Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

„Rengeteg időt töltünk alkonyati időben, ami egyfajta köztes állapot, a senki földje.”

Karin Tidbeck vékonyka novelláskötete igazi csábítás – legszívesebben egyszerre befalnánk, letudnánk, hisz könnyen olvasható, látszólag súlytalan-mesés kis írások vannak benne, jól lehet pörgetni vele az olvasmánylistát, pipa egy új megjelenés, térjünk is át valami vaskosabbra… Ennél nagyobbat nem is hibázhatnánk. Amilyen vékonyka ez a kötet, annyira súlyos, ha hagyunk időt történeteinek az ülepedésre. Zsáneridegen, de Alessandro Baricco jutott róla eszembe: ő tud ennyire szűkszavúan, ennyire kevés sallanggal ilyen mélyen hatni. Aztán - újabb zsáner-ugrás - Shirley Jackson nyugtalanító novellái a Sóbálvány kötetből: Tidbeck nem egyszer idézi a horror nagyasszonyának stílusát; a „Brita üdülőfaluja” vérfagyasztó elhagyatott nyaralóhelye egy az egyben „A nyaralók” szabályokat szegő (az üdülőszezonon túl is maradni kívánó) idős párjának megpróbáltatásait elevenítette fel; a „Rebecka” után pedig sokáig nem hagyott nyugodni (már megint) a novellairodalom egyik legerősebbje, a „Sorsolás”.

Tidbeck alkonyati időről mesél – nála mintha az egész élet egy folyamatos átmenet lenne. A képzelet határa, az emberi megismerés korlátai, a mesék és az általunk valóságosnak ismert világ közti vékony mezsgye – mindaz, ami elválasztja az álmot az ébrenléttől, a józanságot a delíriumtól, a felnőttséget a gyermeki fantáziáktól. A teremtést a haláltól. Feltűnően sok a groteszk teremtéstörténet – ahogy feltűnően sok a furcsa eltávozástörténet is. Direkt nem írok elmúlást, hisz Tidbecknél a távozás nem mindig egyenlő a halállal. Hősei közt akad aki a vittrák, e skandináv tündérek körébe távozik, akad, aki botcsinálta Ikaroszként a Napba száguld, akad, aki egyszerűen feloldódik, mintha sosem létezett volna.

Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Vékonyka kötet, rövidke novellákkal – a színvonal sem egységes, akad, amit kihagytam volna belőle, ahogy olyan is, amit a végtelenségig olvastam volna tovább, akár regénnyé bővítve. Érdekes (bár tán annyira mégsem…) hogy az értékelések többsége a kötet végén található írásokat emeli ki – nekem épp az Alice Csodaországban áthallást hordozó „Augusta Prima” és párja, a „Matrónák” maradt teljesen idegen. Mintha ilyen lenne, amikor Karin Tidbeck meghajtja saját fantáziáját a popularitás oltára előtt. Annál nagyobbat markolt belém a kötetcímadó „Rénszarvas-hegy” – nyilván mert erős hatással voltak rám egykoron a Tidbeck vittráira igencsak hajazó ír tündérekről szóló legendák; no meg mert a két kamaszlány találkozása családjuk ősi titkaival, elfelejtett hagyományaival, a „tündérnagymama” menyasszonyi ruhája felöltésének rítusa olyan toposz, amit egyfelől nem lehet elégszer elmesélni, másfelől igencsak nehéz vele újat mutatni. Tidbecknek sikerült.

A már említett „Rebecka” és a „Brita üdülőfaluja” úgy tökéletes, ahogy van; a „Pyret” áltanulmányán egy képzeletbeli lényről remekül szórakoztam és gondolatban szorosan összekötöztem Tidbecket Miéville-el, amíg meg nem alkotnak egy közös világot („Amikor egy lény úgy dönt, hogy tőle idegen faj emléktárgyai között hal meg, és nyelvi utánzatot hagy maga után, akkor vajon ösztönből vagy értelmesen cselekszik?”); de az abszolút kedvencem a kötetből a „Kicsoda Arvid Pekon?”. Túl azon az alapvető civilizációs tényen, hogy a pokol jó eséllyel egy közszolgáltató telefonközpontja, Tidbeck igen frappáns és szórakoztató választ ad arra a kérdésre, vajon mit tennénk, ha egyszer csak felhívna minket Sycorax, aki a halott anyját keresi – és elvezet az úgynevezett modern, elszemélytelenedett világunkban való teljes feloldódás rémképéhez. Az arctalan, névtelen, alaktalan hivatalnok – nem ismeretlen az irodalomban, de a weird mesék eszköztárával életre (életre?) keltve rémisztőbb kép, mint valaha. Ezek vagyunk mi. Akkor már inkább a rémmesék.

Kiadó: Agave

Fordító: Ballai Mária, Benkő Ferenc, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra

Sarah Perry: Melmoth

Sarah Perry Az essexi kígyója tavaly túlzás nélkül letarolta a hazai olvasóközönséget – nem utolsó sorban kiemelkedően gyönyörű borítójának és annak köszönhetően, hogy három másik társával együtt nyitotta a 21. Század Kiadó nagyon várt KULT Könyvek sorozatát. Hogy az ájult rajongás mennyiben tükrözi a regény valódi értékeit és mennyiben írható a „körítés” számlájára, már sosem tudjuk meg. Az biztos, hogy bennem például anno akkora várakozásokat épített a sorozat és a regény híre, hogy olvasáskor óhatatlanul csalódtam (ennek ellenére jó szívvel gondolok vissza az „essexi bestiára” – kellemesen szórakoztató, nosztalgikus kalandregény, de nekem semmi több). A szerző újabb regényét ennek megfelelően igyekeztem minimális várakozással olvasni, hátha majd így elmarad a csalódás. Nos, az eredmény felemás: Sarah Perry ugyan továbbra sem az én szerzőm, a Melmoth-ot sem tudom teljes szívvel kedvelni, de azt sem tudom mondani, hogy megbántam az olvasást.

Akárcsak Az essexi kígyó esetében, ezúttal is egy, a misztikum ködébe burkolt alak áll a középpontban: embereket rabló tengeri szörnyeteg helyett egy fekete leplekbe burkolt szellem, Melmoth, a „tanú”, aki végigkíséri az emberiség évszázadait és ott van, ha valahol bűnt követnek el. Tanúsága maga is büntetés, átka, hogy magányosan rója útját, vérző lábbal kísérve-kísértve a hozzá hasonló bűnösöket. Időnként egyet-egyet magához szólít, hogy társa legyen magányos vándorútján.

Ilyen bűnös Helen Franklin, a Prágában élő fordító is, aki fiatalon elkövetett vétkéért sanyargatja magát egy életen át. Kisszerűen kényelmes angliai életét, lehúzó családját hátrahagyva költözött a cseh fővárosba, ahol magányosan tengeti napjait sivár albérlete, unalmas munkája és a csendes egyetemi könyvtár háromszögében. Egyetlen engedménye valamiféle „élet” felé a véletlenül megismert baráti házaspárnál, Karelnél és Thea-nál időnként elköltött vacsora – és épp ez a kapcsolat, ez a repedés lesz az, ami életébe engedi a bűnösökre vadászó Melmoth-ot. Karel egy napon rejtélyes kéziratot nyom Helen kezébe: szerzője a könyvtárban megismert idős Josef Hoffmann, aki a második világháború előestéjén, Prágába szakadt németként elkövetett ifjúkori bűneit vallja meg benne – s azt, hogyan talált rá, a bűnösre Melmoth, a tanú. Helen pedig, az örökkön önmagát büntető, évtizedekkel ezelőtti bűn terhét magányosan hordozó Helen, minden borzadálya közepette úgy érzi: hazatalált. Lehet, hogy Melmoth-ot nem is Karel engedte be Helen életébe? Lehet, mindig is magában hordozta?

Miközben Karel menekül, beteg feleség elől, kötelességek elől, Melmoth elől, Helen a kéziratot olvasva, szembesülve az emberiség évezredek során felhalmozott vétkeivel, egyszerre féli és várja Melmoth megjelenését, miközben óhatatlanul beengedi a világot, és kinyílik. Gyáva férj helyett a szinte magatehetetlen Thea támasza lesz, erőszakos házinénije születésnapján mulat, ismeretséget köt egy idegennel, felszínre engedi saját múltját. És Melmoth ott van. Figyel. És lecsap, amikor Helen a legsebezhetőbb, amikor elengedi magát, amikor bízna (Kiben vajon? Magában, barátaiban, áldozata megbocsátásában?). És Helen rájön, hogy eltemetni a bűnt és látványos, ám hazug önsanyargatásba menekülni egyszerűbb, mint szembenézni és együttélni azzal, mit elkövettünk.

„Nem, Thea, nincs Melmoth, nem figyel senki, csak mi vagyunk. És ha csak mi vagyunk, akkor azt kell tennünk, amit Melmoth tenne: látjuk, amit látnunk kell – tanúskodnunk amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni.”

Hogy Melmoth létezik-e, hogy valóban a nyomunkban jár-e egy vérző lábú szellem, ki minden vétkünk, szenvedésünk, hazugságunk tanúja, maradjon a könyv titka. Hogy mivel szembesít minket, az meg maradjon az olvasóé. Akárcsak előző regénye esetében, Sarah Perry most is a szereplőin keresztül tart tükröt elénk: hiedelmeink, önbecsapásaink, rettegéseink elé. Hisz miközben egész életünkben szekrényből magukat ránk vető szörnyektől, a bezárt ablakot kopogtató szellemalakoktól, misztikus igazságtevőktől, felsőbb hatalmak ítéletétől félünk, rendre elfelejtjük: magunknak megbocsátani, magunkkal együttélni, hibáinkat, tévedéseinket, bűneinket elfogadni a legnagyobb feladatunk. Nem véletlen, hogy sokszor a tükröktől tartunk a legjobban.

