Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 2. évad)

Ez a világ és benne Álom tényleg szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i „változtasd meg élted” követelése a művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az „archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel láttam a nyitó évadban, hogy a ma sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj, különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész. Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be: folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora szaltót.

Mert a második évad az olykor elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi fogalmazott egy beszélgetésünkben: kiegyenesített, oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó. Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése, (nem kis feladat, hiszen a legértékesebb a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető ág-bogot, levélzetet.

Hiszen Timinek például „nem tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak). És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes teljességre. A reakciója alapján szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett - ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett, valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet. 

Kiszálazva Timi ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban, bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó), hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti, mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre, talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le – s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még nehezebb.

Tényleg köszönöm az alkotóknak, hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi muszáj hogy legyen benne badarságok, konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy, kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a Sandman világának valódi veleje. Volna vele tennivalónk.

Mike Carey: Lucifer (második kötet)

Az egymásba csavarodó mesék élvezete. Ahol a kimenetel a legtöbbször nem kétséges, a címszereplő velünk lesz még köteteken át, az izgalmi faktor mégis tapinthatóan jelen van. A legtöbb egymásba csavarodó mesében őrá vadásznak, még ott is, ahol nem is szerepel. Másokért is izgulhatunk bennük, a kimenetelt tekintve a legtöbbször hiába, a kimenetelt tekintve legtöbbször a gyászig. Nem egészséges, ha a barátodra ennyien fenik a foguk, nem életbiztosítás, ha az őr-dög a barátod. Direkt írom hosszú ő-vel. Valamit tényleg őrizne, ami mindannyiunk számára bitang fontos (még akkor is, ha a nézeteink bő fele szemszögéből nézve illúzió): a szabad akaratot.

Mike Carey ezt az átvett figurát kíméletlenül a magáévá tette, de abban a világban, amit szintén átvett – ettől varázslatos a kontinuitása ennek a folyamnak, hogy a világ is önazonos a Sandmanban megismert mozgató létkeretével. A hozzáadott tartalomban van így is néhány hatalmas bukfenc – talán a legnagyobb, hogy az egyre jobban kibomló konfliktus jellege (az ősi istenekre, a mitológia isten-világára hajazó) apa-fiú viszonyból fakad. Azzal, hogy Hajnalcsillag az Úr fia, hogy nem az elsőnek teremtett, legtisztább szándékokat úgymond „edénybe foglaló” eszköz, az elsőnek megtestesült fény, hanem leszármazott, jelentősen megnő a mozgástere. Innentől számunkra otthonosan értelmes a lázadása, és érthetőbb az önállósuló ereje. Hogy ez mennyire sajátságos teológiai katyvaszokat szül amúgy, abba bele se megyek, gondoljatok arra, hogy így Jézus, az egyszülött valójában másodszülött, az írás szerint így az Antikrisztus maga… Vagy mit is mondok… Sokad-szülött, ha a többi angyal is Istenfi, ha a testvér titulus, ami annyiszor elhangzik köztük, valid. Így a megváltót csak az ember-mivolt tünteti ki e relációban, valamiféle sanda glóriával. Meg hogy őt legalább anya szülte...

Ez amúgy sokkal lényegesebb, mint tűnik, és egyenesen fakad az Ezüst város koncepciójából. Ahogy az angyalok égi városa erőközponttá lesz, mesélhetővé válik ezekkel az amúgy teológiailag is oly bizonytalan státuszú szereplőkkel a szokott: lehet bosszútörténetet, jellemfejlődést, szerelmet, halált mesélni bele, égi és pokoli szereplőket lehet a saját mesemódjaink kreatúráivá alakítani. Csak most nem szuperhős, mutáns, multiverzum-szökevény a kreatúra, hanem isten, kisisten, végtelen emanációja, démon, ősi zárvány, vagy éppen angyal. Esetünkben legelöl, címszerepben a bukott, ugye. Teológiailag bizonytalan státuszúak, hiszen az egyház pogány sokerő-kultuszokhoz való finomillesztésének eszköze volt a hitvilágban köréjük szőtt mese - a modern feléledésük Miltonnal indul. Gaiman is az ő nyomain járt, csak meglépte a nyomtaposás közben a lehető leszélsőségesebb lépést: a Sátán felmond, cseréptörést kiabálva kiáll a szerepéből. Mike Carey ennek a kiszakadtságnak a teljesen logikus mitológiáját építi tovább – a kényszerből teremtővé válásig, a teremtő szokott, vagy szokatlan csalódásaiig a teremtményeiben.

Persze ez a teremtett Újvilág nem áll külön, egyedül való módon megkerülhetetlenül és végtelenül, mint az a Teremtés, ahonnan kiszakadt. És amikor a benépesülése bevándorlássá lesz, a potenciális „gyarmatosítók” figyelmét is teljes értelemben kelti fel. Tüneményes, ahogy a mítoszt folytató író megérti és kifejti a Lilituk, Lilith gyermekeinek dilemmáit és választásait – a mítoszt összemarkoló író homályban hagyott utalásait mintegy a fénybe vonva. És méltó és üdvös, ahogy mítoszt teremt a Tarot önlétét megélni akaró kártyapaklija, a Basanos számára. Az első gyűjteményes kötetben elmesélt pakli-genezis és hatalomforrás parazita-szint után ez az igazán méltó ellenfél (a Teremtésen kívül, Lucifer teremtésében kiteljesülve) tényleg megfingatja kicsit a Hajnalcsillagot. Nagyon ügyes, ahogy odarakja ebbe a mókába megint Susano-O-No Mikoto által a másik megalapozást – a rejtett aknák gyönyörűen robbannak, további várakozásokat keltően. 

