek, hogy kicsoda is ő valójában: évekkel korábban húgát, aki nagy zenei tehetségnek számított, és aki a család kedvence volt, brutálisan meggyilkolták, s Katherine felelősnek érzi magát húga haláláért. Ám amikor újdonsült barátnője együttérzés helyett manipulálni kezdi őt és az érzéseit, Katherine felfedezi: a lány nemcsak nagylelkű és elbűvölő tud lenni, hanem kifejezetten durva és aljas is. Egyre több furcsa titokra derül fény Alice-szel kapcsolatban. Mikor pedig Katherine más barátokat is talál, sőt, új párjával családalapításba kezdenek, megtapasztalja, hogy Alice nem tűri, ha kihagyják valamiből, s a bosszúja halálos is lehet."

Mivel könyvstopot vezettem be az elmúlt hónapokban, ezért csak az online könyvesboltok polcait nézegethetem, miközben a billentyűzetemre csorgatom a nyálamat egy-egy megjelenés miatt. Rebecca James regénye is hasonlóképpen került a képbe, a címre hamar felfigyeltem.

A történet három szálon fut melyekben Katherine jelene és múltja elevenedik meg előttünk. A múltat boncolgató szálakban nem csak az Alice-szel való kapcsolatát ismerhetjük meg, hanem azt is, hogyan vesztette el egyetlen testvérét. Eleinte zavaró volt az idősíkok közötti ugrálgatás, ám idővel ráhangolódtam, és kifejezetten vártam, hogy a következő fejezetekben mi fog történni. Rebecca James történetvezetése kiváló, a hangulat kellően borongós, a sztori pedig érdekfeszítő. Egyszerre vonz és taszít. Letehetetlen. Tele van csavarokkal és fordulatokkal és hogy ne legyen egyhangú a vége, természetesen egy meglepő fordulattal zárta le az egészet. Mindezektől függetlenül, mégis hiányérzetem maradt a végére, hiába pörgős maga a történet, ha folyamatosan azt érzed, hogy nincs teljes mértékben kidolgozva. Én bizony rövidnek éreztem ezt a kétszáznyolcvan oldalt.

A főszereplő aztán megszenvedett mindenért, sajnáltam és együtt éreztem vele. Habár ez csak egy fikció, mégis annyira valóságosnak tűnt, hogy az ember akaratlanul is együttérzést táplál Katherine iránt. Az ő karaktere jól felépített, de Alice-ről ez már nem mondható el teljes mértékben. Az ő szerepe egy beteges nőszemély lenne, ami itt-ott átjön ugyan, de én mégsem éreztem őt olyan veszélyesnek, mint ahogy kellett volna. Sokkal baljósabbra, sötétebbre alkottam volna az ő karakterét az író helyében. Több teret engedtem volna neki, hogy sokkal jobban kibontakozzon a mentális zavara.

A hiányosságok ellenére mégis alig bírtam letenni. Az írónő remekül ébren tartotta a figyelmet egészen a történet végéig. Rebecca James első könyve remekül debütált és biztos vagyok benne, hogy a következő könyvében kiküszöböli az apró-cseprő hibákat.

