Elizabeth Strout: A Burgess fiúk

Ezt a könyvet már régebben olvastam, és talán pont az Apa című Wharton könyv után. Ott is a férfiaké volt a főszerep, és a címéből kikövetkeztethetően itt is. Ráadásul nagyon komolyan, mélyen, érzékenyen értelmezve a férfi létet.

A főszereplők Jim és Bob Burgess testvérek, akiknek van ugyan még egy Susan nevezetű lánytestvérük is, a történet javát mégis ennek a két férfinek a kapcsolata adja.

Régi idők sebeit még nem elfeledő, ám dermedt mozdulatlanságban élik életüket ezek a testvérek, egymástól lehetőleg jó távol, kapcsolattartás nélkül. Mintha mindannyiuknál megállt volna az élet. Ezt az állóvizet azonban egyből felzavarja, amikor Zach, Susan kamaszodó fia egy véres disznófejet gurít be a kisvárosi bevándorlók által alapított mecsetbe, ráadásul Ramadán idején. Ez sorsfordító folyamatokat indít el mind a kisváros lakossága körében, mind pedig a testvérek életében. Az idegengyűlölet, a faji megkülönböztetés háborúja mintha egyenes arányban lenne a három testvér viszályával.

Zach tulajdonképpen tudatlannak nevezhető tettét követően - hiszen még a Ramadán fogalmáról sincs halvány lila gőze sem - nagybátyjai azonnal visszatérnek a kisvárosba, a Maine állambeli Shirley Fallsba, ahol gyermekkorukat töltötték, és megkezdődik egyrészt a harc Zach megmentéséért, másrészt pedig a saját életük, egymással való kapcsolatuk rendbetételéért. Egyik sem látszik túl könnyen megoldhatónak. Olyan mélyen eltemetett apró horzsolások is felszínre kerülnek, amelyekről talán azt sem tudták, hogy léteznek, illetve még pislákol bennük az egykor okozott sértés szikrája. A megfogalmazható, nagy bántalmakról nem is beszélve.

Három jellem, amelyek olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Jim, aki biztos egzisztenciát teremtett magának, bár jelleme nem valami elsöprő, Bob, akit végig nagyon szeretünk, de valljuk be, nagyon szerencsétlen az élet minden területén, Susan pedig Bob szerencsétlenségével+egy jó adag önsajnálattal, tramplissággal megspékelve. Ők hárman próbálnak újból életet lehelni a halottnak hitt dolgokba.

Sokszor úgy elakadt az én lélegzetem is, hogy szinte levegőt sem mertem venni, annyira a kés hegyén táncolt a történet.

Gyönyörű, megható és az életen, kapcsolatokon mélyen elgondolkodtató könyv.

9/10

Charles Martin: Megíratlanul

"Elindultam hát a könyvtárhoz, ahol bóklásztam kicsit, és a polcon sorakozó könyveket böngésztem- régi barátaim szóltak hozzám. Az emberek többsége általában semmit nem hall egy könyvtárba lépve. Csak az ijesztő csendet. Én a polcok között álldogálva tízezernyi, egyszerre zajló beszélgetésre leszek figyelmes. Egyre csak hívogatnak. óriási a hangzavar."

Mondhatnám, hogy Charles Martin forever, de ez nagyon csöpögősnek hangzik, de a tény, hogy kevés olyan író van az "életemben", akinek az összes itthon megjelent könyvét birtoklom, s kettő kivételével olvastam is. Sőt, nem szeretnék megválni tőlük, nem szeretném elcserélni, eladni, elajándékozni, noha nem volt mindegyik hűha! élmény, nem volt mindegyik 5*-os, nem ájultam el mindegyiktől. De valahogy szeretem, bízom Martinban továbbra is.

A Megíratlanul egy olyan könyv, amitől féltem egy kicsit. Mit kezdek majd egy színésznővel, aki nem bírja a sztrárságot, s emiatt az öngyilkosságtól sem riad vissza, vissza-visszajár a gyóntatójához, ahol őszinte tud lenni? Mit kezdek majd egy agglegénnyel, aki alig beszél, magának való, egyetlen kapcsolata egy 80 év körüli katolikus atya? Alapjaiban elgondolkodtam, hogy hol lesz majd a megszokott izgalom a családért, a gyermekért, a betegségből való felépülésért, a gyermekáldásért, a jóért? Izgulhatok én egy  három oscar díjas színésznőért? Mi gondja lehet?

... és mit takarhat a cím? Mi maradt megíratlanul?

Charles Martin tud írni. Szerintem olvasmányos, gördülékeny, amit könnyű olvasni. Bevallom azt is, hogy Katie Quinn színésznő nem varázsolt el az írás elején, de ha mégis a csillagok számára néz e poszt olvasója, akkor láthatja, hogy mégis történt valami, hogy az első benyomás nem adott valós képet, hogy Martin megint odatette magát.

Katie öngyilkos szeretne lenni. Nem először, már megpróbálta egyszer. Akkor nem is sikerült. Egy filmcsillag, akiért ezrek, tízezrek, százezrek rajonganak, akinek rajongói oldala a közösségi oldalon húszmillió főt számlál. Ez már valami!-kiálthatnánk fel! Sajnálhatnánk, hogy nem valós Katie Quinn, micsoda darabokban láthatnánk őt! (Megnéztem néhány kedvenc színészem rajongói oldalát, a legsikeresebb személy e tekintetben 5,5 millió rajongót számlál.) De akkor mi a baja Katie-nek? Miért csöppenünk bele egy beszélgetésbe, amiből azonnal kiderül, hogy ő most öngyilkos lesz! Itt elgondolkodtam én is, hogy miért? Ha valami nem tetszik neki, lépjen le, sok-sok millió dollárral rendelkezik, simán megoldhatná az életét szünetekkel, hogy ne másnak akarjon megfelelni! Nem szeretem én a nyavalygást! Nem hiszem, hogy az ő számára az öngyilkosság a megoldás!

Katie-ről már meséltem, Sunday-ről (Vasárnap a neve, de Sunday-ként fogom nevezni, csak mert így jobban tetszik, sajnálom, hogy lefordították magyarra), még nem. Ő a hallgatag, akiről annyi tudható, hogy a vízen él, vannak hajói, nem beszél, ellenben olvas. Rengeteget olvas. És horgászik. És egy kórház gyermekosztályára szokott olykor álruhában belopózni, és könyveket ajándékoz a beteg gyermekeknek. De ki ő? Hiszen nem dolgozik, élni pedig kell valamiből? Ő is egy rejtőzködő?

"Az elmúlt tíz évben egyetlen emberrel sikerült értelmesen beszélgetnem. Mégsem vagyok híján a barátoknak - több száz van belőlük. Valamennyien a könyvek lapjai közt élnek."

S már ott is vagyunk a hallgatag emberrel és az atyával a színésznő lakosztályának erkélyén, ahol megmentik a nőt, ahonnan láthatatlanul kiviszik őt, elrejtik, s majd megrendezik a halálát. Mert ezt az utat választotta.

Egy férfi és egy nő. Sunday és Katie. Két kitalált név, két álnév, két menekülő ember. Kapocs az atya, Steady.

"A kényszerű közös rejtőzés során Katie végső elkeseredésében elfogadja a titokzatos férfi által kínált kiutat, hogy teljesen új fejezetet nyisson életében.kalandos útjuk Floridából Franciaországba röpíti őket, ahol mindkettőjüket megkísértik a múlt árnyai és a jövő lidércei, mígnem rájönnek, hogy megíratlan történetük jelentheti számukra az egyedüli feloldozást." (idézet a fülszövegből)

Ahogy bemelegedtem a történetbe és elhagytam az első negatív benyomásaimat, úgy kaptam választ a kérdésekre, felkerültek az I-kre a pontok, jöttek az ismerős, érzések, a "szeretem Ch.Martin írásait!"-gondolatok, mert ott volt a megoldás, előtörtek a könyvek, megismertem a múlt árnyait, a bilincseket, a nem múló gondokat, lelki fájdalmakat. Ahogy ezt írom, hatalmas közhelyeknek tűnnek, s lehet, hogy valakinek az is lesz majd, de ahogy a férfi történetét olvastam, homályosan láttam a betűket; ahogy a színésznő gyermekkorára, rejtőzködéseire, padlásszobájára vagy éppen utolsó lépésére tekintettem, felnéztem rá, hogy megtette, igenis megtette. Gratuláltam neki. S az, ahogy Steady-vel az utolsó "nagy csapást" mérték közös barátjukra, azon csodálkoztam, hogy bevállalták. Döntöttek: "mindent vagy semmit"!