Kiadó: 21. Század

Fordító: Sziklai István

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

„A mi lélegzetünk ritmusára dagad és apad a tenger egy koromsötét éjszakán, fodrain ringatva a holdfényt. Fehéren habzó tajték vagyunk, nekicsattanunk a szikláknak és szétoszlunk. Mi vagyunk a visszavonuló tenger hosszú, sós sziszegése. Jöttünkre fölugrálnak a kavicsok, átfordulnak a kövek. Mi vagyunk a lebegve burjánzó lilás hínár. Síkosan és fényesen elfekszünk. Húzzuk, húzzuk és lerántjuk a testeket. Végtelen, gyöngéd érintésünktől megpuhul a fa, lekerekednek az élek, s a legerősebb zárak is elrozsdállnak.”

1785, London. Egy középosztálybeli kereskedő ajtaján feldúlt hajóskapitány kopog, aki épp elcserélte a kereskedő legjobb hajóját egy, a távol-keleti vizekről származó hableányra. Egy ünnepelt kurtizán, arisztokrata pártfogója halála után visszatérni kényszerül a „társaságba”, hogy önállóan boldoguljon tovább. A legelőkelőbb nyilvánosház tulajdonosa szemet vet – hableányra, kurtizánra, minden élő és élettelen különlegességre, amivel házába csábíthatná a nagyérdeműt. A tömeg árad, hableányt nézni éppúgy, mint kerítőnőt lincselni. S közben életek fordulnak ki a megszokott kerékvágásukból, társadalmi osztályok, hitek, szerelmek kérdőjeleződnek meg, s szakadatlan cseng fülünkben a tenger rejtélyes muzsikája.

Imogen Hermes Gowar bemutatkozó regénye épp olyan, mint a középpontjában álló hableány: lehet ócska hamisítvány is, hal- és majomrészekből összetákolt szemfényvesztés (mint a valóban az 1700-as évek végéről származó „hableány”, kit a British Museum gyűjteményében őriznek, és a Távol-Keletről került egy hercegi család tulajdonába); de lehet valódi csoda is, mely megigéz, rontást hoz ránk, lehúz a mélybe. Vagy lehet lehetőség, mely közelebb visz álmaink, vágyaink, önmagunk megismeréséhez. Vagy lehet pusztán egy érdekes kísérlet, amin remekül szórakozunk. Hisz valljuk be: a legtöbben szívesen hisszük, hogy hableányok márpedig léteznek és nem egy összefércelt torzót lesünk tátott szájjal.

Persze ez a hableány sem egészen olyan, amilyennek vártuk. A túlcsordulóan romantikus borító alatt egy sokszor kegyetlen regény rejtőzik: az emberi hiszékenység és a misztikum iránti vágy mellett a fő csapásirány az emberi nyomorúság. A Jane Austen regényeiből ismert György-kori Anglia vidéki bája és szolid kisasszonyos trükkjei átadták helyüket a városi Anglia romlottságának és képmutatásának. Férjvadász virágszálak helyett itt csupa letépett virág játssza a főszerepet: azok a fiatal lányok-nők, akik apa, rokonság, férj nélkül kénytelenek boldogulni a nagyváros forgatagában. Akik előtt jószerivel két út áll: vagy cselédnek állnak, vagy a testüket bocsátják áruba. Akik, miként a misztikus hableányok, szabadságuktól fosztva, örökkön a tenger után sóvárogva lesznek játékszerek vagy kergetik őrületbe csodálójukat. A regény igazi főszereplője nem a hableány vagy nem „az” a hableány – a főszereplő a kurtizán, aki tengerre vágyik, szabadságra, függetlenségre, de meg kell békéljen sorsával. Hogy aztán uszonya szegetten beilleszkedik-e az „emberek” világába, vagy elsüllyed saját vágyai örvényén, maradjon a könyv titka.

Érdekesség: a British Museumban őrzött "hableány" valóban megszólalásig hasonlít
a regényben leírthoz. Plusz érdekesség a blog olvasói számára: ezzel a hableánnyal a nemrég
olvasott Harry Potter - A mágia története albumban találkoztam először. Így mutatnak az olvasott
könyvek egymásra - még a legkülönbözőbbek is :)

Furcsa, zavarba ejtő, de okos és sokrétű regény ez. Sokat és érdekesen beszél arról a történelemkönyvek lábjegyzeteibe sem férő világról, amire valójában kíváncsiak lennénk, ha eleink életéről beszélünk: hogyan éltek, kit és hogyan szerettek, miről álmodtak és mitől féltek az elmúlt századok lakói. Szabados, vad és zabolátlan – az olvasó a hirtelen jött szerencséjével kezdeni mit sem tudó kereskedővel együtt csodálkozik rá (vérmérséklettől függően több, avagy kevesebb zavarral) a felsőbb körök élvhajhász mulatságaira, ahol a kéjhölgyeket „különlegességük” szerint gyűjtik és ahol egy félvér vagy egy törpe kurtizán épp olyan trófea, mint a kiállított hableány. Alaposan szánkba rágódik a tanulság: ezek a lányok éppúgy tárgyak a birtoklóik és bérbe vevőik szemében, mint a tenger titokzatos lakója.

Okos és sokrétű regény, de valahogy a hableányok és kurtizánok sanyarú sorsának párhuzamba állítása és a tényleg remek korfestés közepette épp az emberi tényező vész el: szegény Mr. Hancock, kinek hajója hableányra lett cserélve, fájóan jellegtelen, érdektelen szereplő lett – mintha csak egyfajta fricska lenne a szerzőtől, hogy ezúttal a férfi a „mellékes” kiegészítő a nő és a hableány mellett. Angelica Neal, a kurtizán, kinek sorsa egy véletlen folytán fonódik össze elválaszthatatlanul a hableányéval, már érdekesebb – csak épp roppant bosszantó alak. Ostobasága alapján azon csodálkozunk, hogyhogy eddig még nem bukott el a londoni félvilág kicsinyes harcaiban. Mindazonáltal, a romantikára vágyók fellélegezhetnek: kikerekedik végül minden, és egyetlen bizonyítottan eredeti hableány sem marad szárazon. A többit illetően meg… Hagyjuk meg a történelemnek a maga titkait.

Kiadó: 21. Század 

Fordító: Borbély Judit Bernadett

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Jajjj de nehéz erről a könyvről szenvelgés nélkül írni. Mondhatnám, hogy keserű csalódás volt, hogy majdnem sarokba hajítottam, hogy egy életre hátat fordítok a KULT sorozat ínycsiklandozó borítóinak, de… Nem lenne teljesen igaz. Ugyan valóban teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de az olvasottak valójában tetszettek – csak nem úgy, ahogy arra számítottam. Valljuk be, hajlamosak vagyunk ordas előítéletekkel közelíteni könyvekhez. És még a legvájtfülűbb olvasót is megvezeti olykor a gyönyörű borító, a csúcsra járatott marketing, a gondosan építgetett brand. Az essexi kígyó tavaly év végén, amikor három társával elindította a 21. Század Kiadó „KULT Könyvek” sorozatát, egy csapásra közönségkedvenccé vált. Minden második ember a neten ezt olvasta és a legtöbben imádták. Ez óhatatlanul várakozásokat épít. Ráadásul tényleg olyan szép, hogy az ember képes idült mosollyal simizni a könyvesboltban a borítóját. Aztán jön a keserű csalódás, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Persze közepesen értelmes olvasó az első néhánytíz oldal után el tudja dönteni, hogy akkor most hajlandó-e félretenni az előzetes várakozásokat és önmagában értékelni a könyvet vagy sem. Végigolvastam, szóval a válasz tán egyértelmű. És jól tettem, hogy hagytam magam vinni a történet és Perry bájosan fura hősei által. Az essexi kígyó nem rossz könyv, egyáltalán nem – ha a helyén kezeljük és elfogadjuk annak, ami: könnyed viktoriánus kalandregényfélének, hangyányi misztikummal, távolságtartó romantikával, udvarias, visszafogott társadalomkritikával, akkor baromi jól is szórakozhatunk.

Mert Cora Seaborne, a korán megözvegyült és özvegységét az utolsó cseppig kiélvező önjelölt Mary Anning-utód és a falusi tiszteletes, William Ransome egymásra találása a falusiakat rettegésben tartó rejtélyes essexi bestia keresése közben meglehetősen szórakoztató. Perry jó érzékkel rajzolja fel szereplőit: a posztjához képest meglepően nyitott gondolkodású tiszteletes, szerethető pletykafészek felesége, a boszorkánypraktikákat egyik napról a másikra  a tudomány  oltárán feláldozó kamaszlányuk éppolyan élő, kedvelhető, önálló személyiséggel rendelkező alakok, mint londoni vendégeik: az erőszakos férje elvesztését legkevésbé sem sirató, a rákényszerített kirakatfeleség szerepet levető, férfiruhákban, gubancos hajjal, sárosan a mezőt járó Cora, társalkodó- és házvezetőnője, a (nem is annyira) titokban belé szerelmes Martha, Cora másik rajongója, a magát ünnepelt sztársebészként vizionáló Luke és kebelbarátja, a Marthába szerelmes, dúsgazdag, vagyonát a szocialista mozgalommal kacérkodó imádottja elkápráztatása végett jótékony célokra fordító Spencer. Igazából mind megérdemelnének egy önálló történetet – ami egyszerre erény és hiba.

