Steven Saylor: A holtak méltósága

Steven Saylor hihetetlen népszerűségnek örvend kis hazánkban is – amit mi sem mutat jobban, mint hogy eleddig tizenöt ókori kötet jelent meg tőle (a Gordianus- és a Roma Sub Rosa-sorozatból). Én ezek közül mindössze kettőt olvastam, és bár tetszettek, annyira azért pont nem, hogy folytassam (pedig van még itthon pár korai Gordianus-kötet, évről évre meg is nézegetem őket, hogy hátha, de nem nagyon „ugranak kézbe”). Ám amikor először hírét vettem, hogy jön A holtak méltósága, melyet a kiadó úgy harangozott be, mint Caleb Carr könyveinek méltó utódját, percig sem volt kérdés, hogy nekem ez kell (ha már Carr könyveinek nincs folytatása…). A tizenkilencedik század végi Amerika, sorozatgyilkosságok, véres balta a borítón, faji kérdés és egy valóban élt író, akit az ígéretek szerint rejtélyes módon hoz össze a szerző a gyilkosságokkal – minimum borzongató krimire és érdekes múltban vájkálásra lehetett számítani. Ehhez képest jóval többet kaptam – valódi történelmi és kulturális utazást, iróniával vastagon átitatott, játékos, csavaros elbeszélésmódot és olyan korhű és nyomasztó atmoszférát, amitől nehéz szabadulni.

Az ezerkilencszázas évek elejének New Yorkjában találkozunk először O. Henry-vel, a népszerű bűnügyi regényíróval, aki, túl azon, hogy követelőző szerkesztői elől bujkál és retteg a határidőktől, egy húsz évvel korábbi gyilkosságsorozat kísértő emlékeivel küzd. Melyek elől még annyira sem bújhat el, mint a szerkesztői elől, kézenfekvő hát, hogy inkább szembenéz velük – mi pedig csak hálásak lehetünk érte, mert így elkísérhetjük őt utazására, vissza, az 1885-ös év Austinjába, amikor huszonéves pöndörödő bajszú ifjúként kergette a szerencséjét és a város fiatal lánykáit, miközben körülötte lassan elszabadult a pokol.

Texas fővárosa semmiben sem különbözik a Dél többi nagyvárosától – lassú modernizálódás, politikai intrikák, virágzó korrupció, polgárháborús sérelmek közepette próbál megfelelni az új idők igényeinek: a feketék már épp nem rabszolgák, de az idősebb generációk még nem tekintik őket embernek, a nők vagy dolgos feleségek, vagy prostituáltak, az útszéleken csavargó háborús veteránok tanyáznak, miközben grandiózus új parlament épül, hogy hirdesse az állam nagyságát. A világ ki-kinyílik, az Államok hírei egyre inkább beszivárognak az elzárt Délre is, törvényjavaslat készül a nők állami intézményekben való foglalkoztatására, és nagy népszerűségnek örvendenek a különféle kétes gyógymódok és eszközök, melyek a hajhullástól az impotencián át a májzsugorig mindenre megoldást nyújtanak – s legnagyobb előnyük, hogy orvoshoz sem kell menni értük, házhoz hozza a postás.

Ebbe az idillinek cseppet sem mondható, ám nyugodalmas kis világba sújt bele a balta, mely elsőként egy fekete cseléd életét oltja ki. A bűntény felkavarja az állóvizet, elborzaszt, de azért olyan nagy nyomot nem hagy – végülis, „csak” egy fekete cseléd halt meg. Akit aztán még jó néhányan követnek, és bár a kedélyek egyre inkább borzolódnak, csak néhány, a korban haladó gondolkodásúnak számító merész emleget „sorozatgyilkosságot”. Mások, mint a város alkalmatlan, de legalább mélységesen előítéletes seriffje megelégednek annyival, hogy mindig az aktuális áldozat utolsó szeretőjét gyanúsítják. 

„Hadd találgassak: egy színes bőrű cselédlányt, aki a munkaadója házának hátsó traktusában lakott, kegyetlen módon megerőszakoltak és meggyilkoltak. Lee seriff legalább tízperces nyomozás után letartóztatta azt a színes bőrű férfit, akiről kiderült, hogy utoljára haladt el a háztól számított száz méteren belül. A következő cikkben ki fog derülni, hogy a feketét bizonyíték hiányában szabadon engedték, és hogy a rendőrségnek nincs másik gyanúsítottja. A történet itt ér véget, egészen a következő esetig.” 