".. az emberi szív egyvalamire vágyik. Egyetlen ki nem mondott, őszinte vágya van. Egyetlen igazi félelme. Hogy megismerjék.

El lehet fojtani. El lehet sorvasztani. El lehet zárni, és körbe lehet keríteni. El lehet hallgattatni, és rá lehet csukni az ajtót. Ládába lehet csukni, és el lehet ásni. Be lehet falazni. Végül azonban a szív vágyai ledöntik az ajtót, feltámadnak, és megrepesztik a vakolatot. Nincs az a bilincs, amely örökre béklyóba kényszerítené. Bárki, aki azt hiszi, képes rá, becsapja önmagát. És a körülötte élőket.

A remény sosem hal meg."

9,5/10

Charles Martin: Égzengés

El sem tudom mondani mennyire vágytam, hogy végre a tulajdonomba tudhassam ezt a könyvet. Szeretem Martin írásait, mindig sokat várok tőle, lehet most túl sokat.

A fülszöveg elolvasása után a megszokott történetet vártam, amit szeretek: „Tyler Steele, a nyugalmazott texasi ranger egy esős napon járművével belerohan az előtte döcögő ócska tragacsba. Az autóból egy kétségbeesett nő kászálódik ki, akiről első pillantásra látszik, hogy komoly bajban van. Tyler az asszony és a vele utazó kislánya segítségére siet: hazaviszi őket texasi farmjára. Amikor kiderül, hogy a nőt, Samanthát a volt élettársa, egy köztiszteletnek örvendő rendőr üldözi, Tyler újra a mellére tűzi az ötágú csillagot, és elhatározza, hogy kézre keríti a férfit, miközben segít a két menekülőnek. Ahogy azonban egyre közelebb kerül Samanthához, ráébred, mennyi fájdalom és szomorúság szunnyad az ő lelkében is. Elkerülhetetlenül szembe kell néznie a múltjával, a hibáival, valamint felesége emlékével, aki évekkel ezelőtt elhagyta őt és a fiukat. Vajon elég erős a kötelék kettejük között az újrakezdéshez, vagy Samanthával lehet csak újra teljes az élete? A döntéshez vezető út hosszú és viszontagságos, ha azzá az emberré akar válni, akivé szeretne”.

Összegezve, megvan a romantikus lovag, a másik nem, akin segíteni kell és a gyerek, ebben az esetben gyerekek, aki nélkül nem lenne kerek a történet. Tyler személyében, ismét egy olyan férfit ismerhettem meg, aki mindent megad (imádom az ilyen férfiakat), semmit sem sajnálva, hogy a másiknak jobb legyen a sorsa. Az első kb. 100 oldal arról szól, hogyan beszéli rá rangerünk Samet, hogy menjen vele haza Texasba, telepedjen le ott és kezdjen új életet kislányával, ő majd elintéz mindent. 

Ezen a „feladaton” túllépve jöhetett főhősünk múltja, amivel már jó pár éve nem tud leszámolni. Megtudtam mi történt a fülszövegben említett volt feleséggel, olvashattam a munkája közben szerzett testi és lelki sebekről. (miért mindig Chuck Norris jutott róla eszembe!? (; ) Közben kiderül, hogy Tyler anyagi helyzete nem is olyan fényes, mint ahogy azt az elején mutatja.

Magamhoz és az időhiányhoz képest egészen gyorsan kiolvastam, de sajnos nem tetszett annyira, mint az eddigi könyvei. Ugyanúgy, mint A tücskök éneke című könyvben, ebben is túl  sok volt számomra a tragédia.

Viszont az jó ötlet Martintól, hogy nemcsak Tyler szemszögéből követhettem a történetet, hanem Sam kislánya, Hope, Istennek írt levelein keresztül megismerhettem egy másik nézőpontot is. 

Végül egy szépséges kép Texasból. Egy folyót választottam, mert sok szó esik róla a könyvben. Ranger apja Isten kezeként emlegeti. 

 

 

7/10

Sarah Lark: A vörös mangrovefák

És ahogy ígértem, itt a folytatás, mármint Az ezer forrás szigete c. könyv második része. Ott ugye írtam, hogy nem szűkölködött eseményekben. De még azt is lehet felülmúlni. :D

Aki nem olvasta az első kötetet, illetve a bejegyzésemet róla, az ne álljon neki ennek, mert lehetnek spoileres részek.

Azt már az előző részből is tudjuk, hogy hála az égnek, Nora és Doug egy párt alkotnak, szerelmük óriási, az eltelt jó pár év ellenére is. Doug nevelt lánya mellett születik még két fiúk is, akinek ebben a kötetben nem sok szerep jut, gyakorlatilag a nevükön kívül mást nem is tudunk meg. A főszereplő itt Deirdre Fortnam, aki egyébként Nora és Akwasi gyermeke, azaz félvér. A gyönyörű nővé felcseperedett lány származásáról viszonylag világosabb bőre ellenére is terjed a pletyka a telepesek között, és azért látható is, hogy nem "közülük való". Nora és lánya mindent megtesznek azért, hogy befogadják őket, lányára is úgy tekintsenek, mint egy 100%-os feleségjelöltre, de mindhiába, a fiús anyák óvják tőle csemetéjüket, mint a tűztől.

Aztán jön egy férfi, egy orvos, Victor, akinek származása, anyagi körülményei, társadalmi helyzete hasonló a lányéhoz, és nem érdekli, mit szólnak az emberek, ő feleségül veszi a lányt. Elköltöznek egy francia gyarmatra, ahol élnek boldogan, de aztán itt is történik egy váratlan fordulat, ami felgyújtja a lángokat, ami végig perzsel az egész történeten.

Egy éjjel fekete férfi kér bebocsátást az orvos házába, kezében egy haldokló nővel. Ezen az éjszakán mindannyiuk élete gyökeresen megváltozik, már semmi nem visszafordítható.

Bár teljesen különböző dolgok történnek anyával és lányával, mégis úgy tűnik, hogy valami ősi átok sújtja őket, amelyek alól képtelenek kilépni, illetve ha sikerül is, az csak hatalmas áldozatok árán.

Ez a könyv nagyon felzaklatott. Ez is kicsit brazil szappanoperásra sikeredett, de itt szerintem már jócskán meglódult az írónő fantáziája. Ettől függetlenül nem tartom elképzelhetetlennek, hogy hasonló esetek ne történhettek volna meg. Csak hát na..., most, hogy nem ott, nem akkor élek, mégis meghökkentett.

5/10

Sarah Lark: Az ezer forrás szigete

Amilyen vaskosra sikeredett a kötet, olyan számtalanul szerteágazó történet szövődött ide-oda ebben a könyvben. Nem hiába jutottak eszembe róla régi nagy klasszikusok, mint az Isaura és egyéb, évekig elhúzódó brazil szappanoperák. :D

A történet kezdete egészen a 18. század elejére, Londonba nyúlik vissza, ahol Nora Reed él gazdag kereskedő apjával, és halálosan szerelmes annak pénztelen írnokába, Simonba. Szerelmüket házassággal szeretnék megpecsételni, de ennek nyilvánvalóan számos akadálya van. Aztán egy váratlan esemény elszakítja egymástól a fiatalokat, ám lélekben mindig együtt maradnak.

Jó pár évvel később Nora egy jamaicai cukornád-ültetvényen találja magát olyan életkörülmények között, amelyre sosem gondolt volna, bár Simonnal számtalanszor álmodoztak arról, hogy ott, Jamaicán egy kunyhóban fogják várni a napfelkeltét a tengerparton. Álmai részben megvalósultak.