Bár néha a világalap Sandman-hoz képest kicsit vastagabban látszik, hogy még mi lehet. Az Effrulban megélt mese, a Kacérkodás a kárhozottakkal füzetei a pokoli karriert építő kárhozottal, Christopher Rudd mesterrel eléggé határozott irányba mutatnak, bár ha végül tényleg az teljesül, amire gondolok, sem leszek elégedetlen. Mert kifinomultan gyönyörű lesz az a látvány. Ha teljesülnek a várakozásaim, akkor is érdekel, hogyan mesélik el – ezt ebben a világban nem először élem, amúgy átélheti bárki, aki elég mitológiát fogyasztott, és ismeri ennek a világképnek az építkezését. Ha tévednék, és mégis meglepnek, annál jobb! Tényleg szeretem ezt a világképet és mesemódot, szerintem a jelen életeinkre is sokkal nagyobb hatással van a tételes tényeknél – csak nézz körül, és látni fogod a mesék erejét. És van olyan szál, ahol a meglepetés borítékolt – például nagyon kíváncsi vagyok, hova fut ki Gaudium, a vádalkura hajtó pokoli „testőr”, szívecske-szemű tesója, Spera és a mennyből űzött Mihály arkangyal sajátságos cimborasága.

Ami a rajzvilágot illeti, például Effrul pokol-tartományának meséiben, ahol egy füzeten belül is egymás keze alá dolgoztak a saját jegyeik el nem eresztő rajzolók, Peter Gross és Dean Ormston, a sokszínűség kifejezetten jót tett az olvasás ritmusának. A finoman eltolódó optikák. Egyébként is, kezdem nagyon megszeretni Dean szálkás, egyedi figuráit. A betétmeséi irtózatos erővel hatnak a kevés tónusú, szinte szoborszerű figurák által is. A második kötetnek mégis a vendég: Jon J Muth által pszichedelikusra festett Nirvána az igazi ékköve. Egy füzet, amit odarakok magamban a széria totális kedvencei, például Bill Sienkiewitz Behatolása mellé. 

Hála és dicsőség a FUMAX-nak, amiért továbbra sem enged a színvonalból. Legszívesebben most rögtön olvasnám tovább…

Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme-gyűjtemény

Ez a legeslegvége. Nyitány a címe, tehát előzménytörténet. Jellemző ez valójában a véget nem érni akaró projektekre, hogy ha egy ponton már nem finomítható tovább az elmesélt, lezárulások nem engedik a megszokott-megszeretett menazséria tovább-használatát, akkor ez jön: az előzmény, a kezdet. Ami egy Végtelenekről szóló mese esetében alapból lehetne szerencsétlen választás. Hiszen a lezárt glóbusz, a körbejárható, örökkön ismétlődő „végtelenségébe” csomagol; a kerekké és gurulni képessé tett mítosz a saját farkába harapva úgy zárul le, hogy nem nyílik már belőle valójában a nagybetűs Végtelen – a tovább gondolhatóság tágas mese-terei helyett a mesétlen űr hidege keretezi. Lehetne szerencsétlen választás, de szerencsére nem az.
 
További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait.
 

Lehetne szerencsétlen választás, de nem az. Hanem annak a felmutatása, hogyan érdemes ezt az untig ismert piaci fogást valóban élettel tölteni. Hogyan érdemes kalóz-módra kifosztani az elmesélt mese kincsesládáját; úgy, hogy a végén többnek tűnjön benne a nagy kupac arany, drágakő és egyéb csillogás, mint a rablótámadás előtt. Rendkívül nehezen élem meg, hogy a megálmodó így tönkrezúzta önmagát – látva, mennyire méltó ez az előzmény a folyományhoz, az egészhez; mint egy megtalált térkép a Kincses szigethez, minden megrajzolt porcikájában. Hiszen Neil Gaiman a szemünk láttára megsemmisült karrierje romjai alatt kapálózik – és ez a romosodás már ott dereng a 2015-ben született „Elfáradt előszóban”, e kötet bemutatásában is. Fáj, hogy a frázisok és a semmit-mondások laknak csak ebben az előszónak megírt elköszönésben; és a mesélőke automatizmusai - elemelt első bekezdéstől keresettnek érzett befejezésig. De egy egész bejegyzést szenteltem ennek az ambivalenciának, amibe majd beillesztem ezt az ismertetőt is a befejezésképp megjelent, méltó és üdvös Nyitányról. Létrehozván e blogon is a lezárt glóbusz egymásra mutató, saját farkába harapó, körbejárható „végetlenségét”. Itt, e történet legvégén. Ami érzetem szerint (részemről is) tényleg a legvége.
 
Rendkívül ironikus, hogy pont ehhez a kötethez talált „isten kegyelméből való Sandman-rajzolót” az író és kiadója, J.H. Williams III. személyében. Volt ennek a Mítosz-óceánnak számos olyan térképésze, akinek munkáit dédelgetem magamban, (a teljesség igénye nélkül) Collen Dorantól Marc Hempelen át a zseniális Bill Sienkiewicz-ig – de el kell ismernem, hogy JH valami egészen különálló kontinens feltárója. Miközben a karakter-designjei nem a kedvenceim, Álomúr átalakulásai olykor kockáról kockára példaszerűen pontosak, viszik a hátukon rajzban is a cselekményt; ötlet-dúsak, olykor gonoszak, máskor csurog belőlük az irónia. A panelkezelése pont az a teljesen elszállt, de mindig funkcionális kaotika, ami második rápillantásra mindig „egyetlen alkalmas rajzi renddé” alakul. Ezt a nagyon tág keretekben lakó, nagyon sok értelemben „univerzális” mesét, ahol (univerzumok egyediségein és Csillagok Városán túl) az anyag és az idő ős-kezdeti megszemélyesüléseinek otthonaiba is bepillantunk, legalább ennyire őrülten pontos rajzvilág kellett keretezze.
 

