Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig

Bridget Jones harmadik kalandját messze megelőzte a híre: amikor tavaly, jó tizenöt évvel az első két rész megjelenése után felröppent a hír, hogy jön a folytatás, az olvasók egy része elszörnyedt, más része rókabőrt kiáltott, megint más része epekedve várta a jól ismert szingli újabb csetlés-botlásait a randizás terepén. Azzal a hírrel már nem igazán tudtak mit kezdeni, hogy Bridgetünk bizony az elmúlt évek során idősebb lett – épp annyi évvel, amennyi eltelt. Márpedig egy ötvenegy éves – isten ments, hogy középkorúnak nevezzük – hölgyemény romantikus kalandozásairól sokkal kevesebben szeretn(én)ek olvasni, mint egy harmincöt éves szingliéről. És akkor még hátra volt az igazán nagy bomba…

Tavaly egy – ha jól emlékszem, szeptemberi – napon majd’ felrobbant az internet a hírre: Mark Darcy halott. Igen, Mr. Tökéletes, aki úgy szerette Bridgetet, ahogy van, nincs többé. Ami, valljuk be, valóban sokkoló, ám ha jól belegondolunk, szükséges fordulat, mi több, az egyetlen elfogadható fordulat, ami visszatereli Bridgetet a randizás terepére. Mert hát most őszintén, a második rész haj’de romantikus „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezése után hogy lehetne folytatni? Bridget és Mark rózsaszínű felhőkkel pettyezett közös élete maximum néhány DVD extra erejéig érdekes, egy könyvet megtölteni vele nem lehet, a válás pedig nem opció. Már csak azért sem, mert ha Mark Darcy ott van valahol a képben, akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy újra egymás karjaiban kössenek ki. Ez a fájdalmas lépés volt az egyetlen, ami a szememben úgymond legitimálta a folytatást – így legalább az esély megvolt rá, hogy ne teljesen ugyanazt olvassuk. (Más kérdés, hogy Colin Firth „hiánya” a filmváltozat létjogosultságát alapjában kérdőjelezi meg.) 

Bridget tehát egyedül van, immáron négy éve neveli két tündéri kisgyerekét, Billy-t és Mabelt (két miniatűr Mark Darcy) és szép lassan begubózik. Egyfelől teljesen érthető, másfelől nyilván véget kell vetni neki – jönnek is a jó barátok, akik épp olyan lököttek, ám szerethetők, mint régen, hogy visszatereljék a húspiacra. Ami ötvenévesen még nagyobb megrázkódtatás, mint másfél évtizede volt – s nem csak Bridget kora miatt, hanem az időközben életünk számos területét gyakorlatilag teljesen átformáló technika miatt is. Hisz hol ismerkednek manapság az emberek? Bárokban? Ugyan! Munkahelyen? Csak-csak, de hát Bridgetnek olyan nincs. Az ismerősök által szervezett „tuti partikat” meg hagyjuk, így is eléggé bicskanyitogató, hogy vannak „barátok” akik nem átallanak még egy özvegyre is megjegyzéseket tenni, amiért nem talált még újabb pasit. Marad a net. Igen ám, de emlékszünk jól, mekkora technikai analfabéta Bridget. Képzeljék csak el, mi történik, ha ez a tömény szerencsétlenség, aki még a videó programozását sem volt képes két kötet során megtanulni, beszabadul a netes társkeresők, a twitter, az okostelefon világába! A szörnyülködéssel elegy kacagás legalábbis garantált, bár olykor azért felmerült bennem, hogy az ördögbe tudja Bridge életben tartani a két gyerekét a modern világban, ha valóban ennyire esetlen.