Úgy tűnik, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, ám egy napon rájön, hogy ahol él, az maga a pokol, bármennyire is igyekezett. Azon kívül, hogy a saját háza táján is gondok vannak, mélyen nyomasztja, ahogy a rabszolgákkal bánnak a brit telepesek. Ahány gondot lehet, azt mind a vállára veszi és viszi őket. Mindennapos küzdelem, hogy a saját ültetvényükön megpróbáljon olyan körülményeket biztosítani a szolgáknak, amelyek a lehetőségekhez képest emberhez méltóak. Természetesen adja magát, hogy Nora ezen intézkedései a szomszéd telepesek szimpátiáját sem nyeri el.

Ezidáig is nagy sebességgel történnek az események a könyvben, de aztán beindul a hurrikán. Kalandban, izgalomban nem szűkölködik, Norával aztán tényleg minden megtörténik, ami megtörténhet. A kérdés csak az, hogy ki az igazi számára? Simon vele marad-e mindvégig? És hogy mászik ki a csávából?

Ritka az olyan könyv, ahol egyetlen szimpatikus szereplőt sem találok, és most sajnos így jártam. Nagyon nehéz volt úgy olvasnom, hogy legalább valakinek ne tudjak szorítani. Kicsit úgy érzem, össze lettek sűrítve az események, kevesebb talán több lett volna.

A könyv egy trilógia első része, én már túl vagyok a másodikon is, annak címe: A vörös mangrovefák lesz, ami szintén nem kismiska. :D

5/10

Lucinda Riley: Fény az ablak mögött

És itt van az újabb, időben előre-hátra ugráló történet. Jaj, nagyon sajnálom, hogy vége lett, éltem volna benne még egy-két napig. Átkísért ez a történet a karácsonyon is, így talán még megindítóbb volt. De már az előző bejegyzésben említettem is, egyébként is ilyen hangulatban vagyok mostanában.

Emilie de la Martiniéres súlyosan beteg édesanyjától búcsúzik annak halálos ágyán. Miután az távozik az élők sorából, a lány sorban teszi fel magának a kérdéseket addigi életéről, anyjával való kapcsolatáról, ami semmiképpen nem volt felhőtlennek mondható. Ezt főként Emilie érezte, illetve a kapcsolat, a törődés, az anyai szeretet hiányát.

Aztán ott van egy másik nagyobb volumenű eldöntendő kérdés. Mi legyen azzal a mérhetetlen örökséggel, amely egyedüli utódként rászállt. Több ingatlan mellett egy dél-franciaországi kastély az örökség, amely szörnyű állapota ellenére is hatalmas pénzbeli értéket képvisel, eszmei értékéről nem is szólva.

Azonnal ügyvédet fogad, aki mindenben segít neki, az ügyintézésen kívül hasznos tanácsokkal látja el a lányt, viszont érzelmi téren nem tudja őt istápolni, így szinte rohamos gyorsasággal belerepül egy házasságba. Az a lány, aki anyja fényűző életmódja, sugárzó szépsége mellett elnyomottként élt, külsejére mit sem adva, az a lány természetesen megragadja az alkalmat, hogy egy férfi feleségül akarja venni. Az ügyvéd mellett most már Sebastian is lelkesen segít a lánynak, lévén hogy műkereskedéssel foglalkozik, ráadásul még az is kiderül, hogy Angliában ő is egy hasonló, családi örökségű kastélyban él rokkant testvérével, így amikor szóba kerül a franciaországi kastély restaurálása, nem is kérdés, hogy odaköltöznek átmenetileg.

Sebastian felkészíti a lányt, hogy öccse, Alex, rokkantságából kifolyólag rendkívül nehéz természet, gyakorlatilag azt sugalmazza, hogy félnivalója is lehet, ha kettesben marad vele. Ennek ellenére, amikor a lány megismerkedik a férje öccsével, teljesen az elmondottak ellenkezőjét tapasztalja. Egy rendkívül intelligens, kedves férfit ismerhet meg Alex személyében, akivel nagyon rövid időn belül barátokká válnak.

A renováláskor titokzatos versek kerülnek elő, amelyek rengeteg kérdést vetnek fel. Hogy kerültek oda? Ki írta őket? Mi történt a háború alatt, amikor azok íródtak?

A nácik által megszállt Franciaországba repülünk vissza, ahol végigizgulhatunk egy angol kémnővel, bepillantva az ellenállás szívszorító, izgalmas munkájába is.

Amikor visszaugrunk a jelenbe, mindig Emiliért szorítjuk össze az öklünket, hiszen az elesettség, kiszolgáltatottság példaképe ő, így időbe telik neki kibontogatni a szálakat a múltban és a jelenben is. Mert mindenhol vannak gubancok.

Csenga vont párhuzamot Kate Morton és Lucinda Riley írása között, és ezzel egyetértek, és az már tényleg csak véletlen, hogy pont Morton után  olvastam. :D

Nagyon hiányoltam a történetet Emilie anyja és apja megismerkedéséről. Olyan részletességgel körbefont minden szálat Riley, hogy e téren valahogy hiányosságot éreztem. Ettől függetlenül is maximumot kapott tőlem a regény.

10/10

Charles Martin: A tücskök éneke

„Sokat olvastam gyerekkoromban, …. Halott írók suttognak a fülemben folyamatosan, ez élteti bennem a lelket.”

A könyv kinyitása előtt tudtam, hogy sokat fogok sírni. Milyen igazam lett, már a 21. oldalon könnybe lábadt a szemem, a történet végére pedig sikerült elhasználnom jó pár papír zsebkendőt. Igaz kiszámítható a történet, biztosan tudod már a 70. oldal környékén, hogy mi lesz a vége, de ahogy Charles Martin leírja, azt nem szabad kihagyni. Regénye szívszorító történet, amelyben megmutatkozik a szerző mélységes humánuma és az emberekbe vetett hite.

Egy georgiai kisváros közelében, a Burton tó partján a világ zajától távol, visszavonultan él Jonathan Mitchell, barátainak Reese, az egykor jónevű és híres szívspecialista. Zárkózottságának okát csak a közelben élő sógora, Charlie ismeri. Reese hátat fordított az orvoslásnak, a kórháznak, amelyben dolgozott és az embereknek, most minden idejét csónakok javításával tölti. Egy napon a sors és egy autóbaleset az útjába sodor egy veleszületett szívbetegségben szenvedő árva kislányt, Annie-t, aki a kisvárosban limonádét árul adományokat gyűjtve a rá váró életmentő műtétre. Az illúzióit vesztett férfi és a reményeinek élő kislány története ettől kezdve összefonódik. Időben ugrálós sztoriba csöppenünk, ahol egyszer Reese múltjában, másszor Reese jelenében vagyunk. Megtudjuk miért is lett szívsebész és mi vezetett addig a lépésig, hogy feladja pályáját. A könyvben egy varázslatos mese olvasható az élni akarásról, a barátságról, a szeretet és a hit gyógyító erejéről.

„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”

Kivételesen nem a főszereplőket szerettem meg a legjobban, hanem Charlie-t, Reese sógorát. Reese szomszédságában lakik és vak. Vaksága egy szörnyű eseményhez kapcsolódik és szerencsétlenségére ez a látvány marad meg lelki szemei előtt örökre. Ő mégis feldolgozza, már amennyire lehet, a történteket és megpróbál a lehetőségekhez képest normális életet élni. Rengeteget segít sógorának, támogatja őt lelkileg. Fantasztikus ember lehet, egy igazán jól kidolgozott karakter.

Furcsálltam a könyv címét, de erre is választ kaphatunk a történet folyamán.

Nagy sajnálatomra, azonban le kell vonnom csillagokat, mert a vége már túlságosan sok volt. Rengeteg minden történik pár oldal alatt, a lelkemet jól fel is zaklatta, de agyilag eltúlzottnak tartottam. Apukám erre mondta régen: giccs. Persze attól nem ment el a kedvem, hogy Martin többi könyvét is elolvassam, nagy szeretettel várom.

8/10

Mary Nichols: Lány a tengerparton

Nagy lelkesedéssel vágtam bele a történetbe a jól megírt fülszöveg, a szépséges tengerpartos borító és a kemény könyvfedél kellemes fogása miatt. A General Press érdekes könyveket ad ki, gondoltam most sem kell csalódnom. Sajnos egy picit kellett.

A nyolcéves árva Julie Monday egész életét meghatározza egy csodálatos kirándulás a tengernél. A parton megismerkedik a nála valamivel idősebb Harry Walkerrel, és az együtt töltött néhány boldog órának köszönhetően a két gyerek között elszakíthatatlan kötelék szövődik. A nap végén azonban mindkettejüknek vissza kell térniük megszokott életükhöz.