És ez így megy tovább, egészen addig, míg egy fehér hölgy is az áldozatok közé kerül. Egy fiatal nő, akinek van némi köze a fiatal O. Henry-hez (akkor még William) – és akinek emléke még húsz év után sem hagyja aludni a népszerű írót. Annyira, hogy amikor egy rejtélyes látogató megfejtést kínál a halálesetekre, vonatra száll és a múltba tett utazással párhuzamosan visszautazik fiatalsága színhelyére. Hogy megoldja-e a rejtélyt, felderíti-e a gyilkosságokat? Nos, az már maradjon a könyv titka – annyit elárulok, olvasóként nem nehéz rájönni a turpisságra. Épp ezért olykor a fejemet fogtam kínomban a korabeli nyomozás elmaradottságától és a nyomozók korlátoltságától – az még a kisebbik baj, hogy a „haladó” nyomozati technikák, mint az ujjlenyomat-elemzés ekkoriban még ismeretlenek voltak, a nagyobb probléma az emberi ostobaság.

És nem csak a nyomozást illetően… Bár a krimi is izgalmas és élvezetes (mondjuk kicsit lassú folyású, és miután rájöttünk, ki a gyilkos, azért nem okoz akkora feszültséget), a könyv legnagyobb erőssége a hibátlan és elképesztően részletes korfestés. Én soha nem tartoztam a Dél-mániások közé, és a texasi Austin aztán végképp nem vonzott sosem (sem történelmi, sem modern formájában), de most úgy érzem, úgy ismerem, mint a tenyerem, és legszívesebben felpattannék, hogy megnézzem magamnak a regény helyszíneit (erre egyébként megfelelő erőforrások birtokában simán lenne lehetőségem, ugyanis szerveznek „Cselédirtó-túrákat” a gyilkosságok helyszínére). Persze a korfestéssel együtt jár a korabeli társadalom pontos és részletes ábrázolása is – említettem már az emberi ostobaságot?

Szövevényes, több szálon futó, több idősíkon játszódó krimi, társadalomrajz, egy felderítetlen sorozatgyilkosság lehetséges megfejtése – és mindemellett egy rettentő szórakoztató irodalmi játék. Saylor azzal, hogy egy létező írót tett meg könyve főhősévé, és vállaltan megkísértette O. Henry modorát, a krimirajongók igazi kincsesbányájává tette a regényt – ugyan soha nem olvastam O. Henry-t (őszintén szólva nem is hiszem, hogy valaha fogok), simán el tudom képzelni, milyen modorban írt. Az olvasó felé történő kikacsintásokat meg egyszerűen imádom, akármilyen műfajban történnek. Saylor meggyőzött, na. Egy fokkal nagyobb esélye van annak, hogy idén tán tényleg kézbe veszek egyet a polcon pihenő Gordianus-kötetek közül.

Kiadó: Agave

Fordító: F. Nagy Piroska

 

Steven Saylor: A végzet fegyvere

Nem is olyan rég olvastam Saylor Gordianus-sorozatának első részét, a Római vért, amitől nem voltam nagyon elájulva. Viszont a kíváncsiságomat felkeltette, ezért belevágtam a folytatásba, és ezúttal nem bántam meg. A végzet fegyvere sokkal jobban tetszett!

Tíz év telt el Gordianus első kalandja óta, a nyomozó tapasztaltabb és kiábrándultabb lett, Róma politikai cselszövésekben gazdag mindennapjai még korruptabbak, még mocskosabbak, a háttérben pedig zajlik az egész Rómát rettegésben tartó rabszolgafelkelés. Ám míg az első részben az ókori főváros romlottsága abszolút főszerepet kapott, itt csak a hátteret adja. Azt kell mondjam, a történetnek kifejezetten jót tett, hogy Gordianus kiszakadt Rómából. Nyomozónkat ugyanis a  Nápolyi-öböl partjára hívják egy gazdag villatulajdonos halálát kinyomozni.

Az ügy látszólag egyszerű, az éj leple alatt holtan talált gazdag polgár teteme mellé a lázadó rabszolgavezér, Spartacus nevét vésték a kőbe, reggelre pedig eltűnt a birtokról két rabszolga. A villa valódi tulajdonosa, Marcus Crassus, aki a rabszolgafelkelés elleni hadjárat vezérévé akarja kineveztetni magát, hogy rátermettségét bizonyítsa, s mintegy elrettentésül, a ház összes rabszolgáját ki akarja végeztetni. Gordianus feladata bebizonyítani, hogy nem a két eltűnt rabszolga követte el a gyilkosságot, és ezzel megmenteni másik 99 életét. A nyomozás során persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, a háttérben a rabszolgákon és magán Gordianuson is messze túlmutató politikai és gazdasági játszmák zajlanak, és igazából senki sem kíváncsi a gyilkos valódi kilétére.

Egész más képet kapunk most az ókori Római Birodalomról, mint az első részben. A fővárostól távol eső környezet teret ad az ősi isteneknek és babonáknak, misztikus meséknek, jövendőmondó orákulumoknak. A nyomozás során szerepet kap a mágia, a villában időző vendégek régen élt varázslókról szóló mesékkel szórakoztatják egymást.