Értékelés: 5/4

Mary Westmacott (Agatha Christie): Az élet súlya

"Finom rajzolatú lélektani regények írója is volt Agatha Christie. Akkor is, ha Mary Westmacott írói álnév alatt jelentette meg őket. Mindegyiken megtalálható a krimikirálynő kézjegye. Az intim belső terek, az elrejtett igazságok, az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy az abszurdumig, netán gyilkosságig vigye el a történetet. A többnyire női főszereplő lelkében lezajló konfliktus sorsfordító lesz hullák nélkül is! Laura a másodszülött gyermek. Édesanyjának bátyja a kedvence, aki akár az angyalok, szőke, kékszemű és csupa élet. Laura kiskorától kezdve azt hallja: "Igen, Laura is aranyos, csak olyan színtelen." Aztán meghal váratlanul a fiúcska és Laura rövid ideig központi szereplő lesz. Majd megszületik a kishúga, Shirley. Aki Laura kétségbeesésére olyan elragadó kisbaba, hogy az egész család kedvence lesz. Laura gyűlöli a testvérét, de aztán történik valami szerencsétlenség, aminek hatására megváltoznak az érzelmei. Gyerekfővel megesküszik magának, hogy minden erejével szeretni és védelmezni fogja. Shirley az igazi "legkisebb gyermek". Önálló és dacosan szabadságpárti. Szerelme megválasztásakor is az. Laura önként mond le a világról, hogy állandóan csak azt figyelje, mi jó a testvérének. Miért lesz mégis mindenki boldogtalan? Hol a határ önzés és szeretet között?"

Mindig is kíváncsi voltam arra az Agatha Christiere, aki kipróbálta magát egy másik, tőle teljesen szokatlan műfajban. Az élet súlya című regénye az én szememben a romantikus határát súrolja, pedig valójában a lélektani könyvek kategóriájában van besorolva. Most hogy túl vagyok rajta, úgy érzem a többire annyira már nem is leszek kíváncsi, számomra Agatha Christie inkább megmarad a krimi műfaj királynőjének.

A történet eleinte nagyon érdekesnek bizonyult, kíváncsi voltam mi lesz a végkifejlet, mit lehet ebből kihozni. De a könyv harmadánál valami olyan történt, amire nem számítottam és ez annyira megdöbbentett, hogy már nem is volt kedvem végig olvasni. Számomra túl hiteltelenné vállt az egész és nem igazán értettem, hogy ez most mi is akart lenni. Kár érte, mert az eleje remek, szinte sodortak magával az események, néhol izgatottan vártam a következő sorokat, oldalakat. De miután elérkeztünk ama bizonyos ponthoz sokkal lassabban, kicsit kedveszegetten fejeztem be. A történet végével sem kaptam meg mindenre a választ, vagy ha meg is kaptam, akkor sem éreztem azt a megelégedettséget ami ilyenkor jönni szokott.

Mary Westmacott azaz Agatha Christie nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, pedig a fülszöveg és az író személye mind-mind azzal kecsegtetett, hogy egy remekbe szabott történettel állunk szemben. Sajnálom, hogy így alakult a kettőnk kapcsolata, pedig Agatha Christie regényeit szeretem, de ez itt és most csak egy közepest érdemel meg.

Értékelés: 10/5

James Patterson - Lisa Marklund: Üdvözlet a gyilkostól

"Róma, Párizs, Koppenhága, Frankfurt Európa nagyvárosi szállodáiban ifjú párokat találnak vérbe fagyva és különös pózba rendezve. Kannon, a New York-i nyomozó lányával Rómában végeznek, így a férfit személyes bosszúvágy is fűti. Az elkövetők nyomot ugyan nem hagynak maguk után, ám azt előre jelzik, hol csapnak le legközelebb: egy helyi újságnak küldött képeslapon jelentik be, hogy mire készülnek. Stockholmban a bűnügyi újságírónő, Dessi Larsson a képeslap címzettje. Kezdetét veszi a hajsza. A svéd riporternő és az amerikai nyomozó mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: mi vezérli a könyörtelen gyilkosokat, s hol a hiba tökéletesnek tűnő számításukban."

Először James Patterson nevére lettem figyelmes, hiszen tőle már olvastam egy-két könyvet. No meg ott volt az a kellemes borító is, amire egy igazi ínyenc biztos, hogy elsőre felfigyel. Így ez a két dolog együtt máris meghozta a kedvemet ahhoz, hogy ez a regény biztosan felkerüljön a beszerzendők polcára (mert hogy nekem olyan is van). :)