Julie és Harry egy évtized múltán találkozik újra. Biztosan tudják: őket egymásnak szánta a sors. Házasságkötésük után a jövőbe vetett megingathatatlan hittel vágnak bele közös életükbe, gyermekük nevelésébe, ám boldogságukat összezúzza a második világháború. Harry a felesége iránt érzett szerelem és a hazájával szembeni kötelességtudat között vívódva végül úgy dönt, csatalakozik a légierőhöz, így Julie-nak, a babájukkal egyedül maradva, kell szembenéznie az egyre nagyobb élelmiszerhiánnyal és a Londont sújtó bombázásokkal. Egyik nap közvetlen találat éri az óvóhelyet, ahová az utcáról menekült. Julie ugyan életben marad, de súlyosan megsérül, és amikor magához tér, nem emlékszik semmire a korábbi életéből. A lány új személyazonosságot kap mint Eve Seaton, de múltjának megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan emlékképei egyre kísértik. Döntést kell hoznia: új életet kezd, vagy talán hiábavaló kísérletet tesz múltja apró darabkáinak összeillesztésére. Ilyen lehet egy háború, párkapcsolatokat tesz tönkre és épít újakat, családokat bombáz szét és barátságokat hoz létre.

Julie a szememben egy fantasztikus nő, aki szülő nélkül nő fel, amikor kikerül az árvaházból háztartási alkalmazottként talál munkát, „egyedül” vészeli át a londoni bombázásokat, elképzelhetetlen küzdelmet folytat amiatt, mert elvesztette emlékeit, múltját, az előző 20 évét. Harry-t nem sikerült megkedvelnem, egy romantikus könyvhöz képest kevés érzelmes jelenetet kapott az írótól.

Sok mellékszereplővel találkozhatunk a könyvben, valakire nagyon haragszom, mert rondán kihasználta főhősnőnket, de egyvalaki, Julie barátnőjének anyukája, személyében megismertem azt, akinek úgy kellett volna viselkednie, mint Harrynek. Energiát, pénzt, időt nem sajnálva kutatni kellett volna szerelme után. Na, ekkor lett volna igazán romantikus a történet.

Kicsit túlzás volt a sok háborús részletes leírás is. Mert ha már romantika, akkor valahogy nem vagyok kíváncsi arra, hogyan álcázzák a repülőket, hogyan menetelnek több napon keresztül és hogyan kell hordani a katonaruhát.

Végig drukkoltam Julie és Harry szerelméért, emiatt nem is ilyen véget vártam, de belegondolva az írónőnek adok igazat, hogy ezt a befejezést választotta.

8/10

Jean Zimmerman: Elhagyatva

Becsapós kis könyv, a fülszöveg alapján nem gondoltam volna ennyire brutálisnak. Rendesen ijesztő jelenetek voltak benne, amiket rossz volt olvasni, féltem, hogy rosszat álmodom.Sajnos lehetetlen anélkül írni a könyvről, hogy eláruljak ezt-azt.

A 17. században járunk, Holland kolónia életébe pillanthatunk be, hozzá teszem cseppet sem könnyű életébe.

"Az Elhagyatva letehetetlen olvasmány lesz mindenki számára, aki legalább annyira szereti a romantikát, mint a borzongást." -Nos ez a "figyelmeztetés" valahogy nem jutott el hozzám, én gyanútlanul vágtam bele az ismeretlenbe, a vagány, határozott fiatal nő Blandine oldalán. (Nagyon tetszik ez a név, olyan különleges).

Blandine mint oly sokan Új-Amszterdamban árvaházban nőtt fel, éppen ezért különös figyelmet fordít az árva gyerekekre, sokszor találkozik az árvaház felügyelőjével, akihez valamiféle fura barátság köti.

Blandine kereskedő, ad-vesz, a prémtől az ételig mindennel üzletel amiből haszon van.

Filmszerűen pereg előttünk ennek a különös világnak a mindennapjai, ahol az árvák a rabszolgák, a prémvadászok és indiánok elegye egzotikussá varázsolják a történetet.

Miután több árva gyermeknek veszik nyoma, és egyre több helyen fedeznek fel furcsa áldozati helyeket, tűzrakást, emberi testrészeket, egyre nyilvánvalóbb, hogy nem vadállat nem is a természet szedi áldozatait, hanem egy hidegvérű gyilkos. Mivel árvákról van szó, elég kevés ember veszi a fáradságot arra, hogy nyomozni kezdjen, árvából van bőven. Blandine saját szakállára nyomozni kezd. Ezzel egy időben hajózik be a jóképű é tapasztalt Edward Drummond aki az Angol király ügynöke, de hivatalosan gabonakereskedő, Blandine és Edward között egyértelmű a vonzódás, ám Blandine félig-meddig  már hivatalosan jegyese Kees Bayardnak.

A szerző nagyon ügyesen vegyítette Blandine életének mentetét, és a "horroros" részeket, sokszor már-már elfelejtettem a rázósabb részeket, aztán bumm, jött egy újabb véres jelenet.

Jó pár emberre a gyanú árnyéka vetül, akik mind gyilkosok lehetnek, még Blanidne és Edwars is bajba kerül...

Egy idő után az emberek egyértelműen egy húsevő démonnak tulajdonítják a támadásokat,  a kannibalizmus akkoriban nem volt ismeretlen az algonkin indiánoknál.

A 17. században az őslakosok és az angol gyarmatosítók jól ismerték a witika mondáját.

A könyv valós tényeken is alapszik, a szerző alapos kutatást végzett, Új -Amszertdam és a holland kolónia  történetéről.   

Katherine Webb: Homály

"Voltam a halál kapujában. És alaposan körülnéztem. Nem volt ott semmi..."

A szerző második könyve jelent meg nálunk az előzőt még nem olvastam de azt hiszem az is tetszeni fog.

A szerző két szálon futtatja a történetet, egy újságírónő exe munkája közben egy halott katonára bukkan, a férfinél levelek vannak... Leah-ra vár a feladta, hogy kiderítse ki a halott férfi és kitől kapta a kétségbeesett leveleket.

1911. Hester  és Albert vidéki parókián élnek, Hester hosszú leveleket ír nővérének, rengeteg tanácsot kérve házaséletéhez.

Albert a magának való lelkész,hosszú és magányos sétákat tesz ,egy ilyen séta során tündéreket vél látni... ez a látomás pedig ahhoz vezet, hogy végeláthatatlan vendégségbe érkezik hozzájuk Robin Durrant a teozófus aki a rossz nyelvek szerint sok mindennel próbálkozott már, de hírnevet ezidáig nem sikerült szereznie.

Cat pedig az új szolgáló, akit Hester  a börtönévek után szeretne jó útra téríteni...

A szép kis kompánia élete napról-napra szövevényesebb lesz,úgy tűnik Robin maga az ördög,mindenkit bűvkörébe von, Hester egyre inkább elveszti lába alól a talajt,miután férje számára csakis a Robin létezik és az ő furcsa teremtménye -tündérek és szellemek.

Egyértelmű volt, hogy a fiatal lány, Cat is kulcsfigurája lesz a parókia életének, de a szerző olyan hihetetlen leleményesen oldotta meg, hogy csak a történet legvégén derül ki, hogy valójában ki is az ördög, a romlott, megtévelyedett....

Összetett és nagyon izgalmas a könyv,ráadásul a szerző minden eseményt, a tündér jelenést, a szüfrazsett mozgalmat-és az ezzel járó borzalmakat mind ismert tények alapján olvasztotta be a történetbe.

Remélem a szerzőtől jelenik meg még nálunk könyv!

Ivo Andrić: Híd a Drinán

Olyan szépeket olvastam erről a könyvről, hogy szerettem volna. Akartam, ….és elolvastam. Régen nem találkoztam ilyen irodalommal.

Hosszú tömött, sokat mondó és sokat adó sorok, kidolgozva, érthetően, szépen. Igazi szépirodalom. Stílusában, mondandójában.

Ivo Andrić Nobel díjas író, ezért a regényéért kapta e méltó elismerést.