Miközben (pont ezért) megélhettem a leggyakoribb előzmény-történeti furcsaélményt: ez a tökéletes rajzvilág hatványozottan zárójelbe helyezi a szokvány képregényes eszközökkel készült kezdeteket – ami amúgy ez után a Nyitány után jönne. A nagyobb, hosszabb, vágatlan (technikailag érettebb) „előzmény” fényében a Prelüdök és Noktürnök belefúl a konvencióba. De ezt most mégsem kérem számon. Ez a komplex mítosz a kiformálódása közben legalább annyit ért, finomult a határátlépéseivel, mint a megjelenítése – valahol nemcsak az alkotók, de önmaga produktuma is. A rengeteg alkotó bábáskodása közben valahol önmagát is formálóvá mesélte – ami egyfelől számomra a mítosz-mivolt (a magát mesélő mese) evidens bizonyítéka, másfelől még ezt a szokvány üzleti bukfencet, az előzménymesét is teljes mértékig belevonta ebbe a hitelbe. Megmutatva működés közben az önmagán túl mutató erejét. Ami szerintem (így, egészében) túlmutat a megálmodója bűncselekménybe hajló magánügyein. De ezt tényleg mindenki maga dönti el – hogy elvonatkoztat, vagy elvonja magát. Hiszen tényleg személyes élmény - amire a személy kell, hogy reagáljon.
 
Az eddig bejárt utak:

Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

A bejegyzés a mániásoknak tovább folytatódik.

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Mike Carey: Lucifer (Első kötet)

Neil Gaiman írja az előszavában: Lucifert sosem volt nehéz írni, sok mással ellentétben. Az ő történetei egyedülálló módon maguktól fogalmazódtak meg a fejemben... Jókat kacarásztam ezen: az angyali lázadás mit-hogyanjáról novellákon át London alatti Londonig számos formában gondolkodott már a Sandman előtt is kedvenc, feketébe öltözött mítoszlovasom. Hogy aztán a mitológiái tengelyében álló képregény-folyamban tényleg végletekig vigye a legsötétebb angyalt. Aki még a lázadó- és ellenpont-szerep ellen is fellázad - otthagyja az egészet, megnyitja az angyalok városában a Lux bárt, és elzongorázgat ott, mint akit az egész eztán nemigen érdekel. Ha megízleli a bosszút, például, ahogy Álom esetében, akkor sem ő főzi ki, csak pöcköl egyet (egy kulcsnyit) a sorson, aztán szinte csak hagyja megtörténni. Gaiman teljesen logikusan vitte tovább a Miltoni koncepciót a Fényhozóról, a lehető végletekig. E végletek után mégis így fogalmazott: Lucifernek muszáj volt saját képregényt kapnia. Hiszen miért is heverne parlagon egy ilyen remek lehetőségeket rejtő karakter...
 

Mike Carey ezt a feldobott labdát, a származtatott sorozat lehetőségét mesterien ütötte le. Szerelmes vagyok ebbe a világba, a szereplőibe, a közegek (valóságok és fantáziák, mesék és mitológiák) közötti gát nélküli átjárkálásba, ami valahol mégis folyamatosan hordozott/hordoz magán egy erősen koherens érzetet. Miközben a Sandman az első pillanattól ezer kultúra ezeregyedik kevercse volt, erősen kötött benne a jól megválasztott fókuszok maltere, és egy nagyon sajátos, inkább érzetekből, semmint szabályokból álló tisztelete a mítoszok működésének. A máshonnan ismerős figurák finom átrajzolódása ebben az egészben, hogy a világaikba beleférjen a Végtelenek koncepciója (és hogy beleférjenek egymás világaiba) nagyon sokszor tényleg magától fogalmazhatta a karaktereket és konfliktusaikat.  Úgy, hogy a finomítások nagyon ritkán álltak elvételekből – leginkább hozzátettek a kultúrák ismert hőseihez. És ezeket a hozzátételeket Mike Carey is teljesen helyén valóan építi fel.
 
Ahogy például (anti) hősét bevezeti az amúgy magában is ezerarcúan ellentmondásos japán mítoszok „poklába” (ahol a bukott angyal visszaszerezné a szárnyait), abban ott a használni kívánt mesekincs meglepően mély ismerete. Ott a változtatások pontos ismerete, amelyekkel Neil a Végtelenek világába vonta e mitológia egyes elemeit. Ott a hommage az anyasorozathoz (a rettegést fenntartó, elragadott álmodókban, akiket amúgy a Pokol kulcsáért cserébe Susanoo no Mikoto annakidején felajánlott az Álomúrnak). És ott az egymáshoz mérhető/mérhetetlen erők tisztelete – hiszen Lucifer tényleg elbukhatna e küldetésben. De még egy igen hasznos szolgát is szerez, oly módon, ami megint csak maradék nélkül érzi a japán lélek sajátságos viszonyát szolgálathoz és önfeláldozáshoz.
 

Szóval legelőször ezt kell megköszönnöm, hogy minden kényelmetlenségérzet nélkül lakhattam a Sandman világában megint. Ahogy A mágia könyvei, vagy az olyan formabontó elbeszélések, mint Az álomvadászok, ez a szemünk láttára formálódó folyam is minden szempontból tiszteli a világa kereteit – s ha tágít majd rajta (nyilván fog), remélhető, azt is ezzel a következetességgel teszi majd. A másik, amit köszönhetek, hogy mindez mögött nagyon komoly, az eredeti történet összetettségéhez mérhető koncepció érzik már most. És a képesség is érzik, hogy ez tényleg brutálisan kiteljesülhessen. Mike Carey nemigen él az amúgy képregényes és filmes álomvilágokban gyakran lólábként kilógó „véletlenül így esett egy nagyobb terv részeként, direkt” jellegű, teljesen indokolhatatlan mókákkal, csak ha valahol mögötte tényleg ott van az a többlet-történet, ami egy ilyen elrendeltségről és szükségszerűről szóló történetben amúgy evidens.
 