Perry egészen elképesztő módon úgy képes vontatott és sokszor bántóan lassú, részletekbe vesző cselekményt bonyolítani, hogy egyébként túl sok szereplője van, akiket megajándékozhatna nagyobb figyelemmel is. A cselekményből kifolyólag (amiben a fent csak nagy vonalakban vázolt, tévedések vígjátékára hajazó szerelmi gubancokon túl akad utcai merénylet [kettő is], szenzációszámba menő műtét, tragikus sérülés, öngyilkossági kísérlet, szökés, eltűnés, szánalmas vallomás és botrányos visszautasítás, miközben a titokzatos „bestia” is felbukkan időről időre…) sokkal inkább zsúfoltnak kéne hasson a regény – ám az elbeszélésmód épp az ellenkező irányba viszi. Mintha az essexi mocsaras partvidék húzna magába minket is, annyira, hogy már várjuk, mikor bukkan fel az a bestia, hogy élve felfalja az olvasót – legalább történne valami.

Közben persze szereplőink lelkében megtörténik minden. Felnőnek, ismét gyermekké válnak, felismeréseket tesznek, rájönnek, mi az igazán fontos az életben és mit engedtek ki a kezeik közül; felrúgják a konvenciókat, aztán ismét behódolnak nekik; világot váltanak, majd hazamennek a megszokott megalkuvások közé. És persze mindenki megleli a saját essexi bestiáját: amiről kiderül, hogy a legkevésbé sem emberevő szárnyas szörnyeteg, pusztán a félelmeink, vágyaink, elnyomott érzéseink, kollektív emlékezetünkben őrzött rémálmaink kivetülése. Mily meglepő.

Gonosz vagyok ezzel a könyvvel, pedig tényleg tök jól szórakoztam olvasás közben, csak valahogy úgy érzem, ez kevés. Vagy… Tán mégsem sikerült levetnem az előítéleteim és hagytam, hogy az előzetes várakozások rányomják a bélyegüket az olvasásra? Sokszor éreztem azt, mintha egy kortárs Jane Austen-epigont olvasnék, csak épp Austen legnagyobb erénye hiányzik belőle: az irónia. Egy napon ebből a könyvből még remek BBC-sorozat születik… - írja a kötet egyik ajánlása. Mi sem lehetne találóbb: kiváló alapanyag egy kedélyes, bájos, vasárnap délutáni kosztümös sorozathoz. Többet (na jó, kimondom: valóban kult könyvet) várni tőle viszont kár.

(Utóhangféleség: ősszel jelenik meg Sarah Perry új regénye, a Melmoth, ami első ránézésre több misztikummal és kevesebb romantikával operál - a fentiek ellenére el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy ha lejjebb viszem a várakozásaim és egy más allappozícióból vágok bele a könyvbe, mit tud nyújtani a szerző.)

21. Század Kiadó

Fordító: Borbély Judit Bernadett

China Miéville: A város és a város között

Nem is tudom hirtelen megmondani, ismerek-e China Miéville-hez foghatóan elborult fantáziájú SF-szerzőt – mondjuk az, hogy én nem ismerek, még nem biztosíték semmire de azért valljuk be, nem gyakori, hogy valakinek a munkásságára külön alzsáner-jelzőt aggassanak. A weird fiction élő klasszikusa híres zsánerek közti kirándulásairól, saját bevallása szerint sem szereti kétszer ugyanazt írni: legújabb magyarul megjelent könyve egy noir-eszközökkel felrajzolt fantasy-krimi – mint ilyen, a legkevésbé „Miéville-es” az eddig olvasott Miéville-ek közül, ugyanakkor legalább annyira összetett és fifikás, mint a Kraken és sokkal érettebb, mint a pályakezdő Patkánykirály. (Kocarajongó vagyok, a „főműnek” tekintett Bas Lag-trilógiát nem olvastam [még]…)

Szóval Miéville és a noir… Persze ez sem csak úgy van, hogy ez a politikailag vastagon elkötelezett, filozófiában jártas weird-fenegyerek egyszer csak leült és írt egy simavonalú krimit – nem. Minden tisztelgése, műfaji játékai, megidézései és jóízű kikacsintásai ellenére olvasás közben nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a noir itt csak álca: a cselekmény, a kiégett felügyelő, a gyönyörű halott nő és a lépten-nyomon felbukkanó, hősünk útját nehezítő összeesküvés-háló csupán eszköz arra, hogy identitásokról és identitásképzésről, politikáról, mesterségesen életben tartott történelmi traumákról, mikro- és makrotársadalmi félrenézésekről, üzleti érdekekről és a múlt feltárásának és eltitkolásának párhuzamos igényéről meséljen. Aki krimire vágyik, lehet, csalódni fog: Miéville játszik a zsánerelemekkel, de nem profin, inkább elkenve – aki viszont jellegzetes Miéville-hangulatot óhajtana, elsőre tán kevésnek érzi ezt a noirba csomagolt furcsaságot, utána viszont élvezettel fogja bogozni a szálakat.

Mert a krimi bizony vékonyka és igencsak kiszámítható. Tyador Borlú felügyelőt egy reggelen halott lányhoz riasztják: a drogos tinik által megtalált áldozat vélhetően csak egy újabb utcalány, akit a helyi szeméttelepen hajított ki egy elégedetlen kuncsaft. Rövidre is zárná, ha nem tűnne fel pár furcsaság – hamarosan kiderül, hogy a lány nem csupán külföldi diák, de még csak nem is helyben élt, vagyis hát helyben-is-meg-nem-is, a város melletti városban, a helyiek számára szigorúan tiltott másik városban, ahonnan sem élő, sem holt nem kerülhet át Bészelbe. A lány mégis ott van. Borlú pedig ezzel belekeveredik élete legbonyolultabb ügyébe.

A város és a város – Bészel és Ul Qoma. Egyedülálló, megmagyarázhatatlan entitás. Egy hely, ami valahol a messzi múltban kettéhasadt és azóta két síkon, két városként, egy földrajzi helyen, mégis parazitaként éldegél egymás (vagy önmaga?) testén. Átfedett utcák, totál utcák, homályos utcák – akadnak házak, melyek egyszerre vannak itt is és ott is, akadnak szomszédok, akiket egy határnál sokkal több választ el egymástól, akadnak foltok, ahol ha megállsz és leejtesz valamit, az a másik városban ér földet. Bészel és Ul Qoma polgárai kisgyerekként megtanulják láttalanítani a másik város történéseit: ebben segítenek az engedélyezett és tiltott színek, viseletek, viselkedési formák, az eltérő fejlődés, az építészeti stílusok különbözősége és a kétféle nyelv – ám nehezíti az emberi természet, kíváncsiság, ösztön. Vezetni tanulni kész rémálom az átfedett utcákon, hisz nem csak a saját síkod forgalmában kell boldogulnod, de ki kell kerülnöd a másik sík autóit is, melyeket nem is láthatsz. Ha baleset történik az orrod előtt, félre kell fordítanod a fejed. Ha meggyilkolnak valakit a szemed láttára, jobb, ha tovasietsz. Ha odanézel, kihágást követsz el. Ha a bajba jutott segítségére sietnél, az már áthágás – ami sokkal súlyosabb bűn, mint a gyilkosság, és sokkal kegyetlenebb szervezet bünteti, mint bármely város rendőrsége.

Kontroll – ha bármely város lakója meghallja ezt a szót, rettegés költözik a szívébe. Kontroll a hatalom, melynek egyetlen rendeltetése fenntartani a város és a város közti láthatatlan határokat – amely egy hitet, egy konstrukciót, a valóság egy megmagyarázhatatlan, tán csak az elmékben létező hasadását őrzi. Miféle hatalom képes erre? Miféle hatalom képes elfordíttatni velünk a fejünket, ha gyilkosságot látunk? Miféle rettegést kell beleplántálni az emberekbe ahhoz, hogy átadjuk a sorsunk feletti irányítást egy sosem látott, sosem hallott, ismeretlen eszközökkel dolgozó, embereket nyomtalanul eltüntető, semmilyen hagyományos értelemben vett legitimációval nem rendelkező hatalomnak? Miféle ostobaságokat képes létrehozatni és fenntartatni velünk a puszta vakhit?

Miéville trükkös mesélő – réteget pakol rétegre, könnyed rétegeket, fifikás rétegeket, zsáner-rétegeket, hogy a végére a sok könnyű rétegből összeálljon valami borzasztóan nehéz és fojtogató: saját előítéleteink, társadalmilag kódolt félrefordulásaink, a „más” belénk nevelt elutasítása, a vallási-politikai vakhitek általi megvezetettség kritikája. Bészel és Ul Qoma kettéhasadt városa valahol a kelet-európai, félig a múlt században ragadt, félig a fejlődő Nyugatot majmoló határvidéken zseniális allegóriája a rendszerváltások utáni sokfelé szakadt keleti blokknak – egyben remek kritika. Mind a történelmünknek hátat fordítók, mind a történelmi sérelmeket mesterségesen életben tartók felé. Ahogy hagyományőrzés és újítási vágy feszül egymásnak, úgy ütköznek üzleti- és tudományos érdekek egy ásatáson, úgy használnak ki egyesítés- vagy épp függetlenségpárti radikális fiatalokat szarkavaró politikusok és úgy tartanak életben a mesék ködébe vesző legendákat a város és a város közti harmadik városról azok, akiknek ez szolgálja érdekét.