A történet izgalmas, kellően fordulatos és meglepő, ám mégis van benne valami amiért az ember azt fogja gondolni, hogy ebből hiányzott valami. Valami, amiért nem fogja megadni az olvasó a maximális pontot. Talán túl egyszerű, talán túl könnyed volt, nem is tudom, pedig helyenként bizony alig lehet letenni a könyvet. De az is lehet, hogy az én mércém túl magas ahhoz, hogy egy regényre megadjam azt a bizonyos öt pontot. Miközben írom a bejegyzést próbálom megfogalmazni a miérteket, de sajnos ebben a formában ez lehetetlen számomra, egyszerűen csak el kell olvasni, hogy tudjátok miről is beszélek. :)

Olyan regények esetében ahol nem egy, hanem két szerző alkot közösen, mindig elgondolkodom, hogyan is lehet a kettőjük munkáját úgy összehangolni, hogy ebből az olvasó semmit se vegyen észre. James Patterson és Liza Marklundnak ezt sikerült tökéletesen megvalósítaniuk, én mint laikus észre se vettem, hogy ketten írták, sőt a végén már azon gondolkodtam hogy valóban két írója van-e ennek a történetnek. Bizony remek alkotópáros ők ketten. :)

A két főszereplő annyira különbözik egymástól, mint a tűz és víz, ám mégis ettől alkotnak igazán jó párost. Dessi Larsson egyáltalán nem akart ennyire belefolyni a nyomozásba, de a sors másképp döntött. Jacob Kanon éppenséggel nem az a sármos pasi, akit a nők bálványoznának, mivel a megjelenése hagy némi kívánnivalót maga után, vagy legalábbis egy szappant valaki nyomhatott volna a kezébe, akkor legalább nem bűzlene annyira. Ha valaki az iránt érdeklődne, hogy melyik karakter volt számomra a szimpatikusabb, akkor egyértelműen Jacobra esett volna a választásom. Annak ellenére, hogy a fürdés messze állt tőle mégis nagyon tetszett az az elkötelezettség amivel a nyomozást véghez vitte. Karakán, magabiztos és határozott férfi.

James Patterson és Liza Marklund első közös regénye talán meghozta volna a várva várt sikert, ha egy kicsit ütősebb, csattanósabb lenne a történet. De mindezektől függetlenül a krimirajongóknak kötelező, mert a szórakozás garantált. :)

Robert J. Sawyer: Lélekhullám

"Peter Hobson egy fiatalkori trauma hatására megszállottan dolgozik egy olyan berendezésen, amelynek segítségével egyértelműen megállapítható az ember halálának pontos pillanata. Kísérletei során sikerül megfigyelnie, hogy a biológiai élet véget értével az agyból alig érzékelhető elektromos energia távozik. Ezt elnevezi „lélekhullám”-nak, és kutatásai új célpontjaként a halál utáni élet lehetősége felé fordul. Legjobb barátjával, a számítástechnikai zsenivel közösen szimulált komputeres másolatot készítenek Peter tudatáról, majd kis módosításokkal három példányban lemásolják. Az újabb kísérletekkel azt próbálja bizonyítani, hogy az ember lényének létezik egy halhatatlan része, mely a testtől függetlenül képes örökké élni. A három szimulált tudat azonban csakhamar megtalálja a kiutat a zárt, szigorúan ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszi az internetet. Nem sokkal később pedig szaporodni kezdenek a titokzatos halálesetek. Vajon kideríthető-e, melyik tudatmásolat felelős a történtekért, de ami még fontosabb, visszazárható-e az elszabadult, halhatatlan szellem a palackba?

Robert J. Sawyer Nebula-díjas regénye komoly tudomány- és vallásfilozófiai kérdésekre keresi a választ, de emellett egy pillanatra sem felejt el izgalmas kriminek maradni."

A Nebula-díj emlegetése felkeltette az érdeklődésemet, számos általam igencsak megbecsült könyvet jutalmaztak már ezzel a kitüntetéssel (Neurománc, Randevú a Rámával stb.), éppen ezért a Lélekhullámtól is legalább hasonló mélységet és izgalmakat vártam. A másik indok az érdeklődésemre pedig a szerző későbbi könyve, a Flashforward volt, mivel nagyon jó könyvnek találtam.