Hiszen Lucifer továbbra is a lázadásból következő, felkínált szerepek, a sors, az eleve elrendeltség ellen fogalmazza önmagát – immár az erre kitalált, vallásaink és meséink által is alaposan körbejárt kereteken bőven kívül. És az író elhiteti velünk, hogy erre tényleg ott vannak a tervek mögötti tervek mögötti tervek, amelyek egyébként a kényszerek hatására kerülnek csak elő. Azaz ha békén hagyná a Teremtés, az ördög tojna az egészre. Az író ezt is elhiteti velünk... Mindehhez megkapjuk természetes ellenpontnak az angyalok Ezüst Városát a „Mennyben”, ahol politika van, vakhit, és frakciók – ahol az angyalok empátiahiányos gyülekezete valójában ugyanúgy érdekelt a háború-koncepció fenntartásában, ahogy abban, hogy visszarángassák ellenségnek e keret kínálta szerepkörbe Lucifer Hajnalcsillagot (kicsit idevonva a Gaiman-i író-valőr Terry Pretchettel közös, idióta gyermekének, az Elveszett próféciáknak legfeszítőbb kérdéseit is). Így értem, hogy Mike Carey mennyire érzi, milyen világokba írja a maga (eddig tökéletesen illeszkedő) fantáziáját. Az eredeti, Sandman rajzolta Hajnalcsillag-koncepcióból egyedül a Jóakarók végén megejtett önkéntes távozásáról, a Luxot magától, ki tudja hova tartva elhagyó Luciferről nem akar tudni ez a spinoff (bár nem zárom ki, hogy beépül majd még ez is, ügyesen, később – hogy mondjuk egy párhuzamos síkon a Fénynek mégse kellett égnie).
 

A történetek kerete gyönyörűen horgonyoz a valóságunkba. Vagy valóságainkba – hiszen a felütés indián meséje után az első komoly, nagy formátumú történet, a Hat lapos jóslás pont erre épül. Hogy valóságaink vannak, akár a kártya lapjai, egymástól mégsem függetlenül, folyton a másikéba taposva – de a másétól gyakorta mégis úgy érinthetetlenül, ahogy az ómódi jóskártya lapjain a szimbolikák. Hiszen nem látunk egymás fejébe, és nem látjuk, mit gondolunk egymásról (valójában magunkba se látunk, nemhogy másba). Nincs ránk rajzolva-írva a jelentésünk és az értékeink. Mégis, gyakorta megírt sorsot képzelünk; magunknak, másnak. Tényleg nagy kérdés, meg van-e írva előre bármi is; és így, sorsban és választásokban (kötött pályán sem értve egymást) vagyunk-e kénytelenek tényleg érintkezni ebben a játékban. Rengeteg dolog szóba kerül itt, szerepekről és vetülésekről – de a legfontosabb réteg ez: az elrendeltségé. Nem véletlen, hogy a jósolható jövő szolgája, Meleos, a kártyaműves angyal mély és keserű büntetést szenved Lucifertől (aki végre szabadon akarna): az elrendelés mintázatának bázisa a valóban teljesen rögzített múlt tudomása – egyfajta szabadság, ha semmisül. Magánügy, de itt gyűlöltem a hősünk – gyűjtöm, és szeretem a könyvet.

 

Csak a felszínt simogatom, csak kedvet csinálnék az olvasáshoz. De ha már eleve elrendeltség: Mike Carey a maga előszavában hosszan meséli, milyen kálváriát járt a rajzolókkal. Egyelőre a rajzi sokszínűség nem vált a meséje kárára, sőt. A kényszerű váltások és a nagy szerepre találások (Dean Ormston rövid történetei például, azzal az eszelősen más, de igen helyén való képi világgal) ugyanúgy megtisztelik ennek a sorozatnak a létrejöttét, ahogy anno a Sandmanét segítette a gyakori alkotó-csere, s az ütemesen szerephez jutó vendégrajzolók. Mintha úgy lett volna ez a folyamat is kitalálva, hogy a kényszerűség erénnyé kovácsolódjon (bár nyilván tépték eleget a hajukat, író, szerkesztő, felelős kiadó...). Mintha a sors akarta volna...
 
Legszívesebben más most olvasnám tovább. Nem tudok ennél nagyobb dicséretet.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Bayer Antal

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

Most, hogy itt ülök megint a végén, egy újabb, alkotókkal megtett panorámaút végén, ahol visszatekinthettem, meg kicsit előre, leginkább annak örülök: innovációba szédült toronyépítő késztetésünk, a siserehad legemberibb tulajdonsága nem, vagy csak alig fertőzte össze a látványt. Neil Gaiman és alkotótársai még mindig abban a növényi teljességben tartják ezt a víziót, amit leginkább szerettem benne. Itt ülök, megint a végén, de ez sem a legvége még – hátravan a nulladik-végtelenedik kötet, a The Sandman: Overture minisorozata. Például. Ez a történet odahívja magához a mesélőket – hiszen nem is oly rég örültem itt a Locke & Key rajongói belefűzésének, a Hill és Rodriguez által megálmodott aranykor (alapanyagát kétfelől is megtisztelő) szemtelen, de eltalált odadörgölőzésének a nagyobb meséhez. Bele lehetne fonni A mágia könyveit ebbe a folyamba, legalább az alap sorozatot, hiszen ezer szállal kötődik ide. Inkább mondom így: itt ülök megint egy végén – ahol egyre inkább látszik: ez a mese olyan, mint a hősei. Végtelen.