Igen, minden sorában ott lüktet Miéville radikalizmusa (is), de az író szerencsére felülkerekedik és ahelyett, hogy elmenne propagandisztikus irányba, minden oldal egyformán megkapja a maga kritikáját. A legfontosabbat pedig mi, bészeli, Ul Qoma-i, vagy akármilyen polgárok-olvasók-alattvalók: a hatalom, amitől annyira rettegünk, csak addig hatalom, amíg mi felruházzuk vele. A rettegésünk, a félrenézésünk, a hitünk táplálja. Kontroll valójában semmi. Csupán pár szürke bürokrata, akik mint Michael Ende szürke urai, eljönnek értünk ha hagyjuk. Persze hagyjuk. Mindig hagyjuk. Miéville sok mindennel kísérletezik, egyvalami totálisan hiányzik belőle: az idealizmus. Sok jóval nem kecsegtet az emberiségről most sem.

Kiadó: Agave

Fordító: Juhász Viktor

Dan Simmons: Terror

„Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid.

Ezt racionális ember nem tagadhatja. És Francis Crozier az álmai, a fejfájásai és bizarr, új keletű vágya ellenére, hogy higgyen, racionális ember maradt.

Ha a londoni házában, kandallótűz mellett ülő szalonkabátos férfi is megérti, hogy az élet magányos, nehéz, brutális és rövid, hogyan tagadhatná ezt egy megfagyott hússal és szőrmékkel megrakott szánt húzó ember egy névtelen szigeten, az eszelős sarkköri égbolt alatt, aki minden civilizált helytől ezer mérföldre lévő befagyott tenger felé tart?

És egy elképzelhetetlenül rémisztő sors felé.”

Dan Simmonst olvasni nekem terápia. Eddig kétszer fordult elő, hogy egy-egy brutális féltéglájával kirángatott hosszabb-rövidebb olvasási válságaimból (Hyperion és Ílion – mindkettő röpült is a kedvencek listájára); és bár ez most nem sikerült ennyire egyértelműen (tartok tőle, hogy a tartós kimerültségen és a krónikus idő- és energiahiányon semmilyen könyv nem segít), tény: idén ennek az olvasását élveztem legjobban és ettől kaptam meg leginkább a belefeledkezve-olvasásnak azt a semmihez sem hasonlítható élményét, ami annyira hiányzott az elmúlt fél évben.

Namármost ez egy picit groteszk, hisz ez egy cseppet sem élvezetes könyv. Inkább nehéz, brutális és hosszú. A szerző iránti rajongásom mértékét jól jelzi, hogy bár utálom az írott horrort (pontosabban: nem olvastam még olyan horrornak aposztrofált művet, amin kicsit is féltem volna, ellenben olyat, amit röhejesnek tartottam, jópárat, undorítót meg még többet – de számomra a trash nem horror…), mégsem gondolkodtam egy percet sem, olvassam-e a Terrort. Ami egyébként szerintem szintén nem horror – vagy legalábbis nem olyan horror, amit én eddig horrorként olvastam. Lehet, hogy ilyen (kéne legyen) az „igazi” horror? Fogalmam sincs… A Terror számomra leginkább történelmi regény, némi misztikummal és rengeteg lélekboncolással. Kategorizálja be, aki akarja. (Simmons egyébként is eléggé bekategorizálhatatlan szerző: a minden irodalmi skatulyát játszi könnyedséggel áthágó és még jól szembe is köpő Íliont egyszerűen sci-fiként aposztrofálni meglehetősen semmitmondó, még ha igen, tudományos is meg fantasztikum is… Nem is beszélve a Hyperionról ami hatszáz oldalnyi filozófia.)

Szóval nehéz, brutális és hosszú… Éppúgy, mint Sir John Franklin expedíciójának jégbe fagyott évei valahol a sarkkörön túl, Észak-Kanada jeges partvidékén. A Franklin-expedíció tragédiája nagyjából annyira ismert, mint VIII. Henrik hat feleségének szappanoperája, szóval spoilerezni nehéz a könyvvel kapcsolatban – persze kézbe véve ezt a hétszáz oldalas monstrumot és elolvasva az első fejezetet, felmerül az emberben: most komolyan hétszáz oldalon keresztül arról olvasunk, hogy ez a százegynéhány skorbutos szerencsétlen hogyan haldoklik a jégmezőn? A végét úgyis ismerjük (gondoljuk mi…). Szerencsére Simmons újra meg újra felülmúlja a várakozásokat: az idősíkok és elbeszélők váltakozásával, pompás lélekrajzaival, a két hajó közti megosztott fókusszal, az időről időre bekúszó társadalomkritikával és filozófiával, az orvos alakjával (!) és a rejtélyes szörnyeteg valósághatáron billegtetésével olyan feszültséget tart fenn és úgy behúz a meséjébe, hogy a végén simán olvasnánk még hétszáz oldalon át. Jégpokol ide vagy oda.

Roppant érdekes élmény huszonegyedik századi városlakóként olvasni e tizenkilencedik századi felfedezők történetét: elképzelni sem tudjuk, hogy hogyan motiválhatta bármi, de tényleg, bármi arra ezen férfiakat (meg még sokezret), hogy öngyilkos küldetésekre induljanak az ismeretlenbe. Dicsőség? Pénz? Kalandvágy? Szökés? Láthatunk példát mindre és ezek legkülönbözőbb kombinációira is, és akad szereplő, akinek a háttértörténetét tényleg remekül dolgozta ki a szerző, ezzel együtt sem értem, hogy a többéves fagyhalál szélén táncolás, a betegségek, a kannibalizmus és a kudarc esélye hogy nem kergeti haza a kikötőből ezeket a fiúkat-férfiakat anyuci meleg szoknyája mellé? Mi a jó istenért mennek önként, dalolva a majdnem biztos halálba? Persze nyilván nem tudjuk megítélni mi, akiknek karnyújtásnyira a világ (meg a világháló, rajta pl a Franklin-expedíció története), de… De! Mindig egy marha nagy DE! Jó kérdés persze, hogy ha nem lett volna ez a sok mai szemmel nézve őrült, vajon mennyit ismernénk ma világunkból – végülis az északnyugati átjáró felfedezésében épp a Franklin-expedíció nyomába eredő kutatóhajóknak volt a legnagyobb szerepük, úgyhogy halálukban világhírűek lettek a srácok, tök jó.

Ami még az eredendő ostobaságnál is jobban fáj ebben a sztoriban, az a társadalmilag kódolt ostobaság: jelesül, hogy Franklin kapitány vissza ugyan nem fordul, mert hát egyszer már kudarcot vallott, ha megint úgy kullog haza, tuti kicsapják az Admiralitásból, inkább feláldozza százegynéhány emberét; de addig is jókat melegszik úri kabinjában, míg a matrózok halálra fagynak, és/vagy elájulnak a fáradtságtól kihallgatás közben, mert matróz nem ülhet le a tisztek előtt. Ahhh, apróságok ezek, de nemegyszer istenesen pofán tudtam volna csapni ezt a Franklint, pláne, amikor arra tette fel társai (hopp, pardon, nem társai: alárendeltjei) életét, hogy majd az asszony hajókat küld a megmentésükre (a híresen agilis Lady Jane Franklin amúgy tényleg szervezett pár mentőexpedíciót, csak hát az a pár év, ami eltelt közben, nem kellett volna). Remekül ábrázolja a regény nem csak az öngyilkos küldetések lélektanát és metódusait, hanem a viktoriánus Anglia társadalmi berendezkedésének visszásságait is. Nagyjából három kulcsszereplő tanúsít számottevő talpraesettséget és tisztán látást a sok közül: Crozier, a Terror kapitánya, aki Franklin halála után átveszi a parancsnokságot – kár, hogy csak egy felkapaszkodott ír söpredék, akit sosem fogad be teljesen az Admiralitás, egy jó házból való úrilánynak meg pláne rangon aluli parti; Goodsir, a seborvos, akit a tisztek mindig is másodvonalbelinek tartottak, hisz nem „igazi” doktor, csak nyiszál; illetve Bridgens, az öreg inas, aki meg… hát csak inas, szóval leginkább hallgass a neve.

S hogy hol a misztikum? Bennünk és körülöttünk, a szereplőkben, az olvasókban, a jégvidékben, az északi fényben, a tenger mélyén, a halottak szemében és az eszkimók ősi tudásában. Simmons jóízűen játszadozik velünk úgy hatszáznegyven oldalon át; mint ágy alól leselkedő szörnyeket figyelő kisgyermekeket dobál minket erre-arra: hol elhisszük, hogy egy emberfeletti méretű jeges szörny tizedeli a legénységet, hol biztosak vagyunk benne, az emberek őrületének játéka az egész. Aztán megcsavarintja a történetet és elénk pakol egy egész más világból érkező kisregényt, amiben már nem az a kérdés, létezik-e szörny vagy sem, hanem hogy mit teszünk mi, emberek a világunkkal, hogy képesek vagyunk-e élni azzal, amit ránk bíztak, hogy át tudjuk-e adni magunkat az ismeretlennek, a természetfelettinek, a másik embernek. Át tudjuk-e adni magunkat annak az embernek, akivé válni akarunk. Hogy tudunk-e hinni. Hogy Tuunbaq-ban vagy Memo Moira prédikációiban, az mindegy is.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Veres Attila: Odakint sötétebb

1983-ban egyik napról a másikra csápos idegen lények jelennek meg egy erdőben, valahol Kelet-Magyarországon – honnan jöttek, mik (vagy kik) ők, senki nem tudja, ahogy azt sem, hova lettek a baglyok és mi a magyarázat a jelenséget övező furcsaságokra. Egy magyar erdő a nagy földönkívüli invázió centrumában – ez is lehetne a kezdet, ha ez egy különösen rossz tucat sci-fi lenne. Szerencsére nem az, így a kezdeti idegenkedést az épp a mi erdeinket ellepő idegenektől és a gondozójukul szegődő, közepesen irritálóan önsajnáló Gábortól hamar felváltja az ámulat: ez egy piszok jó regény. Nem hibátlan, de piszok jó.