Ami igazán elemeli a könyvet az első rész színvonalától, és az egyszerű krimi helyett a történelmi regény kategóriája felé mozdítja, az a rabszolgafelkelés adta háttér. Saylor hosszú oldalakat szentel a katonai hajón elsorvadó gályarabok szenvedéseinek leírására, Crassus és támogatói beszélgetéseiből pedig elénk tárja azoknak a polgároknak a gondolatvilágát, akik a rabszolgákat valóban nem tartották embernek, csak egy tárgynak, egy használati eszköznek, amit a tulajdonosa úgy adhat-vehet, ahogy kedve tartja, és ha már nem veszi hasznát, eldobhatja. Vagy épp kivégezheti. Saylorban az a fantasztikus, hogy iszonyatosan élővé varázsolja a szereplőit és a környezetet is, nagyon erősen bele tud szippantani a történetbe, abszolút átélhetővé tesz egy olyan világot, ahol embereket valóban tulajdonként kezeltek. A kezdeti borzongás után már nem is csodálkozunk, teljesen normálisnak tűnik, hogy Crassus gond nélkül a szemétdombra dobhat 99 terhessé vált használati tárgyat. Ami valójában 99 emberéletet jelent. Ijesztő.

Ahol nekem kicsit kilógott a lóláb, az Gordianus hozzáállása ehhez a dologhoz. A nyomozó az ókori Rómához képest eléggé liberális nézeteket vall a rabszolgakérdésben, az egész könyvet végigszörnyülködi a szegény rabszolgák sorsa felett, és próbálja Crassust is meggyőzni, persze kevés sikerrel. Nagy divat mostanában a pozitív hősöket kortól függetlenül modern értékrenddel felruházni, de ezt olykor nehéz elhinni. Én nagyon szeretném azt gondolni, hogy voltak az ókori Rómában ilyen okos, intelligens, liberális gondolkodású emberek, akik a rabszolgákban az embert látták, és nem a tulajdont, de sajnos nem megy.

Mindent összevetve ez a rész nagyon tetszett. Teljesen más volt, mint az első, kíváncsi vagyok, hogy a folytatások melyik irányvonalat viszik tovább. Mivel az egyes részek nem épülnek szorosan egymásra, A végzet fegyverét bátran ajánlom azoknak is, akik nem olvasták a Római vért.

Steven Saylor: Római vér

Ezt a könyvet nagyon régóta szerettem volna elolvasni. Mikor megjelent - néhány éve - rögtön kiszemeltem, mert hát történelmi, meg krimi, meg izgalmasan hangzott a leírása, és a kedvenc kiadóm adta ki, hát akkor csak jó lehet. Aztán megvettük, és jó sokáig itt állt a polcon, valahogy nem tudtam rászánni magam. Most végre elolvastam. Alapvetően két dologra jöttem rá. Egyrészt, Saylor marha jól ír, másrészt, én nem szeretem a krimit.

A történet maga egy elég egyszerű krimi-sablont követ: egy magánnyomozó egy gyilkossági ügyben nyomoz, a vádlott furcsán viselkedik, nem az a kimondott ma született bárány ő sem, valakik be akarják feketíteni, van némi politikai cselszövés, meg haszonlesés benne, aztán a végére kiderül, hogy mindenki átvert mindenkit, a gyilkos nem is az, az ártatlan sem egészen ártatlan és mindenki megbűnhődik. A legtöbb fordulat rutinos krimiolvasónak, vagy elvetemült TV-sorozatnézőnek kiszámítható, a történet maga nem szolgál túl sok meglepetéssel.

Miért éri meg mégis elolvasni? Mert valami eszméletlen jól ábrázolja az ókori Róma hétköznapjait. Saylor állítólag történész, most ennek nem néztem utána, de higgyük el az Agave marketingeseinek. Akár az, akár nem, nagyon jól csinálja. Sikerül megelevenítenie azt a Rómát, amire nagyjából emlékeztem törióráról. Vannak itt rabszolgák, gladiátorviadalok, politikai cselszövések, fényűző estélyek, hangzatos szónokok, jó sok szex, hetero- és homoerotikus vonzalmak, és rengeteg erőszak. A szereplők átvitt értelemben és szó szerint is bokáig gázolnak a mocsokban Róma utcáin. Nagyon erőteljes az ábrázolásmódja, olvasás közben szinte érezni a csatornák bűzét, látni a vértócsákat a lapok közt.

Elvetemült krimirajongóknak, illetve a történelmi regények szerelmeseinek mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele, mert érdekes könyv, ha nem is életem legmaradandóbb olvasmánya. Ja, egyébként egy sorozat első darabja, eddig nyolc folytatása jelent meg Gordianus, a nyomozó kalandjainak, majd azért a többit is elolvasom alkalomadtán.