Pedig lehetett volna rókanyúzás is, újabb bőr az V. gyűjteményes kötet gerincét adó Végtelen éjszakák – nettó üzleti érdeklődésfrissítés az évforduló apropóján. Máshogy is elsülhetett volna, hogy saját jogon legendás, szuverén alkotók szálltak be a meccsbe Neil kívánságlistája alapján, hogy a mesélő igen bátran választott a Végtelenek megragadásához játszótársakat. Szétzilálhatta volna ezt a kötetet, hogy történetről történetre teljesen más eszközkészlettel mesél: hogy az egyedi, látomásos gazdagság buja parkjainak közvetlen szomszédságában hagyományos panelekből épült mese-lakótelepek terpeszkednek benne. Az egész olyan, mint egy saját kereteit sokadszor kinövő nagyváros, ami elnyelte a korábbi agglomerációját – a mese ó falvai mellett közvetlenül ott állnak benne a metropolisz elhanyagolt ipartelepei; a gazdag ornamentikájú villanegyed szomszédságában eszköztelen rajzú közpark szerénykedik, a közepén egy régészeti feltárás munkagödrével. És mégis, szerves egésszé lesz. Növényi teljességgé. Ekkora ereje van a mítosznak, ami egyben tartja.

Nem tesz mást, csak újra bemutatja a bandát. A Végtelenek családját, ezúttal hiánytalanul. Van, akit úgy, ahogyan még soha, és van, akit (körülményektől láncolt volta révén) nagyjából ugyanúgy. A régmúlt összképet kiegészítő, olykor a hőseink motivációit feltáró megidézése mellett nézünk előre is – van ezek közt a mesék közt legalább egy (kettő) olyan, amit Morpheusz sorsának kiteljesedése utánra tesz a képeibe kódolt kronológia. A körkép-jelleg letagadhatatlan, de jobbára nem eszi meg a mesék sajátos ízeit. Már ahol van fogható, szokásos mese. Nincs olyan közte, amit ne tudnék valamiért szeretni, de persze van olyan, amit a többinél jobban. A Végtelen éjszakák füzeteiről a hajtás után bővebben is mesélek majd, itt csak azokat a történeteket simogatnám kicsit, amik e füzér mellé kerültek.

Mert a kötet gerincét adó fő sorozat mellett ebben a gyűjteményben helyet kapott pár igazi csemege. A legelején ott ül Az utolsó Sandman-történet – Dave McKean vizuálisaival. Nem hagyományosan vett képregény, ahogy sorozat szürrealitásba hajló címlapjait is jegyző rajzoló sem az. Magamban ezeket rajznovelláknak hívom, ahol a látvány és az olvasott önmagában is teljes értékű adatközlő – a kettősük pedig tényleg hatványra emel. Utolsó történet, amivel kezdünk; szelíd írópoén ez, ahol egy pillanatra belelátunk a ki sem pontosított sejtelemvilágba, ahol (lehet, talán) tényleg érintkezik a fantáziánk és a valóságunk. Utolsó történet, előre megírva. Ez amúgy tipikusan Gaiman-i gesztus – a novelláskötetek előre feltáró előszavaira hajaz.

Hasonlóan formabontó az illusztrált elbeszélés, a Sandman – Az álomvadászok, ahol kedves mítoszteremtőm játszótársa Yoshitaka Amano. Ezt a könyvet egy időre kölcsönkaptam anno, angolul – már akkor szerelmes lettem az illusztrációiba, bár akkor még nem birtokoltam mellé a megértést. A Végtelenek mítosza a távol-keletre helyezve egyszerre vendégség és otthonlét – olyan jól sikerült ez a kettős bukfenc, hogy a szerző által viccből megadott (kreált) források után komoly kutatók is komolyan érdeklődtek. Egyfelől szeretni való, és tényleg japán mitológiákba is illő kicune-történet, szerelmes rókadémonnal és önfeláldozó szerzetessel, másfelől szeretni való Sandman-történet önfeláldozó rókadémonnal és szerelembe eső szerzetessel. Az egyik kedvencem. 

Ezért is emésztettem nehezen először, hogy jóval később P. Craig Russell képregénnyé rajzolta. Holott a képregény legalább ennyire tiszteli az anyagát. A rajzoló amúgy Gaiman egyik állandó tettestársa a novellák képregényes újrahasznosításában. Olykor haragudni szoktam érte – van köztük olyan (bár a linkkel mutatott épp másik rajzolóval), amit a henyélés eltakarására pattintott össze a szerző. Máskor meg lelkesít, ha P. Craig Russell megkapja a rajzba tétel műfajban szokatlan mélységű szabadságát tőle – hiszen nem egyszer olyan kétségtelen csodák születtek ebből a szabadságból, mint a legendák Bagdadjában játszódó Ramadan története. Megértettem, miért van itt helye. Sőt, lassan kezdem megszeretni ezt a távolból képzelt távol-keletet.

Mint ahogy azt is elfogadtam, mit keres itt Sandman éjféli színháza. Ebből a könyvből ez a mese a legkevésbé enyém, a Matt Wagnerrel közös móka, amiben felélesztették Wesley Dodds eredeti, álomporszóró-igazságosztó karakterét. Pedig amúgy jó, Teddy Kristiansen rajzai-festményei pedig jóval több, mint jók. Az egészet mintha álompor mögül látnád, kontúrtalanul, megfoghatatlanul – egy sosem volt álom-múltban. De még dolgoznia kell bennem, hogy megszeressem.

