Legendás állatok és megfigyelésük – Az eredeti forgatókönyv

Nos, mit tagadjam, én az ilyesmit annyira nem szoktam szeretni… Hogy gazdagon illusztrált és jó drága filmkönyveket meg forgatókönyveket meg ilyen-olyan lényhatározókat meg még a jó ég tudja miket adjanak ki sikerfilmekhez… Rókabőr. Orr felhúz, tudatos vásárló balra el. (Kivéve persze ha Rajongásunk tárgyáról van szó, mert arról aztán bármit és bármikor és bármennyit… Azt például meséltem már hogy lett egy kínai nyelvű A Gyűrűk Ura kötetünk?) Hmmm, elkalandoztam. Szóval hajlamos vagyok rókabőrt kiáltani minden (majdnem minden) ilyen esetben. Aztán szerencsére jó párszor pozitívan csalódok, mert amit kapok, az több-szebb-jobb mint egy újabb bőr…

Így jártam a Legendás állatok és megfigyelésük filmmel is – pedig nálam szkeptikusabb rajongót nem nagyon találtam az ismeretségi körömben. Így jártam a Harry Potter és az elátkozott gyermek drámával is, pedig az aztán kifejezetten szentségtörés-számba ment a szememben (de miért, miért nem tudja abbahagyni?). És így jártam most a forgatókönyvvel is. Úgy voltam vele, hogy úgyis kell a gyűjteménybe, hát nézzünk bele. Aztán benne ragadtam. És elvarázsolt. (Bevallom, picit jobban is, mint a dráma…)

Kezdjük a feketelevessel: ez egy forgatókönyv (ha esetleg valaki nem olvasta volna el az alcímet – óóó, könyvesboltban dolgozó kollégák pontosan tudják, hogy ennek van ám realitása). Vagyis ne tessék kompakt történetet várni, hosszas leírásokkal, meg árnyalt szereplőkkel, meg minden egyébbel, amit egy HP regénytől várnánk. Ez durván leegyszerűsítve a film párbeszédeinek írott verziója. Meg néhány rendezői utasítás beállításokra, színészi játékra, látószögekre. Szóval pont, mint egy forgatókönyv. Ám hogy érdemes elolvasni, azt jól jelzi, hogy nagyjából ötven oldal után tökéletesen beleringatott a film hangulatába, felidézte a képeit, és rögtön rákívántam egy újranézésre. Veszélyes.

A történet ennek megfelelően ugyanaz, mint amit a vásznon láthattunk. Sok újat mondani róla nem lehet, de legalább ismét rácsodálkoztam arra, amire a film megtekintésekor: „Simán működik mint önálló film és számomra ez a legfontosabb szempont – persze ott van a varázsvilág mint már valamennyire ismert háttér és akadnak utalások régi ismerősökre, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy kétórányi Roxfort-utánérzést nézetnek velünk. Nagyon jót tett nem csak ennek a filmnek, hanem az egész HP-franchise-nak is hogy más korba és másik kontinensre helyeződött a történet: ezzel olyan mértékben tágult az ismert „HP világ” és annyi további lehetőség nyílt, hogy rögtön létjogosultságot nyer az a tervezett öt rész.”

 

Maga a kiadvány egyébiránt gyönyörű – mindig örül a szívem, ha ilyen igényes kötetet vehetek kézbe, valahol azt jelzi, hogy van még remény a hazai könyvkiadásban a folyamatosan kongó vészharangok ellenére is (jó, tudom, igazából ezt csak néhány erős franchise esetében engedheti meg magának bármely kiadó…). Az arannyal rajzolt borítón kívül a belső oldalak is gazdagon illusztráltak: a kvázi-fejezeteket (bár forgatókönyvben ugye nincsenek fejezetek) elválasztó mágikus lényeken kívül is megkapta minden oldal a maga díszítőmotívumát – érdekes, hogy bár ezek a szecessziós beütésű díszítmények az általunk megszokott HP világba annyira nem illenek, a húszas években játszódó történethez tökéletesek. Ami nyilván nem véletlen, hisz a kötet tervezői a filmváltozat készítésében is közreműködtek tervezőgrafikusként. Órákig el tudnám nézegetni a rajzait (mondjuk a szecesszió amúgy is gyengém…) Rajongóknak egyértelműen kihagyhatatlan, ott a helye az illusztrált Harry Potter kötetek mellett a polcon – ha ilyen minőségben teszik, akkor tőlem még akárhány bőrt lehúzhatnak róla.