A híd egy –szerintem- csodaszép híd a Drina folyó felett, Višegrad városa mellett. A kasaba egy kisváros: Višegrad, fontos pont a folyó területe mellett. Központ, ma mondhatnánk, hogy logisztikailag fontos csomópont.

A híd ötlete egy olyan férfi fejéből pattant ki, aki gyermekkorában Sokolovićében élt, és az éppen esedékes véradó fejében vettek el családjától, és híd hiányában a folyón való átkelés nehézkes, lassú, és fázósabb volt a novemberi időszakban. Akkor elhatározta, hogy egyszer egy hidat fog építeni a Drina folyó felett, és felnőttként ezt kivitelezte.

A regény az építés időszakától az 1914-es első kisebb mértékű robbantásáig tart.

Miközben kibontakozik a regény, a híd története, úgy mászunk bele a kasaba lakóinak életébe, úgy ismerjük meg az akkori, ottani történelmet, úgy alakul ki egy képünk a regényről, és úgy alakult ki saját képem arról a hatalmas változásról, ami ebben a 400-450 évben megtörtént. Nem csak a történelem változásaira gondolok, hanem azokra a jellembeli, személyiségbeli változásokra, amiken az emberek, a családok keresztülmentek e sok év alatt. Belepillanthattam a különböző vallásúak boldog, egymás melletti életébe, örömeikbe, bánataikba, szokásaikba.

„A kasaba igazi lakója természete szerint nem kártyás. Amint már láttuk, mindenféle más szenvedélyei vannak: a nők mérhetetlen szeretete, hajlam az ivásra, a dalra, kóborlásra vagy pedig a víz melletti ábrándozásra.”

Híd a Drinán. Mindenki sétált már hídon. Talán- valószínűleg- meg is állt rajta. Szétnézett, elgondolkodott a készítésén, az életén, önmagán.

Én, ezen a kilenclyukú hídon sétáltam napokon keresztül, a kasaba lakóival éltem, rettegtem, féltem, dolgoztam. Benne van az én verejtékem is a kövekben, a betonban. 5 évig hordtam a nehéz köveket, olyan időszakban is, amikor halál járt a nem megfelelő munkáért. Olyankor is, amikor ennek elvégzése kötelező volt, fizetség nélkül is. (No nem a felnőtt kisfiú miatt, hanem az ő munkavezetője miatt.) Megtapasztaltam a hanyatlás kezdeteit a vasút megjelenésével, amikor a híd, vagy éppen a kisváros már nem töltött be annyira fontos szerepet.

Megismertem a karóba húzott ember életét, és végigszenvedtem a karóba húzását. Az árvíznél segítettem, a baja jutottakon, majd panaszkodtam én is a folyamatos, hosszú megszállás alatt.

Ivo Andrić olyan szép képekkel és mondatokkal írta le a híd történetét, hogy teljes, hiteles képet kaptam a kisvárosról, a kasabáról, a hídról, a népről.

Mit adott a könyv?

„Így odafönn, a híd kapujában, az ég, a folyó és a hegyek között nemzedék nemzedék után megtanulta, hogy ne sajnálja túlságosan azt, amit a zavaros víz elragad magával. Itt költözött beléjük a kasaba tudat alatti bölcsessége: hogy az élet fölfoghatatlan csoda, mert szüntelenül költ és pazarol, mégis tovább tart, és szilárdan áll, „mint a híd a Drinán”.”

Számomra ismét bizonyságot nyert, hogy bármi történik, a híd megmarad. Ha felrobbantják, újraépítik. Velem bármi történik, majd újjáépítem saját magam. Részben vagy egészben, de biztosan sikerülni fog. (Előbb vagy utóbb.)

Anya Seton:Katherine I.

"Összehúzta magán a köpenyt, egyenesen, és mereven állt a fal előtt, arca oly kemény volt, mint falból kiálló, faragott kőkonzol.

-Igen, Sir Hugh - mondta - Egyedül vagyok, védtelenül. Azért jött, hogy erőszakot tegyen rajtam?"

1366-tól indul Katherine története. Katherine ekkor tizenöt éves volt kolostorba nevelkedett, nővére a királyi udvarban szolgál és úgy gondolja ideje húgát megfelelően kiházasítani.

Persze a fiatal lánynak egészen más elképzelése van a férjhez menetelről mint amik akkor szokásban voltak, úgy mint manapság Katherine csakis szerelemből kialakult házasságot tud elképzelni. A királyi udvarba érkezve teljesen elvarázsolják a lovagok, a lovagi tornák, a pompa, a mesés gazdagság, a ruhák, és persze a rengeteg udvarló.

Az Angol herceg John of Gaunt egyik lovagja elhatározza, hogy megszerzi magának Katherine-t, szerelme jeléül egy alkalommal megtámadja a lányt, hogy megerőszakolja... na igen szép dolog a szerelem... abban az időben, ha egy nőt megerőszakoltak, minden esetben a nő tehetett róla hiszen valószínűleg valami bűbájt bocsátott szegény emberre.

Katherine és John of Gaunt kezdődő románca már ebben a részben elkezdődik, páthuzamosan a lány házasságával, ami újabb és újabb kihívásokat jelent a fiatal, tapasztalatlan nőnek.

A járványok és a háborúk hol férjétől, hol a királyi udvartól szakítják el.

Nehéz eldöntenem, hogy valójában tetszett-e a könyv, Seton saját elmondása szerint teljesen hű volt a történelemhez, nagyon kevés résznél kellett a saját írói fantáziájára támaszkodnia. Engem igazából az zavart, hogy tulajdonképpen a szerelem csak a testi vonzalomban jelent meg, úgy látszik abban a korban tényleg elég volt a szép a ruhád szép a lovad a szerelemhez.

Katherine nekem olyan egyszerűnek tűnt mint egy facsipesz. Néha egy -két pillanatra úgy tűnt, önállóan gondolkodó, felnőtt ember, de a következő oldalon már butuska csajszi lett belőle. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a következő részben milyen lesz a személyisége.

A minden napi nehézségek, járványok igazán remekül lettek ábrázolva, végig vacogtam a könyvet-állandóan hideg volt. Az akkori babonákon, hiedelmeken jót nevettem - például ha egy gyerek beteg disznóhúgyban fürdették. Arról nem szól a fáma, hogy ez mennyire volt hatásos "gyógyszer".

A könyvben vannak olyan részek amik szerintem egyértelmű töltelék, a legutolsó jobbágy családfáját is levezetni teljesen felesleges, főleg akkor ha a továbbiakban annak a szerencsétlennek semmi szerepe sem lesz a történetben. Ezeken az unalmas részeken nehezen lendültem át.

Ennek ellenére a könyv 1954-es megjelenése óta, hazájában az egyik legolvasottabb könyv!

A borító csodaszép!

Dymphna Cusack:Ketten a halál lellen

Csenga véleménye

"Amikor megismertelek,olyan voltál,mint a bárányfelhő tejszínhabbal"

Először a gyönyörű borítón akadt meg a szemem,aztán a tartalmát elolvasva tudtam nekem való ez a szívfájdító, zokogós történet. De megfogadtam,hogy ha olvasás előtt el is olvasom mások véleményét, gyorsan el is felejtem-volt aki véleménye szerint a Love Story ikertestvére a könyv-dehogy!!!!Ennyi erővel az összes családregény is egy tőről fakad...

Nos a második világháború után vagyunk amikor Bart hazaér Sidney-be, és egy lány, Jan várja, holott nem ígért neki semmit, nem beszéltek meg semmit. Pár semmitmondó levelet ugyan küldött a lánynak de nem is gondolta tovább a történetet.-Itt megjegyzem, hogy a fülszöveg félrevezető,hiszen ott azt írják Bart és Jan örök hűséget fogadott egymásnak.Szó sem volt ilyesmiről!!!

Bartnak hízeleg a naiv, édes lány ragaszkodása, imádata. Bart úgy érzi maga a megtestesült tökéletesség. A fiút legszívesebben szájba csapkodtam volna egy szöges deszkával amiért ennyire bunkó, arrogáns,beképzelt volt nem beszélve Jan iránti érzéseiről, gondolatairól-és hiába a késő bánat a mártíromság, nem tudtam neki megbocsátani.