Mindent egybevéve nem vártam hiába erre a könyvre. Van olyan nézet, és olykor osztom, hogy ezt a kötetet elsőnek brutális hiba volna kézbe venni ebből az álomvilágból. Pedig az Álomvadászok megáll a maga lábán, mindkét elnyert formájában. Sőt, a Végtelen éjszakák hét fejezetéből nem egy szépségei, valódi mélységei is bőven kinyílhatnak benned, kíváncsiságot teremtve. Nemcsak akkor élnek a hősei, ha mintegy függelékként olvasod, a fő történet sodrása mentén lerakódott meseszigetekként, mintegy megpihenve e rajzolt zátonyokon is. 

Mégis, olykor úgy érzem, akkor jársz jól, kedves olvasó, ha elkezded elölről, a legelső kötettel. Mert az egész látványa kinyithat benned egy szemléletet. Egy helyet, ahonnan a mítosz zsigeri erejéből látszik a világ. Az egész mese szemléletet formálhat. És azt hiszem, ez a kultúránk egész meséinek igazi szerepe. Akkor is, ha ezer oldalakon harcolnak benne a különböző narratívák. És akkor is, ha rajzolt 24 oldalak erdőmély sűrűjéből kandikálnak elő. Olvassátok.

Az eddig bejárt utak:


Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)


...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

A bejegyzés folytatódik, kattintsatok:

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 1. évad)

Mindig vaskos szorongással elegy kíváncsiság környékez, amikor leülök egy ilyen adaptáció elé – amikor valami szívemnek igazán kedves, mondjuk így: saját mitológiámmá tett produktumot visznek át egy ízeiben más követelményrendszert magáénak valló formátumba. Azt gondolnád, talán itt a legkisebb a távolság, a képregény és televíziós sorozat között; hiszen ott a rajzolt storyboard, csak követni kell. Szolgaian, vagy kreatív döntésekkel formálva rajta – sokkal kevésbé kockázatos, mint például az írott szó, ahol mindenki saját maga rajzol a képzelettel; s ahol a mozgókép majd ezt a saját, képzelt mozit kapja mércéül. Ez tény, mégis, pont ez a nehézsége: meggyűlhet a bajod a szereposztással, a képi világ átmozgatásával – hogy a mese a másféle dinamikában is megtartsa a maga eredetileg varázslatot gerjesztő (mágikus) fűszereit.

Ráadásul ennek a mozgóképes formának megvannak a sajátos határai, amiket maga a sorozat-formátum gerjeszt és tart életben - és amíg a nézettség dönti el, hogy egy ilyen nagy ívű történet elmesélődhet-e, addig igen megfontoltan élhetsz csak e határok átlépésével, figyelmen kívül hagyásával. Neil Gaiman beleszaladt már néhány pofonba e téren, a legkomolyabb minden bizonnyal az Amerikai Istenek fiaskója volt; majd ha rávesszük magunkat és befejezzük a harmadik évadot, írok róla (meg ha kifújtam magamból a mérget, hogy olvasható legyen, ami születik). Úgyhogy nem csodálom, hogy ennél a projektnél az író ragaszkodott a lehető legteljesebb kreatív kontrollhoz.

Hiszen a Sandman az író legkomolyabb teljesítménye szerintem. Valami önmagán komolyan túl mutatót sikerült itt az alkotótársak: rajzolók, kihúzók, beírók, szerkesztők segítségével a lapokra tenni; valamit, ami önmagánál sokkalta többet jelent. A mesélés közben reflektál a gondolattal vert biológiai lény belső életének ezer és egy elemére; a kultúránk formálódásának jellegzetes momentumaitól a máig élő és éltető mítoszok természetének szinte katalógus-szerű felméréséig - mindezt egy történetben, ahol én akkor is teljes figyelmemmel laktam, amikor (hatalmas terjedelemmel a vége előtt) már nagyjából tudtam, hova fog kifutni a mese. Nem a mi lesz a vége kíváncsisága, hanem ez a létemre ezer színnel reflektáló bőség tartott az olvasásban. Aminek nem egy eleme csak most jut az eszembe, hogy gondolkodok róla - meg bármelyik napszakban, amikor az életem rímel rá.

Nem nagyon mennék bele a történetbe, egyfelől rengeteget írtam már róla; másfelől szerintem, aki akarta már ismeri – aki nem, az meg legyen kedves, akarja ismerni, higgyétek el, érdemes. A képregény-folyamból a Prelűdök és Noktürnök, meg A babaház került az első évadba, rengeteg apró változtatással, ami a legtöbbször a mese javára vált. Mintha Neil Gaiman kihasználná a lehetőséget, hogy kijavítsa a maga szerzői látomását. Ez nemcsak egy új olvasat; belefogalmazza mindazt, amit a képregény megszületése óta a világról – a saját álomvilágának természetéről is – megtanult. Hiányérzetet csak a Mesék a homokban mese-szálának, Nada királyné történetének kihagyása okozott – de el tudom képzelni, hogy majd a maga helyén ügyesen befűzik ezt is, ahogy Hob Gadling, a halni nem hajlandó barát történetét a Halállal tett tanulmányi kirándulásba. Eddig ez a legkedvesebb meglepetés, ahogy a történet magyarázó mellékszál-hurkait, a betétmeséket beillesztik – és a kettős bónusz-epizód, a Tízezer macska álma – Kalliopé, ahova odakerült az így illeszthetetlen.