Kihagyom a „kötelező” köröket arról, mennyire üdítő ilyen jól sikerült magyar SF debütálást olvasni – egyrészt mert nem olvasok annyi hazai spekulatív fikciót, hogy komolyan megalapozott véleményem legyen, másrészt meg úgyis mindenki leírta helyettem. Amúgy sem annyira szeretem ezt a köldöknézős jaj a hazai SF így meg úgy nyafogást. Valahogy úgy vagyok vele, hogy vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Tök mindegy, milyen nemzetiségű a szerző. Itthon éppúgy lehet jót írni, mint odaát rosszat. Lapozzunk.

Szóval csápos idegen lények és Gábor, aki világnagy szerelmi csalódása után odahagy várost, albérletet, nemtörődöm anyát és a rég lelépett apa emlékét és vonatra száll, hogy a cellofoidák közt felejtsen. Persze van itt determináció, hogyne lenne: egy balul sikerült osztálykirándulás, gyerekkori rémálmok és az állatok választása együtt eredményezik, hogy Gábor a csápos kiskedvencek etetése és ganézása mellett a világ megmentésének (avagy mégsem…) terhét is magára veszi. Trükkös a fülszöveg (végre!) és trükkös a felvezetés – sokáig, nagyon sokáig azt hisszük, a cellofoidákon van a hangsúly, aztán kiderül, hogy… Nyilván nem árulom el. Mindenesetre leszámítva azt az apróságot, hogy nem szeretem, ha ekkorára nyitják a konfliktust - talán egy picivel kisebb apokalipszis is elég néha - igazán meglepett és picit le is nyűgözött az az elegancia, ahogy a könnyed horror-sci-fiből átcsusszantunk valami másba. Valami sokkal kifinomultabb és misztikusabb történetbe.

Nem szeretem a horrort és nem is olvasom – ezt sem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni a horror / sci-fi skálán, nekem misztikus sci-fi, de ahogy olvasom a reakciókat, ez simán horror. Hát akkor lehet, van olyan horror, ami bejön. A „vandermeeri szürreália” emlegetése a fülszövegben viszont nagyon helyén van – sokszor idézte fel az X Térség hangulatát, ami több mint jó. Ez a fajta weird fiction az összes elhallgatásával, megmagyarázhatatlanságával, atmoszférateremtésével, az olvasót partnernek tekintő hozzáállásával tán az, amit én a leginkább keresek a zsánerirodalomban. És ezt Veres Attila nagyon jól érzi – nem rág a szánkba mindent, hagy sötét foltokat, belehúz a rejtélyeibe és aztán hagyja, hadd főjünk a saját levünkben, és úgy teremt atmoszférát, hogy itt érezzük magunk körül csápos lényeit – nem mint groteszk rémálmot, hanem mint szürke valóságunk természetes velejáróit.

„Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is” – fogalmaz a szerző egy interjúban és ez már messze túlmutat a zsáner keretein: annyira jól kapja el a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának hangulatát, ahogy kevesen. A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.

Kiadó: Agave

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

„A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.”

Jó hat-nyolc éve már annak, hogy A szél árnyéka futótűzként száguldott végig a hazai könyves blogokon: emlékszem, nem telt el úgy hét, hogy ne olvastam volna egy elragadtatott értékelést róla. Egyike volt azon könyveknek, amiket akkoriban mindenki imádott (egy kivételre emlékszem, de arra nagyon). Na, akkor kellett volna elolvasni, ahogy egyébként akartam is, csak valahogy mindig kimaradt. Simán el tudom képzelni, hogy nyolc évvel fiatalabban és pont ugyanennyivel kevésbé cinikusan engem is sokkal jobban elvarázsolt volna.

De sajnos azóta eltelt pár év, lecsúszott pár szemléletformáló olvasmány és már nem annyira könnyű elvarázsolni – pláne ha a szerző ennyire nyíltan elvarázsolásra játszik. Érdekes kérdés egyébként, hogy hol húzódik a határ az őszinteség, a „nem akar többnek látszani mint ami” és a hatásvadászat között.* Ahogy az is, hogy vajon a könyv ez esetben minek akar látszani és mit aggattak rá a különböző kiadói marketingfogások (ráadásul szegény igencsak megszívta a magyar kiadásokkal…). Most akkor szépirodalom vagy sem? Lektűr vagy sem? Az efféle műfajmixeket sosem könnyű elhelyezni, hát még ha kényszerűen ráhúznak olyan nagyívű asszociációkat keltő jelzőket, mint mágikus realizmus, gótikus rémregény, posztmodern regény… Ennél jobb könyvek is elvéreztek már a hasonló címkézések során.

Nekem leginkább bölcsészponyva. Varázslatos hangulatú, beszippantó, puha, meleg takaróként körülölelő szórakoztató irodalom, néhány ínyenc kiegészítővel: úgy mint egymásba ágyazódó történetek, könyv a könyvben, megelevenedett szereplők, az idősík és az elbeszélő váltakozásai, az író-főhős-olvasó történetének egymásba játszása. Zafón e téren jó, nagyon jó, ráadásul az Elfeledett könyvek temetőjével már önmagában megteremtett egy olyan helyszínt - mit helyszínt, önálló szereplőt - amellyel minden valamire való könyvmoly szívét rabul ejtette – az, hogy a főhős egy antikváriumban tengeti napjait, csak hab a tortán. És ha ez nem lenne elég, ott az őszi Barcelona (van tavaszi meg téli is, de valamiért ez a könyv valóban nagyon őszi) – a szeles, melankolikus, elmúlásszagú napok; a háború fenyegető árnya és a veszteségek utáni lassú ocsúdás; egy elátkozott ház; egy tiltott szerelem; romantikus villamosozások az esőben. Hangulatkönyv ez a javából.

Rá is fér, mert maga a történet fájóan egyszerű és kiszámítható. Amin persze lehet vitatkozni, hogy akkora baj-e vagy sem – bennem hagyott egyfajta keserű szájízt. Jobb író Zafón annál, hogy ennyire sablonos módon kerekítse a történet végét. És akkor vissza is térhetünk a kérdéshez: mi ez a könyv? Egyáltalán kell-e címkéznünk vagy sem? Kell-e hinnünk a címkéknek vagy sem? Esetleg szimplán hagyhatnánk, hogy hasson ránk olvasás közben, a maga módján, nem törődve azzal, hogy most egy romantikus-misztikus rémregényt olvasunk-e vagy egy történelmi romantikust vagy egy romantikus krimit; azzal meg pláne ne törődjünk, hogy magát posztmodern szépirodalomnak képzeli-e vagy sem. Végső soron úgyis csak ez számít, nem? Hogy hat vagy sem.

Engem magával ragadott. Élmény volt beleburkolózni, főleg úgy, hogy egy nagyon rossz olvasmányt félredobva vetettem bele magam, mint valami mentőcsónakba. Imádtam benne lakni a hangulatában, érdekelt a fekete férfi története, jókat kacagtam Fermin szóvirágain és őszintén drukkoltam hogy Daniel ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint Julián. Sok tekintetben tizenkilencedik századi romantikus nagyregényeket idéz – ami nem baj. És ha ennyit gondolkodom rajta, valamilyen hatással csak volt rám. Csak hát az a vég, csak azt tudnám feledni…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Vajdics Anikó

*Azt hiszem valahol a mesterkéltség környékén kéne keresni a kulcsot - de hogy Zafón mennyire mesterkélt, mennyire megcsinált könyvet írt, azt nem tudnám megmondani. Nekem olvasás közben nem tűnt annak. Újrázni kéne. De a franc se akar nagyítóval kutatni mindenféle jelek után. Inkább előveszem jövőre az Angyali játszmát...

Eleanor Catton: A fényességek

Kardigános kalandregény – ez volt az első gondolatom, amikor nekikezdtem Eleanor Catton Booker-díjjal jutalmazott, grandiózus, hömpölygő regényének. Aki a díj és a hozzá kapcsolódó felhajtás (legfiatalabb díjazott, az első új-zélandi díjazott, a leghosszabb díjazott mű…) után valami töményen posztmodern és/vagy érfelvágós kortárs szépirodalom-ömlést vár, könnyen csalódhat. És még jó páran, attól tartok. Ez a regény leginkább a tizenkilencedik századi lassú, ráérősen építkező, ma már a szószátyár jelzővel illetett nagyregények megidézése. Kortárs trendek helyett egy jó évszázada elfeledett modor felelevenítése. Hogy önmagában ez a gesztus ér-e bármilyen díjat, azt nem én fogom megállapítani – a szöveg megformálásáért én nem biztos, hogy odaítéltem volna, de nem látok a díjat odaítélők fejébe. Ellenben baromi jól szórakoztam, és bár nagyon tudom értékelni a posztmodern játékokat és veszettül odavagyok egynémely szívet kiskanállal kikaparó kortárs szépirodalmi vadhajtásért, meg kell mondjam, olvasóként ez most épp elég volt.