Bart -nem lévén jobb dolga-elfogadja Jan társaságát még kiötli mihez kezdjen most, hogy vége a háborúnak. Élvezik egymás társaságát, a lány már az esküvői harangok hangját véli hallani, amikor egy kirándulás után a lány rosszul lesz.

Hossza huzavona és orvoslátogatás után, a lesújtó diagnózis tuberkolózis vagyis Tbc, szanatóriumra, hosszas ápolásra és legfőképp pénzre van szüksége a lánynak.

Innentől kezdve a történet hol a végletekig letaglóz,hol reménykedve ível felfelé.Jan küzdelme a betegséggel, az orvosokkal a pénztelenséggel,és persze Bart szerelmének elvesztése örök rettegésben tartja. Bart két életet él,Jant a betegsége folytán már nem hagyhatja el, ugyanakkor úgy érzi joga van a boldogsághoz....

Nekem furcsa volt, hogy Jan nem a betegségtől retteg leginkább,hanem azért aggódik,hogy vajon Bart meddig tart ki mellette, és hogy szereti-e még.

Jan gyógyulása embertelen körülmények között folyik, miközben kiderül,hogy egyetlen élő rokona testvére is megkapta a gyilkos kórt...

Nemcsak a két fiatal küzdelmét mutatja be a könyv, hanem ezt a borzasztó, kínzó betegséget is, amelyre ekkor még nem volt gyógyszer.

Egy alkalommal szórakozottan lapozgattam a könyvet, és megtörtént az aminek sosem szabadna megtörténnie olvasás közben-valahogy az utolsó oldalon, elolvastam a befejező mondatot! Aztán persze belevertem a fejem a falba, és azt hittem innentől kezdve veszett fejsze nyel az olvasás, de nem! Olyan szenzációsan van megírva, hogy nem hittem, el hogy tényleg az a bizonyos mondat lesz a történet vége.

Muszáj voltam ilyen nagyban betenni ezt a csodaszép borítót!

Bejegyzés ideje: 2010. szeptember 15.

Erika véleménye

Dymphna Cusack

Mintha csak Szilvási Lajos: Egymás szemében c. művét olvastam volna. Senkit nem akarok megtéveszteni. Nem ugyanaz a történet, de hangulatában ugyanazt hozta számomra.

Megrendítő történet egy szerelmes párról, akinek a kapcsolata nem feltétlenül klasszikus módon alakul. A klasszikust itt úgy értem, hogy általában egy szerelem szárba szökken, zakatolnak az érzelmek, de a kezdeti lángolás után is apróbb-nagyobb gondok között folyik megszokott medrében élet, a szerelem.

Az adott történet sajnos nem úgy alakul, ahogy a kezdeti fellángolás ígéri.

Bart Templeton egy szoknyavadász pernahajder, aki a II. világháborúból tér éppen haza. Barátnője váratlanul a hajóállomáson vár rá, bár Bart lelkében a testi vonzalmon kívül más még nem mozdul meg, az viszont nagyon! :-)

Ahogy telik-múlik az idő, ráébred Jan tisztaságára, arra, hogy vele talán el tudná képzelni az életét. Szerelembe esik a lánnyal. Szerelmük a fent említett klasszikus módon indul, Bart is egyre komolyabbnak érzi a kapcsolatot, bár mindenféle elkötelezettségtől retteg, menekül, kétlaki életet él!

Mikor már végre úgy érzi, Jan mellett meglelte boldogságát, megállapodhatna, szörnyű hírrel kell szembesülniük. Jan-nek tbc-je van! Elindul a szüntelen harcuk a kór ellen. Eleinte nem is nagyon aggodalmaskodnak, szentül hiszik, hogy Jan mihamarabb kikerül az áldatlan állapotokkal jellemezhető kórházi intézményekből, és ott folytatódhat boldogságuk, ahol elkezdődött.

Végigkísérhetjük Bart belső küzdelmeit is, hiszen az elkötelezettség érzése is fokozatosan alakul ki benne, emellett persze a saját szabadsága is utat szeretne törni magának.

Kórházról-kórházra, szanatóriumról-szanatóriumra járják útjukat, persze amikor épp a várakozási listán megürül egy hely valaki más halála által.

Megindító volt átélni, ahogy Bart gyökerestül megváltozik a történet folyamán. Teljes pálfordulás következett be az emberekhez, szerelméhez való hozzáállásában. Hihetetlen odaadással ápolja Jan-t, még a biztos munkahelyét is felcseréli ápolói állásra, csak hogy mellette lehessen. A végkimenetelét a történetnek az elejétől fogva sejtettem, szerintem nem is akart a szerző nagy talány elé állítani senkit.

Eddig csak Bart-ról írtam, pedig Jan küzdelme is nyilvánvalóan nagyon nagy. De Ő talán nem is a betegséggel küzd elsősorban, hanem Bart szerelméért. És az mindvégig az övé marad!

Sokat hallottam már erről a betegségről, szerencsére tényleg csak hallomás útján ismerem, de megközelítőleg sem volt ilyen rálátásom a témára, mint amit a könyv nyújtott. A kilátástalanság, kiszolgáltatottság, tehetetlenség nem igazán fejezi ki azt az érzést, amit átélhettek ezek a betegek, a könyv olvasása közben pedig én is...

Valami hiány maradt bennem az olvasás után, de meg nem tudnám mondani, miért, honnan, hogyan? Talán küzdök magamban a tehetetlenséggel, annyira segítettem volna, megmondtam volna a magamét az orvosoknak, a kórházi személyzetnek, mindenkinek akiben bármiféle segítségnyújtás lehetőségét láttam, mégsem tette meg.

Bejegyzés ideje: 2010. október 08.

Charles Martin: Ahol a folyó véget ér

Mindenkinek lehet egy listája, amit szeretne még életében véghezvinni. Abbie csupán viccből felelt egy nagyon kíváncsi riporter ilyen irányú kérdésére, nem is voltak benne túl nehezen megvalósítható dolgok 1-2-t leszámítva.

Abbie listája:
1. Felülni egy régi körhintára.
2. Hátrabukfenc egy régi repülővel.
3. Tengerparton borozgatni.
4. Meztelenül úszni.
5. Delfinekkel úszni.
6. Lerészegedni.
7. Modellt ülni.
8. Táncolni a férjemmel.
9. Annyira nevetni, hogy már fájjon.
10. Végigevezni a folyón le, egészen Moniactól.

Abbie 35 éves.
Beteg.
Halálos beteg.
Rákos.

Férjét, Dosst kéri meg, hogy a listáján szereplő 10. pontot csinálják végig.
Nekünk olvasóknak hihetetlen lehet ezt a kenuzást elképzelni, de Doss járatos ebben a dologban. Így törvényt megszegve vágnak bele ebbe a kalandos utazásba. Doss evez, Abbie fekszik. Evezünk, harcolunk, küzdünk. Nagyon drukkolunk, hogy sikerüljön nekik.

Miközben telnek a napok a Georgia és Florida államok határaként hömpölygő St.Marys folyón, úgy ismerjük meg ennek a két embernek életét, hátterét, szerelmét.
Azt a szerelmet, amiért fogadalmat tettek:"...egészségben-betegségben.."

"Nem vagyok én mindentudó. Nem teszek úgy, mintha mindent értenék a világon, de tudom, hogy vannak, akiknek szép életük van, vannak, akiknek szép haláluk van, de csak kevesen szeretnek szépen. A miértre nem hiszem, hogy választ tudnék adni. Mindannyian élünk, és mindannyian meghalunk egyszer- ez alól senki nem lehet kivétel. Ami számít, az a kettő között van. Szépen, jól szeretni a másikat…ez már valami más. Ez választás kérdése- valamit újra és újra megteszünk. És újra. Mindentől függetlenül. Tapasztalataim szerint ha ezt az utat választjuk, felkészülhetünk a pokoli szenvedésre. Nem néztem se hátra, se előre. Csak bámultam Abbie-t, és evezni kezdtem."

Bevallom őszintén közhelyeknek tűnő mondatok felett hunytam szemet, mert nem érdekeltek. Sokkal jobban belemélyedtem a történetbe, amiből új információkkal gazdagodtam a művészetek terén, az emberi akaraterő kicsúcsosodása terén, aminek hatására elgondolkodtam saját magamon, aminek hatására sírtam, nevettem.
Ott voltam a St.Marys-en, előttem egy USA térkép volt, és követtem útjukat egészen addig, ameddig eljutottak.