De életben tartja őket, és ez a legfontosabb. Bár a regény középpontjában Bridget párkeresése áll, a kötet legjobban eltalált részei a gyerekekről és a boldog családi életről (avagy annak hiányáról) szólók. Noha kezdettől rém érdekesnek találtam a kiindulópontot (tán nem túlzás azt mondani, hogy emiatt olvastam el), tartottam tőle, hogy mit is kezd Fielding Mark halálával – hogy az a csacska, ostobácska, vicces hangnem, ami Bridget Jones sajátja (és ami azóta valóban popkulturális jelenség lett, megfosztani tőle a főhőst igazi öngól lett volna) hogy bír el a gyásszal. Mert legyen bármekkora komika Bridget, van, amit nem lehet elviccelni. Ugyanakkor azt is reméltem, hogy a könyv nem csap át a Mr. Tökéletest sirató, megható-romantikus nyálregénybe. Nos, nem hittem volna, hogy ilyet valaha leírok, de Helen Fielding ezt a részét tökéletesen oldotta meg – Bridgetnek van két gyereke, akikről gondoskodnia kell. Nem eshet szét. Ennyi. És ettől lesz annyira életszerű, hogy az néha fáj. Mert olyan kis esetlenül és mégis annyira elszántan próbálja tartani magát és elfojtani a bánatát, ahogy valószínűleg mindenki tenné hasonló helyzetben. Mert a kölyköknek enni kell adni, a fejükről le kell hámozni a tetveket, a leckének el kell készülni, és ez egyszerűen nem engedi meg, hogy az ember szétessen és vinnyogó kisbabaként dagonyázzon a gyászban. Pedig természetes része kéne legyen ez is a folyamatnak, ami a továbblépéshez kell – egy ponton el is jön az összeomlás, de szerencsére akkor már kéznél a váll, amin sírni lehet.

Sokfelől érte és valószínűleg még éri is támadás a regényt – s nem csak azért, mert Fielding kiírta a legszimpatikusabb szereplőt. Egyesek nehezményezik, hogy Bridget nem változott semmit egykori önmagához képest – valóban nem túl sokat, de a lényeges dolgokban helytáll, és most őszintén: nem azért szeretjük, mert olyan, amilyen? Egy megkomolyodott, önmagából kifordult Bridgetről vajon szívesebben olvasnánk? Akadt, akinek szúrta a szemét Bridget meglehetős gondtalansága, már ami az anyagiakat és az életszínvonalát illeti – hát, olvasás közben nekem is bökte a csőröm, hogy de jó dolga van ennek a nőnek: nem kell dolgoznia, egész nap otthon olvasgathatja a magazinjait (írogat valami forgatókönyvet, de csak amúgy Bridgetesen), van gyerekcsősze, bejárónője, a kölykök magániskolába járnak és láthatóan nem esik nehezére dobálózni a többszáz fontokkal csak úgy. De hát tudjuk, hogy egy gazdag és menő ügyvéd hagyta őt özvegyen, aki gondos apához méltón jó előre bebiztosította családja jövőjét – így aztán ez esetben az lenne a hiteltelen, ha Bridget hirtelen anyagi gondokkal küzdene. Mások az írónő szemére vetik, hogy főhőse bőven középkorú létére „felháborítóan” sok gondolatot pazarol a szexre – itt azért vissza kell fognom magam, hogy ne írjak semmi sértőt, de most komolyan, a huszonegyedik században még téma, hogy ki mennyi idősen milyen intenzíven élhet nemi életet? Megint mások egyenesen azt sérelmezik, hogy Bridget új életet akar kezdeni, és ha már elvesztette Mr. Tökéletest, nekiáll, hogy felkutassa a második Mr. Tökéletest – mintha azt várnák, hogy tisztes özvegyasszonyhoz méltón örökre feketében járjon és sirassa az elveszett boldogságot…

A Bridget Jones naplója a maga korában forradalmi jelentőségű mű volt – nem csupán útjára indított egy divathullámot, de hivatkozási alap lett, egy létező társadalmi jelenség leképezése, számos fiatal nő „bibliája” és egy egész szingli-korosztály úgymond „mentőöve”. A Bolondulásig alcímet viselő harmadik rész vetette hullám valószínűleg elmarad ettől, noha nem kevésbé jelentős a mondanivalója: Soha ne add fel! Ez az újrakezdések könyve, ami megmutatja, hogy teljesen mindegy, hogy elszálltak az évek, hogy a lehető legkegyetlenebb módon elvették tőlünk a boldogság lehetőségét, hogy úgy érezzük, a kénköves poklot járjuk nap mint nap amikor az üres ágyra nézünk, mindig van tovább. És ez sokkal, de sokkal több, mint a női magazinok trendi cikkei arról, hogy „az ötven az új harminc”. Mert nem csak erről szól. Nem csak korokról, botoxról, fiatal, lélegzetelállító testű fiatal fiúkról és neten rendelt ruhákról, hanem valós tragédiák feldolgozásáról és a továbblépésről. És arról – még mindig – hogy a boldogság mindenkinek kijár: legyen bár harminc vagy ötven, sovány vagy kerek, okos vagy hebrencs, szingli vagy özvegy, anyuka vagy harcos feminista. 

(És bár nem szeretném lelőni a poént, ezért szigorúan név nélkül, de annyit mondhatok, ha a filmstúdiók istenei is úgy akarják, Fielding még a Colin Firth nélküli filmváltozat sokkjáért is kárpótol minket egy picit – de csitt, én nem mondtam semmit!)