Mert nem csak egy irodalmi divatot és kort idéz meg, bennem is megidéz egy olvasási módot, amit manapság már nem nagyon szeretünk (?) művelni. Felidéz nyarakat, amikor a fűben hasalva az egész nyári szünetet odaajándékoztam egy ezeroldalas monstrumnak, jólesően beleveszve a lassan hömpölygő mondatokba, a megannyi szereplő jellemzésébe, kockás füzetbe rajzolva a szerteágazó szereplőgárda kapcsolathálóját. Mondják, rohan a világ, mi meg - könyvmolyok, bloggerek - mondjuk, hogy egyre rohanóbban olvasunk. Nehéz is lenne tagadni. Épp ezért tud nagyon jólesni, amikor egy könyv megállásra késztet, lelassít, elgondolkodtat. Hozzálassulunk.

Kalandregény, írtam fentebb – nem tudok másként nézni rá. Új-Zéland, aranyláz, a viktoriánus erkölcsiség elől a Föld másik végére menekültek szabadossága, örömlányok, spiritiszták, rejtélyes holtak és egy megmagyarázatlan eltűnés (gyilkosság?) utáni nyomozás adják a regény gerincét, miközben a bolygók szüntelen járják táncukat a szereplőink körül. (Ad egyfajta pikantériát a megvalósításnak a horoszkópokkal való játszadozás – ugyanakkor némi misztikus színezeten kívül nem tesz hozzá annyit a cselekményhez, amit talán várnánk. Persze lehet, aki ért valamicskét a bolygóállásokhoz, többet olvas ki belőle, számomra ez eléggé mellékes maradt.)

Szóval kalandregény… Amely úgy kezdődik, mint valami Tarantino-western (nem is tudjuk eldönteni sokáig, hogy vérfürdőbe vagy szópárbajba torkollik-e): Walter Moody, az Angliából egy családi tragédia után az arany nyomába eredő ügyvédjelölt belecsöppen a Korona szálló ivójában gyanúsan összeesküvés-hangulatot árasztó tizenkettek gyűrűjébe. A bankár, a szerkesztő, a szállodaigazgató, a pénzmágnás, az ötvös, a bizományos, a patikus, a hajóügynök, a bírósági írnok, a lelkész, az ópiumbarlang-tulajdonos és a bennszülött (igen, ez így olyan mint egy rossz vicc, de ne riasszon el senkit a szereplők tömege – Catton igen elegánsan és kreatívan oldja meg, hogy mindenki markánsan egyedi és megkülönböztethető legyen, csak egy-két alkalommal éreztem, hogy a kockás füzet jól jönne…) azt kívánják felderíteni, mi történhetett az éjszakán, mikor a város közkedvelt prostituáltja a lehető legfurcsább körülmények között kísérelt meg öngyilkosságot, egy ismert és gazdag vállalkozó eltűnt, egy lecsúszott alkoholista meghalt, kunyhójában hatalmas mennyiségű aranyat hagyva maga után, egy kívülálló politikus a városba érkezett, egy hajó sietve felhúzta a horgonyt, egy utazóláda pedig eltűnt majd feltűnt… Így vagy úgy mindannyiuknak közük van a bűnügyhöz (vagy bűnügyekhez) – ám nagyrészt sem maguk, sem a többiek nem tudják, miképp.

A klasszikus „kívülálló csöppen nagyszabású titkos összeesküvésbe” helyzetből egyértelmű, hogy Moody lesz az, akinek ki kell deríteni az összefüggéseket – persze maga sem tudja (hát még a többiek) hogy már érkezése előtt belekeveredett a rejtélybe. Minden mindennel összefügg – de hogy ki kicsoda ebben a grandiózus játszmában, honnan származik és hova tűnt az arany, ki adta ki magát másnak és ki játszik kettős játékot, mi lett az ópium sorsa és mi érte az örömlányt, honnan ismeri egymást az ópiumkereskedő, a börtönőr és a felesége és milyen titkok húzódnak még a régmúltban, ahhoz bizony végig kell utaznunk ezen a lassú, megannyi kitérővel tarkított utazáson. Megéri, mert a majd’ ötszáz oldalas felvezetés után (könnyen lehet, hogy a leghosszabb felvezetéssel bíró regény címére is pályázhat A fényességek) mintegy visszafelé megismerhetjük a tizenkettek által elbeszélt történetet a maga valójában. No nem mintha ez sokkal tisztább képet adna mint a spekulációk és gyanúsítgatások halmaza, amivel az elején megajándékoznak minket, de a két történet már sikerrel kiad egy teljes képet. Egy képet árulásról, kapzsiságról, bosszúról, függőségről, évtizedes titkokról, vezeklésekről és szerelemről. Van, ami nem változik.

Azt hiszem, mindig ehhez a hangulathoz
fogom társítani :) 

Catton mintha jóízűen fricskát mutatna napjaink regényirodalmának: részben a formai játékkal, egy elbeszélésmód megidézésével (és visszaemelésével a fősodorba), részben a témaválasztással – hisz akármibe csomagoljuk, valójában nincs történet szerelem és bosszú nélkül. A bátorság díjazandó, amivel ez a nagyon fiatal új-zélandi írónő mer ennyire nem divatos regényt kiadni a kezei közül és gátlástalanul ostromolni vele irodalmi csúcsokat. Persze lesz, aki unni fogja (aki már most berzenkedik a tizenkilencedik századi regények hangulatától, bele se kezdjen), lesz, aki hiányolja belőle a truvájt (aki a modern regény minimumát Pynchonnál húzza meg, az se), lesz, aki még így is túlságosan eseménytelennek tartja majd (mert azért ez szépirodalom, még ha kalandos és nyomozós is, nem követik egymást oldalanként az akciók) – én mégis remélem, hogy megtalálja az értő közönségét itthon is. Számomra eddig az év legkellemesebb olvasmánya, és ha egész őszinte akarok lenni, legszívesebben most azonnal újrakezdeném. Iszonyúan hiányzik már most az az elringató, békebeli hangulat, amibe belecsöppentem általa.

Kiadó: Európa

Fordító: Rakovszky Zsuzsa

Mark Helprin: Téli mese

Nehezen találtunk egymásra, Mark Helprin gyönyörű „szerelmes meséje” és én – és most nehezen engedem el. Lassan két hónapja figyel türelmesen az asztalom szélén és várja, hogy kiírásra kerüljön – mert valahol a mélyen megérintő könyvekkel így van, hogy a posztírással, az élmény megörökítésének gesztusával „engedem el” őket. Helprint nehéz. Nem csak azért, mert dolgozik bennem, fel-felvillannak képei, nem tudok szabadulni hangulataitól, hanem mert annyira összetett, szépséges, titokzatos, érinthetetlen (és kissé érthetetlen tán) hogy nem tudom lezárni jóízűen az olvasást. Nyilván elő fogom venni újra – olyan könyv ez, amit nem lehet egyszer „kiolvasni”. Ízlelni kell, érezni, hagyni, hogy hasson ránk, akár részletekben, és mindenképp ráérősen. Nem lesz egyszerű (ez sem) – már pusztán időt találni még egyszer egy ilyen monstrumra, nemhogy megnyílni neki.

Nehezen találtunk egymásra – évek óta kerülgettem, részben mert volt róla egy vadromantikus elképzelésem, hogy én majd a várost ellepő ropogós hóban fogom olvasni és mennyire átjár az atmoszférája (ugye mondanom sem kell, hogy x éve nem volt tartós, a várost ellepő ropogós hó errefelé); másrészt mert riasztottak a kultusz (no meg a balul sikerült adaptáció) okozta elvárások. Tavaly végül sikerült megtalálni a tökéletes időt és hangulatot hozzá: ugyan a hó hiányzott, a karácsonyi ünnepek csendes elmélyülése és meghitt otthonosság-érzete tökéletes kiegészítő volt ehhez a szivárványszerűen fel- és eltűnő, megfoghatatlan, egyszerre angyali és ördögi szerelmes meséhez.

Amelyben ugyan van szerelem, mégis – mennyivel több ennél az ostobán elkoptatott jelzőnél. Ha szerelem, akkor sokkal inkább egy város, egy álom, egy illúzió iránt érzett szerelem, mintsem bármi, amit egy másik ember iránt érezhetünk. Szerelem, amivel tápláljuk hitünket a csodákban, az igazságosságban, a fejlődésben, az otthonban, ahova tartozhatunk, az életben, amit érdemes élni. És amiért érdemes meghalni. Csodák követik egymást a lapokon, mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket – ez a nagyon amerikai mágikus realizmus egy percig sem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miként és miért élnek szereplők évszázadokat és kik is ők, akik a lapokon csodáról csodára bukdácsolva görgetik a város kerekét. Nincs szükség magyarázatokra. Érzések, hangulatok, benyomások, fények övezik a titkot – melyet úgysem fejthetünk meg soha (és melyet bűn leegyszerűsíteni angyalok és démonok harcára, ahogy a film teszi). Vajon van cél, ami felé haladunk? Létezik a fejlődés, szépség, igazság felé vezető út? Elérjük-e valaha az áldott állapotot, ahol a béke, a fény, a szeretet uralkodik? Vagy örökre arra vagyunk kárhoztatva, hogy saját démonainkkal küzdjünk homályos célokért és belefullasszuk egymást a város fojtogató mocsarába?