Nicholas Sparks: Az utolsó dal

Mint azt már korábban kijelentettem, Nicholas Sparks – Kedvesem című könyve annyira megtetszett és annyira örültem, hogy én mint a notórius romantikus-bestseller-szerző kerülő pozitívan csalódhattam benne, hogy szívesen, minden vonakodás mélkül vettem kezembe legújabb, magyar nyelven megjelent könyvét.

Ezúttal amolyan tini történetet olvashatunk, hisz a főszereplő szerelmespár még „csak” 18 éves. Ronnie és kisöccse Jonah anyjuk határozott fellépésének hála, az egész nyarat édesapjuknál töltik majd. Míg Jonah önfeledten örül a közeledő nyárnak, addig Ronnie a pokolba kívánj az egészet és már az érkezésük pillanatában otthagyja a családját, hogy magányosan fortyoghasson a kis tengerparti városban. Szerencséje van, aznap ugyanis ideiglenes vidámpark vert tanyát a mólón, így el tudja ütni az idejét valamivel. Ekkor több emberrel is ismeretséget köt egyszerre: Will-el, a jóképű röplabdajátékossal, Blaze-zel a kissé darkos beütésű tini lánnyal és annak tűzzsonglőr haverjaival Marcus-szal, Teddy-vel és Lance-szel. Hiába jó emberismerő Ronnie, alaposan megszívja ezeket az új kapcsolatokat, nem is egy kalamajkája lesz belőle. De lehet hogy az egyikből végül szerelem lesz, és az is lehet, hogy végül jobban megismeri apját mint valaha. Ez Ronnie legszebb és legborzasztóbb nyara egyben, mégis örökre a szívébe zárja majd ezeket a hónapokat és sosem  fog felejteni.

Elég jól indult be a könyv, a közepe felé azonban mégis kicsit leült a történet. Nem tartott ez sokáig, és újra beindult a gépezet, akkora pedig már folyton ott lógott a levegőben, hogy hamarosan bekövetkezik a „világ összedőlése”, és amint ez megtörtént könnyekben törtem ki én is. Sírós vagyok na! De ezt már elkotyogtam párszor, úgyhogy nem szolgáltam túl nagy hírrel.

Ronnie szimpatikus volt nekem a maga makacs és hajthatatlan módján. Steve, az apjuk pedig eleinte olyan tutyi-mutyinak olyan semmilyennek tűnt, de aztán nagyobb betekintést engedett a könyv az ő lelkivilágába is, és innentől kezdve más szemmel néztem rá.

A Kedvesemmel ellentétben ebben a könyvben 4 szemszögből ismerjük meg a történetet, de egyik sem egyes szám első személyben mesél. Ronnie, Steve, Will és Marcus a mi kalaúzaink. Tetszett az állandó szemszög váltás, így jobban megismerhettem a főszereplőket mozgató miérteket.

Ebben a történetben is jelen van a hit, a szerelem és az egyház, és úgy tűnik a leveleket is nagyon szereti az író. Na meg persze az olvasó könnyei.

Ami külön nagyon tetszett még nekem, az hogy a General Press ennek a könyvnek nem színezte be a lapok oldalát, hanem meghagyta egyszerű fehérnek. Nekem így sokkal jobban tetszik.

A borítón a filmadaptáció plakátja látható, amelyben Miley Cyrus (alias Hannah Montana) játssza Ronniet. Eddig nem hallottam túl sok jót e filmben alakított színészi játékáról, de ha tehetem akkor magam is megbizonyosodom majd róla.

Kiadja: General Press

G. Szász Ilona: A Mindentvarró Tű

Ez egy gyönyörűen illusztrált, meglehetősen különleges témájú mesekönyv.

Málikáról, a varrókisasszonyról és szerelmeséről, Cérnácska Szabócskáról olvashatunk benne, aki Málika szerelméért és a mindentvarró tűért különös kalandokba keveredik: egy gonosz ollóval harcol és még a pokol egyik bugyrát is megfoltozza...

Már a történet, a mese témája sem hétköznapi szerintem, az illusztráció viszont ritka különleges. Szegedi Katalin gyönyörű munkáival van díszítve a könyv, ami nagyban növeli értékét.
Szegedi Katalin munkáival teljesen véletlenül találkoztam először: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületében volt az egyik különteremben egy kiállítása. Sosem hallottam azelőtt a művésznőről, de a munkái teljesen lenyűgöztek és a könyvek helyett inkább azokat csodáltam :)
Rettentően érdekesnek tartottam a kissé szürreális, különböző anyagokat, textileket, használati tárgyakat is tartalmazó színekben gazdag képeit.

A könyv szerintem gyönyörű ajándék lehet minden szépre, mesésre és különlegesre fogékony hölgynek már kisiskolás kortól. Sőt, a 4 éves lányom is nagyon élvezte a történetet, napokig emlegette.

Kiadja: General Press

Nicholas Sparks: Kedvesem

Kedves John!

Ez az a kezdősor amire John Tyre hétről hétre vár a laktanyai élet vagy a háborús bevetések közepette. Ez tartja benne a lelket, ez az ami erőt ad neki ahhoz hogy elviselje közte és Savannah között az Atlanti-óceán által uralt távolságot. Nem is olyan régen még nem húzta haza semmi. Édesapja jó ember és mindig becsülettel nevelte őt, mégsem tartja igazi apaideálnak, hisz alig beszélnek és ha mégis váltanak egymással pár szót akkor az csakis a közömbös dolgokról szól. Régebben kicsit más volt a helyzet amikor még apja szenvedélyéről, az éremgyűjtésről még lelkesen tudtak beszélgetni, csakhogy John kamaszéveiben rájött hogy semmi más közös témája nincs az apjával, ezért aztán szépen lassacskán még nagyobb lett az űr közöttük. John hamarosan el-elmardozik otthonról és kétes hírnevű haverjaival kezdi tengetni az iskola elvégzése utáni napokat. Mikor szinte már önmagát sem tudja elviselni jól megfontolt elhatározást követően jelentkezik a hadseregnél. Kapásból 4 évre írja alá a szerződést és hamarosan él is küldik Németországba, ahonnan a éppen a koszovói háborúba irányítják át a csapatokat, ahol békefenntartói tevékenységet folytatnak.

Hosszú idő óta először újra eltávot kap, és immár férfi emberként újra átlépi otthona küszöbét. Egészen máshogy érzi magát a bőrében, a régi barátait kerüli és ha lehet vissza sem néz többé. Váratlan segítsége akad ebben Savannah személyében, aki egyből elrabolja a szívét. Tökéletesen tisztában vannak azzal hogy nehéz lesz egymás nélkül, de eltökélten bíznak a kézzel írott levelek és a telefonok erejében. A kapaszkodók azonban elgyengülnek, amint elérkezik 2001. szeptember 11.

Rengeteget hallottam már Nicholas Sparksról és a könyveiről. Tisztában voltam vele, hogy írásait rendre nevesebbnél nevesebb sztárokkal megfilmesítik, de az az igazság, hogy még egyetlen ilyen filmet sem láttam, de még csak a könyveit sem olvastam. Mert hát szép-szép hogy ennyire megfogja Hollywoodot és a színészeket, de egyre csak Jackie Collins és Nora Roberts járt a fejemben… értük pedig nem igazán epekedek.

A Kedves John című film előzetese ösztönzött végül arra, hogy a kezembe vegyem végre az egyik könyvét. Semmi különös vagy megdöbbentő nincs ebben az előzetesben, szerintem inkább az fogott meg benne hogy kb. az én korosztályomról szól, és nem tűnt annyira nyálasnak sem. (Így utólag azért megjegyezném hogy már most látható erős eltérés a könyvbéli karakterek és a filmesek között. Savannah a könyvben barna hajú és Johnnak mindkét felkraján tetoválások vannak)

És tényleg nem az! A történetet John szemén keresztül éljük végig, ő mesél nekünk. Ami eleinte furcsa volt, mert férfi szemszögéből mai romantikus irodalmat még nem nagyon olvastam. De nem bántam meg! Sőt! Az az igazság hogy a kiszámítható végével együtt több helyen el is sírtam magam, (különösen a szülő-gyerek viszony alakulása miatt) és abszolúte meggyőzettem, hogy Nicholas Sparks könyveitől nem kell félni, mert nem fog csöpögve elfolyni a kezünkben, viszont egy kicsit megismerhetjük a mai férfi szerelmes és gyötrődő oldalát és gondolatait is, ami szerintem jelenleg hiánycikk az irodalmi piacon. És külön piros pont neki azért mert nem helyezett nagy hangsúlyt a szerelmesek szexuális életére. Azt hiszem ezért is nem sorolom magamban a ponyvák közé.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretik a megható romantikus történeteket, és azoknak a nőknek akik kíváncsiak a férfiúi lélek szerelmes tipródásaira.