A két fő tudományos szál mellett - a lélekhullám megtalálása illetve lemásolt emberi tudat alapján létrehozott MI-k kordában tartása - a főhős Hobson és felesége kapcsolatába is betekintést nyerünk, mely többek között a titokzatos gyilkosságsorozat alapját is adja. Ez a vonal elég nagy hangsúlyt kap, így senki se számítson egy akciódús sci-fi könyvre, a gyilkosságsorozat és a nyomozás is csak a könyv második felében kerül majd előtérbe.

Szerintem egy jó scifi esetében az is fontos, hogy láthassuk, miképpen befolyásolja egy tudományos felfedezés az emberi társadalmat és milyen rövid vagy hosszútávú hatásai lesznek. A lélekhullám esetében időnként különböző hirdetések és híradások szakítják meg a cselekményt, így értesülünk Hobson felfedezésének globális hatásairól. Ebből nem sok van, de elgondolkodtatóak, nagy hiba lett volna Sawyer kihagyni egy ilyen ziccert.

Hamar végigértem a történeten, viszont olyan érzésem volt, hogy talán szerencsésebb lett volna kevesebb szálon vezetni az eseményeket. Kicsit úgy éreztem mintha az író maga se tudta volna eldönteni, hogy ezek közül melyik érvényesüljön jobban. A hálózaton kószáló önálló MI-k ötlete ugyan nem újkeletű dolog (a könyv megjelenésekor sem volt az), ebben a kontextusban nyilván inkább a halhatatlan lélek, a tudat megbontásának és változtatásának lehetősége volt a fókuszban, de szerintem még lehetett volna tovább is bontogatni a Peter-Cathy szál helyett. Kár, mert ebben még lett volna potenciál.

Kellemes kikapcsolódást nyújtott, sok kérdést vet fel, egyszer mindenképpen érdemes elolvasni. Személy szerint a lezárással nem voltam kibékülve, szerintem jobban jártunk volna egy nyitott befejezéssel.

Thomas Hardy: A zöldellő fa alatt

"Erdőkkel körülvett elbűvölő falu Mellstock, ahova tanítónőként tér vissza Day gazda lánya, Fancy. A szépséges, de hiú és kacér lánynak - orgonajátéka hallatán - rögvest több kérője is akad. Kezéért vetekszik az egyszerű, de becsületes és nyíltszívű fuvaros, Dick, a jól képzett és elegáns lelkész, Arthur, valamint a gazdag birtokos, Mr. Shiner, aki nem mellékesen a lány apjának teljes támogatását is élvezi. Vajon melyikük nyeri el végül Fancy csapongó szívét, melyikükkel lép frigyre és tartja meg a lakodalmat a falu határán lévő ősrégi nagy fa zöldellő lombjai alatt? Thomas Hardy első fennmaradt kisregénye briliáns humorral és finom iróniával fűszerezve fest megkapó képet a vidéki életről, megörökítve egyúttal annak letűnő hagyományos értékeit is, mielőtt végleg elsodorná őket a modernizálódás árja."

Vannak olyan szerzők, akik előbb vagy utóbb de megkerülhetetlenek lesznek számunkra. Thomas Hardy nevével már rengetegszer találkoztam, sőt még a könyvveivel is szemezgettem, de valamiért mindig úgy alakult, hogy soha nem akadt egyik sem a kezembe. Végül nem bírtam ellenállni A zöldellő fa alatt című regényének, mely már az első mondataival elvarázsolt.

"A szellő legyintésére a fenyők sóhajtoznak és nyögnek, és ez épp annyira hallható, mint amennyire a hajladozásuk látható; a magyal önmagával való viaskodása közepette fütyül; a kőris reszkető lombjának terhe alatt sziszeg; a bükk pedig, miközben sima ágai le-föl inganak, susog."

