Hogyan is találkoztam először a könyvvel…
Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás :))
amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral
Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?)
Fülszöveg:
„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…
A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”
A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.
Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.
 |
| Cotswolds |
A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.
Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).
A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P
Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.
És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).
Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).
A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).
Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.
Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)
Ide veled te parázna lódoktor!
Érdekesség!
Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))