 Kiadó: General Press

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet

f-Andi véleménye

364 oldalnyi irodalom.
364 oldalnyi emberi sors.
364 oldalnyi történet egy eltitkolt életről.
364 oldal mennyiségű információ Roseanne McNulty vagy Roseanne Clear életéről.
McNulty vagy Clear?
Mi igaz és mi nem?
Kinek hiszünk és miért hisszük el azt?

Bevallom őszintén nehezen indult ez a történet a számomra. Nem volt róla információm: egyszerűen beleszerettem a könyv borítójába és a hátoldalán található fülszövegbe.
Nehezen indult, lassan gyorsult, turbóra váltott, majd hirtelen a tetőpont után lezuhantam, és csak ott pihegtem percekig.
Fantasztikus írás, tele nagyszerű mondatokkal, metaforákkal, irodalommal, költészettel.

A regény a 100 éves Roseanne életéről szól. Egy elmegyógyintézetben él több mint 60 éve. Az intézet bezárása előtt az igazgató Dr. Grene feladata eldönteni, hogy kik hagyhatják el egészségesen az intézményt, hogy a falakon kívül "új" életet kezdjenek, és kik kaphatnak az új épületben helyet, ellátást?

A könyv két embernek vallomása, monológja. Önvallomás formájában megismerjük az idős hölgy életét, amint a sorokat írja, amint napról-napra emlékszik vissza a pszichiátria előtti életére, és bepillanthatunk Dr.Grene szürkének tűnő életébe is. Hogyan él a férfi, hogyan kerül egyre közelebb az idős asszonyhoz, hogyan lesz közöttük ez a csendes, de meghitt kapcsolat?
Roseanne hányatott sorsára nem térhetek ki, hiszen akkor nagy mennyiségű információt tálalnék fel az érdeklődők előtt. Hogyan került az intézetbe? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan élt? Hogyan került kapcsolatba Gaunt atyával?

"A lábaimban szinte lobog a tűz, a bőröm sima, mint a fém, észrevétlenül, méltányolatlanul buzog bennem a fiatalság. Miért tudtam oly keveset? Miért tudok oly keveset ma is? Roseanne, Roseanne, ha most odakiáltanék neked, én saját magamnak, meghallanál? És ha hallanál, hallgatnál rám?"

Számomra a könyv egy nagy érték. A könyv érdekes és fontos információkat szolgáltatott számomra az akkori Írországi felfogásokról, fontossági sorrendekről. Nem könnyíti meg életemet, nem nyújtott nagy mennyiségű "átgondolnivalót", de irodalmiságával legyőzött, meggyőzött és átformált.
Megkönnyeztem Roseanne életét. Neki hittem. Szorult a gyomrom a kiszolgáltatottságán, az egyedüllétén.
Drukkoltam, de magam sem tudtam miért, hiszen a jelen mindvégig előttem volt.

"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfedezünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők.
Ha ennek folytán nagy is a mi szenvedésünk, az élet adománya végső soron mégis mérhetetlenül nagy. (...)
És ahogy a késztetés is, amelynek hatására a vénkisasszony, kertet ültet, amelyben egy szál csenevész rózsa meg egy gazok közt növő nárcisz árválkodik, valamiféle paradicsom eljövetelét sejteti."

Ültess, gyönyörködj, szeress!

(A levonásra azért kényszerítettem magamat, mert nem értettem az írországi eseményekről szóló fontos információkat. Őszintén bevallva Írország történelmében, a függetlenedési polgárháború témájában, és az ezzel összefüggő kérdések tekintetében nem érzem otthon magam, így ezen rész megértéséhez utánaolvasás volt szükséges. Hiányosnak éreztem ennek kifejtését a könyvben.)

Bejegyzés ideje: 2010. május 09.

Erika véleménye

Az utóbbi időben főként ajánlások alapján vásárolok, választok olvasnivalót. Most nem így történt.  Szintén nagy könyvmoly barátaimmal találkoztam és egy nagy címletű bankjegyzet kellett felváltanom. Hopp... "véletlenül" pont egy könyvesboltban ücsörögtünk. Kézenfekvő(?) volt, hogy veszek egy könyvet. Borító és fülszöveg alapján választottam. Kiderült, hogy az asztalnál ülök táskájában is ott lapult már a könyv. Szóval hamarosan ajánlották volna... :-)

Bevallom, az első 50 oldalnál a határán voltam, hogy félredobom. Rém unalmas és értékelhetetlen volt számomra. De szerencsére kitartottam.

A könyv felváltva szól a 100 éves Roseanne önvallomásáról napló formájában és Dr. Grene feljegyzésgyűjteményéről.

A helyszín az írországi Roscommon, ahol egy elmegyógyintézet működik. Természetesen(?) Rosemonne egy bentlakó, a doki pedig a kezelőorvosa.

Az épület megért a lebontásra, új othonba kell költöztetni a szinte kivétel nélkül évek óta ott élő, koros betegeket. A baj csak az, hogy jóval kevesebb a férőhely az új otthonban. Grene dr. feladata, hogy értékelje, elemezze, ki az, aki rászorul a további "ellátásra".

Szinte mániákusan beleássa magát Roseanne hányattatott sorsába, történetébe, de rendkívül sok a kérdőjel, a megválaszolatlan kérdés. Erre keresi a válaszokat. Bátran állíthatom, hogy megtalálja őket a végére.

A könyv minden lapján kincset érő mondatok vannak, amiket jó párszor elolvastam újból és újból.

Általában egyből bele szoktam fogni újabb könyv olvasásába. Ez most nem megy! Le kell ülnöm, értékelnem kell az életemet. A családommal akarok lenni. Szíven ütött, letaglózott a könyv. Most is néztem a kisfiamat, ahogy békésen alszik az ágyában, és arra gondoltam, de jó, hogy itt lehet mellettem.

A könyvről egyébként nekem egy festmény jut eszembe. Nem egy konkrét festmény, csak úgy simán egy nagyon szép festmény, amely előtt órákig állsz mozdulatlanul és minden egyes kis részletet behatóan tanulmányozol.

A könyv befejezése számomra hihetetlenül nagy meglepetés volt. De ez is, mint az egész könyv, gyönyörűen volt megfestve.

Végezetül bemásolok két idézet. Persze rangsor nélkül, mivel számtalan gyönyörű mondat található a könyvben, nem tudnám mindet leírni.

Az elsőből sokat merítettem: "A boldogságot mindig érdemes elemeire bontani, egy emberélet során annyi, de annyi felgyülemlik abból a másik dologból, ami nem a boldogság, hogy jobb, ha leszúrjuk a boldogság jelzőkaróit, amíg tehetjük."

Ez pedig annyira kedves: "Nagyon odavolt a mazsolás briósért. Kíváncsi lennék, van-e még olyan. Akkoriban amolyan kegytárgy volt, mazsolás briós nélkül nem is létezett kávéház, hiszen ugyan mi értelme lett volna? Vicces, hogy mennyire állandó, mennyire fix volt akkoriban minden. Mazsolás briós, krémtorta, eklerfánk, meggyes papucs fehér cukormázzal a tetején, mintha ezek mind ősidőktől fogva ismert, bevett dolgok lettek volna, ahogy a bálna, a delfin vagy a makléra - mintha az élővilághoz tartoztak volna, és meg lehetett volna írni belőlük a kávéház természetrajzát."

Csak azért nem adok 10-est, mert a maximum pontosokért foggal-körömmel ragaszkodom. Ez a történet túl szomorú, hogy megtartsam.

Bejegyzés ideje: 2010. május 12.