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Helen Fielding: Bridget Jones naplója

Ha egy könyv képes arra, hogy bruttó négy óra alvás után, a dugig tömött, koszos, büdös, légkondi nélkül lépésben vánszorgó 7-es buszon az utastársak megbotránkozása közepette hangos kacagásra késztessen, az a könyv jó. Irodalmi értékétől, mondanivalójától, filmváltozatától, gerjesztett divathullámoktól, az epigonok hadától (és saját epigon mivoltától) függetlenül, egyszerűen jó.

Volt idő (valamikor a régmúltba vesző huszas éveim elején), amikor évről évre elolvastam, és afféle terápiaként használtam – saját szerencsétlenségem megcáfolására (legszebb öröm a káröröm, ugye – ha egy hősnő még nálunk is szerencsétlenebb, azt imádjuk). Aztán ez elmúlt, némileg tán túl is adagoltam magam vele (köszönhetően részben a barátnős-lerészegedős estéknek, amikor a Mamma Mia! musicallel váltásban mindig Bridget Jonest néztünk), és az utóbbi tán öt-hat évben nem vettem elő. Hogy aztán idén egyre többször jusson eszembe, részben a hamarosan érkező harmadik résznek, részben a friss Royal Baby őrületnek a hatására. (Utóbbi asszociáció több mint kacifántos: nekem Bridgetről mindig Diana hercegnő jut eszembe, amit sosem tudtam hova tenni. Most az újraolvasás során rájöttem, hogy ez az eszement csaj állandóan valamiféle szingli példaképként emlegeti a „szívek hercegnőjét” – szóval, ha nem is tudtam konkretizálni, tudat alatt csak jól emlékeztem, hogy van valami kapcsolat. [Más kérdés, hogy szingli példaképként tekinteni egy személyiségzavaros, szeretetfüggő nőre több mint fura, de ez most nem tartozik ide]).

Szóval újraolvastam – többnyire hangosan kacagva, ám sokszor elfilozofálgatva azon, vajon mennyi minden „nem jött át” nekem ebből tíz éve. Mert ugyan Bridget története abszolút kortalan, valljuk be, egy húszéves csitri, aki ráadásul már „pöffeszkedő családosnak” számít a barátai körében (én kérek elnézést, korán találtam párra), nem tudja oly mértékben átérezni egy csalódásokkal és megaláztatásokkal teli, önbizalomhiányos harmincas vergődését, mint egy – nos, mint egy csalódásokkal és megaláztatásokkal teli, önbizalomhiányos harmincas. Mert Bridget Jones története ugyan „szinglibiblia” lett az évek során, mégis, a pasizás gyötrelmei mellett annyi mindenről szól… Leginkább arról, hogy mennyi – sokszor saját magunk által magunkra húzott – kudarcot hurcolunk magunkkal, és hogy ezeket egy idő után meg kéne emészteni, meg kéne bocsátani magunknak, és fejet felszegve tovább menni. Akkor is, ha üt az élet, ha a barátunk megcsal, a munkánk egy rakás szar, a diplománk kukába való, a családunk idióta, és lépten-nyomon mindenki (mindenki) azzal szívat, hogy miért nem fogytunk le, mentünk férjhez, szültünk gyerekeket, találtunk jobb állást, vettünk nagy házat és utaztunk egzotikus szigetre nászútra.

Persze a felszínen Bridget nem más, mint egy hibbant liba, akinek kimosta az agyát a Cosmopolitan, és másra sem tud gondolni, mint a kilóira, a combkerületére, a frizurájára, és arra, hogy e három tényező függvénye, hogy oltár elé vezeti-e Mr. Tökéletes, tökéletes babákkal és kirakatélettel ajándékozva meg. Ilyenformán a legijesztőbb modellje annak, mit művel a lányok-nők önképével és önbecsülésével a média és a szépségipar. Ami után a legtöbb egészséges gondolkodású nő sutba vágná a borotváját és elküldené az összes pasit melegebb éghajlatra – persze nem tesszük, szeretjük őket, ráadásul Fielding direkt sarkít (viszont létező problémára mutat rá).

