Goce Smilevski: Freud húga

Itt tartom a kezemben ezt a könyvet, bámulom a csodaszép borítót és elborzaszt a kontraszt, ami  külcsín és a belbecs között húzódik. A borító maga a szépség, a finomság, a múlt századi elegancia, a tartalom pedig maga a gonosz, a szomorúság és a múlt századi tömegmészárlás.

Az ellentétek könyve ez, a végletes ellentéteké. Nem tudom, mire számítottam az elején, de hogy nem azt kaptam, az biztos. Nem akartam koncentrációs táborokról, gázkamrákról olvasni. Nem akartam én ezt, csak hát így alakult. Talán ezért szorította össze ennyire a gyomrom, a meglepetés ereje miatt. Vagy nevezzük inkább meggondolatlanságnak? Kicsit dühös is vagyok magamra: mégis, mire számítottam? Hiszen tudtam... de Oscarral szólva (alias Sylvester Stallone az ominózus filmből): persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem.

1942-ben az idős Sigmund Freud emigrál a megszállt, egyre vészterhesebb Ausztriából felesége, gyerekei, orvosa és családja, sógornője,  cselédei és a kutyája kíséretében. Azt hihetnénk, hogy olyan alapos és kiterjedt e lista, hogy senki nem maradt le róla, pedig igencsak tévedünk. A nővérei, a négy koros asszony azonban ott marad. Egyszerűen otthagyja őket a nácik által irányított országban. A nők Terezínbe kerülnek, majd átszállítják őket egy másik táborba és elgázosítják mindüket. Így indul a történet. Csoda, hogy lenyomta a hangulatom?! Mindezek után meséli el a legfiatalabb, Adolphine az életét, a szegény, beteges, furcsa gyerekkorát és mindent, ami vele és a családdal történt, az ő szemüvegén keresztül látjuk a tündöklő Bécset, a feltörekvő Freudot... Aztán a Fészek intézetet, a tébolydát is. Később megjelenik Otla Kaffka is egy rövid epizód erejéig, a szellem és a jó pusztulásának újabb jeleként, a halála előszobájában. Aztán ott van maga Freud, aki szintén nem más  mint a kontrasztok embere, a vérében zsidó, de szellemében német tudós. 

'Ott, ahol választás nincsen, a vérében, zsidó volt. Ott, ahol volt választás, ő a német kultúrát választotta: azt akarta, hogy ahhoz tartozzék, mint ahogy úgy érezte, hogy e kultúra gyümölcsei őhozzá tartoznak. Élete végén ezt mondta: "Az anyanyelvem német. A német kultúrában élek, és mindaz, amit elértem, a német kultúra része. Intellektuális értelemben németnek gondoltam magam, egészen addig, amíg észre nem vettem az antiszemita előítéletek szaporodását Németországban és Német-Ausztriában. Azóta szívesebben nevezem magam zsidónak."

Vastag metaforák, kényes egyensúly, határozott szavak regénye.

S hogy miért az ellentétek könyve? A múlt század eleje, a kultúra fellegvára, a ragyogó város és pezsgő szellemi élet ellenpontozására ott van a második világháború legsötétebb borzalma, a haláltáborok és a genocídium. A szellem ragyogását sajnos le lehet taposni, ha elég vastag talpú bakancsokkal indulnak ellene. 

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Rejtő vagy Svejk? Svejk vagy Rejtő? Allan Karlsson!

Mi történik, ha egy száz éves ember nem adja meg magát a rémesen unalmas sorsnak? Mi történik, ha nem hagyja magát etetgetni, felköszöntgetni, fotózkodni, körbe hordozni, mit a véres kardot? Mi történik, ha kilép  a klisék közül és egyszerűen csak lelép?  Kérem szépen, a válasz egyszerű: elszabadul a pokol :-)

Jonas Jonassonról pedig nem hiszem el, hogy elsőkönyves szerző. Van benne valami tökély, valami az őszseniből, a klasszikus humorból, abból az igaziból, amit csak a nagyok képesek hozni. Tiszta, csengő hangú kacagás és ész.

Egy szó, mint száz, Allan Karlsson unja a banánt, az idősek házát, ahol és és általában mindent. Ezért aztán sétálni indul, a századik születésnapján, mert nem akar tárgy lenni, tárgy az ünnepségnek, a polgármesterrel meg a szülinapi tortával, nővérekkel körítve. Így aztán, ahogyan éppen van, enyhén vizeletcseppes szobapapucsban, egy kilencvenkilenc éves embert megszégyenítő tempóban indul a nagy kaland, illetve a buszállomás felé. Ahol ellop egy bőröndöt, aztán új barátokat szerez és természetesen új ellenségeket is. Miközben egyre sodródik a lehetetlen történések felé, megismerjük Allan múltját is, az elmúlt száz év világtörténelmét. Talán éppen ezért száz éves ő: megmutatni nekünk  a bonyolult történések egyszerűségét, a XX. század abszurdját. 

Közben meg röhögni kell. Teli szájjal, hasat fogva, könnyeket törölgetve,  úgy, ahogy a Rejtőkön tettük annak idején. Tiszta szívből, felszabadultan, boldogan. 

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Nem tudom, mire számítottam, amikor kinyitottam a könyvet, de azt sem tudtam, mire számíthatok. Most fejeztem be és csak szavak villannak fel előttem: egzaltált, mély, felszínes, zavaros... még nem döntöttem. 

Pallavicini Zita neve sokaknak ismerősen cseng, másoknak csak a családneve dereng valahonnan, a történelemkönyvekhez van köze talán? Egy őrgrófnő, akinek egyébként is, milyen gondjai lehetnek a maga bebiztosított, kékvérű, arisztokrata, lila ködös kis életében, ahol semmit sem tudnak a valóságról? Ahol mindenki főrend, aki pedig nem, az nem is számít, kivéve, ha ő is a kiválasztott kevesekhez tartozik. 

Ehhez képest egy meggyőzően nyers önvallomást kap az, aki kezébe veszi ezt a gondolatfolyamot, mert szerintem ez az és nem napló, nem regény. Önvallomás, a szerző szembesülése önmagával, egy különleges helyzetben lévő nő kalandjai az élettel. Tiszteltem a saját magával szembeni kíméletlenségéért, mindig csodálatra késztet a kérlelhetetlen őszinteség, a leplezetlen vallomás. 

Ugyanakkor bosszantott is; adott nő láthatólag nem főszereplője, inkább bábja az életnek, pedig kivételes helyzetben van születése okán. Azután meg arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha pont ez a lényeg?! Ha azt akarta Pallavicini megmutatni, hogy senkinek sem könnyű avagy mindenki a saját szintjén nyomorog?! 

Nem tudom, hogy teljes mértékben helyénvaló-e a történetek névvel való elmesélése, erről biztosan sokat tudnánk értekezni a szerzővel (szekszárdi bort innék vele egy májusi estén a teraszomon és sokat beszélgetnénk, hajnalig, azt hiszem-aki hallja, adja át) és érvelnénk pro meg kontra, az azonban bizonyos, hogy nem szokványos ez az egész. 

Azt hiszem, értem, sőt, érzem, hogy mit, mikor, miért... aki habos leányregényre és "kékvérű nők suhannak át a pikáns anekdotákon"-típusú könyvre számít, az ki se nyissa. Az valóban ABSZURD lenne.