A városéba, amely egyszerre gyilkos, kegyetlen, veszélyes szörnyeteg, mely felfal, meggyaláz, eléget; és lüktető, inspiráló, szerethető otthon, mely bármikor menedéket ad, lelkesít, tisztára mos. Szerelmeslevél New Yorkhoz – az örök városhoz, mely évszázadokon átívelve sem adja fel a reményt hogy egyszer elérheti a tökéletességet. Az 1900-as évekbe csöppenünk bele, és az ezredfordulón hagyjuk magára, hadd vívja tovább harcát a benne élőkkel és a benne élőkért.

Amilyen Peter Lake, a rokonszenves csavargó, aki a múlt század fordulóján fülig belepistul egy halálos beteg nőbe, akit egy betörés során véletlenül otthon talál – és aki tűzön-vízen át keresi a módot, hogy megmentse egyetlen szerelmét, miközben nem tudja: valójában a nő mentette meg őt. Peter Lake küldetése más, így lehet, hogy a csodálatos képességekkel megáldott örök társa, Athansor, a fehér ló oldalán az ezredfordulóra érkezik halálos ugrásából, hogy megmentsen egy másik lányt, egy másik életet, egy másik világot. S miközben Peter évtizedeket ugrik az időben, mi megismerjük a huszadik század megannyi, halálra ítélt hétköznapi csodáját: egy eldugott kisközösséget a Coherees-tó partján, mely csak azokat engedi közelébe, akik kiérdemlik azt; egy milliárdos két fiának történetét; egy anya kétségbeesett menekülését gyermekével az egyik csodából a másikba; egy aranytálat; egy gépesítésbe őrült pap és egy megátalkodott hídépítő munkáját; New York két legnagyobb napilapjának szerkesztőségét; a politikai intrikákat és a választói ostobaságot.

Tragédiák, szerelmek, mesés túlélések és nevetséges halálok, ősöreg gépek, legendákból elénk pattant állatok, az eltűnt lépvidék őslakói, kiknek tíz dalát sosem ismerjük már meg – mind egyfelé mutatnak: az élet apró, mindent körülölelő, mégis legtöbbször észrevétlen csodáira. A szivárványhidat, mely egy szebb, fényesebb jövendő felé mutat, nem mániás hídépítők kezére kell bízni, hanem nekünk kell megépítenünk, magunkban – legyünk bár csavargók, gyermekek, gyárosok, álmodozók, betegek, szerelmesek. A csoda bennünk van. Nekem ez a Téli mese.

Kiadó: Libri

Fordító: Falvay Mihály

Doug Dorst – J. J. Abrams: S

„Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.” (Amadea)

Ennél frappánsabb egymondatos kritika nem is kell ennek a könyvnek. A karácsonyi könyves szezon legnagyobb szenzációja volt a filmes J. J. Abrams (Lost, Star Wars – Az ébredő erő, Super 8, Alias) és az ő szellemírója, Doug Dorst „mystery box” köntösben kiadott regénye-társasjátéka-kirakója, a magyar könyvpiacon egyébként valóban évek óta nem látott igényességgel kiadott S. Ez volt a könyv, ami minden könyvmolynak kellett – és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy kérdés is adta magát: vajon a szemfényvesztő külső és az ínycsiklandó ötlet mögött lakik-e valami vagy csak egy gigantikus lufi az egész?

Hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy bizony lakik. Az S igazi kaland, bele kell veszni, hagyni neki időt, rászánni egy halom energiát – csak így lehet. Listamániás olvasóknak, akik csak azért vesznek kezükbe könyvet hogy izibe kattinthassanak a goodreads-en hogy még egyet kiolvastak, nem való. Felhőtlen szórakozást keresőknek sem, mert bár a sztori elég szórakoztató, jó eséllyel halálra fog idegesíteni a sok szirszar amit ráaggattak. Viszont aki valami igazán különlegesre vágyik, ami felrázza az egyforma könyvek százai között, kicsit visszaadja a könyvek világára való gyermeki rácsodálkozást, a nagybetűs élményt, ami egy újabb könyvet (egy újabb rejtélyt) kinyitva elfog, annak az S tökéletes választás.

Nekem elsősorban játék. Játék a szavakkal, a képekkel, a kódokkal, az utalásokkal, az ezer szinten áthallásos egymásba játszó történetekkel. Imádtam párhuzamokat keresni a beékelt regény, a fiktív szerző élete és a margón levelezők megpróbáltatásai között. Imádtam a kihagyott jeleket, a meg nem magyarázott levélváltásokat, a felfedezést, hogy az élet kezd beszivárogni a könyvbe, amikor kutatóink már nyilvánvalóan találkoztak és nem „csak” a jegyzetekben kommunikálnak. Imádtam, hogy esélyem sincs mindent megtudni és kombinálhatok kedvemre. És hogy felállíthatom én is a saját Straka-teóriámat.

A játék középpontjában egy fiktív szerző, a „huszadik századi íróóriás” V. M. Straka Thészeusz hajója című regénye áll – e regény könyvtári példányának lapjain kezd levelezésbe a tizenéves kora óta Straka bűvöletében élő kirúgott doktorandusz, Eric és a szerzővel még csak ismerkedő végzős irodalom szakos Jen. Straka műveitől elválaszthatatlan a Straka-rejtély, lévén az íróról soha nem sikerült bebizonyítani, ki volt valójában – nem csoda, hogy az unalmas könyvtári munkájától és leendő éhenkórász bölcsész jövőjétől közepesen frusztrált Jen is saját kutatásba kezd. Mely kutatás egy ponton elválaszthatatlan lesz Eric jegyzeteitől és kettejük levelezésétől, annyira, hogy a valóság szép lassan beférkőzik a műbe és ők ketten egy potenciális titkos társaság utáni nyomozás közepén találják magukat. És ahogy a Thészeusz hajója, Straka és fordítója, F. X. Caldeira rejtélye, kettejük kapcsolata és az egyetemi és nem-egyetemi körök beavatkozása kezd átláthatatlanul összegabalyodni, hirtelen sokkal több forog kockán, mint hogy kiderítik-e ki volt V. M. Straka.

Na ilyet NE csináljatok mert utána marha nehéz visszalegózni mindent a helyére :) 

Egy irodalmi nyomozás mindig izgalmas a hozzám hasonló lelkes de kontár irodalmárok számára – azonban egy efféle irodalmi nyomozásra épülő játék legalapvetőbb próbatétele számomra mindig az, képes-e elhitetni velem a szerző, hogy a mű(vek) mely(ek) után a nyomozás folyik, valóban képes(ek) annyira megragadni az olvasó-kutatót, hogy mindent félredobva neki(k) szentelje figyelmét. Ha a „könyv a könyvben” önmagában működik, minden adott a sikerhez. Ha nem, lehet akármilyen fantáziadús a körítés, annyi az egésznek. Ennek eddigi legszebb általam olvasott példája A. S. Byatt Mindenem című remekműve, melyben sikerült tökéletesen felépítenie a szerzőnek két viktoriánus költőóriás életművét és elhitetni velem nem csak azt, hogy a műveik a legnagyobbak közé tartoznak, hanem hogy úgy értelmeződnek át, ahogy haladunk előre a nyomozásban. Magam is meglepem vele, de az S hasonló bravúrt vitt véghez – a Thészeusz hajója tán az egész projekt legjobban sikerült része, Dorst meglepően jól ír és sikerült teljesen behúznia a Straka-rejtélybe már pusztán a regénnyel is.

Adja magát a kérdés (ha már a Thészeusz hajója és az S középpontjában is az identitás kérdése áll): vajon értékelhető önmagában egy ilyen mű? Bevallom, ennek (tán öncélú) illusztrálására született az előző bejegyzés – választ nem leltem, de nagyon jól szórakoztam közben. Mindenesetre a megannyi, identitást firtató kérdés mellé felvéshetjük ezt is: vajon a „regény a regényben” mikortól válik önálló regénnyé? És vajon mi adja az S elsődleges varázsát – az ötlet (azaz a kinézet, a játék, a mellékletek) vagy az alaptörténet (azaz a Thészeusz hajója)? Ha Jen és Eric egy ostoba fércmű körül produkálták volna magukat nekünk, akkor is kajálnánk? Esetleg a Thészeusz hajója megítélését javítja aránytalan mértékben a köré húzott felhajtás? Számomra ezek a kérdések csodásan összecsengenek a regény által felvetett kérdésekkel és ha ez tudatos, emelem kalapom Doug Dorst előtt. Ha meg csak az én belemagyarázásom, hát, így jártunk…

Az ilyen oldalaktól hullik ki az ember haja - egy dolog a sok firka meg a színek,
de az össze-vissza nyilazások... 

Ami az olvasásélményt illeti: valóban kurva fárasztó. Ezt a könyvet nem lehet egyszer elolvasni. Illetve hát lehet, csak minek... Több olvasási módszer terjed a neten, hogy kinek mi az ideális, azt mindenkinek magának kell megtalálni, én sokáig törekedtem arra, hogy előbb elolvassam a Thészeusz hajóját, bármiféle jegyzet nélkül, de folyton elvonták a figyelmem az összefirkált margók, úgyhogy áttértem az egy fejezet TH – egy fejezet az első levélváltásból (kék-fekete) taktikára. Aztán jött az újraolvasás a második kör levelezéssel (narancs-zöld) és a pofonnal, mert a különböző színű levélváltásokat nem lehet egymástól függetlenül olvasni, bár legalább négy idősíkon születtek, összefüggő szövegtestet alkotnak, tehát vissza- és vissza- és visszaolvasás. Mire a végére érsz, az első kör levelezést jó eséllyel negyedszer olvasod. És akkor még nem beszéltünk a mellékletekről, melyeknél sehol nincs jelezve, hogy melyik időszakhoz (azaz melyik levélváltáshoz) kapcsolódnak, szóval könnyű lyukra futni. Persze lehet még vagy ezerféleképp, és akkor sem történik semmi, ha egyszerre olvasod az egy oldalon lévő összes bötűt, ha vállalod hogy elspoilerezel magadnak egy csomó mindent, de mégiscsak időrendben ad ki egy nagyjából összefüggő történetet. Nagyjából, mert van, ami kimarad, hisz miután találkoztak, hőseink nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy mindent leírjanak.