Ilyen napokra ez a legjobb választás :)

Más kérdés, hogy Bridgetünk amúgy nem egy lebilincselő egyéniség – szegénynek se esze, se jelleme. Könnyű lenne azt mondani rá (ahogy némely jó szándékú idősb barát és rokon mondja is), hogy csupán a bájaiban bízhat – viszont épp a végkifejlet mutatja (kétszer is), hogy ez hülyeség. Mert legyen bár buta, mint a föld, tájékozatlan, hebehurgya, felelőtlen, őt is szereti valaki. S ha engem kérdeznek, ez a legnagyobb igazság. Mindenkire vár valaki – lehet, hogy nem Mr. Darcy, lehet, hogy nem Hugh Grant, lehet, hogy nem lesz hétországra szóló lakodalom, fehér kerítéses ház kiskutyával és kettő plusz fél gyerekkel, de mindenki megtalálhatja azt, aki szereti, és akivel boldog lehet.

Számomra Helen Fielding legnagyobb érdeme mindemellett az, hogy egy igazi bétanőstényt helyezett középpontba (ha Christopher Moore megteremthette a bétahím fogalmát, akkor van bétanőstény is) – azt a lányt, aki addig (s jobbára azért azóta is) „a főszereplőnő barátnője”. Tudjátok, az a kevésbé szép, kevésbé okos, kevésbé sikeres lány, akinek az a szerepe, hogy végszavazzon a tökéletes, szépséges, gazdag, sikeres cicamica nyavalygásához, miközben mindenki rajta nevet. Na, ő a bétanőstény, ő Bridget Jones, ő vagyunk mi. És az valahol Helen Fieldingnek (is) köszönhető, hogy végre főszereplők lehettünk a saját történetünkben.

Hogy miért nem írtam magáról a könyvről? Mert már jószerével mindent leírtak róla. Igen, vastagon Büszkeség és balítélet utánérzés, egy az egyben másolt karakterekkel és konfliktusokkal (bár Bridget őrült anyja mellett még Mrs. Bennett is jóságos anyókának tűnik). Nem, elsőre én sem tudnék választani uncsi-de-minden-lány-álma Mark Darcy és csapodár-de-szexi-rosszfiú Daniel Cleaver között. És igen, én is irigylem Bridget barátait – nagyjából az egyetlen dolog, amit fel tud mutatni (sokáig) a szerető baráti köre, akikkel bár néha összeakasztja a bajszát, alapvetően mindig ott vannak mellette, és a legnagyobb hülyeségeit is tolerálják (és sosem mondják neki, hogy „csak hisztizik”, mert nem értik a problémáit…). 

Hogy várom-e a harmadik részt? Nehéz kérdés… Elsőre azt mondanám, igen, de jelenlegi élethelyzetemben a markáns választóvonal nem köztem és a „pöffeszkedő családosok”, hanem köztem és a „pöffeszkedő anyukák” között húzódik – épp ezért kicsit félek attól, hogy milyen lesz a gyerekvállalás körüli hisztibe beleőrült Bridget. Még nem döntöttem el, akarom-e tudni (aztán ki tudja, amilyen kiszámíthatatlan vagyok mostanság, lehet, hogy amint megjelenik, rohanok megvenni).

Kiadó: Európa 

Fordító: Sóvágó Katalin

Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság

Jó ideje magam mögött hagytam már azt a korszakomat, amikor romantikus lányregényeket vagy chick-lit-eket olvastam. Ma már többnyire haszontalan – és bosszantó – időtöltésnek tartom az egy témára kihegyezett könnyed női regények lapozgatását, mégis, időnként előfordul, hogy kiszakadnék a saját világomból, mert épp elegem van, sok volt, fáj minden, és úgy egyébként is – kell egy kis lazítás. Most épp egy ilyen pillanatban talált rám Eleanor Brown könyve, a Nyakunkon a boldogság. Amit elképzelhető, hogy bármely más időszakomban sarokba hajítottam volna, most azonban remekül szórakoztam rajta.

Az Andreas lányok, Rose, Babb és Cordy hosszú évek után gyűlnek össze újra a szülői házban – látszólag édesanyjuk súlyos betegsége hozta haza őket, ám mindhárman saját sebeiket is gyógyítanák azzal, hogy visszatérnek a családi fészekbe. Rose, a legidősebb – az egyetlen, aki a szülőkkel maradt a kis egyetemi városban – mindennél jobban ragaszkodik a megszokott környezetéhez, a terveihez, a jól kiszabott kis életrendjéhez, és minden vágya, hogy apjához, a neves Shakespeare-kutatóhoz hasonlóan ő is a város egyetemén taníthasson – e vágyának oltárán kis híján feláldozza egyébként harmonikus kapcsolatát is.