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Quentin Tarantino: Ponyvaregény - forgatókönyv

Egy forgatókönyv önmagában – mint szöveg – ritkán áll meg. Vannak persze kivételek, erős színmű-minőséget hordozó, veretes szövegű szcénák; de mivel a szöveg jobbára a film képeinek szolgálója, a forgatókönyv olvasása ritkán közelíti, olykor alig is idézi a film adta élményt. Általában csak mintegy emlékeztetőként működik. Mégis kiadásra érdemes lehet egy-egy forgatókönyv, ha a megvalósult film kultikus státuszba emelkedett, illetve a forgatás folyamatában a szcénát jelentős számú változtatás érte. Mert a forgatókönyv alapanyag-jellege okán a film ismeretében olvasandó műfaj. S az alkotóknak a rajongók felé tett remek gesztusává válhat a kiadása, ha például benne hagyják a kipottyant elemeket és variációkat. Nos, az nem kérdés, hogy a Ponyvaregény kultikus film, s variációkat is kellő számban tartalmaz a Cartaphilus által frissen elénk tárt forgatókönyv – s meglepő, mennyi többlettel járulhat hozzá a film élményéhez ezek ismerete.

Sokan leírták már, s e forgatókönyvet olvasva még feltűnőbb, hogy a rendezői stílusjegyek palettájáról a sajátos időkezelés a legerősebb kikevert színárnyalat; sokak szerint a hatásnak leginkább ez alapoz. A szereplők jellemfejlődésének (amely azért gyakrabban jellemtorzulás) végtelen mód kihegyezett bemutatásán túl az egymásra hatásuk bemutatása is az idő rendjét figyelmen kívül hagyató narratíva által lesz a legszórakoztatóbb – nem beszélve róla, hogy ez által a megeső halálok is teljesen szokatlan hatást keltenek. Vincent és Mia randevújának „borz-almosan” vicces élményét, vagy a fergeteges hullaeltakarítás szcénáját nem karistolja össze Vincent halálának „élménye” – amely e tálalásban Butch történetének apró mellékmomentuma mindössze, s az összképet tekintve Jules „pálfordulásának” kiegészítő komplementere. A rendező eléri: ne legyen lényeges a számunkra az a picurka tény, hogy a filmidő jelentős részében egy szórakoztatóan viselkedő hulla kalandjait követjük. És intellektuális élményt varázsol a film utólagos, „fejben történő” időrendbe helyezéséből – akkora sikerrel, hogy szinte elhisszük: maga a film volt intellektuális élmény.

De azt a forgatókönyv, a kivágott, kihagyott, le sem forgatott és átvariált jelenetek teszik még nyilvánvalóbbá, hogy az időkezelésnél sokkal fontosabb filmképző eszköz Tarantino filmes ritmusérzéke. A jelenetek ütemesen egymást követő rendjében pattogó, szöveggel is jól ritmizált pillanatok váltják egymást a kísérőzenére komponált szinte klipszerű momentumokkal, a vágás egy-egy jelenetsor alatt szinte önállóan dúdolható ritmust teremt. S adott esetben bizony jópofa dialógusok potyogtak ki a filmkészítés folyamatában, íródtak át kíméletlenül, ha törték ezt a szinte szimfonikus bonyolultságú filmi „zenét”. A ritmus minden: hírlik, a színészek is viszonylag sokat formáltak a maguk mondatain – a könnyen mondhatóság és az „így szokták ezt mondani” jegyében; de a forgatókönyv olvastán feltűnhet, a filmbe került végleges „dumák” ritmusa-időtartama-hangsúlyozása szinte soha nem módosult. S Tarantino filmzene-mániája is innen érthető a leginkább: ha az egész kompozíció alapvetően zenei, akkor a kísérőzene jelentősége igencsak felértékelődik.