Időrabló, az biztos, de nekem megérte. Rég szórakoztam ilyen jól olvasás közben – miközben pontosan tudtam, hogy az orromnál fogva vezetnek. Mert az egész rejtélyesdi elsődleges mozgatórugója valóban egyszerű mint az egyszeregy. Elképzelem egyébként, mekkora élmény lehetett ezt a könyvet összerakni – ötletelni, megírni a Thészeusz hajóját, körérakni a Straka-rejtélyt, aköré a Jen-Eric nyomozást; összefirkálni a kész művet, képeslapokat írni, szalvétára rajzolni… Imádtam volna ezen dolgozni! (Jó, nyilván nem a határidő szorításában.) Azt hiszem, ez a jelenkori hagyományos (populáris) könyvkiadás csúcsa – és amikor minden egyre inkább a digitália felé tolódik, állati jó érzés hogy valaki csinál még ilyet :)

(Egyetlen apró kritikám van a magyar kiadással kapcsolatban: Caldeira többször előre- és visszautal a saját jegyzeteire, folyamatos számozással – ezek követése a kódok megfejtéséhez elengedhetetlen. A magyar változatba viszont fejezetenkénti számozással kerültek a jegyzetek. Apróság, és nem is teszek úgy mintha magam akartam volna megfejteni a kódot, simán ráhagytam Jenre, de azért bosszantó baki.)

Kiadó: Geopen

Fordító: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina 

Mazsoláznivaló kezdőknek és haladóknak: Thougths On „S”

V. M. Straka: Thészeusz hajója*

„Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra. A szó a holtaknak ajándék, az élőknek figyelmeztetés.”

Magányos férfi baktat egy esőáztatta tengerparti kikötőváros sikátoraiban. Nem tudja, ki ő, nincs neve, nincsenek emlékei, nincsenek céljai, csak egy suttogást hall olykor a fejében – ami a víznél kezdődik, ott is végződjék… Nem tudja, hogy került oda, ahol van, s nem tudjuk mi sem. Egy névtelen férfi, egy névtelen városka, egy meghatározatlan idő. Valahol, valamikor, a vízparton. Egy kocsma, egy nő, egy rejtélyes könyv, valamiféle derengő emlékfoszlány – aztán a kába, vak sötétség.

A férfit - nevezzük mi is „S”-nek, ha már a folyvást őt kísértő szimbólum után így nevezte el magát - elrablói egy hajóra viszik, mely az ismeretlen kikötőből tart ismeretlen célok felé, fedélzetén kísértethistóriába illő bevarrt szájú matrózokkal, vért izzadó térképekkel, fedélközében titkos rituálékkal. Miért került a hajóra S? Hova tartanak? Milyen szerepet szánnak neki? Megannyi kérdés, válaszok nélkül. Mígnem egy jótékony vihar árnyékában S útja újabb ismeretlen kikötő felé fordul. De vajon ezen a helyen válaszokat talál a vízből egy munkástüntetés közepébe kibukkanó amnéziás hősünk? Vajon a kocsmabélire kísértetiesen emlékeztető lány nyomában megtalálja saját magát? Vagy jobban teszi, ha a lázadó munkások kicsiny élcsapatához csatlakozva bujkálásra adja a fejét a hegyekben? Vagy…?

S ha újabb tragédiák és menekülések után útja ismét a vihar ütötte sebeket maga mögött hagyó hajóra vezeti, vajon mi vár rá? Hol van nagyobb esélye meglelni önmagát, elvesztett identitását, a hajón vagy a hajóról menekülve? Ki ő, mi ő, miért jut vissza mindig ugyanabba az agyonkarcolt falú kajütbe, bármit is tesz? Mi köti a hajóhoz, mely deszkáiban hordozza az „ő” szimbólumát? S miért hajóznak vele újabb és újabb partok felé, mintha csak újabb és újabb küldetések felé vinnék?

V. M. Straka művének középpontjában az identitás és annak örök keresése áll – főhőse maga a nagybetűs kérdőjel, aki a hajón leélt évtizedek alatt sem találja a választ a legalapvetőbb kérdésre: ki vagyok én? Vajon az „egykorvolt” én identitása számít vagy amit az elmúlt évtizedekben megtettem? Mi határoz meg minket, mi határozza meg, mit tehetünk? Emlékezet nélkül egy forradalomba csöppenve vajon várnunk kell arra hogy eldőljön, kik vagyunk és melyik oldal a „miénk”? Identitásunk határozza meg, mit teszünk, vagy a tetteink határozzák meg az identitásunkat? És ha elfeledett „énünk” meggyőződése ellenében cselekszünk, vajon felülírhatjuk-e „önmagunk”? Újjászülethetünk-e pusztán tettek által? No és ha megtaláljuk őt, aki választ adhat az összes kérdésre, mit teszünk? Visszaköveteljük egykori valónkat vagy harcolunk tovább új bőrünkbe bújva?

Nem véletlen a címadás – a metafizika egyik nagy kérdését jó ideje Thészeusz hajójával illusztrálják. A legendás hős hajóját az athéniek oly nagy becsben tartották, hogy időtlen időkig javítgatták, deszkáit folyvást kicserélték, testét megújították. De vajon meddig marad a hajó ugyanaz amin Thészeusz hajózott? Ha minden deszkáját kicserélték, ha már egy alkotóeleme sem azonos azzal a hajóval akkor is „Thészeusz hajója” marad? A fizikai elemek vagy az elme által ráaggatott konstrukció teszi a tárgyat azonossá önmagával? Ahogy Thészeusz hajója, úgy S hajója is változik az évekkel – teste nem is hasonlít egykori önmagára, legénysége megfogyatkozott, térképei vérbe borultak. Mégis – ugyanaz a szimbólum vezeti útját. Ahogy a rajta utazó férfiét is.

Küldetésről küldetésre. A feszesen tíz fejezetre osztott regénybe ékelt Közjátékban kapunk támpontot arról, hol és milyen időkben járunk. 1914, a trónörökös meggyilkolása – Európa vérbe borulásának előestéje. Nagyhatalmak esnek egymás torkának, miközben milliók halnak meg a frontokon vagy éhen a hátországokban. Munkáslázadások, gyilkosságok, összeesküvések – s a háttérben egy minden szálat kézben tartó vállalatbirodalom, mely kihasználja a háborút, a nyomort, az emberi kapzsiságot. De vajon hol ér véget S hajszája? Ott, ahol megtalálja önmagát, vagy ahol leszámol konstruált ellenségével? Mi a végső cél? Létezik egyáltalán? Vagy szerepünk a történetben mindössze annyi, hogy gördítsük előre a kereket és megágyazzunk az utánunk jövő generációknak? Mit ér a fegyver, a lázadás, a gyilkolás? És mit ér a tinta? Ha vérünket adjuk a világ megőrzéséért, miközben fogalmunk sincs, miért is adjuk, az a vér attól még mi vagyunk? Talán a legfőbb identitásmeghatározónk az, mit vagyunk hajlandóak feláldozni magunkból.

Straka lenyűgözően burkolja metafizikai kérdéseit kalandos mozgalmi regénybe. Miközben olvassuk, remekül szórakozunk, S története igazi kikapcsolódás, a szó legnemesebb értelmében, ha az olvasó szeszélye úgy diktálja, meg is maradhat ennyinek; ugyanakkor ez a rendre önmagába csavarodó kutatás az elveszett és meglelt identitások körül az arra fogékonyaknak hosszú időre adhat kutatni- és töprengeni valót. Pláne, ha elolvassuk a fordító, F. X. Caldeira előszavát, melyben ízelítőt ad a szerzőt körülvevő rejtélyről – és ha mindehhez hozzávesszük, hogy az általunk olvasott mű valójában Caldeira rekonstrukciója Straka kéziratából, melyből épp a legfontosabb: a vége hiányzott. Ilyesformán sosem tudhatjuk meg, maga Straka milyen válaszokat adott volna (ha adott volna…) a saját kérdéseire.

Mindenesetre amit Caldeira leír - és ahogy magyarázza saját bizonyítványát a kiegészített befejezés kapcsán - az több mint érdekes. V. M. Straka a huszadik század egyik legizgalmasabb elfeledett szerzője, akinek további 18 regénye vár felfedezésre – miközben személye és élete még ma is ismeretlen az irodalomkutatók előtt, éppúgy lehetett cseh munkás, aki fiatalon fordult az irodalom felé, hogy a tollával lázadjon a kizsákmányolók ellen, mint híres gyermekkönyvszerző, aki más műfajba tett kirándulást. A találgatások száma végtelen, egy biztos: akárki is volt Straka, a Thészeusz hajója után én mindenképpen szeretnék még olvasni tőle!

Kiadó: Szárnyas Saru

Fordító: F. X. Caldeira

* A könyv természetesen fiktív - valódi szerzője Doug Dorst, ötletgazdája J. J. Abrams, megjelent a kettejük által jegyzett S című kötetben**

** Hogy ennek következtében jelen kritika is okvetlenül fiktív-e arra visszatérünk a következő posztban...