Bianca (Babb), aki fiatalon New Yorkba menekült az unalmas kisvárosból, súlyos titkokat és megaláztatásokat hurcol magával, felejtést, megbocsátást keres, jóvá akarná tenni hibáit, változtatna életén, ám saját korlátain nem tud túllépni. A legfiatalabb testvér, Cordy, a felelőtlen, elkényeztetett kislány, akinek soha nem volt állandó munkája, párja, otthona, csak sodródott éveken át egyik buliból a másikba, egyik államból a másikba, életében először kénytelen felelősséget vállalni születendő gyermekéért.

Ahogy a három nővér összegyűlik gyermekkoruk színhelyén, azonnal felszínre kerülnek az éveken át hordozott sérelmek, ellentétek, féltékenységek – ám mellette, ha szépen lassan is, de újra kibontakozik köztük valami összetéveszthetetlen testvéri szeretet, bajtársiasság, összetartás. Kifejezetten jót tesz a regénynek, hogy nem állandóan egymás nyakán lógó, mindent együtt csináló testvérek ők, hanem örökké marakodó, vetélkedő nővérek, akik „bár szeretik, de nem kedvelik” egymást, mégis, ha baj van, számíthatnak a többiekre – és végül ők is rájönnek, hogy együtt könnyebb átvészelni a nehézségeket, és meghozni a súlyos döntéseket, mint külön-külön. Hitelesek és abszolút hétköznapiak, olyan problémákkal, amikkel mindannyian szembekerülhetünk – és valljuk be, olykor nagyon jól tud esni, ha egyszerű emberek cseppet sem egyszerű, ám nem is földtől elrugaszkodott problémáiról olvashatunk.

Remekül megírt humoros-romantikus történet ez, ami azonban játszi könnyedséggel elveszhetne a hasonszőrű regények tömkelegében, ha nem lenne az édesapa Shakespeare-kutató mivoltából adódó folyamatos utalgatás a nagy drámaíró műveire, és úgy általában, az irodalomra. A lányokat, akik már nevüket is Shakespeare-hősnők (Rosalinda, Bianca, Cordelia) után kapták, kiskoruktól kezdve az olvasás mindenek felett való szeretetére nevelte az akadémikus apa, és ők felnőve is hűek maradtak ehhez a szellemiséghez – reggeltől estig könyvvel a kezükben mászkálnak, minden helyzetben olvasnak, és gyakran a könyvektől kérnek tanácsot. Idézhető mondatok tömkelegével szolgál a könyv, amik mind-mind az olvasás, a könyvek szeretetét hirdetik – a folyamatosan Shakespeare-idézetekben kommunikáló apa révén pedig akár kedvet is kaphatunk egy kis drámaolvasáshoz (bár azért a gondolat, hogy a saját szülőnk beszéljen így, rémisztő).

Említést érdemel a regény elbeszélésmódja, ami a műfajban szokatlanul ügyesen szolgálja  a cselekményt – a többes szám első személyű elbeszélőnek hála, sosem tudjuk, ki beszél, az lehet az érzésünk, hogy a három lány együtt meséli el a történetet. Az írónő ezzel a húzással játszi könnyedséggel elérte, hogy úgy érezzem, én – az olvasó – vagyok a negyedik testvér; behúz a lányok világába, és egyúttal megbonthatatlan egységként kezeli őket.

Ezt fejezi ki egyébként a hazai kiadás meglehetősen esetlenre sikerült borítója is (bár nekem sokkal jobban tetszik, mint az előzetes tervekben szereplő három összebújó csaj, de ez valószínűleg azért van, mert egyre jobban utálom a fényképes borítókat - bármilyen béna rajzzal inkább meg lehet nyerni, mint egy csajos fotóval): a Rose vállán csücsülő két kis ördögfióka, Babb és Cordy örökké nővérükkel vannak, olykor még azt is gondolhatjuk, hogy ők (a kisördögök) az elbeszélők. A kiadást illetően a borítónál sokkal nagyobb problémának érzem a címválasztást. Egyfelől sok köze nincs a történethez, és a könyvet a romantikus tucatregények közé pozicionálja, másrészt, megfosztja a regényt az eredeti cím (The Weird Sisters) áthallásosságától. A lányok ugyanis folyamatosan Vészlányoknak hívják magukat, ami nyilvánvaló utalás a Macbeth három boszorkányára (a magyar fordításokban Vészbanyák, az eredetiben Weird Sisters) – nem tudom, miért nem bízott a kiadó annyira a magyar olvasókban, hogy megtartsa a címet, szerintem jó néhányan értékeltük volna.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Nagy Gergely