Maga a film realitásszemcsékkel szórja be álomország filmes pátoszát, de leginkább a filmes tabuk és bevett klisék szertecsavarása okán. Meskete ez, olcsó öltönyös gengszterekkel, mitizált Főnökkel, pitiáner bűnből-élők gyermekien elképzelt katalógusával – ahol az elsődleges cél felszámolva megmutatni az álomgyár avétos filmnyelvének bevett fordulatait. Tarantino úgy neveti ki a gengszterfilm-kliséket, hogy maga is b-filmes kliséket tálal magas „kúlfaktorral” és teljes komolysággal. Bejön: hiszen komolyan vesszük a meséből áradó „valóságszagot”, a fordulatokat; bátor gesztusnak érezzük a niggerezést, a keresetlen szövegelést, a jól idézhető beszólásokat. A kliségyilkosságot – mert milyen érdekes: például Butch sajátos közömbössége a bunyó közben okozott halál iránt is ilyen kliségyilkosság… A Ponyvaregény szinte „művészfilmes magasságokba” emelkedett a tálalás kiszámíthatatlansága által, a komponálás által – holott csak a kifáradó álomgyári filmnyelv megújításának sikeres kísérlete. Inspirálódtak ebből aztán sokan, s volt rendező, Guy Ritchie például (főleg a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőben) aki az angol gengszterfilm picit nívósabb „hagyományait” csavargatta hasonlóan szellemesen az álomgyári klisék mellett-helyett. 

Elmondható az is, hogy Tarantino filmes plasztikai sebészete egy zsáner sikeres ráncfelvarrásaként is felfogható. De amíg a történések úgymond „klisé-viszonyúak”, addig a dialógusok – főleg a hosszabbak – a valóságból ellesettnek tűnnek. Már a Kutyaszorítóban híres Madonna-monológja is azzal a könnyed valóságérzettel ajándékozott, amivel Hollywood ritkán: bármire is készülnek a srácok, nem arról dumálnak, hanem „valami másról”, s ez a „valami más” valóságból ellesett, pontos – a „tényleg, így szoktuk csinálni” aha-élményével ajándékoz. A Ponyvaregény lábmasszázs-dialógusa Julesen és Vincenten át Miáig „szóba kerülő” többszörös humorfaktorú párbeszéd – a legfontosabb szerepe mégis az a valóságszag, ami belőle árad. Szoktunk ilyeneket beszélni. Ilyesmi szokott foglalkoztatni bennünket. Úgy látszik, a téka fia nemcsak a szemét, de a fülét is nyitva tartotta sajátos tanulóévei alatt. Az emblematikus aranyköpések szerintem nem a fantázia, hanem a figyelem és memória gyermekei. Ezért ülnek ilyen pontosan. Ennyiben tényleg a valóság a legjobb forgatókönyv-író.

A Ponyvaregény egyszeri és megismételhetetlen – az se véletlen, hogy Tarantino mostanában jobbára már a saját (mások másolásai által) klisévé merevült fordulatait csavargatja tovább, miközben szép ütemesen végighalad a b-filmes alzsánereken. Valahol olvastam, és találónak érzem: mintha a Kill Billel megkezdett időszakában csupa olyan filmet forgatna, amit Vincent és Mia nézne meg egy félig üres autós moziban, vacsi után, dugás előtt. Amíg a Kutyaszorítóban, s még inkább a Ponyvaregény minden filmnyelvi reflexiója egy-egy jól csattanó pofon volt Hollywood iparias filmbirodalmának gólem-arcán, addig a közelmúlt filmjei Tarantino saját rendezői zsenialitás-szobrának, saját gólemének szolgáltak alapanyagul – még jó, hogy rengeteg öniróniával. S nemcsak az irónia okán szerethető, rajongható, kultikus-szagú dolgok ezek is. Bár én személy szerint valójában a Ponyvaregény nyújtotta élményt várom ma is az egykori tékástól – annak ellenére, hogy tudom: a lottófőnyereményt sem szokták megütni egymás után kétszer.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Schéry András