A mesét teljesen helyénvaló ízekkel finomító változtatásokból talán John Dee figurája körül csomósodik a legtöbb. Például a védő amulett, amivel a jó doktor anyja operál és végül elajándékozása a gyilkolás helyett ügyes, meghökkentő, és Dee a javából – az őrületének ez a gesztus sajátos belső logikát kölcsönöz, és nagyobbat üt, mint anno a ravasz meghúzása a lapokon. Azt is az írók javára írom, ahogy Lyta Hall és férje története fogalmazódik át – bár szerettem a két szökött démon: Brut és Glob által Jed Walker fejében összerakott matrjoskát, ebben a variációban több olyan törvényre sikerül utalni, ami Álomország és Álom viselkedését is meghatározza, és később komoly jelentősége lesz.

Két dolgot említenék, ami viszont a formátum mai filmnyelvének tett engedmény, és bár elnézni sikerült, megszeretni nem. Az egyik a Khorintoszi figurájának felnagyítása. Úgy látom, hogy ez a szabálytalanul mesélő történet sem lehetett meg a képernyőn egy ilyen évadon áthúzódó manipulatív főgonosz nélkül – és nagyon ügyesen játszottak vele, annak ellenére, hogy a Korinthoszi ehhez valójában nagyon, nagyon kicsi. Ügyesen nagyították, felelőssé téve az úgymond sorozatgyilkos-szubkultúra létéért, megtették legfőbb inspirátornak, tényleg ügyesen vonták bele a kavarásába Rose Walker örvény-létét, de ennek ellenére is, ez egy klisé követelte változtatás: mesélni tömegeknek jelenleg ezen a mesenyelven lehet: kell a legyőzendő negatív pólus – még akkor is, ha valójában elfújható, akár egy marék homok. A másik ilyen filmnyelvi kötelező a jól látható jellemfejlődés, amin Álom a szemünk láttára, az évad végéig keresztülmegy – holott ennél ő okkal statikusabb alak, mondhatni a rémálmait is dédelgető monolit; a rajzolt lapokon a sorsa végéig változik körülbelül ennyit. Ez van, majd érzelmi hullámvasútra ültetik, remélem, velünk együtt. Ebben a nézettségfüggő, beteg struktúrában fontos, hogy ne akarjon a néző menet közben kiszeretni a függéséből – ez van, szeretni nem kell, vagy pontosabban szeretni kell ennek ellenére.

Ami a szereposztást illeti, a szereplők egészen komoly nívón hozták azt, amit látni szerettem volna; változtatások és idők szava ide vagy oda. A legfontosabb: az amúgy leginkább éretlen kölyök kinézetű (és, teszem hozzá: viselkedésű) Tom Sturridge szó szerint átlényegült a szerepért – a kedvéért tudomásul venném, ha ebben a formátumban ejtenék a játszadozást Álom folyamatosan változó kinézetével, az olyan kötelező pillanatok kivételével, mint amilyen a Kai’ckul-alak. Viszi a hátán az egészet és ez nagyon jó érzés. Az nem volt kérdés, hogy Roderick Burgess szerepében Charles Dance tökély, a jelenléte félelmetes, hitelesít. Elképesztően jó Dee lett David Thewlisből – az ő játékában nekem az volt a szép, hogy elég sokára esett le, ki a színész, pedig bőven sokszor láttam már. És nagyon jól választottak Korinthoszit is, Boyd Holbrook minden gesztusa a helyén – úgy működő rémálom, hogy nem viszi bele a játékába ehhez a kliséket. A szereposztás különben tele van apróbb-nagyobb ajándékokkal a magamfajta számára, ilyen például, hogy Stephen Fry lett Gilbert – mintha ráöntötték volna ezt a szerepet.

A fontos változtatások közül Gwendoline Christie Lucifere könnyen megült bennem – van az alakításában valami nemes nemtelenség (bár a fejemben amúgy persze hogy Tilda Swinton volna a tökéletes Lucifer). És bár először kifejezetten irritált, megszerettem Vivienne Acheampongot Lucienne szerepében. Rose Walker átformálódása sem zavart – valahol tényleg ennyire megejtően gyereklány a fejemben, és a színésznő, Vanesu Samunyai is jó. Halál érkezett nekem nehezen, nem azért, mert afro, hanem mert (Timi szavával) nem elég kemény (hogy érezzük, mekkora ajándék az odaadása), a Végtelenek közül a ráadásul a kedvencem – ez a döntés kissé megfeküdte a gyomrom. És Johanna Constantine – mert egy alapvető képregény-karakter, a Hellblazer hőse, John fogalmazódott itt át, aki nemcsak a saját folyamának ikonikus figurája, de belakta ezt a történetet is számos leágazásban (mint amilyen A mágia könyvei például), és őt is nagyon szeretem. Bár itt legalább a színésznő, Jenna Coleman hibátlan választás (ha én osztottam volna szerepet, ő volna Halál).

Azt hiszem, a siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, hogy lecserélődtek-e az új formától a fejemben az egykor beégett képek. Ami azt illeti, van, ahol igen. A felütés Roderick Burgess fogoly-ejtésével, John Dee útszéli-gyorséttermi valóság-ajándékozása, a Gyűjtők Konferenciájának minden momentuma a befurakodó bloggerrel, a Remény a pokolban – szóval máris viszem ezt a látomást magammal, egybefonódhatott bennem azzal az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Hogy nézhessem tovább, egészen a végéig.

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)

Most, hogy itt ülök a végén (ami nem a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust – kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi, időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.