Ugye? Szerintem is gyönyörű és magával ragadó. Azt hiszem egy ilyen bekezdés után nem lesz olyan olvasó, aki ne akarná majd folytatni a könyvet. Rengeteg ehhez hasonló mondattal találkozhatunk, úgyhogy kössétek fel a nadrágot mert iszonyat mennyiségű sóhaj fogja majd elhagyni az ajkaitokat. Az az igazság, hogy a könyv egyszerűsége teljesen eltörpül Hardy stílusa mellett, hiszen a történet egy szerelmes ifjúról szól, aki megpróbálja elnyerni szerelme szívét. Természetesen, ahogyan az lenni szokott, semmi sem ilyen egyszerű, mert a hölgynek több kérője is akad, úezérta szerelmes lovag reszkethet, hogy végül övé legyen a szíve választottja. Mindezt az író olyan köntösbe bújtatta, hogy mi észre se vesszük a történet egyszerűségét, hiszen hol a főhősért izgulunk, hol felnevetünk egy-egy vicces szituáción.

Fancy és Dick a két főhős, előbbi tipikusan olyan nőszemély, akin nem lehet kiigazodni. Néha nem tudtam eldönteni, hogy csak játszik Dick szívével, vagy tényleg nem tudja eldönteni, hogy valójában mit is szeretne. Mindig vártam, hátha kiderül valami turpisság róla, hiszen néhol nagyon titokzatosan, néhol pedig nagyon bután viselkedik. Dick viszont igazi szerelmes, szinte elvakult. Egyfolytában keresi Fancy kegyeit, néha ő is kétségbeesik a hölgy furcsaságain és titokzatosságán. Persze a vége heppiend lesz, de így is tartogat nekünk meglepetéseket.

Thomas Hardy szórakoztató, kellemes regénye hamar belopta magát a szívembe, ha a többi regénye is ilyen akkor szinte biztos, hogy hamar a kedvencek közé kerülhet. Jane Austen rajongóknak kötelező!

John Grisham: Theodore Boone a kölyökügyvéd

"Egy tökéletes gyilkosság. Egy arctalan tanú. Csak a kamasz ügyvédzseni tudja a teljes igazságot: Ő Theodore Boone. Theodore Boone még csak tizenhárom éves, de már kész ügyvéd. Iskolatársai, barátai szívesen kérnek tőle jogi tanácsot, és a fiú olyan alaposan ismeri a törvényeket, a jog világát, hogy mindig remek megoldást talál. Ha teheti, minden szabad percét a tárgyalóteremben tölti. Így aztán nem csoda, hogy egy bonyolult gyilkossági ügybe is belekeveredik. Mire észbe kap, már nyakig benne van a nyomozásban: rejtélyes tanúra bukkan, döntő fontosságú információt kap, és egyre biztosabb abban, hogy a tárgyalás menete rossz irányba halad. Vajon mit tehet a vérfagyasztó ügyben? Kiderülhet-e az igazság? Megőrizheti-e inkognitóját vagy egy hidegvérű gyilkos bosszúja vár rá?"

Ez a könyv John Grisham első szárnypróbálgatása az ifjúsági regény műfajában, hiszen a Theodore Boone című kötete elsősorban gyerekeknek készült. Ettől függetlenül a nagy Grisham rajongók polcáról sem hiányozhat, mivel számukra is tartogat néhány érdekes meglepetést a kötet.

Szinte rajongok az olyan könyvekért, melyben központi szerepet játszanak a tárgyalások és a rafinált nyomozások, ezért azt reméltem, hogy kellőképpen el fog majd szórakoztatni ez a könyv is. Ám sajnálatos módon mégis vegyes érzelmekkel zártam le a regényt és nem azért, mert műfaját tekintve ifjúsági regényről van szó, hanem mert a szerző nem tudta elkapni a hangulatát. Hol túlságosan el akarja magyarázni az olvasónak, hogy mi miért történik, melyik fogalom mit jelent, hol pedig a nyomozás kerül a történet központjába, pedig ezek pedig kellően izgalmasan lettek megírva. Valahogy a szerzőnek nem sikerült azt összehoznia, hogy a magyarázat és a történet egyensúlyba kerüljenek. A könyv színvonala ettől egy kicsit hullámzó lesz és úgy érzem, hogy emiatt egy-egy gyermek majd fel is adhatja a regény olvasását.