Korábban sokat elmélkedtem a pókhálószálakról – most már látszik, hogy fő vonalaiban ez a történet a koncepciótól apró cselekményi részletekig (ha nem is ugyanúgy, ahogy pl. Alan Moore vizionált feszes világokat, de) készen volt az alkotója fejében. Vagy inkább mondom így: a nagy látványt, a nagy finálét előre látta. Vagy vitatkozzak magammal? Hiszen az író maga mondta az Álomország kapcsán: Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba. Az idézet tanúsága szerint a könyvek magukat is írták, s én sokáig úgy gondoltam, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s képregények saját-világai) az összefüggések teljes hálózatával az első pillanattól kezdve nem álltak nyitva a szerző előtt. Gaiman ehelyett mintha bízott volna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített „pókhálószálakon” mozgott, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartotta az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Hiszen ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. Most, a Végén nyilvánvaló: tudta, hova, és nagyon sokszor azt is, oda hogyan akar eljutni a pókhálószálakon.
 

Mert elképesztő, mennyire szövevény, hogy mennyire előre gondolt (kitalált az apróságok szintjéig) számos esetben ez a történet. Valóban a monogatari, a klasszikus japán mese szerkezetére hajaz a leginkább (aminek kócos unokája a mai manga és anime); abban is, hogy az utolsó pillanatig visszatart információt, hogy csak az utolsó oldalakkal egészül belőle összkép. Az alkotója, amikor mellékszálakat bogozott, kitérőket tett, elidőzött egy-egy jelentéktelennek tűnő mellékszereplő meséjében, rendre beleépítette ebbe a csapongásba a története igazi sarokköveit. A feltűnő, erős alap-momentumokon túl, mint amilyen például a Babaház több füzeten át tartó folyamának szerelemből kristályosult álom-szíve, a szív-kő jellege s hogy épp kinek a mellkasában dobog; szóval az ilyen orrunk elé rakott nyilvánvalókon túl alapvető történetszálak belefonódása nagyon sokszor a kitérőknek tűnő töltelék-mesékben történik. (Amúgy itt teljesen mást jelent léte vagy nemléte egy ilyen erővel telített hatalom-tárgynak, mint például Tolkien Gyűrűje, vagy a Bosszúállók modern eszképizmusában szereplő Végtelen kövek esetében.) Kitérőnek tűnő töltelék-mesékben ismertük meg Nadát s Kalliopét, de később Thessaly-t is. Ráadásul Morpheusz sorsát meghatározó szerelmei (másik arcát tekintve: Vágy minden bosszútól szagló tette) nagyon sokszor annyira nem kerülnek a mesélésbe, mint a Thesszáliai esetében. Csak a következmények. Hogy még egy példát mondjak (a sorsot meghatározó szerelmek köréből): ki gondolta volna, hogy Jóbarát Robin, a Puck világunkba szökése és visszatérése Tündérhonba egyaránt a féltékeny Oberon akaratából történik? Hogy nemcsak a büszkeségében sértett Lucifer, de egy másik birodalom másik ura is Sandman létére tört, a maga hidegen tálalt, nagyon komoly utat bejáró bosszújának idejét türelmesen kivárva?
 

Nagyon komoly utat jártam be a Jóakarók történetfolyamának rajzolójával, Marc Hempellel is. Először nem szerettem az elnagyoltságát, mostanra úgy vélem, zseniális. Ahogy eljátszik a rajzi utalásokon át az egykori Álomúr-ábrázolásokkal. Például, amikor Lyta felidézi egykori találkozásukat Álommal, amikor megtudja, hogy a fia (a „fiuk”), Daniel elégett. Ahogy ugyanezt eljátssza a rajzoló Remiel angyal jelentkezésekor Lucifernél – úgy, hogy aztán Remiel kétségbeesését rajzolja az őrületbe forduló anya-arcra. Ilyen gondolati fűzések a rajzban szinte minden oldalra jutnak. Ahogy a kifinomult árnyékhasználattal megalkotott portré-mélységű rajzok hangsúlyt kapnak az addig pár vonalas sémákkal skiccelt alakokon. Akármennyire szeretem a részletes, sok munkával készült paneleket és alkotóikat (akik aztán szinte kivétel nélkül visszatértek A virrasztás és búcsú füzeteiben, az utolsó füzetek sajátosan fanyar elköszönéseit rajzba fogalmazni), Marc Hempelt eszelős pontossága, sokfélesége, merész gesztusai, a nyakon csíphető alázata mára az egyik kedvencemmé tették. Ha a Jóakarókat lapozod, az ő történetét is tartod a kezedben. Ami úgy ér véget, ahogy kezdődött. És mégis ott van benne a világ.
 

Ki gondolta volna, hogy ami történik, az Sandman fia énekétől ríkatott, ellene fenekedő Jóakarók akaratából - s hogy valójában minden az Álomúr akaratából lesz így. Van ebben valami szép – hogy a Végtelen arra vágyik (mint legtöbbünk, a leggyakrabban), ami hiányzik belőle. Hogy minden ellene szőtt fondorlat ennek a vágynak szolgája. Nekem ez a legnagyobb ajándékai közt van: hogy Gaiman még a Végtelent is képes úgy elképzelni, hogy vannak választási lehetőségei. Hogy akár teljesen felhagyhat „önmagával”, a szabadságot választva, ahogy Pusztítás tette. Hogy (miután elpusztította halandó szolgáján át a legirritálóbb testvérét, az első Kétségbeesést) büntetésből átalakulhat önmaga árnyékává: ahogy Eufóriából született Delírium. S hogy választhatja a Véget, ha fáradt a szabadsághoz is, és már nem képes jobban büntetni magát. És még ki tudja, hány utat járhat az, aki Végtelen. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit, eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a drámák mestere. Mert én soha nem fogom elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem. Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet nyitott – tehát valójában végtelen.
 
Ez a bejegyzés folytatódik... Ha még nem lett eleged. De mielőtt tényleg bő lére engedem, tekintsünk vissza itt is. A Sandman folyamáról az évek alatt e blogon a következő bejegyzések születtek:
 
Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka
 
Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)

...és ott van még Halál

Death - Halál: Teljes gyűjtemény