A karakterek közül Theo van a legjobban kidolgozva (ez nem meglepő, hiszen ő a főszereplő), aki él-hal a tárgyalásokért és az ügyvédek világáért ami meglepő lehet egy tizenéves gyermektől. Bevallom kicsit furcsálltam, hogy ennyi idősen már tudja mi az élete célja, mi akar lenni, ha majd felnő. Valahogyan eltűnt az gyermeki báj, ami a tizenévesekre ilyenkor jellemző hiszen mindene a bíróság. Nem jár el szinte sehova, legszívesebben minden nap minden percét az ügyvédekkel töltené. Túl hamar és túl gyorsan nőtt fel. Ettől függetlenül hamar meg fogja kedvelni az olvasó, mert amennyire meglepő lehet imádata a bíróság iránt, annyira szimpatizálhatunk vele pont emiatt.

Ha John Grisham képes lesz a további kötetekben elhagyni a feleslegesen túlzásba vitt magyarázatokat, akkor biztosan állíthatom, hogy azok a gyerkőcök, akik odáig vannak a krimikönyvekért rajongva várják majd a folytatásokat.

Anne Brontë: Agnes Grey

"Anne Brontë híres nővéreihez, Charlotte-hoz és Emilyhez hasonlóan szintén megírta a maga nevelőnő-regényét, amely önéletrajzi ihletésű írásnak is tekinthető, hiszen az írónő szintén papcsaládból származott, széleskörű műveltségre tett szert és több helyen is dolgozott nevelőnőként, akárcsak regényének főhőse. Mindkettejük életét megnehezítették munkaadóik, nem is beszélve a neveletlen és sokszor nevelhetetlen gyerekekről. A műből azonban kitűnik a boldogság utáni vágy, Agnes élete ugyanis idővel más, kedvezőbb fordulatot vesz, mint a tragikus sorsú írónőé. Agnes két családnál is dolgozik, előbb Bloomfieldéknél, majd Murrayéknél. Bloomfieldék elkényeztetett és rosszcsont gyermekeinek viselkedéséért a szülők Agnest okolják anélkül, hogy engedélyt adnának a nevelőnőnek, hogy megfelelően fegyelmezze őket. A Murray család két kamaszkorú leányával se sokkal könnyebb a dolga. Rosalie-t sokkal inkább a bálok, a ruhák és a kacérkodás, valamint a minél gazdagabb és előkelőbb férfiak meghódítása érdekli, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. Matildát viszont hidegen hagyja a hölgyektől elvárt viselkedés, és legszívesebben a lovakkal és a kutyákkal tölti idejét. A gazdagok sekélyessége és nemtörődömsége taszítja Agnest, de itt tartózkodása örömet is hoz: megismerkedik az új segédlelkésszel, Edward Westonnal, akihez vonzódni kezd, ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti."

Az előző bejegyzésemben az Agave kiadó által kiadott gusztusosan kinéző borítót dicsértem, és most megint egy olyan regény került a kezembe, melynek borítója megérdemli a csillagos ötöst. Gyönyörű, hívogató, olyan ami mellett az ember biztos nem menne el úgy, hogy ne vessen rá legalább egy pillantást. Szerintem senkit nem fogok meglepni azzal ha azt mondom, hogy a fantasztikus borító miatt került előre a regény az olvasási listámban. :) Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki szereti a nyálcsorgató gusztusos könyveket, hiszen az ember sokkal szívesebben vesz a kezébe egy ilyet, mint egy olyat aminek semmitmondó a kinézete. Nincs igazam?

Ezt a röpke kétszáz oldalas történetet az ember együltő helyében kiolvassa, ha a hangulata magával ragadja. Engem elvarázsolt Agnes Grey stílusa, aki naplószerűen írta meg a családja és a saját szerelmének történetét. Először nem gondoltam, hogy lesz részem romantikában ám a könyv második felében feltűnt a várva várt lovag. Csodálatos és választékos szavakat használ az író, ami az olvasót kiragadja a megszokott hétköznapokból. :) Legalábbis nekem nagyon jól esett visszarepülni az időben, amikor az emberek még tudták hogyan kell magukat szebbnél szebb szavakkal kifejezni. Ilyenkor mindig előbújik az a romantikus énem, amelyik legszívesebben évszázadokat visszautazna, hogy részese lehessen ezeknek a kosztümös éveknek. Ám mindezek ellenére nem tudom megadni a maximális pontot, mert a rövidsége miatt kicsit összecsapottnak érzem a történetet. Bár ha jól tudom Anne Brontënak nem ez a legjobb regénye.

"… már ismerem egyházközségem minden hölgyét s ebben a városban is sokakat, látásból, hallomásból pedig még többet; de feleségnek egyik sem illenék hozzám: ilyen teremtmény csak egy van, és ez maga; tudni szeretném, mi erről a véleménye."

Anne Brontë rövid, de kellemes történetet alkotott és nekünk olvasóknak az a feladatunk, hogy észrevegyük a benne rejtőző értékeket.

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása... Aztán nem messze tőle, az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt... Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra. "

A Kihantolt bűnök című regény szintén a skandináv krimik sorozatban jelent meg az Animus kiadónál, így most eggyel növeltem az általam olvasott palettát. Nem is igazán értem, miért pont erre a könyvre esett a választásom, de azt hiszem ebben az esetben most mindegy is. :)

Bizonyos helyzetekben nagyon nehéz megkezdeni egy bejegyzést, hiszen komolyan végig kell gondolnia a bloggernek, hogy mit is akar róla írni és milyen formában. Azt hiszem sokunk nevében elmondhatom, hogy a legnehezebb egy olyan regényről véleményt alkotni, ami a szemünkben kifejezetten ütős olvasmánynak számít. Most is hadilábon állok, mert szeretném átadni az összes gondolatot amit a könyv olvasása közben éreztem, ezért jól meg kell válogatni a szavaimat.

Egyben viszont biztos vagyok, hogy ha filmre kéne vinnem a Kihantolt bűnöket, akkor tutira valami szürke színt választanék. Minden a szürke valamely árnyalatában létezne, a táj, az emberek és az időjárás, a hangulat pedig borongós és hátborzongató lenne, olyan amire az emberek tutira évekig emlékeznének. Mert bennem ez maradt meg a leginkább, az a fura hangulat ami nem akart elengedni, ami arra késztetett, hogy néhol elszoruljon a torkom a sok kegyetlenségtől, vagy éppenséggel kicsorduljon egy könnycsepp a szememből. Igen, ez a könyv kegyetlen, de valóságos és ez a legelképesztőbb benne.

A történet valójában három szálon fut. Először minden a nyomozással kezdődik, mert egy elásott csontvázat találnak, majd belecsöppenünk egy régi családi tragédiába és ha ez nem lenne elég, akkor a nyomozást vezető főnök magánéletébe is bepillanthatunk. Egyik sem egy leányálom, úgyhogy a szerző nem fogta vissza magát, beleadott apait-anyait, hogy a regénye lebilincselő legyen. A főszereplő nekem kicsit Lawrence Block Matt Scudderére hasonlít, ne kérdezzétek meg miért, de valahogy ő volt az első gondolatom, pedig valójában ég és föld a kettő. :)

Arnaldur Indridason igazi vérbeli krimit alkotott, nem szépítgette, nem csinosítgatta, csak úgy odadobta nekünk olvasóknak, hogy a végén a darabjainkból szedjük össze magunkat.